HATODIK FEJEZET

 

 

Kleopátra szerette a deltavidéket, a folyó torkolatát, ahol a Nílus keskeny erekre ágazott szét, és egy kéz ujjaiként kapaszkodott a szárazföldbe. Szerette, amint a szürke gémek hirtelen csapatostul felrebbentek az ég felé, vagy amikor egy magányos nemes kócsag felszárnyalt a csendes horizontra. Az északi vidék párás, ködös levegője bevonta az arcát és lecsapódott a bőrén. A föld zsíros volt és mocsaras, ezért meglehetősen nehéz volt fenn maradnia az engedetlen póni, Perszephoné, a nagyon nyakas − rokon lélek a hercegnővel − kancacsikó nyergében. Igen szép példánya fajtájának, ám voltak dolgok, melyeket nem kedvelt − kígyók, moszkitók, pókok, éles fogú kis rágcsálók, és legfőképpen Bereniké, aki olyan közel lovagolt Kleopátrához nagy harci ménjén, Jászon, hogy Perszephoné idegesen remegett, és kis híján levetette lovasát a mocsárba.

− Ez a kölyökpóni lesz a veszted, húgom − mondta Bereniké, amint ellovagolt Kleopátra mellett.

Kleopátra jól egyensúlyozott ugyan, de Bereniké új társai, két izmos, zömök baktriai lány bőrtasakokból előhúzott tegezekkel hetykén parittyáztak és veszélyesen közel galoppoztak Persephonéhoz, s amint elsurrantak mellette, ferde vágású, áspisviperaszemükkel gúnyos pillantásokat lövelltek rá.

− Mohama! − hívta Kleopátra a szolgáját, egy sivatagi kislányt, akinek göndör hajfürtjei rakoncátlanul kibújtak a görög stílusú hajszalagok szorításából, fekete keretet adva széles járomcsontjaihoz.

− Láttad őket? Ha azt hitték, hogy megijedek tőlük, hát tévedtek − mondta Kleopátra, leplezve félelmét az idősebb lány előtt.

− Jobban teszik ezek a szajhák, ha nem húznak ujjat velünk − mondta Mohama torokhangon, frissen szerzett görögtudásával. Ajkát magasra és szélesre húzta, s az, mint két csúcsos hegy, eluralta arcát. Szeme mandulavágású volt és meghökkentően sárga; bőre sötét − nem annyira, mint a núbiaiaké, de nem is annyira világos, mint az ősi egyiptomi építmények különös sárgásbarnája, inkább valamiféle átmenet a kettő között. Patinás bronz. − Te csak ne aggódj magad miatt. Rajtuk tartom két figyelő szememet, és a harmadikat is, hátul a fejemen.

Kleopátra pár hónappal korábban figyelt föl Mohamára, amikor a lány éppen a lámpákat gyújtogatta az emeleti hallban. Elámult a magasságán és a testi erején, amint a lány felhúzta a borítólemezeket a lámpákról, és egy hatalmas kannából könnyedén teletöltötte a tartályokat. Kleopátra odalépett a rabszolgalányhoz. − Te amazon vagy? − kérdezte félénken. Feje alig ért fel a lány izmos nyakáig.

− Az amazonok keletről valók. Én a nyugati sivatagból jöttem. − A lány, meglehetősen lenyűgözve attól, hogy görögnek nézték, lelkesen magyarázta, hogy tizenhat éves, vagy nagyjából annyi, ha a holdakat számoljuk, és elmondta azt is, hogy akkor esett fogságba, amikor a bátyjai térképészeti expedíción részt vevő Királyi Kartográfusokat támadtak meg. Amikor Mohama meglátta, hogy a csoport fel van fegyverezve, a lovával körözni kezdett a kocsijaik körül, hatalmas porfelleget vert fel, hogy a bátyjai el tudjanak menekülni.

− Tehát feláldoztad magad? − kérdezte Kleopátra.

− Nem volt ez áldozat. Nekik volt ételük.

A következő néhány napban figyelte Mohamát munka közben, hogy mennyire hasznavehető. Habár nem volt amazon, mégis annak nézett ki, feltéve, hogy az ábrázolások, melyeket Kleopátra a vázákon és a sírkamrákban látott, hitelesek voltak. Talán azokból a fortélyokból is tudott valamit, amelyekről a női harcosok elhíresültek, s amelyeket a kislány nővére és újdonsült társasága tökélyre fejlesztett. Bereniké idősebb volt, magasabb és dörzsöltebb, mint Kleopátra, aki aggódott amiatt, hogy nővérének új baktriai barátnői akár orgyilkosok is lehetnek.

A lány megvallotta félelmeit Mohamának. A rabszolgalány másnap a ruhája hajtásából előhúzott egy görbe tőrt, ébenfa markolattal, mely fényezett elefántcsont-darabkákkal volt kirakva. − Hoztam a hercegnőnek egy ajándékot − mondta, maga előtt tartva az ajándékot. − Szamaritánus tőr.

− Tudtam! − kiáltotta Kleopátra, átvéve a fegyvert. − Te amazon vagy. A szamaritánusok a szkíta férfiak és amazon nők leszármazottai.

− Én nem vagyok szamaritánus, de a tőrt egy szamaritánus katonától kaptam.

− Úgy érted, hogy loptad − mondta Kleopátra, figyelve közben Mohama arcát, vajon zokon veszi-e a sértést. A lány vállat vont. − Nem, a katona akart tőlem valamit. Megadtam neki, a késért cserében.

− Mit kellett adnod neki?

− Semmi olyat, ami időpazarláson kívül valami más veszteséget is okozna.

Kleopátra erre nem tudott mit felelni. Mohama élénken folytatta. − Mindenütt bajok vannak a városban. A Királyi Család nincs biztonságban, még a palotán belül sem. Te pedig lehet, hogy a saját nővéreddel szemben sem vagy biztonságban. Ha engedélyezed nekem, a kamrádban fogok aludni, az ágyad mellett a padlón. De akkor is csak úgy alhatsz el, ha ez ott van a párnád alatt. Bárki belép a szobádba, először engem kell megölnie. Talán amíg velem birkózik, addig te elvághatod a torkát. Meg fogom mutatni, hogyan.

