ÖTÖDIK FEJEZET

 

 

Gnaeus Pompeius tábornoknak

XII. Ptolemaiosz Aulétész királytól

 

Tisztelt barátom, az istenek most alkalmat kínálnak számodra, hogy viszonozd irántad tanúsított hűségem legutóbbi megnyilvánulását. Ügyed támogatása nem. találkozott népem jóváhagyásával. A mai napomat palotám falain belül töltöttem, és hallgattam a kinti csőcselék követelését, hogy minden diplomáciai kapcsolatot szakítsak meg Rómával. Az emberek attól tartanak, hogy összejátszunk, és én meg fogom osztani veled a trónt. A családom be van zárva a belső palotába, ahol a Királyi Testőrség hűségétől függünk. Több alkalommal tüzet nyitottak a kapukra. Szóbeszédek terjedtek el egy ellenem szőtt merénylet tervéről.

Ezért fordulok hozzád, jó barátom, hogy siess a segítségemre, úgy, ahogy én tettem ezt legutóbb − gyorsan és tétovázás nélkül. Meg kell mutatnunk, hogy a nemzet uralkodó kormánya maga mögött tudhatja Róma támogatását. A csőcselék ereje bizonyosan nem mérhető azon római légióéhoz, mely a Te fenséges irányításod alatt áll. Leghűségesebb szövetségesed folyamatos biztonsága érdekében kérlek, sürgősen cselekedj!

 

− Tízéves vagyok. Elegem van Meleagrosz unalmas történeteiből − mondta Kleopátra dacosan. − Itt az ideje, hogy filozófiát és matematikát tanuljak. Ezenkívül a római politikában is nagyobb jártasságot kívánok szerezni, hogy jobban hasznára lehessek apám udvarának. − A kislány keresztbe font karokkal állt a király előtt. Habár tudta jól, hogy a hízelkedés célravezetőbb lenne, nem volt mézes-mázos hangulatban. Apja állandó veszélynek volt kitéve, neki pedig fel kellett készülnie arra, hogy bármikor a segítségére lehessen. Meglehetősen sokat tudott már a római hatalmi gépezetről, de jóval többet kellett tudnia ahhoz, hogy apja tanácsadójaként és diplomatájaként beteljesíthesse ambícióit. Thea királynő volt, Bereniké idősebb nála, és a királynak volt még két fia − az évszázados szokásjog alapján nekik kellene örökölni a trónt apjuk halála után. Ám egyikük sem rendelkezett Kleopátra intelligenciájával és Aulétész iránti hűségével.

− Mindemellett, apám − mondta Kleopátra a felzaklatott királynak −, te pontosan tudod, hogy én nem akarok mást, mint azt, hogy együtt tanulhassak a diákokkal a Múzsák Házában. − Már jóval korábban felfogta, milyen jelentős szerepet tölt be az intézet a világ tudományos életében, sokat ült az udvaron Kharmionnal, és figyelte a tudós férfiúkat, akik egy kupacba tömörülve, hullámzó fekete tógáikban úgy festettek, mint a kötekedő varjak, miközben a világmindenség titkait boncolgatták. A kinevezésre váró tanárok listáján a legújabb jelölt egy bizonyos Demetriosz volt, egy szívszaggatóan sovány görög filozófus, aki legutóbb Rómában tanított. Demetriosz neoplatonista volt, mellette a római jog és az irodalom szakértője. Olyasvalaki, aki sokat segíthet Kleopátra ambícióinak beteljesüléséhez.

− Miért is ne? Valamennyit én fizetem − sóhajtott a király. − És csak az istenek tudják, valójában mennyibe is kerül az etetésük, meg hogy jól érezzék magukat. Nyilvánvaló, hogy a fényűzés és a műveltség kéz a kézben jár.

− Ha az ifjú hercegnő együtt fog tanulni Demetriosz filozófussal, akkor ugyanezt a lehetőséget fel kell kínálnunk a nővérének is − mondta Thea.

Kleopátra összefont karokkal várta, hogy mit szól ehhez a nővére, de Bereniké csak ennyit mondott: – Nem, köszönöm. Én láttam azt az embert. Úgy néz ki, mint azok a denevérek, amelyek a halottak házaiban vadásznak.

