HARMADIK RÉSZ

Egyiptom két országa

TIZENHATODIK FEJEZET

IV. Ptolemaiosz Bereniké, vádolom mostohaanyja megölésével, VI. Kleopátra Tryphaena trónjának bitorlása és a királyság törvényellenes felvétele bűncselekményével. Vádolom továbbá a filozófus Demetriosz és az eunuch Meleagrosz megölésével. Nyilatkozzon: bűnösnek vallja magát vagy ártatlannak?

− Meleagrosz öngyilkos lett − helyesbített Bereniké, fekete gyászruhában állva a vádlottak hideg márványpódiumán. Levágta gesztenyebarna fürtjeit férje iránti gyásza jeléül, akit az állam ellenségének nyilvánítottak, és még nem temettek el. Megfosztva hajától, fegyvereitől és ékszereitől, Kleopátra szemében még hatalmasabbnak tűnt. Ahogy a lényegéig lecsupaszították, még inkább feltárult erejének forrása.

− Ez nem vallomás − vágott vissza a bíró.

Kleopátra Arkhimédész mellett ült, kinyújtva nyakát, hogy lássa apja arcát. A király megszokott páholyából figyelte a tárgyalást, körülötte azok foglaltak helyet, akiket Gabinius tábornok a támogatóinak nevezett − ideértve a római pénzhitelező Rabiriust, aki ragaszkodott ahhoz, hogy Alexandriába jöjjön adóssága behajtásának biztosítása érdekében. Rabirius kényelmes görög palástot viselt, durva és petyhüdt arcát túlságosan hosszú fürtök keretezték, melyek még mindig viselték a sütővas nyomait. A finom vonású Gabinius tábornok mellett ült, a páros úgy festett, mint egy régóta egybekelt házaspár, akik ellentétes módon öregszenek; az egyik szépítőszerekkel kikenve és kövéren, míg a másik ösztövéren és olyan megbarnult, foltos arcbőrrel, mint egy ősi papirusztekercs. Bereniké úgy kapta fel a fejét, mint egy kokettáló, kacér nő. − Számít az, hogy milyen vallomást teszek? Ez a tárgyalás csupán komédia, amit apám szórakoztatására rendeztek. Nem teszek vallomást. Úgy döntöttem, hogy egyáltalán nem teszek vallomást az elfajzott király előtt.

− Adok még egy esélyt arra, hogy vallomást tegyen és felhozza mentségeit. IV. Ptolemaiosz Bereniké, hogyan nyilatkozik a bíróság előtt?

Bereniké nem vett tudomást a bíróról, hanem az apja felé fordult. − Milyen ostoba vagy te, apám. Tudok a pénzről, amit a rómainak fizettél, hogy engem eltegyen láb alól. Azt hiszed, hogy te vagy az első Ptolemaiosz, akit ez megkeresett, hogy teletömje a zsebét az aranyainkkal? − Gabinius felé intett, mintha egy rég látott ismerőst üdvözölne. Bereniké folytatta. − Lássuk hát tisztán ezt a kutyakomédiát. Ezt hallgasd meg, apám! Gabinius és én szoros kapcsolatban álltunk azóta, hogy ez az ember elhagyta Rómát a szíriai kormányzóságért. A római azt akarta, hogy házasodjak össze egy szíriai társuralkodóval, hogy rendszeresen pénzt csikarhasson ki tőlünk. És én összeházasodtam egy Szeleukosz nevű királyi fattyúval, aki még nálad is hitványabb volt. Faragatlan, tudatlan, és az ágyban se nagyon produkált, szóval kénytelen voltam eltávolítani. Gabinius azonban továbbra is üzletelni akart velem, mindaddig, amíg hajlandónak mutatkoztam fizetni. De te tudod, hogyan működnek ezek a dolgok, igaz, apám?

Moraj futott végig a termen, de a zajt elnyomta Gabinius dörgő hangja. − Senki nem akarja elhallgattatni ezt a lányt a hazugságaival? Felség − kezdte. – Ön bizonyára nem hagyja, hogy egy áruló nevetségessé tegye az eljárást.

− A vádlott folytathatja − mondta a magiszter. – Hacsak a királynak nincs ellenvetése.

− Nem, nem − mondta Aulétész. − Érdeklődéssel hallgatom e vallomást. Gyerünk tovább!

Gabinius visszaült, felbőszültén, és hangosan szitkozódott a mellette ülőknek, akik inkább Bereniké vallomására voltak kíváncsiak, semmint az ő zsörtölődő méltatlankodására.

Bereniké elmondta, hogyan döntött arról, hogy saját maga választ férjet, a csinos és szenvedélyes pontusi Arkhelosz személyében, aki a nagy tirannus, Mithridatész törvénytelen fia volt. Arkhelosz a saját hozományával jött hozzá: a hadseregével. Gabinius még ezek után is boldogan szövetséget kötött velük, noha Pompeius, amikor meghallotta, hogy Bereniké összeházasodott korábbi ellensége fattyú fiával, nemtetszésének adott hangot. − Csodálkoztál, apám, hogy vendéglátód miért nem reagál a kérelmeidre? Soha nem gondoltál arra, hogy arra vár: melyikünk tudja kitömni a zsebét nagyobb vérdíjjal?

