ELSŐ RÉSZ

 

Alexandria

 

ELSŐ FEJEZET

 

 

Volt valami a levegőben, Alexandriában. Azt beszélték, hogy a tengeristen, Poszeidón, aki Pharosz szigetének közelében élt, isteni suttogást lehelt a város fölé. Hangulatától függően különböző időjárásokat küldött. Télen a levegő száraz volt és kíméletlen; olyan száraz, hogy az idős emberek levegő után kapkodtak, és sóvárogtak a tavasz balzsamos étere után. Nyáron tengergőzös mézga lebegett a város fölött. Olykor porfellegek jöttek, s az afrikai sivatag durva szelei egyszerűen visszatérítették Poszeidón fuvallatát vizes szülőhelyére. Ám ezen a reggelen, tavaszváró hangulatban, az isten szelíd légáramlatot mormolt tenger ékköve felé, mely utat tört a szárazföldre, megemelve a zsenge szőlőindákat, citrom−, kámfor− és jázminillattal töltve meg a levegőt. A város központjában, a Szoma utca és a kanóposzi út kereszteződésénél található a városalapító Nagy Sándor kristálykoporsója. A makedón királyt több mint kétszáz évvel ezelőtt helyezték végső nyughelyére, fiatalos múmiája ellenállt az időnek, így mindenki leróhatta kegyeletét géniusza előtt. Az egyiptomiak olykor arrébb húzták fiaikat a nagy harcos koporsójától, megtiltva, hogy elmondják a Nagy Sándor-kultusz iskolában tanított imádságát, és megdorgálták gyerekeiket, amiért behódolnának az idegen vérnek. De a nagy görög álmodta meg ezt a paradicsomot, krétával fölvázolva az utcák szimmetrikus rácsozatát. Ő építette a Heptastadiont, a mólót, amely hosszú, mohó nyelvként nyúlt ki a csillámló tenger vizére, elválasztva a Nagy Kikötőt a Biztonságos Hazatérés Kikötőjétől. Nagy Sándor utódai, a nagy orrú görög Ptolemaiosz és gyermekei emelték a pharoszi Világítótornyot, amelynek tetején örök láng égett, mint egy tűzisten kormánypálcája, hogy biztonságosan bevezesse a hajókat a sekély vízű, sziklás kikötőbe. Ók építették a nagy Könyvtárat, amely otthont adott a világ minden tudásának, az oszlopos promenádokat, melyek a mészkővel kikövezett utcákat szegélyezték, és árnyékot adtak a járókelőknek, valamint a város sok színházát, ahol bárki − görög, egyiptomi, zsidó − megnézhette a komédiákat, a tragédiákat, vagy meghallgathatta a különleges szónoklatokat. A beszédek persze görögül hangzottak el, de minden művelt egyiptomi ismerte a hódítók nyelvét, ám fordítva ez már korántsem volt igaz.

A város még ma is maga volt a paradicsom, noha az egykor hatalmas Ptolemaioszok új fajjá satnyultak − rozmár méretű szörnyekké, állatkerti kreatúrákká, azokhoz illő étvággyal és mohósággal. Talpnyalókká, akik boldogan megcsapolták az egyiptomi kincstárat, hogy lecsillapítsák a világ új urait, a rómaiakat. Az egyiptomi csőcselék úgyszólván évenként szükségesnek érezte, hogy meggyilkoljon egy Ptolemaioszt − csupán emlékeztetőül, hogy egyszer minden faj fölött eljár az idő.

Ám egy ilyen napon, mint a mai, amikor szerelmespárok bújnak össze a Pán Park árnyékos ligeteiben, hosszú szárú tavaszi virágok nyújtózkodnak a tündöklő ég felé, és fehér bougainvillea borul alá tej-zuhatagként a balkonokról − könnyű feledni, hogy a Ptolemaiosz-ház már nem az, mi egykoron volt. Ma az isten édes sóhaja mindenkit az utcára csábított, élvezni a parkokat, a promenádokat és a szabadtéri bazárokat. Ma mindenki mosolygott, amint belélegezte a tengeristen leheletét. Senki nem törődött azzal, hogy görög, egyiptomi, afrikai vagy római levegőt szív magába. A levegőnek nem volt nemzeti karaktere. Egyszerűen csak megtöltötte az emberek tüdejét, és boldoggá tette őket.

A királyi család − e család felmenői tették naggyá a várost − semmit sem látott mindebből. A tengerparti palota magányosan elzárkózott a város vigalmától, szorosra zárt ablaktáblái kirekesztették a pompás levegőt és a hóbortos napot. A napszámosok csendben tették dolgukat − fejük lehajtva, mint az áhítatos félelemmel telt imádkozóké. Sűrű tömjénfüst lebegett a barlangos termek mennyezete körül. Minden boldogság odakint rekedt; a királynő beteg volt, és a civilizált világ leghíresebb orvosai azt állították: nem is lesz már jobban.

