TIZENEGYEDIK FEJEZET

 

 

Mohama hátravetette fejét, meglóbálta rózsaszín ajkai fölött az apró bogyót, majd a szájába pottyantotta. Annak tudatában, hogy a fedélzeten minden férfiszem őt figyeli − a katonák, a királyi rokonok, a szolgák, a király −, lassan rágta el a cseresznyeszemet, jobbra-balra forgatta a szájában, majd a hajó orrába ment, és kiköpte a magot a vízbe.

A hercegnő bosszankodva várta a játékasztalnál. Bárcsak ő maga ette volna meg a tál cseresznyét, ahelyett hogy idehozta Mohamának, aki most ezzel hergeli a férfiakat. Mohama azonban mértéktelenül szerette ezt a gyümölcsöt, amelynek létezéséről korábban nem is tudott, míg a hercegnő, akinek nem nagyon volt étvágya, és aki bármikor kedvére válogathatott az efféle csemegék között, most egy rágós datolyával fejezte be étkezését.

Túl voltak az ebéden. A királyi család és kísérete a fedélzetre telepedett, hogy élvezze a délutáni napsütést, mintha egy jól megszokott, fényűző nílusi bárkán utaztak volna, és nem egy olyan hajón, mely Poszeidón viharosabb vizei felé tartott éppen. Evezők behúzva: a vitorlák dagadtak a metsző óceáni fuvallatoktól.

Kleopátra és Mohama kockajátékot játszottak egy fehér pamutvászon baldachin alatt, melyet a hajó fedélzetén állítottak fel. A márványból készült kocka-készletet az udvar egyik római vendége ajándékozta a királynak, azzal a bátorítással, hogy római látogatása előkészületeként célszerű tökéletesítenie játéktudását. A rómaiak őrülten odavannak ezért a játékért, tájékoztatták a királyt, és ez a tény már önmagában kíváncsivá tette a hercegnőt. Megtanította rá Mohamát, ám gyakorta dührohamot kapott, amikor a lány szerencsésebbnek bizonyult nála. Sok nézőjük akadt, Mohama ugyanis olyan fehérneműt öltött magára, mely látni engedte a férfiszemeknek a tengeri széltől megmerevedő nagy, barna mellbimbóit.

− Te jössz a dobással, s ha nem vennéd észre, rád várok. Fogytán a türelmem − mondta Kleopátra ingerülten. − Úgy látom, nincsenek skrupulusaid, hogy megvárakoztass. Az lesz a vége, hogy megkorbácsoltatlak.

− Örökké ennek a parancsnak a fenyegetésében élek − mondta Mohama. − Óvatosan körülnézett, hogy rajta függeszkednek-e még a csodáló tekintetek. Jólesően állapította meg, hogy igen. Belenyúlt a cseresznyéstálba, rendkívül hosszú keresgélés után kiválasztott egy újabb szemet, és nyitott szája fölé tartotta.

− Megfojtalak, ha nem dobsz! − mondta a hercegnő. Nagyon feszült volt. Apja nagy sietséggel terelte fel őket Rodoszon a hajó fedélzetére. Thea trónbitorlásának hírére a király mindenkit elzavart magától, kivéve Hekatét, aki a kezét paskolgatta, bort töltögetett a poharába, és hallgatta a panaszos fecsegését, miközben ő maga csendes méltóságban ült a dühkirohanások közepette. Apja távolságtartó lett a lányával szemben, Kleopátra pedig attól tartott, hogy apja már az ő hűségében is kezd kételkedni, noha soha nem viselkedett úgy, mintha kedvelné Theát vagy bízna benne. Lehet, hogy a király éppen amiatt bosszankodott, hogy Kleopátra helyzetmegítélése pontosabbnak bizonyult, mint az övé. Kleopátra azonban bízott abban, hogy apja idővel újra közel engedi magához. Mi több, biztos is volt benne. Mindazonáltal meglehetősen nyugtalan volt.

Mohama felkapta a dobókupát, olyan ritmusban rázta meg, ahogy a cseresznyét rágta, miközben csípőjét ringatta.

− Ez nem násztánc, hanem kockajáték. Felzabáltál kétezer cseresznyét! Most azonnal hátat fordítok neked, és visszamegyek a kabinomba.

A lány engedékenyen Kleopátrára mosolygott, és elvetette a kockát, szemével követve a hatoldalú márványdarabkát, amint legurult az asztalról. Ahogy földet ért, Mohama szeme kidülledt, és a torkához kapott.

− Három! − mondta a hercegnő vidáman. − Vesztettél.