− Remek! − mondta Kleopátra.

Mohama átnyújtotta a tőrt kis úrnőjének, és azt mondta, hogy feküdjön le a párnáira, tegyen úgy, mintha egy ellenséget gyűrne maga alá. A hercegnő, a tőrt óvatosan jobb kezében tartva, ráhasalt az ágyra. Csapkodni kezdte a párnákat, belevágta a tőrt a vánkosokba, lábával rúgkapált. Hirtelen egy nagy lábat érzett a lapockái között. Karja megbénult. Mohama megragadta a haját, és hátrahúzta a fejét. Lassú, csúfondáros mozdulattal végighúzta ujját Kleopátra torkán. Ajkát közvetlenül a hercegnő füléhez tapasztotta, és forró lehelettel ezt suttogta: − Na te, korona ellensége. A fejed nem tartozik többé a testedhez.

Kleopátra szíve vadul vert. Moccanni se tudott. Nem kapott levegőt. Nagyon hosszú időnek tűnt, amíg Mohama fogva tartotta a testét. Fájdalmat okozott, húzta a haját, kificamította a nyakát. A lány még ahhoz is gyengének érezte magát, hogy bármit mondjon. Végül a szolga elengedte, talpra segítette, és kisimította a ruháját. Kleopátra összefonta a karját, mintha védene valamit, amit maga se tudott volna megnevezni.

− Most én leszek az ellenség, és te fogsz minket megmenteni. − Ám Kleopátra megkövülten állt. Mohama felemelte a tőrt és a kezébe nyomta.

− Ha az ember harcol, akkor bátornak kell lennie. Vedd el a tőrt, de kérlek, ne használd velem szemben.

A markolat melege energiával töltötte fel Kleopátra testét. Úgy érezte magát, mint aki teljesen felfrissülve ébred egy hosszú szunyókálásból, és kész a játékra. − Igen, készen állok. Készen állok, hogy csapást mérjek az ellenségre − kiáltotta, és magasba emelte a tőrt.

− A hercegnő túlzottan is vidám. Az ölés komoly dolog. Először talán tőr nélkül kellene gyakorolnunk, amíg ügyesebb leszel. Én ugyan csak egy rabszolga vagyok, és a nyakam nem ér túl sokat, de azért szükségem van rá.

Kleopátra kuncogott, és letette a tőrt. Amint Mohama letérdelt a párnákra, a hercegnő a háta közepére helyezte a lábát, és lefelé nyomta a rabszolgalányt. Mohama oldalra lökte karjait, keresztre feszített testhelyzetet véve fel. A hercegnő megpróbálta lecövekelni a karját, de mielőtt felfoghatta volna, hogy mi történik egyáltalán, legurultak a párnákról, és Kleopátra máris hanyatt feküdt a padló hideg mozaiklapjain. Mohama lovagló ülésben ránehezedett, karját a feje fölé feszítette.

− Sokat kell még tanulnod, hercegnő. Szerencsére a szíved már megvan hozzá.

Kleopátra ezután egyenesen az udvari Főfelügyelőhöz ment, és követelte, hogy Mohamát, a sivatagi lányt rendeljék személyes szolgálatára.

Meleagrosz tanácsára a királyi kompánia hajnal előtt hagyta el Alexandriát, amikor a háborgó csőcselék még mély álmát aludta. Kleopátra tudta, hogy az utazás megterhelő lesz, de pillanatig sem habozott, amikor Aulétész „egy kis vadászatot” javasolt a deltában, messze a város veszélyeitől. Különösen örült, amikor megtudta, hogy Thea, aki újra terhes volt, otthon marad.

A társaság hosszú karavánná formálódott, a menet visszafojtott csendjét a kísérőkutyák harsány csaholása törte meg. A vadászkutyák − a vadnyúl üldözésére idomított agarak és a testesebb indiai nyomkereső ebek, amelyek kiváló szaglásukkal és látásukkal a nagyvadak bekerítésére voltak alkalmasak − mind egyszerre ugattak, mintha valami díjért versenyeztek volna. Tizenkét hintó követte a királyi kompániát; három kocsi a királyi család tagjait közvetlenül kiszolgáló személyzetet és a közvetlen rokonokat szállította; a következő kettőben a szakácsok és segítőik utaztak; újabb két kocsi nehéz fazekakkal, ónedényekkel és evőeszközökkel volt telerakva; valamint sátrakkal, ágyneműkkel és a táborozás egyéb kellékeivel. Az utolsó díszes hintót a király szeretőjének és udvarhölgyeinek tartották fenn; nekik az udvari etikett szerint hátul kellett maradniuk, várva a király esetleges látogatását.

Kétoldalt tucatnyi királyi testőr vette körül az uralkodói családot és kíséretét. Aulétész egy görög csataménen lovagolt. Jobban kedvelte ezt a fajtát a nüsszai és az arab telivéreknél, amelyek erőnlétben és kitartásban felülmúlták ugyan a görög tenyésztésűt, de nagy fejük akadályozta a pontos célzást a dárdával. Ahogy eltávolodtak a várostól, a király, a jelek szerint, teljesen megfeledkezett a maga mögött hagyott bajokról.

− Azt mondják, Sándor a perzsával szemben az indiai kutyát részesítette előnyben. Ezrével vette őket Dareiosztól Perzsiában − próbálta túlkiabálni a király a kutyák fültépő lármáját, Demetriosz felé fordulva, akit a hercegnő kiváló okításának jutalmaként hívott meg a vadászatra. − Demetriosz, ma látni fogod akció közben az indiai kutyámat, Aurát.

− Apám Atalanta kutyája után nevezte el őt – mondta Kleopátra a filozófusnak.