Kleopátra a legjobb rálátást nyújtó emelvényről figyelte, amint a díszes ajtó kinyílik, a király pedig sietve betereli a vak örmény doktort anyja hálószobájába. A kislány máskor barna szemei ma zölden csillogtak, mint az éretlen borsszemek, s tágra nyíltak, amint megpillantották a tejfehér krátereket a szent ember szemöldöke alatt. Az orvos gúnyájának szakadt rongyai tollakként röpködtek körülötte, miközben a gyerek felé bicegett, két, leginkább alágyújtósnak látszó görbe boton. Kleopátra félreugrott előle, alig úszva meg, hogy a toprongyos ember nyeregtáskája fejbe ne csapja. Felmászott a díványra, ahol nővére, Bereniké, és féltestvére, Thea egymást átkarolva csendben ültek. Habár egyikük sem mozdult, Kleopátra érezte, ahogy megkeményedik a húsuk, amint felkapaszkodott a kanapé végébe, és rátelepedett a karfára.

− Jó az, ha itt van a kis hercegnő? − kérdezte az udvari orvos a nővért, úgy téve, mintha a gyerek nem értené, amit mond. − A helyzet elég súlyos.

Kleopátra anyja, V. Kleopátra Tryphaena királynő, a király nővére és felesége fásultan feküdt az ágyon; különös láz gyötörte ízületeit. Az udvari orvos, posztját féltve, kétségbeesetten próbálta felhajtani Athén és Rodosz leghíresebb szaktekintélyeit. A királynőt izzasztották, eret vágtak rajta, hideg borogatást tettek rá, illatos olajjal masszírozták, gyógynövényekkel tömték tele, etették, éheztették, és folyamatosan imádkoztak érte, de a láz minden csatát megnyert.

− A gyerek túl nyakas − suttogta a nővér. − Senki nem kíváncsi a véget nem érő sikítozására, amikor valami az akarata ellenére történik. Sok fejfájást okoz. Hároméves, és még nem beszél: egyetlen kerek görög mondatot ki nem ejtett. − Arra gondolhattak, ha nem beszél, nem is hall. Kleopátra előrenyomta az alsó fogsorát, mint mindig, amikor mérges volt.

− Nagyon kicsi a korához képest. Talán lassan tanul − mondta az orvos, amin Bereniké felnevetett. A nyolcéves kislány csúfondárosan Kleopátrára vigyorgott, aki metsző tekintettel nézett vissza rá. − A jelenléte mindig bomlasztó. Figyelmeztetnem kell a királyt.

A király − kövéren, melankóliába süppedve, felesége titokzatos betegsége fölött keseregve − vajmi keveset törődött az orvossal. − A gyermek a királyi akaratot gyakorolja − válaszolta, üveges, dülledt szemekkel a semmibe bámulva. − Hagyják őt békén. Ő az én kevéske örömöm.

Kleopátra gonoszan győzedelmes tekintetet lövellt nővére felé, aki válaszképpen belerúgott erős, barna lábával. Thea szorosabban vonta magához Berenikét, megsimogatta hosszú, rezes fürtjeit, hogy megnyugtassa. Az orvos vállat vont. Kleopátra apja, XII. Ptolemaiosz Aulétész király eddig hat orvost küldött száműzetésbe. Másokat egyszerűen csak ócsárolt, amiért nem tudták meggyógyítani a feleségét. Ha Kleopátra jelenléte elterelte a figyelmét, annál jobb. Így talán ma senkit nem pofoznak fel, senkit nem bocsátanak el, és senki nem válik szóbeli gyalázkodásai céltáblájává. A király híres volt változékony vérmérsékletéről. Alattvalói Aulétésznek, Fuvolásnak nevezték őt, vagy Mothosznak, Fattyúnak, szeszélyes hangulataitól és persze saját alattvalói ragaszkodásuktól függően. Ő természetesen az Aulétész nevet kedvelte, s ezt választotta megkülönböztető névnek. Ahogyan alattvalóinak iránta tanúsított hűsége, úgy a király hangulata is köztudottan változékony volt. Azt azonban senki nem vonta kétségbe, hogy a király szerette testvér-feleségét. Azt mondták, kétszáz év óta ez volt az első szerelmi házasság a dinasztiában. A királynő betegsége tovább fokozta a király lobbanékony hajlamát.

A tonzúrás pap, miközben a királynőért imádkozott, felemelte ravasz fejét, s meglepve látta, hogy a vak kuruzslót beengedték a beteghez. A kezelőorvosokkal együtt mozdulatlanul állt, emberi védőpajzsot alkotva a gyalázatos alakkal szemben.

− Félre az útból, tökkelütöttek! − mondta a király, tekintélyes uralkodói alakjával keresztülnyomakodva a királynő ágya körül lebzselő gyülekezeten. − Ez az ember azért van itt, hogy helyrehozza az ostobaságotokat.

− De Felség! − tiltakozott a pap. − Mekkora szentségtelenséget idézhet elő ez az ördögűző!

− Kötözzék meg ezt az idióta papot, és küldjék a bányába − mondta nyugodt, szinte lágy hangon a király az egyik testőrének. A pap térdre rogyott, arca a padlót érte, s monoton varázsigéket kezdett mormolni a hideg, süket felületnek. Fenyegetésének hatásától elégedetten a király Kleopátrára kacsintott, akinek izzó gyermeki tekintete visszamosolygott apja megfáradt szemébe.