Mohama előrezuhant az asztalra, az álla hangos koppanással a falaphoz verődött. Sötét epét hányt a játékasztalra. Kleopátra döbbenten látta, amint szeme fönnakad, mielőtt még teste oldalra dőlt volna. Megpróbált kitérni a hányás elől, de úgy látszott, hogy nincs ereje hozzá. Felsikoltott. A király hallotta lánya kiáltását, és ellökve magát Hekatétól, éppen akkor ért az asztalhoz, amikor Mohama rázuhant a kemény fedélzetre. Kharmion a hercegnőhöz rohant, és megpróbálta elfordítani a fejét. Kleopátra küzdött a nevelőnő ölelése ellen, és apjának kiabált, hogy segítsen Mohamán.

A Királyi Orvos és asszisztense lefejtették Mohama karját a gyomráról, és kiterítették a lányt a padlón. Szeme tehetetlenül forgott, végtagjai megbénultak, izzadságcseppek gyöngyöztek a szemöldökén. Önkívületi állapotban volt, megpróbált beszélni, de nem uralta a nyelvét. Szája széle habossá vált. Kharmion újból megpróbálta elfordítani Kleopátra arcát, de a hercegnő nem hagyta magára társnőjét. Eltépte magát Kharmiontól, és Mohama lábaihoz térdelt, miközben a gyógyász emberek szétfeszítették a lány száját, és belebámultak a torkába.

Az orvos nem a hercegnőre, hanem a királyra nézett. − Mit evett? Ki készítette az utolsó ételét?

Kleopátra szája elé kapta tenyerét. − A cseresznye… − suttogta vértelen ujjai között. Az asszisztens odahozta a cseresznyéstálat, óvatosan felemelte, mintha a tartalma rátámadhatna és sérülést okozhatna neki. Óvatosan az orvoshoz vitte az edényt, aki két szemet szétnyomott az ujjai között, és mindkettőt lassan az orrához közelítette. Még néhányat szétlapított, belélegezte a szagot, majd megrázta a fejét, mint aki megbizonyosodott arról, amit gyanított. Asszisztensét leküldte a gyógyszerellátmányért, melyben lennie kellett olyan vegyületnek, amely hatástalanítja a lenyelt mérget − a cseresznyével könnyen összetéveszthető kicsi, piros bogyókba rejtett folyadékot.

− Hamarosan megtudjuk, hogy sikerül-e megmentenünk − mondta az orvos. Az asszisztens visszatért egy üvegcséket tartalmazó dobozzal, és az orvos rámutatott az egyik fiolára. Segédje egy kicsi késsel finoman felnyitotta a viaszpecsétet, és beleöntötte a folyadékot a lány szájába, miközben az orvos a torkát masszírozta.

Kleopátra mereven ült, visszautasította a felsegítésére kínált kezeket. Mohama nem mozdult. Lába olykor kissé megrándult, pillanatnyi reménnyel töltve el a hercegnőt az aggodalom közepette.

− Ki tette ezt? − kérdezte a király, Mohama mozdulatlan teste fölött állva.

Kleopátra apjára emelte tekintetét, hagyva, hogy a könnyek végigcsorogjanak az arcán. − A cseresznyéket nekem szánták, apám. Mohama a sivatagból jött, és soha nem látott ilyen gyümölcsöt azelőtt, hogy a szolgálatunkba lépett. Azért adtam neki, mert a szolgák asztalánál nem ehetett ilyen csemegét.

A király tágra nyílt, dühödt szemével végigpásztázott a körben állókon. − Bárki tette ezt, halállal lakol − mondta úgy, hogy mindenki hallja.

A hercegnő felfogta, mire gondol az apja. − Nekem szánták, apám?

A király ég felé emelte húsos ökleit. − Dionüszosz, istene minden földi jónak, istene a fáknak, a szőlőnek, a termésnek, amit megeszünk! Hatalmas Poszeidón, istene a vizeknek, melyeken hajózunk. Megmentettétek lányomat, de elvettétek hű társát. Adjátok kezem közé − hűséges szolgátok kezeibe − a hazug ribancot, ki e gonosz cselekedet mögött áll.

Tarajos felhő takarta el a napsugarakat, és a hajó körül elhalványultak a fények. Senki nem szólt egy szót sem. A tenger mintha halálos csendbe burkolózott volna a király szavaira.

− Látjátok, hogy elsötétedett az égbolt? − kiáltotta az egyik királyi rokon. − Valakinek meg kell halnia ezért a bűntettért.

A király leeresztette ökleit, elégedetten vette tudomásul, hogy az istenek felfigyeltek szavára, de nem nyugodott meg. Eszelős ordítással adta ki a parancsot: − Letartóztatni a szakácsot! Börtönbe a rakodókkal. Dobjátok az összes gyümölcsöt a fedélzetről az óceánba! A hercegnőt vigyétek a lakosztályába!

Kharmionhoz: − Ne hagyd egyedül a lányom!

Az orvoshoz: − Mentsétek meg a lányt!