− Ó, szűz istennő, a kalüdóni vadkan nagy vadásza, tekints jó szívvel kalandunkra! − kiáltotta Aulétész. − Óh, Artemisz szolgálólánya, áldd meg fegyvereinket, engedd, hogy kutyáink szimatot kapjanak a vadakra, irányítsd dárdáink és íjaink hegyét a vad szívébe, és se embernek, se állatnak ne okozz felesleges szenvedést kalandunk során. Oltárodra helyezzük a zsákmányt, és a te szent nevedben fogyasztjuk el húsát.

Demetriosz vézna alakja ide-oda lökődött a nyeregben, ajka félhold alakú mosolyba dermedt. A hercegnő tudta róla, hogy a szabadban végzett tevékenység ugyanolyan távol állt tőle, mint az állatok vérének kiontása, eltekintve a szent rituáléktól.

− Ez a véremben van, barátom − magyarázta a király. − A Ptolemaioszok mindig is szenvedélyes vadászok voltak, vissza egészen I. Ptolemaioszig, aki Sándorral együtt űzte a vadat.

− Óh, letűnt idők legendás vadásza − kedveskedett Demetriosz a királynak, ahogy tanulta. − Héraklész-isten kivételével nem volt nála nagyobb vadász.

A király az ég felé lendítette jobb karját, mintha szentesíteni akarná a madarak nyugati irányú vonulását a feje fölött. − Ami engem illet, igazán szeretem a táncoló lányokat − mondta, rákacsintva a filozófusra. − De nincs annál nagyobb izgalom, mint amikor szemtől szemben állsz a vadkan forró agyaraival. Tízéves koromban olvastam arról, hogyan ölte meg Sándor puszta kézzel az oroszlánt, és attól kezdve nekem soha nem elég a vadászatból.

Kleopátra felhasználta az alkalmat, hogy közbeszóljon. − Apám, te ugyanezeken a meséken neveltél föl engem, és mégsem engedélyezed, hogy részt vehessek a nagy ölés élvezetében.

− A hercegnő szenved attól, hogy személyiségét korlátok közé szorítja az életkora, Felség − mondta Demetriosz.

− Sándor tízéves korában már bizonyosan együtt vadászott az apjával − érvelt Kleopátra.

− Légy türelmes, kicsikém. Nem leszel gyermek egész életedben.

Kleopátra egyedül volt a sűrű fák között, halványzöld ruhát viselt, lábfeje és lábikrája szorosan befűzve a durva bőrből készült vadászcsizmába, ugyanolyan íjat tartott a kezében, mint a baktriai lányok, és érezte jobb vállán a nyílvesszőkkel megtömött tegez súlyát. A mocsaras, keskeny ösvény lába alatt tele volt patanyomokkal, elég nagyokkal ahhoz, hogy járni tudjon bennük: Egy kidőlt fa földből kifordult gyökere úgy meredt rá, mint egy sírkő. Különös gomba nőtt rajta, mint egy köteg ametiszt, egy ékszer, mely valami régi holt anyagból keletkezett. Kleopátra nem mert hozzáérni, noha nagyon kíváncsi lett volna a szövetére. Egyik patanyomból a másikba szökdécselve egy óriási szilfához ért − inkább hegy volt az, mint fa −, bütykös gyökerekkel, mintha egy sárkány karmai kapaszkodtak volna elszántan a földbe. Magas ágai belevesztek az eltakart égboltba. A fa alatt egy oroszlán állt győzedelmesen a vadászháló tetején, amelyet azért fektettek le, hogy kelepcébe csalják a ragadozót. Hatalmas feje, mancsa és izmos teste volt, sörénye ágaskodott, szeme nedves és vadállatias volt. Egy fiatalember − kinek vadászruháján királyi címer díszelgett −, valamint öt, lóháton ülő testőr vette körül. A király és a fenevad egymásra meredtek; mindkettejüket hipnotizálta a másik rendíthetetlen nézése.

A hercegnő felismerte saját elődjét. Ő volt az, akinek mumifikált teste a város üveg sírboltjában nyugodott − abban a városban, mely a nevét viselte. Azokkal a történelmi férfiakkal és legendákkal körülvéve állt ott, akik fiúkorától szerették és szolgálták a királyt − Szeleukosz, Lüszimakhosz, az öreg Antipater, az álnok Kasszandrosz és a sasorrú Ptolemaiosz. Sándor ragyogóan festett − izmos volt, büszke és gyönyörű. Viszont nem volt nagyon magas. Kleopátra még jobban szerette őt alacsony termetéért. Egész életében arra vágyott, bárcsak visszamehetne az ősi időkbe, és megismerhetné őt. Később, a fiatal lányok romantikus módján, hinni kezdett abban, hogy e csodált férfi lehetett volna az ő tökéletes és igaz társa, és hogy csupán a történelem állta útját egybekelésüknek. Sokat gondolt rá, hogyan lettek volna egymáséi, noha Demetriosz megpróbálta tönkretenni álmodozásait, makacsul azt állítva, hogy Sándor megátalkodott hímringyó volt. Most mégis itt volt, elküldték hozzá − Kleopátra biztos volt benne − az istenek.

− Unokabátyám − mondta Kleopátra a király és a fenevad közé lépve.

Sándor szívélyesen válaszolt, mintha egész életében ismerte volna Kleopátrát. − Húgom, állj félre! – A fenevad felé fordult. − Állatok királya, kinek zsigereivel a kentaur Akhilleuszt táplálta, hogy erőssé tegye és felkészítse őt a halálra.

Sándor magasba emelte lándzsáját, az állat hirtelen felszökkent, mint egy üstökös Kleopátra egén. A király lebukfencezett a lóról, abban a pillanatban, amikor lándzsáját az oroszlán torkába döfte. Ráesett a fenevadra, melynek hatalmas mancsa véres csíkot szántva végighasította az arcát.

− Húgom, segíts! − könyörgött a király, arca és teste a fenevad sebéből ömlő sűrű, bíborvörös vérben ázott.

Kleopátra hátranyúlt egy tegezért, de a tartó üres volt.

− Nagyapa − mondta Kleopátra Ptolemaiosznak. – Egy nyílvesszőt, a király védelméért!