Kleopátra siettette volna a kuruzsló varázslatát. Nagyon vágyott rá, hogy újra lássa, amint a királynő felül, kifesti magát, magára ölti fényes díszruháit, s elfoglalja helyét a Királyi Fogadóteremben, ahová a három hercegnőt időről időre beengedték, amikor a szülők távoli helyekről jött látogatókat láttak vendégül. Habár Kleopátra csak ilyen alkalmakkor látta, lenyűgözte anyjának éteri szépsége és a dalok, melyeket lantján játszott. Tisztaságával és törékenységével Tryphaena nem valóságos személy volt, mint ő maga vagy az apja vagy a nővérei, hanem egy azon Múzsák közül, akik azért szálltak alá a földre, hogy mosolyt fakasszanak.

A kuruzsló nyeregtáskájából kicsi, meztelen istenszobrok kerültek elő: az egyiknek nem volt feje, a másiknak rémséges szeme volt és karvalyorra, egy harmadiknak kanyargós fallosza. Kleopátra feszülten hallgatta az elképesztő titkokat, amelyeket a kuruzsló suttogott, miközben a szobrokat elővette a táskájából. Varázslókútjának mélyéről előteremtett egy gyógynövényekből, gazból, levelekből és gyökerekből hevenyészetten összekötözött, vastag köteget, és felszólított valakit, hogy gyújtsa meg a gubancot a királynő olajlámpáinak egyikével.

− Mithra, Baal-Hadad és Asherah, kik megölték és feltámasztották őt. − A kuruzsló magasba emelte a fáklyát, s a borzalmas keleti istenekhez fordult. Mithra, Mithra! Kleopátra csendben együtt imádkozott vele, miközben a kuruzsló az ágy körül táncolt, és köröket rajzolt a levegőbe füstölő botjával. − Asztarté anya, aki teremtesz és rombolsz. Kübelé, istene mindennek, ami volt, s aminek valaha is lennie kell – idézte a szellemeket.

Hirtelen összegörnyedt, mintha nagy fájdalom hasított volna belé, torokhangokat gurgulázott, a levegőbe csapkodott, hadakozott a királynő betegségének láthatatlan erőivel. Ez a művelet, Kleopátrának legalábbis úgy tűnt, nagyon hosszú ideig tartott. Majd felemelte mindkét karját, az ágyhoz rohant, és ájultan ráesett a királynő lázas testére. Kleopátra minden erejével azt kívánta, hogy a királynő kinyissa a szemét, de Tryphaena szeretett arcvonásai izzadtságban fürödtek a láztól, s egy arcizma sem rándult. A király lehajtotta nagy fejét, miközben a szolgák kivitték a kuruzslót a teremből. A király odahozatta a fuvoláját, s játszani kezdett egy keserves dallamot, végső engesztelésként az isteneknek, hogy megmentse felesége életét. Kleopátra apja közelében akart lenni, ezért odacsúszott a lábához, ujjaival egy fényes, zöld tücsköt üldözve. A király szünetet tartott, és Kleopátra azt remélte, apja felveszi az ölébe. Ám észrevette, hogy apja a királynő lantjának halk pengésére vár. Együtt szoktak muzsikálni; apja fuvolán, anyja lanton, és gyakran egész estéket töltöttek így együtt. Amikor a duettpartner nem mozdult, a király még egyszer játszani kezdett.

Az öreg udvarhölgyek, rokonok, akiknek Aulétész menedéket adott vénségükre, egyenként jöttek virrasztani a királynőért. Szemükben szánakozással megsimogatták Kleopátra haját, dicsérték gyönyörű feketeségét, és homlokon csókolták, ahogy elmentek mellette. Kleopátra tudta, hogy apja nem szívesen látta az öreg hölgyeket a teremben. Aulétész Antirodosz szigetén, a családi palotában szállásolta el őket, így hát hajóútra kellett vállalkozniuk, hogy beavatkozhassanak a király dolgaiba. De a haldokló királynő szobájától nem lehetett Őket távol tartani. Gyógynövényeket és tömjént füstöltek, és Íziszhez, a Teremtés Anyjához, az Anyaistenhez könyörögtek. Az istenség négy fennkölt arcú, vörös díszruhába öltözött papja jött ösztönözni és felszentelni az imádkozó hölgyeket, miközben az orvosok borogatást helyzetek a királynő forró szemöldökére, s figyelték lázas mormolását.

− Irgalom Anyja! − kiáltották az asszonyok érdes, öreg hangon. − Gyógyulás úrnője, aki csillapítod a szenvedést. − Ahogy a királynő állapota rosszabbodott, áhítatos félelemmel teli könyörgésekkel fordultak az istenség rossz oldalához, megrémítve a kis hercegnőt, aki apja sarkát szorongatta minden egyes gonosz fohásznál.

− Férfiak elemésztője.

− Vérengzők istene.

− Mennydörgés istennője.

− Férfilelkek tönkretevője.

− Pusztítsd el a Végzetet, amely összeesküdött, hogy magával ragadja királynőnk és húgunk életét.