A lány. Egy pillanatra mintha mindenki megfeledkezett volna Mohamáról.

Kleopátra visszanézett a sötét bőrű fiatal nő mozdulatlan testére, bőrének gazdag színárnyalatai kezdtek fakulni az arcán. Hajfonatai rendetlenül terültek szét izzadt arcán, úgy festett, mint egy Medúza. Egy másik líbiai, aki szintén a férfiak elcsábításából űzött sportot − gondolta Kleopátra.

Az orvos Mohama mellkasára szorította fülét. Kezébe vette a lány csuklóját, és hosszasan ott tartotta. – A lány halott.

Kleopátra odacsúszott társnője testéhez, kinyújtotta a karját, hogy megérintse az arcát, de még mielőtt befejezhette volna a mozdulatot, apja emberei közül valaki felvette őt a karjaiba. Az orvos két segédje felemelte Mohama testét. A felsőteste középütt petyhüdten összeesett, ahogy a lábát és a vállát − mint egy temetési áldozatnak − felkapták.

A hercegnő Mohama nevét kiáltotta, mintha a könyörgés feléleszthetné a lányt. Arcát a királyi rokon mellkasára szorította, és imádkozott − erősebben, mint valaha az életében. Erősebben és mindennél elkeseredettebben.

Ki rendelte el ezt a gonoszságot, óh Szent Anya? Csak Te mondhatod meg nekem. Mindenemet felajánlom, amim csak van. Felajánlom az életemet. Csak mondd meg nekem, ki az, aki a halálomat kívánja, mondd el, hogy életben maradhassak és szolgálhassalak. Kicsiny, anyátlan lány vagyok, apám csak néha bölcs, máskor sajnos ostoba. Nincs többé társam, aki vigyázna rám. Világosítsd meg elmém! Világosítsd meg elmém!

Az istennő nem felelt. Kleopátra egyedül volt, egy királyi rokon tunikáját áztatva könnyeivel, miközben a férfi óvatosan lefelé cipelte a lépcsőn a nyirkos luxuskabinba. Hitt az istennőben, hitt a saját képességében, hogy megidézi őt, és lám, az istennő most mégis magára hagyta. Talán az ő sorsa lett volna, hogy meghaljon, és az istennő most mérges, amiért Mohama foglalta el a helyét az alvilágban. Még erőteljesebben zokogott, újra imádkozott, alkudozott és vitázott az istenséggel. Óh, Hadak Ura bizonyára kedvét leli az ilyen szépségben, mint Mohama. Bizonyára jobban élvezi a társaságát, mint egy magamfajta gyerekét. Hiszen Mohama még magának Perszephonénak a szépségét is felülmúlja.

Kleopátra elfordította arcát a királyi rokontól, hogy ne kelljen beszívnia a pézsmaszagát. Mély levegőt vett, és ekkor váratlanul ismerős testszag csapta meg orrát. Valahonnan a semmiből, az üres kabin sós levegőjéből a lótuszolaj félreismerhetetlen szaga áramlott feléje.

Thea, Thea, Thea. A név úgy dörömbölt Kleopátra fejében, mint a dobpergés. Az istennő mégsem hagyta el, hanem cáfolhatatlan jelet küldött: valaki Alexandriából útnak indított egy megbízottat, hogy megmérgezze a fiatal hercegnőt, aki, ha életben marad, egy napon felnő, és visszaköveteli a trónt Theától és utódaitól. Ki más lehetett, ha nem Thea? Igen ám, de Thea nemrégiben meggyőzte Berenikét, hogy ugyanazt az illatosítót használja. Amennyire Kleopátra megfigyelte, a két nő illata mindig azonos volt. És most minden jel szerint összejátszottak. Több mint valószínű, hogy így történt: legalábbis annak alapján, ahogy Kleopátra vissza tudott emlékezni az apró részletekre.

Kleopátra mindig tudta, hogy a másik kettő utálja őt, és ellene tör, csak azt nem tudta, hogyan, és azt nem tudta, ki lesz a végén az áldozat. Mindketten meghaltok, mondta magában, és mindkettőtöknek Mohama nevét fogom a fülébe suttogni halálotok pillanatában.

Mit tehetett volna, amikor a királynő megkörnyékezte? Meleagrosz először azt hitte, hogy a királynő meghiúsította óvatosan fölépített terveit, de hamar rájött, hogy akkor cselekszik bölcsen, ha követi Thea elgondolásait. Az istennő újabb ajándéka; íme még egy fontos alapkő abban a bonyolult struktúrában, amelyet Bereniké trónra ültetése érdekében felépített. A Sors ismét közbeavatkozott, és feltárta előtte az istenek magasabb rendű bölcsességét. Hiába, a konspiráció mestereinek mégiscsak istenadta tehetség jutott osztályrészül a világ sorsának formálásához. Milyen szerencse, hogy mindig is vallásos ember volt.