Ptolemaiosz előhúzott a vadásztasakjából egy arany-hegyű nyílvesszőt. Ráillesztette az íjára, de nem az oroszlánra célzott, hanem a hercegnőre. Kleopátra megpróbált arrébb húzódni, de lábai mintha földbe ágyazott kőoszlopok lettek volna. Labdává gömbölyödött, amikor a nyílvessző kiröppent Ptolemaiosz íjából. Kellemetlen reccsenéssel a gerincoszlopában egyszerre minden érzés kiszállt a testéből.

Aztán magasba emelkedett, és úgy látta a jelenetet, mintha egy vörös üvegen keresztül nézett volna vissza rá, látómezeje összeszűkült, de élesre fókuszált. Sándor egyik lábát az oroszlánon tartotta, az állat mély sebéből a vérrel együtt az élet is kiömlött és beszivárgott a földbe. Ptolemaiosz felemelte üres íját és tisztelgett vele Kleopátrának. Ahogy Kleopátra magasba szárnyalt, észrevette, hogy nem hercegnő többé, hanem sassá változott.

Zavartan ébredt, szája kiszáradt, tagjai elnehezültek, kissé meglepte, hogy ismét emberi formát öltött, és nem egészen értette az éjszakai látomás jelentését. Demetrioszon kívül nem volt más a vadászcsapatban, akivel megvitathatta volna az álmot, a filozófus pedig nem hitt az ilyenfajta ómenekben.

Megreggelizve, megmosakodva, felöltözve − magas bőrcsizmában, könnyű bélésű útiköpenyben a reggel hűvöse ellen, széles karimájú kalapban, mely a hamarosan felkelő nap ellen véd −, a hercegnő a meleg, gőzölgő Persephonén lovagolt a reggeli ködben. A király bejelentette, hogy a „hölgyek”, Bereniké és kísérői vadnyulat fognak hajszolni két hálófigyelő fiú segítségével, akik a hálók szállításáért, javításáért és őrzéséért felelősek, míg az „uraságok és a rokon férfiak” a vadkant fogják üldözni, tőrbe csalni és legyőzni. − Már amennyiben találunk egyet − nevetett a király.

− Apám és királyom − szólalt meg érdes hangján Bereniké. − Tizenhat éves vagyok. Én és a társnőim tapasztalt harcosok vagyunk. Különb mesterlövész vagyok még nálad is − ez tény, amit alázattal ki merek jelenteni.

Röhögés a rokon férfiak felől, kuncogás a baktriai lányok oldaláról. Tagadhatatlan, hogy Bereniké jobban lőtt, mint az apja. Magassága elérte a behemót királyét, de apjával szemben ő karcsú volt és izmos. Szeme pedig összehasonlíthatatlanul élesebb.

Ha ő elmehet nagyvadra vadászni, gondolta Kleopátra, akkor én is megyek. Nem tudta eldönteni, mit kíván jobban: azt, hogy a király rendreutasítsa a pimasz Berenikét, vagy hogy engedjen a kívánságának, ami viszont azzal jár, hogy ő maga is csatlakozhat a férfiakhoz.

− Ha Bereniké hercegnő ilyen férfias sportot kíván űzni, megteheti majd a maga idejében és a saját királyságában. Jelenleg azonban én vagyok a király, és erre az expedícióra különválasztottam a nemeket – szólt az apja. − És most egy végső imádság Artemisz úrnőhöz.

− A vadászat istene is nő − szólt közbe Bereniké.

− Bereniké hercegnő viszont halandó − felelte apja. Mielőtt folytathatta volna az imádságot, a lány ismét közbeszólt.

− Akkor hogyan lehet, apám, hogy te az Új Dionüszosz címet viseled? A földi istenek talán halandó gyermekeket nemzenek? Bocsáss meg, ha teológiai ismereteim korlátozottak ezen a téren.

Néma csend volt, csak a türelmetlen lovak prüszkölése hallatszott. Az udvarhölgyek, a férfi rokonok, a kísérők, a rabszolgák mind mozdulatlanul álltak a helyükön. Csak a szemek céloztak arra, ahová a fejek nem mertek fordulni.

Aulétész vastag, fekete szemöldöke egy vízszintes vastag ránccal összeolvadva a homlokán egyetlen baljóslatú vonallá formálódott a dühtől. − Szabadítsa rád a Vadon Úrnője a kalüdóni vadkant, hogy cafatokra tépjen, ha tovább folytatod a király vegzálását.

Bereniké elnémult, de rá se hederített a király sértéseire. Aulétész ajkához emelte a teknősbéka páncéljából készült kürtöt, és mély, recsegő hangot hallatott, jelezve a hajsza kezdetét. A férfiak késlekedés nélkül megindultak nyugati irányba. Csak Demetriosz nézett vissza Kleopátrára együtt érzőn, majd megfordult, hogy a királyt kövesse.

Bereniké, Kleopátra, Mohama, a két baktriai lány az íjakkal és tegezekkel, a két rabszolgafiú a hálókkal és két jelentéktelen őr − valamennyien savanyú képpel ültek lovukon. Hat nyughatatlan vadászeb rázta ketrecét, egy öreg szicíliai felügyelt rájuk, aki egykor a Vadászkutyák Őrzője volt, ám egy különös izomgörcsbetegség megnyomorította.

Bereniké végignézett a vadászcsoport tagjain. – Aki semmit nem ejt el, az nem pihenhet meg a vacsorán, a tábortűznél ma este − mondta, egyenesen a húgára nézve.

− A tábortűznél senki nem heverészik, nővérem, hacsak nem részeg − feleselt Kleopátra. Megsarkantyúzta Persephonét, és a tisztások felé vágtázott, olyan sebesen, ahogyan csak merészelt az ismeretlen terepen.