Másnap reggel és ettől kezdve minden reggel kilenc órakor Demetrioszt bekísérték a palotába. Jóllehet a Múzsák Háza ugyanabban a városnegyedben volt, ahol a paloták és a Könyvtár, még mindig túl veszélyes lett volna, hogy a Királyi Családból bárki is a palota falain kívülre kalandozzon, még ha őr kíséretében is. Demetriosz fekete tógája lötyögve lógott kísértetszerű alakján; haja, ugyanolyan gyér, mint csontján a hús, csimbókokban tapadt korpás fejbőrére. Törékeny megjelenése ellenére igyekvő lélek volt, elég türelmes ahhoz, hogy együtt olvassa és megvitassa Platón dialógusait egy tízéves gyerekkel. Kleopátra kifejezte azon óhaját, hogy a római történelmet szeretné tanulmányozni. A tanító azonban biztosította őt arról, hogy az ifjú elmének először a legmagasabb színvonalon megírt Nagy Művekben kell elmerülnie, amelyek az Erény, a Szépség, az Igazság, a Tudás görög ideáljait testesítik meg. Csak ezután szabad kézbe venni azokat az erkölcsromboló munkákat, amelyeket latinul írtak, s amelyek „ama város fertőjében” fogantak.

Jóllehet Kleopátra olyan tudásra vágyott, mellyel apjának segíthet, nagy megelégedésére szolgáltak Platón művei, és különösen felkeltették érdeklődését az Erény tanításának hathatósságát taglaló fejtegetések. Nem értette, miért van az, hogy egyesek − Kharmion például, vagy ez a madárijesztő, itt előtte − olyannyira belülről fakadóan erényesnek látszanak, és önkéntesen cselekszik azt, ami jó és helyénvaló, míg másoknak − ideértve saját magát is – meg kellett harcolniuk természetes hajlamaikkal ahhoz, hogy eleget tegyenek a görög ideálnak. De ő még mindig jobb volt Berenikéhez és Theához képest, akik meg se próbálták felvenni a küzdelmet.

− Beszélnél nekem az Erényről? − kérdezte Demetrioszt a palota udvarán, egy tavacska előtt állva, melyen a lótuszvirágok úgy festettek, mint az üdvözlésre széttárt karok.

− Ahogy Szókratész kifejtette, az Erény isteni eredetű. Minden Tudás − és az erény kétségtelenül a Tudás egyik formája − a Halhatatlan Lélek sajátja. Tanítani nem lehet; a lélek kell hogy emlékezzen rá.

− Ezt nem értem.

− Szókratész megállapította, hogy amennyiben az Erényt tanítani lehetne, akkor minden tanult ember erényes lenne. Ez ugyebár nem így van − Demetriosz arcbőre olyan szorosan feszült rá pofacsontjára, hogy a legcsekélyebb mosoly is egyfajta tortúrával érhetett fel számára. A hercegnő felragyogott. − Rávezetnél engem arra, hogyan lehet az erényt az emlékezetbe vésni?

− Megvan hozzá az akarat és a kívánság Fenséged királyi és halhatatlan lelkében?

− Megvan, Demetriosz. Tudom, hogy megvan. Emlékezni fogok a Tudásra, és ezáltal elnyerem az Erényt. − Lehunyta szemét, megpróbálva megidézni magában a Lélek elvesztett Tudását, de amit hallott, az nem volt egyéb, mint egy veréb éles csiripelése. – Még nincs itt − mondta furfangosan −, de jönni fog.

− Azt hiszem, Fenség, kell hozzá némi idő és meditáció − mondta Demetriosz. − A bölcsesség nem jár túl gyors szárnyakon.

− Ennyi elég lesz mára. − Kleopátra felnézett a tiszta, felhőtlen égboltra. − Óh, bárcsak lovagolhatnék egyet!

− Fenséged olykor végtelen odaadást tanúsít a leckéi iránt, más esetekben viszont teljesen szétszórt. – Demetriosz csípőre tette kezét, jelezve rosszallását.

− Engem nagyon is érdekelnek a leckéim, Demetriosz, de van egy furcsa körülmény, amitől szenvedek.

− Mi lenne az? − A filozófus gyanakodva nézett a kislányra.