− Semmi haszna nincs már a királynak − mondta Thea egy napon a reggeli közben. − Te hogy látod?

Meleagrosz nem akart hinni a fülének.

− A király elment, nem igaz? És a királyság működik, éppen úgy, mint amikor itt volt. Sőt jobban. – Thea diadalittas tekintetétől Meleagrosz ereiben megfagyott a vér. − Nem hiányzik a népének, sem a királynőnek, sem pedig a tanácsadóknak. De még a saját gyerekeinek sem. Az egyetlen, akinek talán hiányozna, az ott van a társaságában, a Róma felé tartó hazaáruló küldöttségben.

− Felséges asszonyom, meglep azzal, amit mond – felelte Meleagrosz, lenyelve a kenyerét. Mintha kő akadt volna a torkán. − Bocsásson meg a hallgatásomért, de nem éppen erre a beszélgetésre számítottam.

− A király megint el fogja adni a népét a római elnyomóknak. Én előre láttam ezt, és szereztem magamnak bizonyos támogatást − mondta Thea, széles, de zárt ajkú mosollyal, mely ráncokat rajzolt sima arcára.

− Milyen körökben, ha szabad kérdeznem? − kíváncsiskodott Meleagrosz, megpróbálva lassan és nyugodtan beszélni, miközben agya szívta magába az új információkat.

− Nos, a görög filozófus, aki eddig olyannyira hűséges volt a királyhoz…, hogy is mondjam csak… – mondta Thea szemérmesen, egy elszabadult hajfürtjével játszadozva, elfordítva szemét az eunuch kétkedő tekintetéről − …a szövetségesem lett. Egy bizalmas beszélgetésen elárulta nekem, hogy mindig is csodálta álláspontomat a római kérdésben, és kezdetektől fogva ellenezte a király ragaszkodását ezekhez a barbárokhoz.

− Demetriosz? − Az eunuch alig akart hinni a fülének.

− Rómában tanított. Első kézből ismeri a barbárok módszereit. Demetriosznak álmában feltárták az istenek, hogy a király nem alkalmas az uralkodásra, ám én rendelkezem azzal a szükséges képességgel, amellyel görög fennhatóság alatt egyesíteni lehet Egyiptom nagy és sokféle népét, és vissza lehet verni a rómaiak előrenyomulását, ha erre szükség van. Habár a király ezt soha nem hinné el, az isten kedveli a nőket.

Az eunuch tisztában volt vele, hogy nem éjszakai látomás, hanem éjszakai látogatás volt az, ami megváltoztatta a filozófus pártállását. − Milyen különös – mondta, az időt húzva. Hogy történhetett meg mindez a tudta nélkül? Az orra előtt? Meleagrosz megpróbálta leplezni meglepetését és aggodalmát. Demetriosz a királynővel együtt pusztulásra volt kiszemelve. De vajon bölcs és időszerű-e mindez éppen most? Mennyi támogatást tudhat maga mögött a királynő? Hány embert taszított el az undorító módszereivel?

Az eunuch agya lázasan dolgozott, hogyan fordíthatná saját előnyére az események új fordulatait. És persze Bereniké előnyére. Ki mást csábított még el a királynő? A Fővezért? A király saját tábornokát? Ki mindenkit ragadott magával feslett bájával?

Hányszor látta, amint a vézna Demetriosz a királlyal és a kis hercegnővel sétálgatott a palota kertjében? Miért van az, hogy oly sok férfi a nemi gyönyörért cserébe odadobja a hűségét? Az eunuch még egyszer átgondolta az eseményeket. Demetriosz és Meleagrosz voltak a király formális képviselői. A királynő hitt Meleagrosz hűségében, és elcsábította Demetrioszt, vagy legalábbis ezt állította. Most tehát azt kell hinnie, hogy senki sem áll az útjában.

Ezek a gondolatok úgy cikáztak keresztül az eunuch agyán, mint összevissza röpködő nyílvesszők egy rosszul megtervezett ütközetben. Ritkán fordult elő, hogy egy adott helyzetre ne lett volna kész terve. Ritkán történt meg, hogy nem látott előre valamilyen eseményt, és elméletileg legalábbis ne tervezte volna meg az ellenlépést. A királynő fondorlatai láttán most mégis csendben ült, és azon igyekezett, hogy még a nyomát se árulja el meglepetésének és elborzadásának. Hallgatni. Mosolyogni. Fölrántani a bal szemöldökünket. Ártatlanságot színlelni. Mindez oly nehéz volt. Az elképedés nem illett hozzá.

− Felséges asszonyom, én maradok az ön szolgája − mondta végül. − Most és mindörökké − tette hozzá gyorsan, és igyekezett leplezni zavarodottságát.