Fáraó, a rátarti kutya iramodott neki elsőként. Bereniké megelőzte Kleopátrát, húga azonban követte őt egy hegyszorosba. A szoros tetejéről észrevett egy kicsi, barna teremtményt, amint kétségbeesetten menekül Fáraó elől. A karcsú testű kutya hosszan elnyújtott lábbal rohant. Kleopátrának úgy tűnt, hogy mancsai szinte nem is érintik a földet. Páratlan kecsesség − gondolta Kleopátra. Hirtelen azonban a kutya megtorpant, mellső és hátsó lábaival őrülten kaparászni kezdett. A kis vadnyúl becsapta őt, olyan módon, hogy a saját ösvényén futott vissza. Közvetlenül a megalázott Fáraó mellett surrant el, ügyesen kikerülve Jászon patáit.

− Ott van! − kiáltotta Kleopátra, amint a vadnyúl felrohant a dombra, majd ki a szorosból. Fáraó újból talpon volt, ő vezette ismét az üldözést, Kleopátrával a nyomában. A kislány ráhajolt Perszephoné hosszú nyakára, olyan szorosan, hogy érezhette az állat pézsmaillatát és hallhatta horkanó légzését. Szeretett így vágtázni, szabadjára engedve a lovat, megfeledkezve saját magáról − még arról is, hogy ő Kleopátra. Minden elmosódott körülötte, pusztán tartozékává vált az állatnak, amely lóösztöneivel a vad vágtában is képes volt elkerülni a sziklákat, alacsony ágakat és egyéb akadályokat, melyek sérülést okozhattak volna.

A nyúl őrült tempóban cikázott a fatörzsek között, ám egyszer csak ott találta magát az egyik hálófigyelő kicsiny csapdájában. Kleopátra visszafogta Persephonét, és leszállt a lóról. A csapdába esett állat lihegett, remegett, orra görcsösen rángatózott.

− Jól van, jól van − csitítgatta Kleopátra a rémült állatot. Fáraó fenyegetően morgott, ahogy Kleopátra a hálóhoz közelített.

− Fáraó, vissza! − kiáltotta Kleopátra, minden erélyét latba vetve. − Vissza! − Fáraó két lépést hátrált, de továbbra is vicsorgatta fogait. − Nem harapsz meg! – Időközben a többiek is megérkeztek és leszálltak lovukról, hogy lássák, amint Kleopátra kibogozza a hálóból és karjába veszi a rohanástól átizzadt kis nyulat. − Még mindig remeg − mondta Bereniké felé fordulva. Az egyik baktriai lány előhúzott egy kést.

− Szabadon fogjuk engedni − mondta Kleopátra.

− Fáraó az én kutyám − mondta Bereniké. − A nyúl sorsáról én döntök.

− Ez sport, nővérem. Jó volt az üldözés, és ezt a nyúlnak köszönhetjük. Bátor és erős lelke van a kicsi teremtésnek. Engedjük el. A filozófusok is ezt tanácsolnák.

− A nyúl ebédre lesz − mondta Bereniké, és teljes magasságában Kleopátra fölé tornyosult, telt mellével legalább úgy megfélemlítve az ifjú hercegnőt, mint testmagasságával.

Kleopátra szorosan magához ölelte a kicsi, remegő állatot. Mohama közvetlenül Kleopátra mellé helyezkedett. A hálós fiúk egymásra néztek. A két baktriai lány Bereniké mögött állt, miközben az őrök közelebb ügettek.

− Jól van, húgom, engedd el a nyulat. Majd én fogok egy másikat − mondta Bereniké nevetve, és fölpattant Jászónra. − Ettől már megkaptad a köszönetet. − Kleopátra meglepődött, hogy nővére ilyen könnyen visszakozott, mígnem észrevette, hogy a vadnyúl kicsi, fekete bogyókat helyezett el a karhajlatában. Bereniké megfordította a csataménjét, és akkor hirtelen új kihívással kellett szembenéznie. Egy vadkan lépett ki a szorosból a tisztásra, és rábámult a magas hercegnőre. Négy csülkét szilárdan megvetette a talajon. Bereniké olyan keményen húzta hátra Jászon kantárját, hogy a ló fölágaskodott.

− Ne közelítsen hozzá, hercegnő − rendelkezett az egyik őr. − Lassan hátráljunk ki innen, szemünket az állaton tartva.

A hercegnő rá se hederített az őrre, jelt adott a baktriaiaknak. Egyikük odalökte a jobb kezében tartott lándzsát.

− Ne, hercegnő, kérem, ne! − kérlelte az őr halk, könyörgő hangon, nehogy a vadkant felingerelje. Bereniké azonban átvette a lándzsát, megsarkantyúzta Jászónt és rárontott az ellenségre. A vadkan mozdulatlanul állt, de amikor a lány a közelébe ért, támadásba lendült. Ijedtében Bereniké olyan erősen hajította el a lándzsát, hogy a lendülettől leesett Jászon hátáról. A lándzsa súrolta a vadkan agyarát, majd a földre hullt. A baktriai lányok elkezdték kilőni nyilaikat a vadkanra, ám a nyílvessző alig hatolt át az állat vastag bőrén. Az állat beledöfött a ló hasába, és kihátrált Jászon lábai között. A ló oldalára zuhant, lábaival vadul rúgkapált.

– Jászon! Jászon! − kiáltotta Bereniké fájdalmasan, könyörgése azonban az isteneknél süket fülekre talált, mert a ló belei halálos vérözönben kiömlöttek.

Kleopátrát a hányás kerülgette. Mohama hátulról fogta őt, miközben a baktriai lányok újabb nyilakat lőttek ki. A vadkan minden újabb találatnál megvonaglott, de nem hátrált, még akkor sem, amikor az egyik nyílvessző a szemébe fúródott.

A hálót hordó fiúk egyike fejszét tartott a kezében, de bénult volt ahhoz, hogy használja. Az egyik baktriai lány felkapott egy lándzsát, és megközelítette a görcsben rángatózó fenevadat. Az állat ép szeme vadul forgott. A lány a lándzsával távol tartotta a meggyötört fenevadat, hogy a másik baktriai közben újból kifeszíthesse íját. A nyilazó a bennszülöttek nyelvén kiáltotta lándzsás társnőjének: − A nyaka alatt, kedvesem! A lágy részen. Abban a pillanatban, amikor a nyilam betalál. Az istenek veled vannak! − A becézgetés meglepte Kleopátrát; egyedül ő értette, amit a lány mondott.