Az udvari sebész megtörölte a kezét a kötényében. A király letette a hangszerét. Kleopátra rábámult a fölötte álló két óriás szandálos lábára, s elcsodálkozott, hogyan tudnak a nagylábujjak ekkorára megnőni, s hogyan lehetnek ilyen kérgesek?

− A királynő vérét megmérgezte testének magas hőfoka − mondta az udvari sebész, kissé több önbizalommal, miután az idegen mágus kudarcot vallott.

Az orvos asszisztensei szennyes törlőruhákkal teli edényekkel komoran elvonultak Tryphaena ágyától, a rongyok barnák voltak az izzadtságtól és az alvadt vértől. Az orvos a király felé terelte őket, hogy megmutassa az edények tartalmát. Kleopátra feltérdelt, hogy szemügyre vehesse a bűzlő vérbarna rongyokat. Hogyan származhat ilyen förtelem a gyönyörűséges anyjától?

Próbálva elkerülni a király tekintetét, az udvari sebész lenézett a nagy lábainál meredten bámuló kis hercegnőre. − Felség, annyi vért csapoltam tőle, amennyit csak mertem. Nem tudom megszüntetni a lázat. Most már az istenektől függ, ha a királynőt el kell veszítenünk.

A hölgyek újabb könyörgésbe kezdtek. − Óh, Irgalmas Úrnőnk, Istenünk, hatalmasabb, mint Hermopolisz nyolc istene. Minden Élet Forrása. Minden Gyógyulás Forrása. Ne vedd el tőlünk Tryphaenát. – Korukat meghazudtolva irgalmatlanul csépelték a mellkasukat, az öklök csak úgy pufogtak a horpadt, beesett melleken.

Kleopátra várta, hogy apja kirója a büntetést az udvari orvosra, ahogy másokkal is tette. Az orvos térdre rogyott, és egy ifjú szerelmes szenvedélyével csókolgatni kezdte Aulétész gyűrűs kezét. − Bocsáss meg nekem, Felség, ha csalódnod kellett bennem. Boldogan fizetnék a királynő életéért az enyémmel. – Aulétész nem válaszolt.

Az orvos meglepettnek látszott, hogy nem ítélték halálra, s nem is száműzték. Ideges köhögéssel megpróbálta helyreállítani a méltóságát. − Ellenőriznem kell a királynő fájdalomcsillapítóinak összetételét. Őfelségének kényelmessé kell tenni az utazását az istenekkel való találkozáshoz − mondta a doktor, és sietős imával kimentette magát.

Aulétész állva maradt, magába zuhanva, elképedve, magányosan. Kleopátra felszedte a tücsköt, s felajánlotta apjának. A bánatos óriás azonban a fejét rázta és lehunyta szemét. Kleopátra letelepedett a lába közé, markába fogta a tücsköt, megakadályozva menekülését.

A tizenöt éves Thea, Tryphaenának egy szír hercegtől származó, első házasságából való lánya, ölében tartotta Berenikét, macskaszemét a kis hercegnőről a királyra vetette. Kleopátra megborzongott. Thea anyja vonásait örökölte, de sötétebb színekkel. Fekete haja hóbortosán hullott alá egészen a derekáig; még nem fonta össze a felnőtt nők divatja szerint. Hófehér, szabályos fogsora tökéletesen illett sötétbarna arcbőréhez. A királynő sasorrát és háromszög alakú arcát örökölte, de vonásai jóval élesebbek voltak, mint anyja arcának szelíd szögletei. A kontrasztok még jobban kiemelték feltűnő szépségét, olyannyira, hogy mellette Tryphaena lágyabb jellegzetességei félénk kellemmé szelídültek. Tryphaena, még akkor is, amikor tökéletes egészségnek örvendett, halhatatlan teremtménynek tűnt, aki csak látogatóba jött erre a zord világra; Thea egyértelműen a földi, fizikai valóságra termett. Habár még nem jött el az ideje, testileg igen fejlett volt, és furcsán hatott rajta a gyerekes öltözet és a rendezetlen hajviselet. Fiatal bájai valósággal áttörték a gyermekkor utolsó maradványait, melyektől készen állt megszabadulni, mint ahogy a kígyó levedli az előző bőrt.

Thea szorosan ölelte magához Berenikét, ami Kleopátrát kíváncsivá tette: vajon milyen érzés lehet ilyen bensőséges kapcsolatban élni? − Mindig vigyázni fogok rád, csillagom − suttogta Thea a gyerek fülébe. Zene volt ez Bereniké fülének, aki imádta idősebb féltestvérét; az ígéret gyógyír volt sebeire.

− Most már soha nem fogom megismerni őt − sírt Bereniké, aki pontosan most ért abba a korba, amikor a királynőnek el kellett volna kezdeni foglalkoznia vele, habár valószínűtlen volt, hogy ez valaha is bekövetkezett volna. Mielőtt megbetegedett, Tryphaena az idejét jobbára zenéléssel, könyvek olvasásával, a szofistákkal folytatott komoly vitákkal töltötte. Bereniké szeretett íjjal apróbb zsákmányokra vadászni, birkózott a kutyafalkájával, és üldözte a kis rabszolgakölyköket a parittyájával.