Aulétész nem mutatott érzelmeket, miközben Bereniké elsorolta vádjait, higgadtan ült, kezét összekulcsolta az ölében, arca figyelmes volt, de kifürkészhetetlen. Kleopátra nem tudta, hogy vajon most a szavak igazságtartalmát mérlegeli-e, vagy megdermedt az árulás és az intrika történetei hallatán.

Bereniké, tudástól magabiztos hangon, apját gúnyolva elmagyarázta, hogyan romlott meg a kapcsolata Gabiniusszal. A római tudomást szerzett róla, hogy tízezer talentumot lehetne kicsikarni az elkeseredett egyiptomi királytól a visszahelyezéséért, olyan pénzt, melyet ugyan a kincstárból közvetlenül nem lehet megszerezni, viszont Rabiriusnál rendelkezésre áll. − Amikor rájött, hogy Arkhelosz és én nem tudunk hozzájutni ahhoz a pénzhez, vagyis nem tudja alkalmazni rajtunk a lassú elvéreztetés piócamódszerét, a barátságunk, nevezzük így, hirtelen véget ért. Ezután lehetetlenné tette a római szenátussal folytatott tárgyalásaimat, azt a vádat koholva ellenem, hogy kalózokkal összeesküvést szőttem egy hadiflotta felállítására, mellyel megtámadnánk Rómát.

− Jó történet − mondta Gabiniusnak. − Gratulálok a fantáziájához.

Majd apja felé fordulva folytatta, hangja most hűvösebb lett és magabiztosabb, mintha nem ő lenne a vádlott, hanem a vádló, a garantált győzelem küszöbén. − Biztosítalak róla, apám, ha jobban hozzáférek a kincstárhoz, ma fordítva ülünk itt. Pénzed, történetesen, neked van. Pontosabban hitelezőid vannak. Bereniké megvetően rámosolygott Rabiriusra, aki visszautasította a pillantást, kidülledt szemét a mennyezet felé fordítva. − Ezért hagyta figyelmen kívül Gabinius a szenátus azon rendelkezését, hogy Lentulusnak adják a megbízatást. És ezért kezdte meg menetelését nyugat felé a sivatagon át. Csakis azért masírozott, mert te megállapodtál vele, hogy előteremtesz neki tízezer talentumot. És én most rád hagyom ezt a feladatot.

− Gyalázat! Hallgattassák el ezt a lányt! − ordította Gabinius, fölugorva a székéről: a szavak és a nyál úgy fröcskölt a szájából, mint az ónos eső. − Ez egy felségáruló szajha, aki azt hiszi, azzal mentheti meg magát, ha engem megvádol. Királyi Felség, engedélyezze, hogy elhagyjuk a termet. Ne kelljen tovább elszenvedni ennek az árulónak a sértegetéseit.

− Férjem vére a kezeden szárad, római − vágott vissza Bereniké. − Adják az istenek, hogy ugyanolyan szerencsétlen sorsra juss, mint Archelaosz.

Egyetlen hivatalos személy sem állt föl, hogy leállítsa a pörlekedést. Kleopátra látta, hogy a bíró − mosolya, mint a világító félhold − kifejezetten élvezi a szóváltást.

− Elég ebből − mondta végül a király. Felállt, szembenézett Berenikével, vádlón rámutatva. − Az egész lelked be van mocskolva a férjed vérével. Az övével és sok más emberével. Hűség soha nem erősítette jellemedet. Kötődtél a mostohaanyádhoz, ahhoz az asszonyhoz, aki egész életedben szeretett téged, és amikor kényelmetlenné vált számodra, eltávolítottad őt az utadból. Soha nem fogok megbocsátani Theának, és soha nem fogok megbocsátani neked sem. Nem tudlak végighallgatni, lányom. Az ellenség hangján beszélsz.

− Óh, apám, mintha legalábbis képes lennél felismerni egy barátot − mondta Bereniké csendesen. Kleopátrára nézett, szeme halálos hidegséget lövellt. − Íme, húgom, sorsod előérzete. Mindig is ambiciózus gyerek voltál. Melegítem a helyedet a vádlottak padján.

Kleopátra nem szólt semmit, de elfordult a nővérétől. − Ne hallgass rá − suttogta Arkhimédész. − Az elítélt soha nem akar egyedül szenvedni.

− Nem állunk készen az ítélethirdetésre? − sóhajtott a király.

Bereniké hátravetette a fejét, és vihogni kezdett, mint egy vén banya, nevetése a márványpadlóról visszapattanva visszhangzott végig a termen. Kleopátra kagylót formált a kezéből, hogy megvédje fülét a szentségtelen lármától, de csak tompítani tudta a hangot. Arkhimédész karja alá bújt, és a fiú közelebb húzta magához.

− A bíróság bűnösnek találja VI. Ptolemaiosz Berenikét VI. Tryphaena Kleopátra, továbbá a filozófus Demetriosz és az eunuch miniszterelnök, Meleagrosz megölésében. A bíróság bűnösnek találja VI. Ptolemaiosz Berenikét a trón törvénytelen megszerzésében. Következésképpen a bíróság a vádlottat háromrendbeli emberölésben és felségárulásban találja bűnösnek, melyek főbenjáró bűnöknek minősülnek.