A nyílvessző kiröppent, belefúródott a fenevad fülébe, hátrataszítva a fejét, olyan módon, hogy feltárult a lágy, sebezhető hús a nyakán. A másik lány beledöfte a lándzsát a vadkan torkába, de az állat utolsó erejével rátámadt. A lány fegyvertelenül a hátára esett, és ott feküdt kiszolgáltatva a feléje tántorgó vadkannak. Mohama a földre lökte Kleopátrát, kiragadta a dermedt hálóhordó fiú kezéből a fejszét, és egy természetfölötti ordítás kíséretében belevágta a vadkan hátába, egyetlen borzalmas reccsenéssel eltörve a gerincét. Az állat összeesett. A baktriai lány a társnőjéhez rohant, aki kővé dermedve feküdt a földön. Kleopátra a földön maradt, onnan bámulta a halott, vérző Küklopszot. Halálában jóval kisebbnek látszott. Bereniké ráborult Jászon bíborvörös hasára.

Aztán felemelkedett, és az ég felé tárva véres mellkasát, átkozta az isteneket. − Hol tanultad a fejszeforgatást, sivatagi lány? − kérdezte Mohamát a baktriai, miközben a lucskos vadnyúlvadász társulat visszafele botorkált a királyi tábor felé. Kleopátrának nem tetszett a tónus. Feszülten várta Mohama válaszát, arra gondolva: lehet, hogy nincs még vége mára az erőszaknak.

− A király perzsa vadásza tanított meg az ölés művészetére − mondta Mohama nyugodt hangon.

− Nem tudtam, hogy a tanítást is be tudod fogadni, miközben tele a szád − nevetett a baktriai, elfelejtve, hogy az imént Mohama mentette meg társnőjét a széttaposástól.

− Az ember sok mindent tud csinálni, ha tele a szája − vágott vissza Mohama. − De nagyon keveset, ha üres a feje.

Kleopátra gyorsan és mohón evett, a frissen sült vaddisznó zsírja végigfolyt ujjain, és vékony erecskékben csörgedezett tovább a könyökéig. Az esti égbolt alatt teljesen önfeledten evett, mint a férfiak. A frissen elejtett állatot így kellett megenni. Felnézett. A csillagok úgy festettek, mintha millió ezüstérmét szórtak volna szét az éjszakai égbolton. Biztos volt benne, hogy az aznapi vadászatban örömüket lelték az istenek.

Vacsora után Aulétész a tűz köré telepedett barátaival. Kleopátrának el kellett ismételnie a vadkan megölésének történetét. Figyelte Berenikét, vajon az események tálalása kedvére van-e vagy sem, de nővére közömbösnek látszott; valószínűleg még mindig a pótolhatatlan Jászónt gyászolta. A baktriaiak között ülve hol az egyikre, hol a másikra támaszkodott lustán, s nehéz lett volna megmondani, hogy figyel-e egyáltalán a történetre.

Mire Kleopátra befejezte az előadását, a tűz parázzsá hamvadt. A király kiürítette kupájából a bor maradékát. Felemelte kezét, és így szólt: − És most itt az ideje lefeküdni.

Kleopátrának azonban nem fűlött hozzá a foga, hogy otthagyja az éjszakai égbolt hűvös takaróját.

− Apa, nem mondanál el nekünk egy történetet? – kérte a királyt.

− Tartok tőle, hogy Kalliopé, a történetmesélés gyönyörű múzsája cserbenhagyja a magamfajta részeg öregembert. Nem szereti, ha túl lelkesen hódolok Dionüszosz urunknak − felelte a király, meglóbálva boros serlegét.

− Apám, szólítsd meg ezt a szeszélyes múzsát, és ragaszkodj hozzá, hogy áldja meg a nyelved újra. Lányaid és alattvalóid erre várnak.

A király felsóhajtott. − Kalliopé Úrnőm, ki meglátogattad a Nagy Vakot, jöjj el hozzám, alázatos szolgádhoz, ki imádja nővéred, Euterpét. − Aulétész áhítatosan az égre tekintett, mély levegőt vett, majd hátrahanyatlott. − Nem használ. Részeg vagyok!

− Azért csak kezdd el, apám! − erősködött Kleopátra, és rámászott Aulétész nagy hasára. − Mondd el nekünk, hogyan lettél király! − Szerette hallani apja trónra kerülésének történetét. A részletek úgy keltették életre anyját − V. Kleopátra Tryphaenát, Thea és Bereniké anyját −, ahogy a saját emlékezete képtelen volt.

− Segítsetek föl, lányok − mondta Aulétész. Kleopátra és Mohama megfogták a király szőrös, medveszerű karjait, és előrehúzták a nagy testet. A király sóhajtott, sötét, dülledt szemével körbenézett, hogy megbizonyosodjék: mindenki rá figyel.

− Fattyú vagyok − mondta lassan, ünnepélyesen. – Ez a történetem kezdete, ám isteneimre mondom, nem a vége. Anyám gyönyörű nő volt, egy szíriai hercegnő, makedón királyi vér csörgedezett az ereiben, közvetlenül Szeleukosztól, Sándor fényes környezetéből származott. Apám, Lathürosz száműzetése idején találkozott anyámmal a szíriai királyi udvarnál. Nem vette el anyámat, mert házasember volt: szerelem nélküli házasságban élt második feleségével és második húgával, Kleopátra Szelénével. Szerette anyámat, és ameddig csak tudott, vele élt, de visszahívták Egyiptomba, hogy foglalja el a trónt.

− Szíriában nőttem fel, anyám mellett. Tanítót nem szegődtetett mellém, de megtanított arra, hogyan kell megformálni egy levelet, és elolvasta velem mindazt, amit érdemes volt elolvasni. Gyönyörű hangja volt az olvasáshoz, nagyszerű és drámai. A megfelelő időben Athénba küldött tanulni. És ott történt meg, barátaim és rokonaim, hogy megtanultam fuvolázni.