Thea nem csatlakozott Bereniké elfoglaltságaihoz, de lelkes közönsége volt a kislány hőstetteinek, s megtapsolt minden előrelépést, amit a kishúga a fegyverforgatásban tett. Bereniké arról a napról álmodozott, amikor majd kiszabadulhat a gyámkodás alól, s végre bemutathatja anyjának, hogyan tud egy célpont közepébe találni. De most már több mint két hónapja nem beszélgethetett vele, és az emlékei a királynőről kezdtek halványulni. Thea mormolt valamiféle vigasztaló szavakat, de igazából nem gondolkodott el az anyjáról vagy a mostohahúgáról. Ami Theát foglalkoztatta, az a saját sorsa volt. Ő nem a király lánya volt. Nem tartozott a trón várományosai közé. Ha anyja meghal, elküldik valami távoli palotába − a minden lében kanál öregasszonyokkal együtt, akik most ott siránkoznak a királynő szobájában −, amíg valaki a király tanácsadói közül nem akarja kiházasítani valahová külhonba. Vagy amíg nem küldik vissza halott apja udvarába, Szíriába, abba az országba, amelyet most az örmény Tigranész foglalt el. Az, aki a rómaiakkal állt hadban. Ha a rómaiak győznek, mint ahogy mindig ők győznek, akkor odadobják őt apró dísztárgyként, kis játékszerként, hogy lecsillapítsák bujaságaikat. Azt hallotta, hogy a rómaiak ilyesmiket követeltek, amikor győztek, még azoktól a nőktől is, akiknek ereiben királyi vér folyt. Nem, sajnos nem volt hová mennie.

− Ramszesz borzasztóan magányosnak látszik – mondta Thea. Bereniké kedvenc kutyája egy sarokban duzzogott. − Azt hiszem, utánad sír. − Thea a földre tette Berenikét, közvetlenül a kutya mellé. A kislány azonban egyenesen a kábán maga elé bámuló királyhoz ment. − Gyere, Apa! − mondta. Kleopátra a nagy, szőrös lábba kapaszkodva megpróbálta visszatartani apját, de az kicsúszott a szorításából, s a kis kezek üresen maradtak.

Thea, a hölgyek legnagyobb ámulatára, egyszerűen fogta és elvezette a királyt Tryphaena királynő ágyától. Nem törődve a ráncos arcú, indulatos matrónák rosszalló pillantásaival, elszántan átkormányozta Aulétészt az imádságosok gyűrűjén, és lesétált vele a lépcsőn a palotának arra a szintjére, ahol a magánlakosztályok helyezkedtek el. A király kedvenc termébe, a vadászterembe mentek, ahol Thea kiparancsolta a szolgákat a helyiségből, olyan hangon, ami saját magát is meglepte. Azok persze nyomban eljuttatták a történtek hírét a palota minden szegletébe.

Kleopátra magára hagyatva ült a padlón, és olyan szavakat kiabált, amelyektől azt remélte, hogy apja visszatér. − Hagyd abba a makogásodat! − ordította Bereniké. − Senki nem érti, amit mondasz, te idióta. − De Kleopátra nem tudta abbahagyni, mindenáron vissza akarta téríteni apját, hogy odakuporodhasson erős, nagy hasára. Bereniké ott állt kishúga fölött, hosszú lábai úgy magasodtak a kislány fölé, mint sima, fiatal facsemeték sudár törzsei. Szandáljával eltaposta a tücsköt, elképesztve Kleopátrát, aki döbbenten bámult a szétnyomott rovar maradványaira.

Thea leültette a királyt vadászzsákmányai szőrméjével borított széles, puha priccsére. − Tekints most nőként rám, apám. Hadd csillapítsam fájdalmadat. – Thea széttárta fehér khitónját, és hagyta, hogy a ruhadarab lehulljon válláról. A király belenézett az anyától örökölt nagy szemekbe, majd tekintete a sötét mellbimbókra siklott, melyek mostohalánya melleit koronázták. Mintha csak a királynőé lennének, de valahogy mégis kézzelfoghatóbbak, mint Tryphaena bájos domborulatai, valahogy alkalmasabbak arra, hogy két, nagy mohó kéz megragadja őket. Ölébe vonta a remegő lányt, lehunyta szemét, s hagyta, hogy a forró ajkak minden gondolatot szétoszlassanak, melyek megzavarhatnák a vigasznak mennyei pillanatait.

A következő reggelen a király két főre rendelt reggelit. Thea egy állatbőrökkel borított derékaljon feküdt, s beleveszett az oroszlán−, vadkan−, leopárd−, medve− s az összes közt a leglágyabb párducbőr fényűző halmainak nehéz illatába. A király már felkelt, s elment fürdőzni. Thea Aphrodité szerepébe képzelte magát: amikor az istennő medvebőrön feküdt marhapásztora, a halandó Ankhiszész kunyhójában, s méhek zümmögtek körülöttük, noha Thea fejében most méhek helyett gondolatok rajzottak. Egy nappal korábban még teljes letargiában latolgatta a Sors által neki rendelt végzetet; ma pedig a király ágyasa.