− A tudás felébreszt bennem valamit, amit nem tudok megnevezni. − A kislány felfedezett magában valamiféle zavarodottságot, amivel egyszerűen nem tudott mit kezdeni. Annyit tudott csak, hogy ezekben a napokban, amikor a gondolatok elkezdtek összevegyülni a fejében, képtelen volt egy helyben ülni és szemlélődni. Amit érzett, az vagy izgalom volt, vagy aggodalom, vagy mind a kettő, és csak fizikai tevékenységek révén tudott megszabadulni az érzéstől. − Mozdulnom kell, elmenni valahová, vagy csinálni valamit.

− Mire gondol? − kérdezte a filozófus. − A Tudás elől nem szabad megfutamodni. Soha nem fog szert tenni az átfogó gondolatra, ha minden újdonság hallatán rohan az istállóba.

− Emlékszel, amikor tegnap befejeztük Szophoklész darabjának, a Philoktétésznek az olvasását?

− Igen. Két perc sem telt el, hogy elolvastuk az utolsó sort, máris kint volt a hercegnő a könyvtárból, és könyörgött az édesapjának, hogy engedje el lovagolni. A türelmetlenség egyenlő az intellektuális öngyilkossággal.

− Nos, én csak fellelkesültem azon, hogy minden jóra fordult, és Philoktétésznek nem kellett élete hátralevő részét fájdalomban, egyedül leélnie egy szigeten, és ezt akartam megünnepelni egy vágtával kint a mezőn.

− Nem tudom követni a logikáját − mondta Demetriosz.

− Azt éreztem, hogy egy szellem növekszik bennem, és csak ki akartam engedni magamból.

Hogyan magyarázza el ennek a zord embernek azt a túláradó érzést, amelyet kicsiny teste magába zárt? Hogy is magyarázhatná el neki − ennek a sápadt bőrű, törékeny csontú, csupa szellem figurának −, hogy amennyire szereti a tanulmányait, ugyanúgy szereti a kinti szabadságot, és mindig e kettő között kell őrlődnie. Hogy a palota falai között, a bezártságnak ezekben a hosszú napjaiban szinte szétrobban, ha nem mehet ki a szabadba.

− Ilyenkor képtelen vagyok fegyelmezni magam – mondta, és elpirult. − Teljesen kikészít ezeknek a termeknek a komor hangulata. Úgy éreztem, el kell menekülnöm. A pónimat akartam.

− Szívesebben venné talán, ha a nagy költőket az istállóban tanulmányoznánk?

− Nem értesz meg, Demetriosz, olyan vagy, mint Kharmion. Ti csak szellemi életet éltek.

− Azt hiszem, ez családi örökség − sóhajtott a filozófus. − Üljünk le ide a padra, és nyugodjunk meg. – Megvárta, amíg Kleopátra elhelyezkedik a göcsörtös ciprusfából ácsolt padon, majd lassan odaült mellé.

− Hogy érted ezt?

− A nők a királyi családban mindig rajongtak a lovakért. Kétszáz évvel ezelőtt az olimpiai játékokon Egyiptom királynője alaposan felbosszantotta a többi lóidomárt elsőrendű csataménjeivel. A királynő és húgai az akkori idők nagy lovasai voltak − a spártaiak legnagyobb bánatára, akik megpróbálták kirekeszteni őket a versenyekről.

− Úgy beszélsz, mint Meleagrosz, aki rajong a Ptolemaioszok történelméért − mondta Kleopátra. – Honnan tudod ezeket a dolgokat?

− Onnan, hogy tudós vagyok, ami Fenségedből, gyanítom, soha nem lesz. Kár, mert az esze megvan hozzá. A lelke azonban lázadó.

− Te sértegetsz engem, Demetriosz. Én tudós akarok lenni.

Demetriosz száraz mosolyra húzta száját. − Igazán nemes Fenséged óhaja, hogy filozófus királynővé váljon. De tartok tőle, a sors cselekvő életet rendelt az ön számára.

− A kémkedés költséges üzlet, Királyi Felség.

Hammonius térdére ültette Kleopátrát, tudva, hogy ha a kislányt sikerül magához édesgetnie, azzal erősíti a saját pozícióját, és gyengíti a király akaratát.