Bereniké végig nevetett az ítélet felolvasása közben. Amikor a bíró befejezte, a lány megtörölte nedves szemét, és diadalmasan apja arcába bámult. Bátorság ez, vagy őrület? − kérdezte magában Kleopátra. Milyen ember az, aki ünnepelve fogadja a halál félelmetes adományát bűneiért?

− Királyi Felség, óhajt szólni az utolsó szó jogán? – kérdezte a bíró a királyt.

Kleopátra kíváncsi volt, vajon változtat-e apja az ítéleten − nem felmentve Berenikét a bűntett alól, de száműzetésre enyhítve a büntetését. Bereniké törvényes vérségi leszármazottja volt, elsőszülött lánya a királynak és a szeretett, néhai Tryphaenának. Ha Tryphaena élne, mindez nem történhetett volna meg.

A bárányszelídségű Tryphaena, akit csak a zene és a szép gondolatok érdekeltek. Hogyan is nemzhette ő Theát, kinek a hibája lehetett? Thea fertőzte meg Berenikét, gondolta Kleopátra, belecsepegtette saját mocskos ambícióit a gyermek fogékony lelkébe. Lehet, hogy Kleopátra hálával tartozik Berenikének. Ha ő lett volna az elsőszülött, akkor Thea minden bizonnyal az ő lelkét mérgezi meg, és most ő ülne nővére helyén. Korábban soha nem gondolt erre, és most eltűnődött ennek az igazságtartalmán. Lehet, hogy az istenek jók voltak Kleopátrához, ugyanúgy, ahogy Aulétész mindig mondogatta saját magáról. Anyjára gondolva Kleopátra biztos volt benne, hogy a király is emlékszik halott felesége törékenységére és szeretetre méltó arcára, és enyhíteni fogja a lányára sebtében kiszabott büntetést.

Aulétész zihálva mélyet lélegzett, majd kiengedte a levegőt ajkai közt. − Még mindig nagyon fáradt vagyok az utazástól − felelte. Berenikéhez fordulva, aki még mindig kihívó arccal nézett rá, ezt mondta: – Holnap reggel holtan akarlak látni. − Felállt, beburkolózott fehér szegélyű tógájába, és mint egy felleg, kivonult a teremből.

Kleopátra nem kívánt egyetlen pillanatot sem az elítélttel egy teremben tölteni. Megfogta Arkhimédész kezét, és gyorsan követte apját, aki várta, hogy csatlakozzon hozzá. Nem tudta, hogy látja-e még élve a nővérét, de nem akart szembenézni a tébolyult tekintettel, mely azt sugallta, hogy ő, Kleopátra, jelenleg a király kedvenc gyermeke lesz majd a következő a sorban.

− Apám, elhiszed azokat a dolgokat, melyeket Bereniké Gabiniusról mondott? − kérdezte, miközben apja arcán a bűntudat nyomait fürkészte, amiért saját húsát és vérét halálra ítélte. De csak egy fáradt ember arcát látta. Mélyen lógtak a táskák a király szeme alatt, szája lefelé görbült. − Gondolod, hogy Gabinius egyazon időben volt az ő szövetségese is?

− Nem elképzelhetetlen, gyermekem. Találkoztunk mi a rómaiak között egyetlen hűséges emberrel? Mindenesetre nem sokat számít − mondta a király. – Holnaptól lezárjuk a múltat egy jobb jövőért.

Berenikét a szemük láttára végezték ki. Kleopátra meghökkent, amikor megtudta, hogy jelen kell lennie nővére kivégzésén. Azt gondolta, hogy a király megkíméli gyermekeit ettől a látványtól, de Aulétész kőarccal jelentette be a hírt, és merev vonásait látva Kleopátra tudta, hogy nem tanácsos vitatkozni vele. Soha nem látott még kivégzést, még kevésbé olyanét, aki saját családjából való. Azon az estén hallgatta, amint Aulétész a hagyományos görög kivégzési módszereket mérlegeli − nyakazás, lelökni a bűnöst egy szikláról, vagy verembe vetni, netán halálra botoztatni, amit rendszerint rabszolgáknál alkalmaztak. Hosszú tanakodás után úgy találta, hogy az első túl könyörületes, a második nem illik a királyi vérhez, a harmadik pedig kegyetlensége hírét keltené. Végül is igyekezett az elítélttel szemben olyan korrektül eljárni, amennyire lehetséges. Így aztán másnap reggel, amikor a nap első sugara bekúszott a bíróság épületének udvarára, a gyermekek − Kleopátra, Arszinoé és a két kisfiú, az egyik három−, a másik ötéves – csendben álltak a hajnal rózsaszínű ragyogásában, várva, hogy a hóhér pallosa lesújtson nővérük nyakára. − Lecke − mondta Aulétész mindannyiuknak, beleértve Kleopátrát is, akinek nem engedélyezte, hogy a királyi rokonokkal együtt ülhessen, így a hercegnőnek le kellett mondania Arkhimédész erős karjának kényelméről, ehelyett Kharmion mellett kellett állnia. − Lecke és figyelmeztetés.