Amikor a király először gyűrte maga alá szótlanul, Thea azt hitte, hogy a kicsiny testén szétterülő fenséges has kipréseli belőle az életet. Reggel viszont meglepetésszerűen ő mászott rá a királyra, s a testében érzett égő fájdalom ellenére vad szeretkezést kezdeményezett, mielőtt még a király maga tette volna meg ugyanezt. Ezt a trükköt anyjától tanulta. Egy napon kihallgatta a szelíd Tryphaena suttogását, amint a királynő Aulétész rettentő méreteiről panaszkodott udvarhölgyének, aki erre a lehető legjobb tanáccsal szolgált. Mielőtt a férfi felébredne, vegye szájába, s merevítse meg a király hímtagját. Majd gyorsan másszon rá, s meglátja, a király elfogadja majd az alulsó pozíciót, és nem akar fölébe kerekedni. Akárcsak Thea, Tryphaena is kicsi volt és törékeny, s vajmi kevéssé élvezte, amikor a király irtózatos hasa ránehezedett.

Vajon mit beszélhetnek most odafönt? De mit számít ez? Ő most megcsinálta a szerencséjét. Hasznossá tette magát, pótolta anyját, hogy a királynak ne kelljen hiányt szenvednie a felesége halála miatt. Meg volt győződve róla, hogy biztosította helyét az udvarban.

A koronatanács, Tryphaena kotnyeles nagynénjeinek gyülekezete várta Theát, amikor késő délután kócosan kilépett a vadászteremből. A vénségek a női vonzerő éveit maguk mögött tudó öregasszonyok rettenthetetlenségével követeltek magyarázatot arra, mit művelt a lány saját anyja férjével.

− Megvigasztaltam a királyt − felelte álszenteskedve, majd félretolta őket, és dölyfösen levonult a hallba.

− Eleget tett alattvalói kötelességének, drágám? – kérdezte gunyorosan az egyik hölgy, miközben Thea elhaladt mellettük.

− Maradt vér a király állatbőrein, drágám? − kötekedett egy másik.

− Ez elintézte magát. Kleopátra Tryphaena lánya, a király szajhája.

− A saját anyja férjének a szajhája.

− Közszajha. A kurtizánnegyedbe való.

− Szégyen! Kinek kell majd ezután?

Várták, hogy Thea hátrafordul és válaszol vádjaikra, vagy bocsánatukért esedezik a dőreségéért. De ő továbbra se vett tudomást róluk, folytatta útját lefelé a hallba.

− Az anyád halott. Egy órával ezelőtt halt meg.

Thea ment tovább. Az asszonyok a lány hetykén libbenő hosszú, fekete hajzuhatagára bámultak, amint elmasírozott gúnyolódásaik elől, saját jövője felé. A pimasz magatartástól lelohadva, óvatosan bekopogtattak az ajtón, hogy közöljék a királlyal felesége halálhírét.

− Ezentúl anyádnak kell szólítanod, Kleopátra − jelentette be Thea a kis hercegnőnek. A gyerek figyelte, ahogy a Királyi Varrónő egy mélykék köntöst húz át Bereniké fején. A nehéz ékszerekkel kirakott öltözék ráomlott a kislányra, a drágakövek úgy ragyogtak a plüss-szöveten, mint csillagok a tiszta téli éjszakában.

− Az én anyám halott − felelte Kleopátra, igen szabatos görög fogalmazásban. − Öt hónappal ezelőtt halt meg. A királyi katakombákban temették el, Izisz templomához közel.

Reggel volt, aznap tartották az esküvőt. A Tryphaena emlékére meghökkentően rövid ideig hordott fekete gyászruhákat felváltották az ünnepi köntösök, melyeknek oly gazdag volt a díszítése, hogy valamennyit a kincstár részének tekintették. Az alkalomra hamar kitisztították és átalakították a nemzeti ruharaktárban őrzött darabokat.

Kleopátrán volt a sor az öltöztetésnél − utálta ezt a procedúrát. Az aranyfonalakkal hímzett nehéz lenvászon a próbabábun pihent − súlyosnak látszott és fenyegetőnek.

− Drága kis Kleopátrám − szólt Thea, leguggolva a kislány mellé. − Légy jó az édesanyádhoz az esküvője napján, és fogadj szót.

− Az én anyám meghalt. Láttam a testét.

Bereniké forgatta a szemét. Thea még szélesebbre húzta türelmes mosolyát. A Királyi Varrónő idegesen megrezzent, de közben nem vette le a szemét Bereniké oldalt feltűzött ruhájáról.

− A nővérünk most az anyukánk − szögezte le Bereniké, miközben a tükörben önmagát csodálta. – Ez nagyon egyszerű, Kleopátra. Thea most feleségül megy apánkhoz. Amikor én kicsi voltam, Theával azt játszottuk, hogy ő az anyukám, és én vagyok a gyereke. A játékunk most valóra vált.

− A nagynénik azt mondják, hogy ez nem helyénvaló. Anya nem elég régen halt meg ahhoz, hogy apa újraházasodjon − szajkózta Kleopátra, amit a vénasszonyok fojtott hangon, gonoszul suttogtak, feltételezve, hogy a kislány úgyse mondja vissza. − Azt is mondják, hogy anya megátkozza Theát azért, amit tesz.