Meleagrosz emlékeztette magát arra, hogy a játszmának még aligha van vége. Az eseményeket saját javára is fordíthatja. A türelmére kell építenie, melyben olyannyira bízhatott a múltban, a nehéz évek során. Idő. Meleagrosz hosszú távú barátságot kötött az időtényezővel. Látott már a saját életében olyan eseményeket végigsöpörni az országon, melyek mintha hatalmas időrönköket téptek volna ki elemi erővel. Városok, melyeket hosszú évekig építettek, fejlesztettek, egyetlen nap alatt eltűntek a föld színéről, csak a megfelelő ember kellett hozzá, vagy egy ellenséges isten elszánt cselekedete. Idővel Thea is alászáll, ha nem az eunuch keze, hát a cselszövései által.

− Hová megyünk innen, Felség?

Egy nappal Mohama halála után a hercegnő a következő elméletet tárta Kharmion elé: valakit felcsempésztek a hajóra Thea emberei közül, a királynő azon utasításával, hogy szabadítsa meg a királyságot Kleopátrától, az egyetlen örököstől, aki hű Aulétészhez.

− Miért kívánná Thea a halálodat, miközben a király életben marad? − kérdezte Kharmion, két tenyere között tartva a kislány kezét, a kis ágy szélén ülve Kleopátra kabinjában, úgy dédelgetve őt, mintha még mindig kicsi gyerek volna.

− Lehet, hogy a cseresznyéket apámnak is szánták − válaszolta Kleopátra zsémbesen. Kharmion felbosszantotta őt a kételyeivel. − Valóban nem érted, Kharmion? Bereniké Thea szövetségese, Arszinoé és a fiúk pedig a saját gyerekei. Én vagyok az egyetlen, aki sérthetem az érdekeit, nem most, hanem a jövőben. Nem leszek örökké gyerek, annak ellenére, akármit gondolsz is rólam, akárhogyan kezelsz is. Az az érzésem, hogy legjobban annak örülnél, ha örökké kicsi maradnék, mert pontosan tudod, hogy amint megnövök, nem lesz szükségem többé a kíséretedre. És akkor mit fogsz csinálni?

Kharmion még merevebb tartást vett fel annak jeleként, hogy megsértődött Kleopátra megjegyzésén.

− Arra még nem gondoltál, hogy Mohamát valamelyik katona vagy szolga mérgezte meg, azok közül, akiket elcsábítgatott, majd gorombán visszautasított? A férfiakkal nem lehet csak úgy játszadozni, ahogy azt ő elképzelte.

− Ebben az esetben teljes körű nyomozást fogok követelni. Azt fogom követelni apámtól, hogy vallassa ki az összes emberét.

− Nem hiszem, hogy apád feláldozna egy hozzá hű embert − felelte Kharmion hűvösen. − Belenyugszik abba a hitbe, hogy a gyilkosság mögött a királynő áll. Legjobban teszed, ha te is ezt a variációt támogatod a jelenlétében.

− És neked mi a feltevésed?

− Nem ismerjük Bereniké álláspontját, de azt tudjuk, hogy mindig is lázadó volt, és mindig csüngött Thea szavain. A többiek gyerekek. Jelenleg te vagy az egyetlen olyan örökös, akinek a hűségében a király megbízhat. Közeleg a tizenkettedik születésnapod. Néhány év múlva abba a korba érsz, amikor kineveznek társuralkodónak, amennyiben apád Theát elmozdítja a trónról.

− Azt mondod ezzel, hogy egy napon királynő lesz belőlem?

− Ezt jósolták az idős hölgyek, de én ettől megkíméltelek. Egészen mostanáig túl fiatal voltál ahhoz, hogy megértsd.

Kleopátra várta, hogy Kharmion folytassa, közben visszahúzta a kezét, és elrejtette a takaró alá.

− Egyetlen leszármazottja van a nagy Ptolemaiosznak, aki uralkodásra rendeltetett, aki ma még kislány ugyan, de ahogy mondtad, nem marad örökké az.

A hercegnő szívta magába a szavakat. − Mikor mondták ezt neked? És nekem miért nem szóltak róla?

− Ha ez a végzet, akkor nem szükséges kinyilvánítani.

− Miért hallgatsz el előlem ilyen dolgokat, mintha még mindig gyerek lennék?

Kleopátra elhúzódott Kharmiontól, oldalára gördült, és feltornázta magát. Megfeledkezve róla, hogy egy hajó fedélzetén van, és az ágya kőkemény, teljes testsúlyával ledobta magát. Fenekével úgy csapódott a nem mozdítható matrachoz, hogy fogai összekoccantak. Minden izmot megfeszített a testében, hogy feledtesse magával a fájdalmas tényt: bosszúságában elharapta a nyelvét.