− Soha nem álmodtam volna, hogy király lesz belőlem. Fattyú voltam, menekült és zenész − aligha megfelelő jelölt I. Ptolemaiosz Szótér országának kormányzására. Amikor apám meghalt, őrült unokatestvérem, XI. Ptolemaiosz Alexandrosz került a trónra. A szokásokat követve feleségül vette mostohanővérét, majd három héttel később meggyilkolta őt. Egy napon aztán feldühödött emberek kirángatták őt az utcára a tornateremből, ahol éppen a testét edzette, és elvágták a torkát. Végigvonszolták a város utcáin, s közben azt kántálták: „Kik Alexandria királycsinálói? Mi vagyunk!”

− Nos, kedveseim, kiestünk az örökségből, kivéve engem. Egy szép napon a kertünkben ülve Kallimakhosz imádságait olvastam szeretett anyámnak, amikor hírnök érkezett, lélekszakadva. Közölte a hírt, hogy én vagyok az új király. Hát így történt. udvarias taps fogadta a király előadását. Aulétész nagy levegőt vett, majd mélyet húzott a borából.

− Óh, a szelíd Tryphaena. Sok éjszakán érzem, hogy a lelke itt van velem, különösen az olyan csillagfényes éjszakákon, mint a mostani. − A király lógatta a fejét. Kleopátra hercegnő odasompolygott apjához, és megfogta a kezét. − Gondolod, apám, hogy most is velünk van?

− Talán − mondta a király szomorú sóvárgással. – Olyan volt ő, mint maga a levegő; könnyű és nélkülözhetetlen.

− Ha most tényleg itt van velünk, nem szeretné vajon, hogy beszéljünk róla? − kérdezte Kleopátra. – Nem esne jól a lelkének?

− De, azt hiszem, jólesne − mondta a király. − És azt hiszem, neked is jólesne, ha róla beszélgetnénk, igaz?

− Igaz − felelte a hercegnő.

− És te, Bereniké, te mit szólnál hozzá? − kérdezte a király idősebbik lányát, aki nem nézett rá, mialatt beszélt.

− Ahogy óhajtod, apám − felelte a lány, kerülve apja tekintetét.

− Nos, akkor. Tryphaena. Ő is apám, Lathürosz lánya volt, de az első feleségéé, IV. Kleopátráé. Apám politikai megfontolásból hozzáadta a szíriai herceg fiához, és elküldte az új férjéhez, hogy vele éljen. És ott történt meg, hogy én, I. Aulétész, fiatalemberként megismertem a féltestvéremet. Azon nyomban szerelmes lettem belé.

Aulétész öklével a mellkasát döngette és szorosan lehunyta szemét. − Gyönyörű volt. Ő volt a legszebb. Istenadta művészi tehetség lakozott benne, sokkal inkább, mint szeretett anyámban. Amikor verseket olvasott fel, én zokogtam. Amikor lanton játszott, dalra fakadtam. És amikor meztelenül fürödni láttam, testi gerjedelem ébredt bennem. − Aulétész rákacsintott a hallgatóságára. − De mit tehettem? Férjes asszony volt, és sajnálatosan istenfélő.

− Nos, hölgyeim és uraim, katonák, vadászok, szakácsok és tolvajok, mintha csak az istenek akarták volna, ahogy király lettem, Tryphaena férje − adjanak az istenek nyugodalmat hősi lelkének − meghalt a szíriai háborúban. És szegény özvegy Tryphaena egyedül maradt Szíriában.

− Amint hírét vettem korai megözvegyülésének, egyenesen a kabinethez fordultam, és bejelentettem: „nősülni fogok”. Az öreg Menandrosz ekkor azt mondta nekem: „Nos, Aulétész, jobban tennéd, ha először megbizonyosodnál felőle, hogy az emberek nem akarnak-e eltenni láb alól, s csak azután hoznád vissza szegény, ártatlan Tryphaenát.”

Mindenki nevetett. A király megemelte poharát, és egy fiú máris ott termett, hogy teletöltse borral. Kleopátra nagyot kortyolt apja serlegéből, amitől Aulétész még jobban nevetett.

– Annak az évnek a tavaszán egyre szenvedélyesebbé váltam, és küldöttséget menesztettem szerelmemért. Egy hónapon belül meg is érkezett, s hozta magával a kis Theát, aki akkor ötéves volt. A rákövetkező évben pedig megszülettél te − fordult a király Berenikéhez. − Ezután azonban azt kellett gondolnunk, hogy az istenek valamiért nem akarnak ránk mosolyogni. Ötször veszítette el az én gyönyörű királynőm a gyermekét, jóval a szülés előtt. Házasságunk tizedik esztendejében a királynő elzarándokolt Hathor templomához Dendarába. Hosszú és veszélyes utazás volt ez, de ragaszkodott hozzá, hogy az egyiptomi istennő megáldja a méhét. Őrültnek tartottam a gondolatot, és megpróbáltam megtiltani az utazást, de a mi családunkban nincs beavatkozás az asszonyok elhatározásaiba.

− Ugyanazon az estén, amikor hazatért a nagy utazásról_} azt kérte, ajándékozzam meg őt egy gyermekkel. Én erre azt feleltem: „Kedvesem, tudod jól, milyen telhetetlen szerető vagyok. Nem kellene pihenned kicsit a hosszú utazás után, mielőtt felemészteném kicsiny testedet a szeretkezés tüzében?

A férfi rokonok fütyülni kezdtek, mintegy a király nagy természetének elismeréseként. Kleopátra lehajtotta fejét. Nem szívesen képzelte el apját szeretőként.

− Tryphaena azonban ragaszkodott hozzá, hogy kielégítsem mohó nemi vágyaimat. Hitt abban, hogy az istenek ezt az éjszakát jelölték ki a fogantatásra. Csodálatos módon kilenc hónappal később ez a kicsi teremtés megérkezett hozzánk az istennő kebeléből.