Hammonius negyvenes éveiben járó, nagydarab görög férfi volt, jólétének jelét hasán hordta. Tógáit a legdrágább vásznakból varrták; kölnije ugyanolyan finom illatot árasztott, mint a királyé. Abból gazdagodott meg, hogy kihasználta a rómaiak őrült keresletét az egyiptomi javak iránt. A királlyal kötött megállapodás alapján, kedvezményes áron felvásárolta az egyiptomi kormány üzemeiben gyártott árucikkeket. Egyiptomban máshol alig volt árutermelés, hiszen az ipar állami monopóliumnak számított. Ennek fejében kémkedett a királynak Rómában, a király pénzén megvesztegetve a rómaiakat, hogy szolgáltassanak információkat és tegyenek bizonyos szívességeket.

− Mit tehetnék? A római szenátorokat nem lehet megvenni aprópénzzel vagy olcsó csecsebecsével.

− Ezt én is észrevettem − válaszolt a király bosszúsan. − De muszáj nekünk ilyen nagyvonalúaknak lenni?

Kleopátra remélte, hogy apja nem tagadja meg a kereskedő kérését. Demetriosz végre engedélyezte a latintanulást, és Kleopátra arról a napról álmodott, amikor tanonckodni kezd Hammonius mellett, aki megtanítja őt arra, hogyan férkőzzék a rómaiak bizalmába, hogy információkat szállíthasson Aulétésznek. És akkor majd ő ül a király mellett, és suttog a fülébe, nem pedig a huszonkét éves trónbitorló.

− Válságos idők ezek, Felség − mondta a medveszerű férfi. − A rómaiak nagyon pénzéhesek. A kincstáruk kiürült a világszerte folytatott állandó háborúik miatt, és nincs gabonájuk a hadsereg ellátásához. Pénzre van szükségük, méghozzá azonnal, máskülönben újabb lázadás kellős közepén találják magukat.

− Tudom, tudom, Róma megint Egyiptom kincstárára vetette irigy tekintetét − lamentált a király.

− Mintha nem volna éppen elég bajunk idehaza – mondta Thea. − Vajon a Rómából kapott hírek segítenek rajtunk, ha a saját alattvalóink egyszer csak álmunkban elvágják a torkunkat? Talán inkább arra kellene több pénzt fordítanunk, hogy megtudjuk az ellenünk szőtt merényletek módját és idejét.

− Az itthoni lázadás még inkább életbe vágóvá teszi a külföldi felderítő műveleteket − mondta Hammonius lassan, tagoltan, mintha egy gyerekhez beszélne. − Csakis egy nagyobb hatalom képes megregulázni az engedetleneket.

− Persze, persze. − A király sóhajtott, szemügyre véve a Hammonius által benyújtott költségvetést. Thea is a papír felé fordult, de nem nézett bele. − Akkor is, ez rengeteg pénz.

− Felséged járt mostanában külföldön? Lépést tart az árak emelkedésével? − Hammonius bőszülten ugráltatta Kleopátrát a térdén, mintha egy csecsemőt tartana az ölében. − Azt gondolja, olyan könnyű bejutni audienciára egy szenátorhoz, még ha tudja is a politikus, hogy jelentős pénzösszeget fognak felkínálni neki? Nagyon kényes ügyek ezek. Előfordul, hogy egész napon át kell várakoznom a Fórumon, amíg „véletlenül” összefutok az emberemmel.

A király hümmögött. A királynő elfordította arcát a vitázó felekről. Kleopátra átmászott Hammonius másik, nem ugráló térdére.

− Sokan mondják, hogy az új szövetség Julius Caesar, Pompeius és a között a gazdag fickó, Crassus között nem ígérkezik tartósnak. Ennek a Caesarnak a nagyravágyása nem ismer határokat. Meg kell dolgozni őt, vagy legalábbis a hozzá közel álló embereket; figyelmen kívül hagyásuk végzetes hiba lenne. A rosszul megválasztott féllel kötött szövetség − Felséged iránti minden tiszteletem és őszinte rokonszenvem mellett, amellyel Felségednek egészséget és hosszú életet kívánok − garantált trónvesztéshez vezetne.

A király aláírta a számlát, és odaadta az írnokának, hogy vigye el a királyi bankba kifizetésre. Hammonius követte az írnokot, alázatosan meghajolt a király és környezete előtt, igen elégedetten a tárgyalás eredményével.