− Felzaklatott a társnőd halála. Nagyon hiányozni fog. De lehet, hogy így akarják tudtodra adni az istenek, hogy a színlelés és ármánykodás gyerekes játékai véget értek. Itt az idő, hogy felismerd, ki vagy te, és milyen felelősség vár rád. Mohamát és a hozzá fűződő kalandokat magad mögött kell hagynod. Ezért mondtam el neked a vén banyák jóslatát.

− Soha nem fogom elfelejteni Mohamát − mondta Kleopátra dacosan. − Még akkor sem, ha királynő leszek. − Kapkodva ejtette ki a szavakat, majd elcsodálkozott a saját merészségén. Igaz lehet mindez?

− Lehet, hogy az istenek megtartják őt, ha igazán kegyesek az alacsony származásúakkal földöntúli életükben. Én nem azt mondom, hogy ki kell törölni az emlékét. Az emlékek nem olyanok, mint a földi halandók. Az emlékek soha nem halnak meg.

− Mikor mondták el neked a vén banyák a jóslatot?

− A születésedkor.

− Apám tudja ezt? Thea tudja? Ezért akart megmérgezni?

− A hölgyek azért bízták rám a tudásukat, mert anyám szolgált náluk. Amikor kisgyerek voltál, annyi gondot okoztál Theának, hogy az asszonyok attól féltek, tesz valamit ellened, ha megtudja, milyen sorsra szántak téged az istenek. Ezért javasolták a királynak, hogy lépjek a szolgálatodba. De a király azt nem tudta, hogy a banyák mit jósoltak. A vén banyák a férfiaknak nem fedik fel látomásaikat.

− De miért? − kérdezte Kleopátra.

− Mert ez a módszerük és ez a tradíciójuk. Nem bíznak a férfiakban, még a királyokban sem, hogy az ilyenfajta ismeretet megosszák velük. A férfiak sportot űznek abból, hogy belebabrálnak az istenek akaratába.

− Van itt még valami, Kharmion. − Kleopátra felidézte elődjének, I. Ptolemaiosz Szótérnek a képét, amint kőarccal ül a lován. Elmondta Kharmionnak az álmot. Az ösvényt a delta sűrűjében. Az oroszlánt. A királyt. Nem a saját apját, hanem a nagy embert. Az ifjút, aki meghódította a világot. És az ősi nagyapát, az ifjú király legjobb barátját, társát, tábornokát és talán féltestvérét. Akinek éles vonalú, agresszív orrát a saját arcán viselte. − Ptolemaiosz rám lőtt, de nem haltam meg. Mielőtt meghaltam volna, föléjük repültem.

Kleopátra észre se vette, hogy közben sírni kezdett. A fejét Kharmion ölébe temette, és jólesett, hogy az asszony a haját simogatta.

− Nem érted az álom jelentését, gyermek? – Kharmion a vállánál fogva felemelte a kislányt, és kicsi, hűvös kezébe vette az arcát. Hüvelykujjával kitörölte a könnyeket mindkét szeméből. − A sas a Ptolemaiosz-ház szimbóluma. Sándor jelenlétében Ptolemaiosz kiválasztott téged házának urává. Ptolemaiosz a síron túlról értésedre adta a rendeltetésedet.

Kharmion értelmezése ránehezedett a kislányra. Megdörzsölte a szemöldökét és a homlokcsontját a szeme fölött, hogy megszabaduljon a fejfájástól. – Félelemmel tölt el, amit mondtál, Kharmion.

− Meg fogod ismerni a félelmet. De soha nem tehetsz le arról, hogy teljesítsd sorsod parancsát. A végzet mindannyiunkat megjelöl, de a te életeden erősebb ez a jelzés.

A kislány abbahagyta a sírást, de a mellkasa még mindig hullámzott. Mohama meghalt, Thea királynő volt, és Kleopátra borzalmasan félt. Talán kevésbé félt volna, ha Mohama mellére hajthatta volna fejét, és érezhette volna erejét − Mohama, aki sohase félt, Mohama, aki feláldozta magát, élethosszig tartó rabszolgaságot vállalva, hogy söpredék bátyjai elmenekülhessenek. Mohama, aki az arctalan ellenséggel küzdött a sivatagi éjszaka sötétjében. Aki kiontotta a beleit a rátámadó férfinak. Miért Kleopátrát választotta ki a sors a királyság kormányzására, és miért van az, hogy a félelmet nem ismerő Mohamának, aki egy vad sivatagi törzs gyermekeként született, tizenhat évesen meg kellett halnia? Miféle téves halhatatlan erő, milyen deus ignotus felelős az ilyen hibás számításért? Kleopátra annyira kicsinynek, annyira alkalmatlannak érezte magát arra a szerepre, melyet Kharmion neki tulajdonított.