Kihívó arccal, a reggeli fényben felragyogó rózsaszín bőrrel, Bereniké egyenesen apja szemébe nézett, mintha csupán jó ételre, gyors, új pónira várna, s nem a pallosra, mely hamarosan lesújt a nyakára. Hosszú, fekete ünnepi ruhájában Kleopátrának úgy tűnt, mint a hold istennője: mintha felemelkedne a kivégzőemelvényről, és fehér harci szekerét az ég felé irányítaná, letörölve a nap fényét a sötétség hideg leplével.

Amikor a hóhér magasba emelte sima, szikrázó, gyilkos eszközét, Kleopátra megfeszítette láb− és hasizmait, hogy a látványtól ne veszítse el egyensúlyát. Hitt benne, hogy látnia kell, végig kell néznie minden borzalmas részletét, jegesen távol tartva magától az iszonyatát. Kleopátra újra és újra azt ismételgette magában, hogy soha nem törődött Berenikével, megvetette őt, amikor fiatalon szövetséget kötött Theával, és még jobban elítélte, amikor elárulta Aulétészt. Hogy Bereniké kiérdemelte a borzalmas halált, hogy a királynak büntetnie kell, üzenetet kell küldenie, és le kell sújtania ellenségeire, máskülönben újabb lázadást kockáztatna. Még azt is mondogatta magában, hogy apja az ő kedvéért öleti meg Berenikét, hogy az ne árthasson neki a jövőben. Hogy a kivégzés végignézése szigorúan vett kötelessége a hercegnőnek. Hogy ő itt hivatalos minőségében van jelen.

Hogy mindez vele soha nem történhetne meg.

Kleopátra nem tudta elnyomni az émelygést a gyomrában, nem tudta megakadályozni, hogy az epe a torkába ne szökjön, amikor látta, hogy Bereniké szeme hirtelen tágra nyílik a csapástól, mintha így akarna megszabadulni a fájdalomtól vagy magától a haláltól. Minden erejével visszaszorította a hasüregébe a hányást, a szeme elhomályosult. Így nem látott mást maga előtt, csak egy hatalmas vörös ömlenyt. Féltestvére, Arszinoé hunyorogva nevelőnőjébe kapaszkodott, amikor nővére feje előrebukott, de Kleopátra észrevette, hogy a csinos, de zavarodott tízéves kislány nem igazán hőkölt vissza, pedig gyermekkorát Bereniké szoknyája körül töltötte, az ő történeteit hallgatta, tőle tanult mindent. Hogyan lehet ennyire érzéketlen a látottak iránt? Kleopátra mintha egy halvány rejtett mosolyt is felfedezett volna arcán. A hóhér gyorsan betakarta Bereniké testét egy fekete lepellel, és Kleopátra lesütötte szemét, az utolsó grimaszra emlékezve nővére arcán. Tizenkilenc éves volt, már vezetett egy lázadást; IV. Ptolemaiosz Bereniké önelégült mosollyal és egyedül halt meg, egyik férjét saját kezűleg ölte meg, másik férje csatában esett el, a két baktriai lány, hűséges kísérői együttes öngyilkosságot követtek el a börtönben.

Aulétész átkarolta Kleopátrát, majd egyenként megölelte többi gyermekét, mintha azt akarta volna jelezni, hogy nincs benne rosszindulat irántuk. Kleopátra figyelte, ahogy díszruhája ráncaiba bújtatja a kisfiúkat, és eszébe jutott, amit a király akkor mondott, amikor visszafelé hajóztak Alexandriába. − Nem szabad hibáztatnunk a kicsiket. Ók nem követtek el bűnt, csak éppen egy árulótól születtek. − Kleopátra egyetértően bólintott, a tenger vizét nézte, és felidézte magában Arszinoét, aki akkor nyolcéves volt, és vidáman követte Berenikét mindenüvé, mint egy kis öleb. Arra gondolt: lám, apja még a történtek után is milyen naiv a többi gyermeke lehetséges árulásait illetően.

A kivégzést, mely a család és a hivatalos személyek magánügye volt, a király tiszteletére rendezett parádé követte a Szoma úton, ahol az alattvalók köszönthették őt visszatérése alkalmából. Gabinius hadserege vezette a felvonulást, a bronzpáncél csillogott a katonák mellkasán, magas sisakjukon szikrázott a nap, egyetlen sebezhető pontjuk kőoszlopokra emlékeztető meztelen lábszáruk volt. Bereniké szembenézett ezzel a légióval − gondolta Kleopátra −, ott állt Peluszion erődjénél Egyiptom keleti határán, és figyelte ennek a romboló erőnek csillogó menetelését az elsődleges célpont: saját maga és vőlegénye ellen. Lehet, hogy őrült volt. Ez a legvalószínűbb, hogy őrült volt. Mégis semmi mással, mint éppen őrültségének erejével, vagy valamiféle belülről fakadó hatalomtól vezérelve képes volt tárgyalni a rómaiakkal, akiket annyira gyűlölt, és amikor a tárgyalások kudarcba fulladtak, felállított egy egyiptomi hadsereget, és szembeszállt az ellenséggel. Kleopátra hallott arról, hogy amikor a római légió bemasírozott Peluszionba, a katonákra akkora hatással volt a szemben álló hadsereg mérete, hogy csaknem sarkon fordultak és visszamentek Szíriába. Gabinius talán csak azzal tudta felbátorítani őket, hogy aranyakat osztogatott az erőd kapujánál. Bereniké elárulta saját apját, ez vitathatatlan. De saját aberrált meggyőződése szerint élt és halt meg.