− Ezt mondják? − sikított föl Thea. − Mit tudnak ezek a vén szipirtyók? Rájuk hallgatsz, vagy az anyádra?

− Te a nővérünk vagy. Anyánk halott − makacskodott Kleopátra.

− Keresztüllőlek egy nyílvesszővel, Kleopátra, ha nem hagyod abba! − mondta Bereniké, fölhúzva köntösének ujját, s megmutatva Kleopátrának felső karizmait. − És te tudod, hogy képes vagyok rá. Én Amazon-hercegnő vagyok, te pedig csak egy négyéves kislány.

Kleopátra rábámult a magas lányra. Bereniké azok közé tartozott, akiktől félt. Olvasott régi beszámolókat az Amazonokról: tanítója, Meleagrosz csak ezekkel a történetekkel tudta rávenni a kislányt, hogy görögül olvasson. Bereniké, abban a hitben, hogy az erős, harcos nők leszármazottja, szigorúan edzette magát − célba lőtt, lovagolt, vívott −, s mostanra olyan karcsúvá és izmossá fejlődött − hogy birokra hívta a fiúkat a palotában.

− Felvettem anyánk nevét, Kleopátra − mondta Thea ellentmondást nem tűrő hangon. − Ebből következően én vagyok VI. Kleopátra Tryphaena, s egyben én vagyok az anyád.

− Te Thea vagy − ellenkezett Kleopátra, habár ezúttal szír nyelven, amit Thea még gyerekkorában hallott, de már rég elfelejtett.

− Ne csináld ezt! − parancsolt rá Thea. − Vagy görögül beszélsz hozzám, vagy befogod a szád!

Felderülve attól, hogy Theát sikerült felbosszantania, Kleopátra folyamatosan szírül kezdett beszélni, és válogatott sértéseket vágott Thea fejéhez.

− Kuss legyen! − ordította Thea. − Miért beszélsz ezen az idegen nyelven? Mi esett beléd?

Kleopátra ártatlanul mosolygott. Nem értette, hogyan tanulta meg a nyelveket; olyan volt ez, mint valami mágikus tehetség, melyre álmában tett szert. Mindegy, hogy milyen nyelvet használtak, Kleopátra belenézett a beszélő arcába, és megértette a szavak jelentését. Három és fél éves volt, amikor először megszólalt, viszont két hónappal a negyedik születésnapja előtt már képes volt teljes mondatokat elismételni egyiptomi, szír, etióp, troglodita, numídiai és arab nyelveken − vagyis azokon a nyelvjárásokon, amelyeket a palotába hozott rabszolgák és kísérőik nemzetközi hada használt. Nem fogadta el viszont a nehéz hangzású makedón görögöt, családja nyelvét; inkább az apjához látogató tudósok kifinomult beszédét utánozta. Nyelvtehetségének híre futótűzként terjedt a városban, s ezt ő is tudta, nem kis megelégedéssel véve tudomásul, hogy nővérei kénytelenek végighallgatni mások róla szóló, áhítatos dicséreteit.

− Féltékeny vagy − mondta Kleopátra nyugodt hangon. − Azért, mert én különleges vagyok, te pedig nem.

− Mitől lennél te különleges, te kis szerencsétlen? – sziszegte Thea apró fogain át.

− Én vagyok az első Ptolemaiosz, aki beszéli az egyiptomi nép nyelvét. Az első, aki majdnem háromszáz éve más nyelvet is beszél a görögön kívül. Ezt mondják az egyiptomiak. És azt is mondják, hogy orákulum vagyok. − Látta Thea növekvő dühét, ezért még hozzátette: − Görögül bárki tud.

Kleopátra mindent hallott, amit az egyiptomi szolgák róla beszéltek. Egyfajta baljós előjelként magyarázták a görög tirannusok gyerekének egyiptomi beszédét. Lehet, hogy a további görög elnyomás bizonyítéka ez; a Ptolemaioszok egy új uralkodói típust akarnak kinevelni, amely egyiptomi szimpatizánsként mutatkozik, valójában minden eddiginél jobban félrevezeti majd a népet. A derűlátóbb magyarázat úgy szólt, hogy Egyiptom nem esett áldozatul a görög kulturális befolyásnak, ám a tirannusok gyerekei mégiscsak megadták magukat az ellenállhatatlan egyiptomi hatásnak. Kleopátra nem tudta, melyik a helyes magyarázat, viszont szeretett azon a nyelven beszélni, amit a nővérei nem értettek.

− Ki nem állhat téged senki, te csökönyös szamár − mondta Thea, végletekig elkeseredve. − Bárcsak rabszolgának születtél volna, és jól meg lehetne korbácsolni, ahogy megérdemled.

− Hol vannak a dadáim? − kiáltotta Kleopátra, hirtelen megijedve, hogy túl messzire ment Thea bosszantásával. − A dadáimat akarom!

− Odakint várnak a másik szobában, de addig nem mehetsz hozzájuk, amíg nem teszed azt, amit mondok. Minden dadát kikészítettél, akit melléd rendeltek, te szörnyű kölyök − mondta Thea.