De a Végzet meghozta ítéletét. Kleopátra gyermekkora véget ért.

Kleopátra visszatartotta könnyeit a ceremónia kezdetén, amikor egy kis bárányt feláldoztak a hajadon nevében, és amikor Aulétész kérte az istent, hogy fogadja kegyeibe Mohamát, a bátor lányt, aki többször is kockára tette életét, hogy megvédje a hercegnőt.

A király parancsot adott a kapitánynak, hogy kössenek ki Athénban, ahol a kiadásokra hivatkozva partra rakta a fölöslegeseket, valójában az történt, hogy titokban értekezett a hajógondnokkal, aki komoran elébe tárt egy listát mindazon személyekről, akiknek hűsége megkérdőjelezhető. Csak néhány személyi kísérő, hajóinas és a királyi rokonok tarthattak vele Rómába; a többiek szabadon választhattak, hogy Athénban maradnak vagy hazatérnek. De azokat a szolgákat, akik azon a bizonyos halálos délutánon a konyhán dolgoztak vagy felszolgáltak, egy rabszolga-kereskedő kezére adták, aki aztán a déloszi piacon eladta őket. − Kemény büntetés ez sok, kétségtelenül ártatlan embernek − magyarázta a király a lányának. − De üzenet is egyben, hogy a királyt és családját nem érheti sérelem. És ez a lényege.

A király arra is parancsot adott, hogy Mohama testét adják át a tenger istenének, akinek bizonyára örömére szolgál, hogy ilyen szeretetre méltó fiatal lányt fogadhatnak be vizei. Kleopátra azonban megvétózta az ötletet, és ragaszkodott hozzá, hogy szolgája hagyományos temetést kapjon. Kitartóan érvelt azzal, hogy a lány mentette meg az életét, és valójában helyette került Hádész kikötőjébe. − Csak az istenek tudják bizonyosan, ki vette el Mohama életét. Ha bármi esélye is van annak, hogy Dionüszosz Urunk avatkozott közbe az életemet fenyegető veszély miatt, és az én életem helyett Mohamáét vette el, akkor nem kellene tisztes módon megköszönni neki? Nem kellene talán Mohamát annak az istennek visszaadnunk, akit a király szolgál? És legfőképpen, Apám, ne felejtsd el, hogy te az isten nevét viseled. − Kleopátra úgy érezte magát, mint Antigoné; a halott jogaiért érvelt, de remélte, hogy nem fog osztozni annak a fiatal nőnek a sorsában. A király a lelke mélyén nem kívánkozott annyira Rómába, ezért engedett. − A temetésre Athénban kerül sor − mondta. − És mindannyian részt fogunk venni rajta.

Kleopátra most erőt vett magán, előrelépett, hogy Mohama tetemére helyezzen egy medaliont, amelyet a lány annyira csodált. Visszatartotta könnyeit, ahogy meglátta a Mohama teste köré csavart fehér vásznat, melyet már nyaldostak a fáklyák lángjai. A szövet egyre zsugorodó rojtjaira összpontosított, és csendesen Zeuszhoz imádkozott, az egyetlen olyan görög istenhez, aki kellően rettenetes volt ahhoz, hogy hatással legyen Mohamára. Kleopátra egyszer arról fantáziált, hogy a Mindenható azzal jutalmazhatná Mohama szeretetét, hogy kiválasztja magának és anyává teszi, mint ahogy sok csodaszép, csábító, halandó nőt kiválasztott már a múltban. Milyen remek játék is lehetett volna, ha Mohamát egy Olümposzi isten ejti teherbe, és a lány nem azokkal a katonákkal flörtöl oly könyörtelenül. De ahogy Kharmion rámutatott, az ifjúkori játékoknak egyszer s mindenkorra vége.

Kleopátra még mindig könnyek nélkül figyelte, ahogy a lángok körülölelik társnője testét, orrát megcsapta az égett hús szaga, és hagyta, hogy a hőség megperzselje arcát. Itt volt az ideje gyakorolni a sztoikusok érzelmek fölötti kontrollját, mely a nagy emberek sajátja. Ha valaki hitt a filozófusoknak, az a fájdalmat ugyan nem kerülhette el, de az erényes élet kulcsát és a felvilágosodást megtalálhatta. Ez minden bizonnyal így volt, ám Kleopátra meglepetten tapasztalta, hogy a könnyek visszafojtása nem csillapítja bánatát.

A gyászolók szétoszlottak, a temetői munkások maradtak csak a helyszínen bevégezni dolgukat, meg a király gazdasági intézője, egy cingár, szőrszálhasogató ember, hogy kifizesse az athéni papot. Kleopátra félbeszakította az ügyletet. − Szeretném, ha egy emlékmű állna itt az eltávozott tiszteletére.