A király − mosolyogva és könyörtelen arccal − egy nyitott hintón utazott, a hadsereg közepén, mintha ő vezényelné a katonákat. Gabinius és Rabirius a királlyal együtt parádézott, az utóbbi ott lábatlankodott a király tógája körül, mintha arra várna, hogy varázslatos módon aranytallérok repülnek ki a király erszényéből, s azokat nyomban elkaphatja.

A zord esemény ellenére − mellyel a nap elkezdődött − ünnepi volt a hangulat. Úgy látszott, hogy egész Alexandria megjelent az eseményen. Egyiptomi árusok vizet, bort és sört árultak a bámészkodóknak, miközben a gyermekeik kis csecsebecsékkel – olcsó karperecekkel, hamis gyűrűkkel és kerekeken guruló játék krokodilokkal − kereskedtek. Kleopátra apja hintója mögött lovagolt Perszephonén, és észrevette, hogy sokan lerészegedtek már az alkalomra; nagy, büdös bőrflaskákat cipeltek magukkal, és úgy ittak belőlük, hogy a lé lecsorgott kétoldalt a szájuk mentén.

Kleopátra nem tudta elhinni, hogy a nép megváltoztatta véleményét apjáról. Lehet, hogy a két éve tartó káosz miatt békéltek meg a királlyal és politikájával. Vagy talán apja rendelte ki ezeket a támogatókat. Mind a kettő elképzelhető volt. És az is lehet, tovább folytatva a kitalálósdit, hogy a polgárokat egyszerűen leitatták. Kíváncsi volt, vajon lealacsonyodik-e valaha is odáig, hogy fizessen az alattvalói támogatásért. Úgy tűnt, ez családi tradíció.

A parádétól kimerülve Kleopátra megpróbálta kimenteni magát, hogy visszavonulhasson szobájába, de apja nem akart egyedül lenni.

− Nehéz napunk volt ma. Az embernek fáradhatatlannak kell lennie, ifjú hölgy − mondta a király, aki egyébként igen sokszor éppen a kimerültségére hivatkozva mentette ki magát kötelezettségei alól. Ma azonban fiatalabbnak tűnt, rugalmasnak, mintha Bereniké halála felvillanyozta volna. Kleopátra csodálkozott, hogyan tudta ilyen könnyedén kitörölni a lelkéből elsőszülött lányának − saját parancsára végrehajtott − véres halálát. Lehet, hogy éppen az élénkséggel akarta palástolni fájdalmát?

− Királyi Felség − mondta Arkhimédész. − Marcus Antonius, a fiatal lovassági tiszt kér öntől audienciát.

− Marcus Antonius? Ismerem ezt az embert?

A hercegnő szíve hevesebben vert. − Nem emlékszel, mit hallottunk róla Rómában? Ő volt Clodius barátja, akinek szerelmi afférja volt Clodius feleségével, Fulviával. Amikor Clodius rájött, Marcus Antonius Görögországba ment szónoklatot tanulni, távozása valódi oka azonban az volt, hogy Clodius meg akarta ölni őt.

− Milyen „megbízható” forrásból hallottad ezt a haszontalan pletykát?

– Juliától. Ő mondta, hogy Antonius Julius Caesar kedvence. És hogy ő a legvonzóbb férfi a világon. És hogy a legjobb szerető hírében áll a nők között. És a legbátrabb katona. És a legmerészebb lovas, kardvívó a birodalomban. Azt hiszem, Julia szerelmes volt belé, habár ezt nem mondhatta ki a férje házában.

− A hűség e fajtája szinte túlzás egy római nő részéről − mondta a király szárazon.

− A hercegnő számos helytálló tényt említett Marcus Antoniust illetően − mondta Arkhimédész. − Római létére valóban jóképű. És bátor. Nem hallott az önnek tett szolgálatairól?

Arkhimédész körülnézett, nem hallják-e mások is a szavát. Közelebb hajolt a királyhoz és a hercegnőhöz, hogy elmagyarázza: Gabinius serege, a látványos bemutató ellenére, amellyel Alexandria népét elkápráztatta, valójában fegyelmezetlen banda, sem Róma, sem Gabinius személye iránt nem tanúsít különösebb hűséget. A katonák megtagadták Gabinius parancsát, hogy átkeljenek a sivatagon Szíriából Egyiptomba. Inkább Szíriában maradtak volna fosztogatni és tivornyázni. Gabinius tehetetlen volt, de Antonius kézbe vette a dolgokat. Fantasztikus történeteket talált ki a hallatlan gazdagságról és a szexuális gyönyörökről, melyek Egyiptomban várnak a katonákra. – Rendkívül ékesszóló, azt mondják, született mesemondó. Rávette a katonákat a hosszú, szomjas menetelésre a sivatag mély homokjában.