− Nem tudom, hogy ki veszélyezteti jobban a jólétünket − mondta a király. − A rómaiak vagy azok az emberek, akiket azért fizetek, hogy információkat húzzanak ki belőlük.

Kleopátra visszatért a szobájába a szokásos kétórás délutáni szunyókálására. A palotában azt tartották, hogy egy ifjú hercegnő nem teheti ki magát a legforróbb napszaknak. Kleopátra ritkán aludt ilyenkor, ehelyett az ágyán ült és verseket olvasott, vagy a kutyájával játszott a padlón, különböző trükkökre tanítva az ebet. A kislány nem tudott tizenhárom éves koráig várni, amikor is a délutáni szunyókálás időtartamát a hagyományok szerint leszűkítették a harmincperces felnőttsziesztára. Amikor arról panaszkodott, hogy nincs már szüksége a hosszú − saját szavaival − csecsemőszunyókálásra, Kharmion azt felelte, hogy addig élvezze az ebéd utáni kiadós szieszta fényűzését, amíg megteheti. Mindazonáltal képtelen volt aludni. Tarka foltos agarával, Minervával a padlón feküdt, kicsi ujjaival a hosszú, barna csíkokat simogatta a kutya lapockáin.

Kleopátra tudta, hogy minden adottsága megvan ahhoz, hogy tökéletes kém legyen belőle. Már most sok nyelvet beszélt, még az egyiptomiak nyelvét is, noha ez utóbbit az összes felmenője kifürkészhetetlennek találta. Történeteket mesélt, igazakat és hamisakat egyaránt, méghozzá úgy, hogy a legkételkedőbb hallgatóság is hitt neki. Megülte a lovat, mint ahogy kezelni tudta a férfiakat vagy a nővérét, Berenikét is. Gyomra jól bírta a hosszú utazásokat, akár hajón, akár hintón, és ez, ahogy Hammoniustól megtudta, az egyik legfontosabb előfeltétel. A király nem kedvelte azokat, akik hajlamosak voltak a tengeribetegségre, vagy nyűglődtek a hosszú szárazföldi utakon. Kleopátra semmitől sem félt, kivéve attól, hogy apja elveszítheti a királyságát. Legfőképpen kalandra vágyott, de állandóan figyelő szemek vigyázták, többnyire Kharmioné, aki szünet nélkül az utcán leselkedő veszélyektől óvta. A királyi család egyetlen tagja sem hagyta el a palotát. Valamennyien féltek, még Bereniké is, aki a gyermekszobában töltötte napjait az ötéves hercegnővel, Arszinoéval, és íjászatra tanította a gyerekkorában használt saját kis íjával.

Ők természetesen nem rendelkeztek Kleopátra képességeivel. Mi hasznát lehetne venni Berenikének vagy Theának egy felderítőakciónál? Ha mondjuk Thea szembekerülne egy egyiptomi lázadóval, mi másra lenne képes, mint hogy könyörögne az életéért? Bereniké küzdene, ám megölnék − mi haszna lenne ebből a királyságnak? Kleopátra más; ő olyan módszerekkel tudna segíteni apjának, amelyekre önző mostohaanyja és primitív nővére egyaránt alkalmatlanok. Olyan módszerekkel, melyek bebizonyítanák Aulétésznek, hogy ő az, aki kiérdemelte a kormányzást.

Az egyiptomi lányok − sokan közülük korban és termetben hasonlóak Kleopátrához −, akik a könnyebb szolgálói teendőket látták el az emeleten, a palota ellátmányából való fodros kelméket és fehér egyenruhákat viseltek. Kleopátra kíváncsi volt, hogyan festene ebben az öltözetben, és addig fenyegette a kínzásokról szóló elképesztő történeteivel Sekkie-t, az egyiptomi szolgát, amíg a lány elhozott egy dísztelen pamutköpenyt a takarítónők ruhakészletéből, és egy turbánnak való színes sálat. Sekkie családjának sok-sok generációja emberemlékezet óta a Ptolemaiosz Királyi udvartartásnál szolgált. Anyja volt a palota takarítónőinek főnöke. Bátyjai a konyhán a nagy rézüstöket fényesítették, s közben figyelték, hogyan kell szeletelni a húst és trancsírozni a szárnyasokat, hogy férfikorukra megtanulják ezt a mesterséget. Sekkie rettenetesen félt, hogy anyja, aki semmilyen hibát nem tűrt el a királyi szolgálatnál, rajtakapja őt.