− Pedig milyen helyes kislány lenne − mondta a Királyi Varrónő éneklő hangon, amitől Kleopátra csak idegesebb lett. A varrónő leemelte Kleopátra ruháját a próbabáburól, majd Kleopátrához fordult. − Gyere ide, kis hercegnőm! Gyere, és próbáld föl ezt gyönyörű kicsi köntöst!

− Nem − mondta a gyerek makacsul.

− Látod, milyen? − panaszkodott Thea. − Abban a pillanatban, hogy egy nevelővel magára marad, vége a meghunyászkodásnak, és elkezd ordítozni a démonok nyelvén. Még a harapástól se riad vissza. A dadák hálát adnak az isteneknek, amikor vége a szolgálatnak, és megszabadulnak tőle. − Kleopátrára jelenleg egy sovány, mogorva egyiptomi dada és két fürge nyugat-afrikai rabszolganő vigyázott, akik teljesen fel voltak zaklatva tőle.

− Tudod, mi vagy te? Egy pokolfajzat − mondta Bereniké. − Azt hiszem, te voltál az, aki anyánkat megátkozta, ezért vitte el őt a láz.

− Ez nem igaz − mondta Kleopátra védekezően. – Az egyiptomiak azt mondják, hogy istenek adta tehetségem van, és hogy az égbe fogok felszállni, és csillag lesz belőlem. − Kleopátra magában remélte, hogy ez azért nem így lesz. Nem akart mozdulatlan tárgy lenni, amelynek egyetlen dolga, hogy ragyogjon a mennybolton.

− Bárcsak már látnám! − mondta Thea.

− De én nem megyek. Apámnak túlságosan is hiányoznék, ha elmennék. Még a nevelőnők is azt mondták. Én vagyok a kedvence, tudod jól.

Kleopátra másféle szóbeszédeket is hallott:

Egy új istenségnek mondták. Ő az egyiptomi nép megmentője, aki a fáraó koronáját fogja viselni, és kivezeti a görögöket az országból. Az egyetlen, amit nem szeretett ebben a változatban, hogy a saját apja szűrét is ki fogja tenni. De a különböző nyelvek használatát nem fogja megszüntetni, hiszen Aulétész maga mondta, hogy nyelvtehetsége istenáldás. − Az én hercegnőmet megérintették az istenek − mondaná −, hiszen Dionüszosz urunk minden nyelven beszél hozzánk. − Ez igaz − válaszolná Thea. − De Kleopátra hercegnőt utasítani kellene, hogy maradjon meg a saját nyelvénél.

Most csípőre tette összeszorított ökleit, és farkasszemet nézett Kleopátrával. − Ez a nap az esküvőm napja. Nincs időm a kisded játékaidra.

Behívta a két szolgát a szobába. − Akkor is föl kell öltöztetni a köntösébe, ha ellenkezik. − A két asszony aggódó pillantást váltott egymással.

A varrónő magasan Kleopátra feje fölé tartotta a köntöst. − Jöjjön, Fenség! − hangzott a ruha mögül.

− Gyere, Kleopátra! − mondta Thea.− Kérlek, tedd, amit mondunk.

A kis hercegnő látta, ahogy a ruha álombeli félelmetes szörnyként közeledik felé, mintha csak arra várna, hogy egészben lenyelje őt. Fölemelte karját, de amikor a szövet ráhullott a testére, úgy érezte, mintha bélyeget sütnének a bőrére. Attól félve, hogy a következő pillanatban lángra lobban, letépte kicsi testéről a köntöst, mielőtt azt becsatolhatták volna. A varrónőt keményen sípcsonton rúgta, rálépett az egyik rabszolga meztelen lábujjára, Theát leköpte, és kirohant a szobából.

− Gyerünk! − ordította Thea, és a két rabszolga a gyerek után futott. Thea, Bereniké és a varrónő követte őket, Thea ráparancsolt a hallban ácsorgó szolgákra, hogy eredjenek ők is a hercegnő nyomába Bereniké pedig átkozódva belegabalyodott a nehéz, szűk gúnyába.

A gyerek, mint egy falka vadászkutya elől menekülő róka, végigrohant a folyosón, levágtatott a lépcsőn, ahol üldözői csaknem orra buktak. Kleopátra egyenesen Tryphaena királynő lepecsételt kamrájához rohant, kicsiny ökleivel addig dörömbölt az ajtón, míg a keze bele nem sajdult. Egy testes rabszolga gyengéden felnyalábolta a karjába, s addig tartotta ott, amíg a kislány feladta a hiábavaló küzdelmet, s úgy csimpaszkodott bele a férfi mellszőrzetébe, mint a kedvenc takarójába.

Thea utasítására Kleopátrát hatalmas adag macskagyökérteával nyugtatták le, melynek olyan szaga volt, mint az avas zöldségnek. Amikor elkábult, ráhúzták a díszes köntöst, miközben Bereniké diadalmas arccal szemlélte a jelenetet. Kleopátra megjegyezte ezt, de nem tett semmit; mielőtt teljesen befejezték volna az öltöztetését, elaludt. Órákkal később bevitték őt a ceremóniára, amelyen nem úgy vett részt, ahogy eltervezték, hanem hátul a teremben egy nagydarab rabszolganő puha karjában aludt. Amikor másnap felébredt, a féltestvére már királynő volt.