A gazdasági intéző megkérdezte a királyt, aki elgyötörten válaszolt. − Állapodjon meg egy méltányos árban a kőről. Nagyon hosszú és fárasztó hetem volt. Visszatérek a hajóra.

− Azt kívánom, hogy a következő felirat álljon a kövön − mondta Kleopátra. − Állj meg utazó, és olvasd e sorokat. Itt nyugszanak Moháménak, a líbiai sivatag lányának hamvai, a Szolgálólányé, kinek idő előtti halálát mérgezés okozta. Tiszteletére emeltette Kleopátra hercegnő, a Ptolemaiosz Királyi Házból.

− Kedves − mondta a pap, átvéve a pénzt a gondnoktól. − Máris szólok a kőfaragóknak, hogy véssék ki a betűket.

− Remek − felelte a hercegnő, aki nem bízott meg a szűk szemvágású papban. − Három óra múlva visszatérek, hogy megcsodáljam a munkájukat.

− Kleopátra, biztos vagyok benne, hogy a király azt kívánja, térj vissza a hajóra − suttogta Kharmion. Kleopátra azonban számításba vette, hogy nem szállnak tengerre másnap reggelig, hogy két királyi testőr kíséri őket, hogy egész napra bérelt kocsi áll a rendelkezésükre, így aztán semmi ok sincs arra, hogy a napot a hajón töltsék, amikor vár rájuk Athén városa. Vonakodva ugyan, de Kharmion üzent a királynak, hogy a hercegnő és kísérete naplementéig nem tér vissza a hajóra. − Ne kövesd el azt a hibát, hogy azt gondolod: belőlem is Mohamát tudsz csinálni – mondta Kharmion, és Kleopátra napok óta először elnevette magát.

Azzal töltötték a napot, hogy járták a piacokat, és igen ízletes halételeket, spenótot és olajbogyót ettek a város egyik legjobb étkezdéjében. De amikor a nap kezdett alászállni a nyugati horizonton, visszatértek az emlékműhöz, hogy ellenőrizzék a bevésett feliratot. A mesteremberek nyilvánvaló zavarodottságukban és sietségükben nem vésték be, hogy az adományozó Kleopátra hercegnő, a Ptolemaiosz Királyi Család tagja, ehelyett „kis líbiai hercegnő”-ként aposztrofálták.

− Mi ez? − követelt magyarázatot Kleopátra.

− Az athéniak minden egyiptomit szeretnek líbiainak nevezni − mondta Kharmion.

− Ki kell javíttatnunk a hercegnő kedvéért − mondta az egyik testőr. − A hercegnő legyen csak megelégedve.

− Nem, hagyjátok csak így − mondta Kleopátra. – Azt hiszem, Mohama örömére szolgál, hogy líbiaiként örökítették meg a nevemet. − Elfordult a sírfelirattól, és belenézett a lenyugvó nap utolsó sugaraiba. − Soha többé nem lesz ilyen társnőm, soha többé, igaz?

Kharmion összerándult, és Kleopátra megbánta a szavait. Rájött, hogy Kharmion féltékeny.

− Mohama szolga volt, aki jobb életet kapott azért, hogy a biztonságodra vigyázhatott − mondta Kharmion lassan, óvatosan megválogatva a szavakat. – Hűséges volt. Elismertem az ügyességét, amellyel védelmezett téged. Nem helyeseltem azonban azt a módot, ahogy a férfiakkal viselkedett. − Kharmion úgy ejtette a szavakat, mintha épp most nyelt volna le egy adag avas olajat. − De azt hiszem, ez már csak így van az alacsony sorból jött nők esetében.

− Én az embert mindig is a jellemerőssége alapján fogom megítélni, nem pedig azon az alapon, hogy hová született. − Kleopátra elszántan és őszintén beszélt, mintha végső búcsúbeszédet tartott volna barátnőjéért.

− Mint Spartacust, akit gyerekkorodban annyira bálványoztál?

− Igen, mint Spartacust − mondta Kleopátra védekezően. − Én nem hibáztatom magamat azért, mert csodáltam a rabszolga Spartacust a bátorságáért. És azt tudom, hogy nem telik el majd olyan nap, amikor ne érezném a társnőm, Mohama hiányát.

− Sok olyan nap fog eltelni, Kleopátra. Nagyobb kihívásokkal fogsz találkozni, és nagyobb veszteségeket kell majd elviselned, mint ez a mai.

− Senkit nem akarok többé elveszíteni − mondta Kleopátra. Egyedül voltak, és most hagyta, hogy az első könnycsepp legördüljön a szeme sarkából Mohamáért.

− Mindig veled leszek − ígérte Kharmion. − Soha nem kell egyedül viselned a terheidet. − Eltávolodva a halotti emlékműtől, karon fogta és a kocsi felé vezette Kleopátrát.