Sekkie háromszor kopogott az ajtón − ez volt a megbeszélt jel −, és besurrant Kleopátra szobájába, előtte azonban körülnézett, hogy látja-e valaki a hallban.

− Meg foglak jutalmazni ezért − suttogta Kleopátra, amikor a kislány átadta neki a csomagot. − Biztosítani fogom, hogy előléptessenek a saját személyes szolgálatomra.

− Akkor, amit tegnap mondtál, az nem volt igaz? – kérdezte a kislány óvatosan.

− Mit mondtam tegnap?

− Hogy megkínoztatsz és megöletsz.

− Azt mondtam, hogy akkor kínoztatlak meg és öletlek meg, ha nem segítesz nekem − javította ki Kleopátra, átbújtatva a fejét a pamutköpenyen. − De mivel segítettél, ezért megjutalmazlak, és gondoskodom az előléptetésedről. Tudod, amikor kémkedni fogok az apámnak, akkor te majd nekem fogsz kémkedni. Értjük egymást?

Sekkie vonakodva bólintott.

− Hogy áll? − Sötétbarna bőrével, a kezében tartott fonott kosárral és nyelvtehetségével, ahogy az őslakosok beszédét utánozta, biztos volt benne, hogy tökéletesen beillene szolgálónak. Sekkie előhúzott néhány portörlő rongyot a zsebéből, és begyűrte a Kleopátra dereka köré font öv alá, hogy még inkább hasonlítson az emeleti szobalányokhoz.

− Beillenél a nővéreim közé − jelentette ki Sekkie vakmerően.

− Egész Rómát lázba hozta. − Kleopátra lejjebb engedte orra alatt a szegfűolajat tartalmazó üvegcsét, és átnézett a rekeszfal fölött a szomszédos bódéba. Egy görög könyvkereskedő éppen egy pergamentekercset terített szét. Miután elolvasta, zord pillantást vetett a kézirat tulajdonosára, egy köpcös római kereskedőre, akinek fehér tógáját ebédjének maradványai tarkították.

− Ezt nevezed te költészetnek? − A felháborodott görög fennhangon olvasni kezdte: − A kakas bujálkodik. Mi az, hogy a kakas bujálkodik? Igaz a közmondás: zsák megtalálja a foltját.

A görög visszadobta a tekercset a rómainak, aki méltatlankodva szorította mellkasához.

Catullus. Ez csakis az a hírhedett római költő lehet, aki Demetriosz szerint kártékonyán befolyásolja tanítványa formálódó ifjú elméjét. Kleopátra élt-halt a költészetéért, de tanítója perverznek, hímringyónak és anarchistának nevezte a poétát. Most végre, hogy harmadszor szökött ki a piactérre, aranyra lelt. Csütörtökönként, mialatt a Palotaőrség a díszmenetet gyakorolta, Kleopátra lesurrant a lépcsőn a konyhába, majd ki a hátsó udvaron. Reszketett, miközben egyiptomi nyelven üdvözlést kiáltott a közömbös kapuőrnek, aki még csak föl se nézett, annyira belemerült a késheggyel végzett körömtisztogatásba. Napsugár melegítette az arcát, tengeri fuvallat csapta meg, amint végigszökdécselt a kanóposzi úton, az árusbódék nyüzsgő forgataga felé, ahol eladásra kínálták a világ minden fényűzését és kellemét, és néhány olyan árucikket is − hátvakaró, tetűriasztó, fogpiszkáló, serkentőszerek a szexuális potenciál növeléséhez −, melyek létezéséről eleddig nem volt tudomása. Remélve, hogy fülébe jutnak felségáruló beszédek, melyeket a palotába visszatérve jelenthet majd apjának, vándorfilozófusok − notórius bajkeverők − nyomába eredt, akik prédikálás közben úgy hadonásztak karjukkal, mint evezőlapátokkal, hogy beleverjék mondandójukat a köréjük sereglett fiatal fiúk fejébe. Hallgatta az egykedvűen sakkozó férfiak beszédét, akik mindenen zsörtölődtek − pára, köd, legyek, adók −, és kihallgatta a kereskedőket, amint a napi politikáról vitatkoztak. Ahelyett azonban, hogy veszedelmes lázító anyagot fedezett volna fel, az egyetlen említésre méltó zsákmány az volt, hogy megtanulta a „baszd meg” szó etióp változatát, valamint leckét kapott egy öreg szakácstól arra nézve, hogyan kell az érett dinnyedarabokat meghámozni.