− És el is hiszi ez az Antonius ezeket a mitikus történeteket az országunkról? − kérdezte Kleopátra, azon tűnődve, vajon ez is csupán egy újabb római, aki meg akarja pumpolni apját. − Azt hiszi, hogy apám olyan, mint a perzsa Dareiosz?

− Nem tudom, húgom, habár valóban a legtöbb római ezt hiszi rólunk. De Antonius valódi lelkesedése és akaratereje, hogy leküzdje a sivatag megpróbáltatásait, megszégyenítően hatott a lusta katonákra, akik végül is követték őt.

− Ez figyelemre méltó − mondta a király. − Az istenek kedvelik az ilyen férfiakat.

− Van ennél több is, uram. Amikor Gabinius emberei meglátták a nagyszámú ellenséges katonát Peluszion erődjénél, meg akartak futamodni. Antonius azonban élére állt a seregnek. Megszégyenítette őket gyávaságukért, és végül követték őt a csatába. Ennek köszönhető, hogy Felséged ma itthon lehet.

Tehát ennek az embernek a bátorsága ösztökélte az embereket, és nem Gabinius aranya. − Lehetséges, hogy létezik olyan római, aki valóban bátor és jó? − kérdezte Kleopátra. − Olyan, akiben megbízhatunk?

Arkhimédész szünetet tartott. − Arkhelaosz temetéséről kíván tárgyalni önnel, Uram. Úgy tűnik, hogy jó barátságban volt Bereniké elhunyt férjével.

− Micsoda? Előbb azt mondod, hogy ez egy kiváló ember, aki nagy szolgálatokat tett nekünk, majd pedig arról beszélsz, hogy jó barátja volt az egyik legádázabb ellenségemnek? − kérdezte a király sértetten.

− Óh, kérlek, apám! − kiáltotta a hercegnő. – Marcus Antonius erős ember. Ha egyszer ilyen szolgálatokat tett nekünk, anélkül hogy ismerne minket, gondold el, mennyire hasznunkra lehet, ha megbarátkozunk vele.

− Természetesen találkozni fogunk vele. De figyelmeztetlek, a döntéseimet nem fogom megmásítani.

Egy tizennégy éves lány számára aligha lehetett volna izgatóbb jelenséget elképzelni a huszonhét éves Antoniusnál. Kleopátra képtelen volt egyenesen ránézni, de nem is tudott elfordulni tőle. Belenézett a szemébe − barna, ragyogó és olyan átható, mint a gazdag termőtalaj −, melynek erejét úgy szívta magába, mint egy magról nevelt csemete. Mélyen ülő barna szemek voltak a széles, méltóságteljes szemöldök alatt, és az alkalom komolysága ellenére vidámságot sugároztak. Habár legszívesebben tátott szájjal bámult volna rá, nem engedhetett meg magának többet, mint hogy lopva rápillantson. Mintha a férfi is tudta volna ezt, és olvasott volna Kleopátra zavart gondolataiban. Minél félénkebb volt a lány, annál erőteljesebb volt a férfi nézése, arra kényszerítve Kleopátrát, hogy újra és újra rápillantson a finom metszésű sasorra, a büszkén kiálló arccsontokra, az éles hasadékra az állán és a feszes kötelekre emlékeztető izmokra a nyakán. Vörös köpenyét hanyagul átvetette erős vállán. Tunikája övét alacsonyan hordta keskeny csípőjén: hüvelyébe csúsztatott kard lógott rajta. Levetette páncélja mellvértjét, így Kleopátra láthatta a ruházatán át is kidomborodó mellizmait. Olyan fenséges volt a teste, hogy Kleopátra titáni ősökre gyanakodott. Az a kislányos izgalom, melyet Pompeius vagy Arkhimédész keltett a hercegnőben, megrázó földrengéssé változott Antonius jelenlétében. Többet nem tudott elviselni, gyorsan földre szegezte tekintetét, és megremegett a férfi lábbelijének bőrszíjai láttán, melyek körbefonták élesen bevagdalt lábikráját.

− Királyi Fenségek − mondta, mélyen meghajolva a király és a hercegnő előtt. − Legyenek üdvözölve itthon! − Úgy intett körbe a termen, mintha ő hívta volna meg őket ide.

Emlékeztet minket a vele szembeni adósságunkra, észlelte Kleopátra kábulata ellenére. A férfi egyszerre volt gyönyörű és erőteljes. Halálos kombináció, ha egy nőről van szó. Ám még ennél is veszedelmesebb egy hatalommal rendelkező férfi esetében.

− Köszönöm, hogy meghallgatják kérelmemet a szíriai Arkhelaosz nevében. Tisztában vagyok vele, hogy ez az ember okozott önnek bizonyos sérelmet, de a végén nem lenne jobb mégis könyörületet gyakorolni? Ön győzött, Királyi Felség. Ön uralkodik. Arkhelaosz egykoron az ön barátjának, Pompeiusnak volt a kedvence. Tudta ezt? Pompeius inkább csodálta őt, semmint neheztelt volna azért, hogy Mithridatész volt az apja. Nem állítom, hogy Pompeius megbocsátotta az ön lányával kötött házasságát és azt, hogy ön ellen fordultak. De a halál felkelti az érzelmeket a régi barátokban. Pompeius aligha venné jó néven, ha Arkhelaoszt meggyaláznák halálában. És legfőképpen, legyünk bármennyire is bátrak, senki közülünk nem kívánja, hogy kísértetként üldözzenek azok, akik előttünk távoztak el.

Antonius hagyott időt a királynak, hogy mérlegelje az összetett helyzetet, miközben elmondta, hogy hajdani szebb időkben élvezhette Arkhelaosz vendégszeretetét a szülőhazájában. − Barátok voltunk, habár a sors ezúttal arra kényszerített, hogy ellene harcoljak. Emlékezzünk a költő tanítására. Az istenek nem jutalmazzák meg azokat, akik megtagadják a végtisztességet az elesettektől.

Antonius modora barátságos volt és egyúttal tiszteletteljes, Kleopátra mégis nehezen összpontosított szavai értelmére. Köpenyét lazán magára tekerte, és mindannyiszor, amikor hangsúlyozni akart valamit, válla mögé vetette, és lerázta magáról a súlyát. Karja gyönyörű volt mozgás közben, minden apró mozdulata erőt sugárzott. Ő az élő isten, gondolta Kleopátra.

Aulétész, miközben mérlegelte az érvelést, bal szemöldökét öntudatlanul pödörgette, ahogy ezt gondolkodás közben máskor is tette. − Azt hiszem, nem kell túl nagy engedményeket tennem ahhoz, hogy teljesítsem a kérését − mondta a hercegnő nagy meglepetésére. Lehet, hogy apját is képes volt megigézni ez az ember?

− Különösen azok után, hogy ön olyan nagy szolgálatokat tett nekünk, anélkül hogy ismert volna minket, vagy hogy díjazást kért volna ezért.

− Mindössze az illő végső búcsút egy elhunyt barátnak − pontosított Antonius.

− Azt hallottam, fiam, hogy nemcsak a sivatag át-szelésekor, de a serboniai menetelésnél is megszégyenítetted a katonáidat. Ott egyáltalán nincs ivóvíz. Népem Tüphón lélegző lyukaként hívja ezt a helyet. Nem vagyok benne biztos, hogy én magam keresztülvágtam volna ezen a területen, még ha a királyságom visszaállítása lett volna is a tét. − A király rákacsintott Antoniusra, mintha régi barátok lettek volna.

− Mi a szomjúság az igazsághoz képest? Meg tudtam győzni őket, hogy jó ügyet szolgálnak. Nem volt olyan nagy kihívás − felelte Antonius. − A katona a parancsnoka akaraterejében találja meg célját, hogy elviselje a szenvedést.

− Örömmel hallgatlak, fiam. Érvelésed helytálló, beszéded meggyőző, görögtudásod kiváló, és amiért jöttél, az könyörületességet tükröz. Igen, örömet szerzel nekem. Bárcsak a fiam lennél.

− Ez igazán hízelgő, Királyi Felség − mondta Antonius. − De ha a fia lennék, máris nem kedvelne annyira. Okoztam én már bosszúságot nem is egy apának. De ha megengedi, kérnék öntől még egy szívességet.

− És mi lenne az, ifjú harcos? Ki vele! Tiéd a királyságom.

− A rabok, Felség. A lázadók börtönben vannak. Megtudtam, hogy holnap kivégzik őket.

− Így igaz. Aki nem végez az ellenségeivel, annak nincs holnapja. Te világlátott ember vagy. Bizonyára jól tudod ezt − fújtatott a király.

− Én magam hallgattam ki a rabokat, Felség – mondta Antonius mosolyogva, magas ívelésű orrlyukai kitágultak az arccsontok irányába, udvarias volt, aggályosan gondos, de mintha mindig tudta volna, hogy az ő érvei győzedelmeskednek. − Sokan vannak, akik az ön elűzetése és a néhai királynő halála következtében beállt zavar áldozatai. Ok inkább egyszerűen csak megalkuvók, akiket megtévesztettek a rámenős eunuch, Meleagrosz mézesmázos szavai. Inkább szánalmasak, mint veszélyesek, úgy gondolom. Hiszek benne, hogy többet nyer vele Felséged, ha könyörületet gyakorol. Azonkívül az ön lánya kivégezte az elhunyt királynő támogatóit, megkímélve önt ettől a gondtól. Az utolsó közülük, a Tábornok, az Arkhelaosszal vívott csatában esett el. Itt van nálam a száműzöttek és a halottak listája. − Átadott Aulétésznek egy hosszú tekercset azoknak a nevével, akik Bereniké bosszúálló kardjától pusztultak el.

− Szellemi atyám, a nagy Julius Caesar példáját követem − folytatta, miközben Aulétész a listát olvasta. − Ő mindig azt mondta: Antonius, a félelem karddal kormányoz, a nagyság könyörülettel. Felségednek nincs már oka a félelemre. − Nem a királyra, hanem a lányára nézett, aki ezúttal bátran visszanézett rá, megpróbálva visszatartani a pirulást, mely a nyaka felől közelített az arca felé.

Aulétész kivárt, a homlokát ráncolta. Kleopátra nem tudta, hogy apja fenyegetőnek vagy meggyőzőnek találta-e az ifjú római szavait. Néhány pillanat múltán a király egyetértően bólintott. − Megbízom a szavadban. Úgy lesz, ahogy kívánod, fiatal barátom.