Az illatszeres bódé tulajdonosa, ráncos és savanyú, mint a tavalyi alma, gyanakodva nézett rá, amikor letette a szegfűolajas üvegcsét és fölkapott egy lótusz-eszenciát, és beleszagolt, miközben megpróbálta kihallgatni a könyvkereskedő beszélgetését. − Mutasd a pénzed, leány! − követelte az öregasszony, mire Kleopátra elővett a zsebéből pár ezüsttallért. − Óh, rendben van − mondta az asszony, túlzottan is mohón, amiből Kleopátra arra következtetett, hogy érméivel akár az egész boltot felvásárolhatná.

− Trágárság. Mocsok. Romlottság, feslettség és sületlenség. − A görög könyvkereskedő tovább szapulta Catullus új verseit. − Mi történt a fiúval? − Mélyet sóhajtva, kezét a szívére szorítva, szemét az ég felé fordítva a könyvkereskedő emlékezetből idézte:

 

„Kérded, Lesbia, csókot adni hányszor / kívánok, hogy elég legyen, sok is már. / Hány porszem van a pusztaságban, izzó / Jósló Juppiter és az ősi Battus / szent sírhalma között, a silphiondús / Kyréné mezején?”¹

 

− Az volt a költészet. Ez meg itt ganéj.

− Nézd, barátom, lehet, hogy te ezt nem tartod költészetnek, de ma egész Róma erről beszél. Lesbia, a múzsa új kakast talált magának. A költő azt állítja, hogy semmivel sem különb egy szajhánál. Összetörte a költő szívét. Ezért a dalnok most semmivel sem törődik, sarat dobál mindenkire. Egyszerűen megőrült; még Julius Caesart sem kíméli.

Julius Caesar. Már megint ez a név. Alighanem további tanulmányokat érdemel. Kleopátra tudta, hogy ő volt az, aki leigázta és kormányozta Spanyolországot, és azt is tudta, hogy hatalmas hadserege van. Hammonius azt mondta, hogy szónokként csak a nagy Cicero versenyezhet vele; képes bárkivel bármiről eltársalogni, s gyakran meg is teszi.

− Épp itt van, látod? Caesart undorító, kicsapongó buzinak nevezi. Azt állítja, hogy egy másik buzival, Mamurrával kefél.

A görög csendben végigolvasta a szöveget; s noha élénken mozgatta ajkait, a hercegnő nem tudta kivenni a szavakat. A könyvkereskedő újra ránézett a rómaira. − Azt hittem, ti, rómaiak nem csináltok ilyesmit.

A római vállat vont. − A Caesarunk csinál. Lefektette Nikomédészt, Bithynia királyát is az első tengeri küldetésekor. Az emberei a háta mögött még ma is Bithynia királynőjének nevezik. Én csak tudom. Az unokabátyám centurióként szolgál a Tizedik századnál. − Másik kézirat után kezdett kotorászni az útitáskájában. − És mit szólnál ehhez?

A görög először magában olvasta el, majd lassan, újra, hangosan.

 

„Nem töröm én magamat, Caesar, soha tetszeni néked, / sem megtudni, mi vagy: hószínű vagy fekete.”²

 

Kleopátra nem tudta kitalálni, mit jelentenek ezek a sorok; de nem értette a könyvkereskedő sem, ezért gúnyosan nézett a rómaira. − Latinul talán jobban hangzik?

− A fordítások kitűnőek, és ha neked nem kell, Nikiasz az utca végén boldogan megveszi a verseket.

− Nem, nem, átveszem − mondta a görög, és kiragadta a kéziratokat a kereskedő kezéből. − Fiú! − hívta a szolgáját. − Vidd ezt a másolóba. Száz példány, és nem kellenek ezek a sorminták a szélén, most nincs erre idő.