− Áldjanak meg az istenek, uram − mondta Antonius. − És most távozom. Köszönöm a megtiszteltetést, hogy beszélhettem Felséged színe előtt.

− Nem, nem − mondta a király. − Nem hagyhatsz el minket. Te most közénk tartozol. Meg fogom mutatni neked Egyiptom igaz lelkét. Azok a mesék, melyeket mohó katonáidnak mondtál országunk örömeiről, nem pusztán a fantázia szüleményei azok számára, akik a vendégeink. − Aulétész rákacsintott Antoniusra.

− A legnagyobb örömömre szolgálna, ha továbbra is Felséged szolgálatára állhatnék, de Julius Caesar magához rendelt, és haladéktalanul meg kell jelennem Galliában. Kinevezett a lovasság parancsnokának.

Kleopátra akaratlanul is szájához kapta kezét: reményei szertefoszlottak. Csak abban bízott, hogy Antonius nem látta a mozdulatot, vagy ha látta is, nem az igazi tartalma szerint értelmezte, bár ez igencsak kétségesnek látszott. Villanó tekintetével a férfi mintha Kleopátra testének és lelkének minden részét megérintette volna. A hercegnő nem akarta, hogy Antonius elmenjen. Miért nem mond valamit az apja, hogy itt marasztalja ezt a nagy hatalmú rómait? Ezt az erős férfit csintalan szemével, éles elméjével, hatalmas mellkasával. Ezt a titánt, aki úgy ejti ki azok nevét, akiktől az átlagember megremeg, mint a barátaiét. Julius Caesar. Pompeius. És ezek valóban a barátai. Apám − akarta kiáltani −, ne engedd, hogy elmenjen, hiszen ez az a római, aki segíteni fog nekünk.

− Nagyon fájlalom, hogy nem volt alkalmunk beszélgetni, Kleopátra hercegnő − mondta a római. – Találkozunk még, ebben biztos vagyok.

Látnia kellett a csalódottságot Kleopátra arcán, amikor bejelentette távozását. Kétségtelenül hozzászokhatott, hogy a nők meg akarják őt ismerni közelebbről, hogy könnyed igézetét feléjük irányozza.

Minden praktikája ellenére, amellyel Kleopátra igyekezett palástolni érzéseit, ez a férfi keresztüllátott rajta, és most − a hercegnő biztos volt benne − kigúnyolta őt buta, kislányos összeomlásáért.

Valami nagyon dölyföset akart mondani, amitől azt hiheti a férfi, hogy rá se hederít. Ehelyett annyi tellett tőle, hogy elmotyogja: igen, valóban, ő is nagyon reméli, hogy találkoznak újra. Majd pedig elkövette azt a megbocsáthatatlan bűnt, hogy elpirult.

Végül is mi haszna volna, hogy megpróbálja álcázni érzelmeit? Hiszen már kidolgozott álmokat szőtt erről a fiatal Heraklészről: ott ül mellette a hosszú vacsorákon, figyeli bronz arcán a gyertyafény játékát, különleges ínyencfalatokkal traktálja − marinírozott fürjjel, sült medvével és halakkal, fügével, saját szőlőjükből való borokkal, sörfőzdéik söreivel − és amikor apja nem néz oda, még egy datolyát is belecsúsztat a szájába. Elvinné őt városnézésre, hogy lenyűgözze Alexandria gazdagságával és kifinomultságával, megmutatná a Könyvtárat és a Múzsák Házát, az állatkertet, hogy lássa a nagy fekete párducot, melyet apja épp most hozatott Örményországból. Az ő anyanyelvén beszélne vele, latinul, és megmutatná, mennyire járatos a római irodalomban, beleértve Catullus legerotikusabb verseit. Képzeletben látta maga előtt a férfi szemének ördögi villanásait, amikor felolvasná neki kicsapongó honfitársa legérzékibb kópéságait. Eltűrné azokat a kiruccanásokat, melyeket a király társaságában tenne a férfi a palota prostituáltjainál és a fajjumi bordélyban, ahol Antonius megtapasztalhatná azokat az érzéki örömöket, melyeket egy hercegnő nem engedhet meg magának. Elhívná őt a palota udvarába, hogy lássa a tavakat a lótuszvirágokkal, melyek üdvözlésre széttárt kezekként fogadnák, és elvinné a karmazsinvörös kanárik, a fecsegő papagájok és a finom fátyolszövetszárnyakkal repdeső teremtmények kalitkáihoz. Elmondaná neki, hogy a hálószobájából láthatja, amint a hullámok nyaldossák a királyi kikötő szegélyét, és remélné, hogy a férfi odaképzelné magát vele. Ha a férfi túlzottan belefeledkezne az ivászatba a királlyal, mosolyogva megdorgálná őt, és port adna neki a másnaposság ellen. Fiatal kora és gyerekes teste ellenére elbűvölné őt, és a végén elcsábítaná. De mindez egy kislány képzelgése marad csupán. Mély meghajlással és egy feléje küldött zavarba ejtő mosollyal − a férfi távozott.