− Száz példány? Ezekből a versekből, melyeket még csak nem is kedvelsz? − kérdezte a római.

− Zaftos csámcsognivalók híres emberekről; mindenki olvasni akarja majd.

A könyvkereskedő fizetett, s a szolga elszelelt a dokumentumokkal. − Egy ideig most nem kapsz tőlem újat − mondta a római. − Tartok tőle, hogy hamarosan bajok lesznek otthon. Jobb, ha egyelőre itt maradok.

Kleopátrának émelyegni kezdett a gyomra a lótuszolaj hosszas szagolgatásától, ezért a viaszkupakkal lezárta az üvegcsét, és feszülten figyelt.

− Azt beszélik, hogy Caesar és Pompeius egyesítik haderejüket és átveszik az uralmat Róma felett. Maguk mögött tudhatják Crassus pénzét, és elhiheted nekem, több az, mint jó néhány ország teljes kincstári készlete. Most megmondom, hogy a dolog nem fog végbemenni vérontás nélkül.

− Maradj ki belőle, barátom. Azok, akik a hatalomban vannak, jönnek és mennek, de az olyanoknak, mint mi, meg is kell élnünk valamiből.

− Igazad van, barátom. Vajon milyen hosszú életű lesz ez a „szerelem” Caesar és Pompeius között? Egész Róma tudja, hogy Caesar előszeretettel látogatta Pompeius feleségét, míg a hadvezér távol volt. Talán még most is ezt teszi, ki tudja? A saját feleségét elkergette, miután rajtakapta a barátjával, Clodiusszal. Azt mondta, hogy az ő feleségének minden gyanú fölött kell állnia.

− Még akkor is, ha ő közben ezzel a királlyal meg amazzal a királynővel hempergett, vagy azzal a Mamura nevű buzival, vagy Pompeius feleségével? Ti, rómaiak gúnyt űztök az erkölcsből.

− A görögöktől tanultuk.

A két férfi hátravetett fejjel olyan harsányan nevetett, hogy Kleopátra láthatta a fekete űrt hiányzó fogaik helyén.

− Pompeius mindenesetre megérdemli a felszarvazást − mondta a görög, összeszedve magát. − Zsebre tette a királyunkat. És a kincstárunkat szintén zsebre tette.

Kleopátra még feszültebben hallgatózott. − Megveszed azt az olajat vagy nem? − kérdezte az illatszerárus élesen. − Lássam csak azt fémdarabkát, húgocskám!

Kleopátra dühösen odalökött egy érmét az asszonynak, továbbra is minden idegszálával a beszélgetést figyelve.

− A Fuvolás nyolcezer katonát és egy szép, kövér aranyrögöt küldött a kincstárunkból, hogy a ti Pompeiusotokat megsegítse a zsidók elleni háborúban. Népünk ettől úgy feldühödött, mint Hádesz. Bajok lesznek itt, barátom. A helyedben én fognám a pénzt, és eltűnnék innen.

− Miből gondolod, hogy Róma biztonságosabb, mint Alexandria? Az uszítás, ami itt folyik, össze se hasonlítható azzal, amit mi naponta látunk Róma utcáin.

− Én csak jót akarok neked, barátom − mondta a görög. − Hallom a morajlást. És ha a csőcselék zúgolódik, a nyugalom nem tart soká.

 

Gnaeus Pompeius tábornoktól

XII. Ptolemaiosz Aulétésznek, Egyiptom Királyának

 

Nagyszerű Barátom és Szövetségesem,

Sajnálatos módon a haderőimet még mindig lefoglalja a palesztinai konfliktus, minden emberre szükség van. Jóllehet teljesen bekerítettem és ostrom alá vettem őket, a zsidó törzsek még mindig ellenállnak, a támadás kellős közepén is folytatják vallásos ceremóniáikat, ha a csata éppen Sábeszre vagy más ünnepnapjukra esik. Néha már azt hiszem, hogy gúnyt űznek belőlem. Addig, amíg felülkerekedünk rajtuk, meg kell kérjelek: a kettőnk közötti barátság legyen az emlékeztető, hogy mihelyt eleget tudok tenni mostani kérésednek, egészen bizonyosan meg is teszem azt.