− A király összeborzolta a hercegnő haját, aki sírni kezdett.

Édesanyja, Tryphaena istennő által áldott asszony volt, szent és jámbor királynő. Miért nem élhet közöttünk? Miért vették el az istenek? És hogyan tudta Thea elárulni ezt a szent asszonyt? Kleopátra letörölte könnyeit, s hirtelen zavarba jött az érzelmi kitörésétől. Az a gyűlölt nő! Egyetlen boldog napra sikerült megfeledkeznie Theáról. A vadászat élménye megmutatta, milyen boldogan is élhetnének az ő gonosz jelenléte nélkül.

− Apám, mi lett volna, ha nem veszed el feleségül Theát?

− Mire gondolsz, gyermek?

− Ha anyámnak nem lett volna lánya, feleségül vettél volna egy másik nőt?

− Lehet, hogy magányomban azt tettem volna. Hiszen nem vagyok még öreg ember.

Kleopátra ránézett nővérére. Bereniké csendesen ült, miközben az egyik baktriai lány kis copfokat font hosszú hajából.

− Apám, ha nem veszed el feleségül Theát, akkor Bereniké lenne a királynő?

A király összerándult. − A szokás alapján az idősebb lányt tizennyolcadik életévének betöltésekor társuralkodóvá kell kinevezni − ha a királynő távol van.

− Akkor az nagyon jó dolog, hogy Bereniké szereti a mostohaanyját és nem neheztel rá, nem gondolod? − Kleopátra a királynak címezte a kérdést, de közben a nővérére nézett. Bereniké hirtelen felkapta a fejét, kirántva a hajfonatot a baktriai lány kezéből.

Világos bőre még fehérebbnek látszott a holdfényben. Telt ajka olyan sápadt volt, mint egy szobor szája. Kleopátrán jeges érzés szaladt végig, és újra megragadta apja meleg kezét. Lehet, hogy Bereniké csak most ismerte föl, hogy Thea, a király elcsábításával, valójában az ő társuralkodói esélyeit szabotálta? Kleopátra évek óta tisztában volt a helyzettel, és gyakran csodálkozott rajta, hogy nővére nem jön rá erre, ehelyett majomszeretettel csüng Theán. Bereniké saját mitológiai királyságában élt, ahol ő volt egyedül a királynő. Vajon hogyan lehetne ezzel a nehéz koponyával megértetni Thea árulását?

A hercegnő nem tudott aludni. A moszkitók és más éjszakai rovarok távol tartását szolgáló citromtömjén erős szaga felkavarta gyomrát, miközben Mohama monoton légzéssel egy szalmazsákon aludt, alig két lépésre az ágyától.

Kleopátrát Bereniké szívfájdító nézése foglalkoztatta, miután apja kimondta a szörnyű igazságot. Mit tesz most vajon? Theával fog szembenézni, vagy Kleopátra ellen fordul, aki addig noszogatta apját, míg az kimondta a szörnyű dolgot?

A hagyomány falként tornyosult a királyi nővérek között, mivel két nő nem uralkodhatott együtt, és nő nem uralkodhatott férfi társuralkodó nélkül. Az idősebb nővér rendszerint az idősebb fiútestvérrel házasodott össze, és vele együtt uralkodott. Ez a szokásrend kitörölhetetlenül belevésődött a dinasztiába, és ennek folytán a család nő tagjai számára egyetlen megoldás maradt: a másik megsemmisítése. Ebben az esetben Kleopátrának nem voltak kételyei afelől, hogy ő húzza a rövidebbet.

Kleopátra fölajánlotta volna az elméletét Berenikének: most, hogy Theának született egy lánya, Arszinoé, és két kisfia, minden oka megvolt arra, hogy Tryphaena két lánya ellen forduljon, annak érdekében, hogy a saját gyermekei helyét biztosítsa a trónon. Ezt tették a Ptolemaiosz-anyák majdnem háromszáz éven át. Talán nem okította őket Meleagrosz, az eunuch a felmenőiknek erről a sajátos tulajdonságáról?

Bereniké vagy túlságosan naiv volt, vagy pedig feledékeny, ha azt gondolta, hogy Thea őt fogja majd támogatni a saját gyermekei ellenében. Amennyire Kleopátra a történelmet ismerte, nem volt olyan makedón királynő, aki valaha is így cselekedett volna. Ezért ellenállhatatlan ajánlatot eszelt ki: kész lenne boldogan támogatni nővérét Theával szemben.

Kleopátra vérszövetségre gondolt. A két testvér megvághatná ujjait, és összevegyíthetnék az életet adó erőt. Nem szerették egymást, de ott volt a vérségi kötelék. A vér az ereikben, mely egészen Sándorig vezethető vissza, és a sasorrú Ptolemaioszig, akinek álomalakja sas formával ajándékozta meg a hercegnőt − a Ptolemaiosz-ház, a dinasztia, a saját vérük szimbólumával. A vérségi kötelékük erősebb volt, mint a Theához fűződő kötelék. Habár Thea is osztozott ezen az örökségen, de az ő vérét felhígította a szíriai apai ág. Bereniké viszont szintén sas volt, nem pusztán félcsaládtag a Ptolemaiosz-házban, mint Thea. Talán nem igazolta ezt Bereniké a mai vadászatnál?

Kleopátra óvatosan kibújt a vászontakaró alól, lecsúszott a matracáról, s lassan megkerülte az alvó Mohamát. Finoman, de határozottan visszahajtotta a sátor leffentyűjét. Metszően hideg volt az éjszakai levegő. Két őr horkolt a parázsló tűz körül, kinyújtott meztelen lábakkal. Minden elcsöndesedett a férfi rokonok sátraiban, ám az éjszakai teremtmények már belekezdtek zsolozsmáikba. A bagoly vadászhuhogása, a tücskök és a lápvilág egyéb rovarainak tereferéje, a tisztás ismeretlen állatainak kiáltásai − mindez nem ijesztette meg a hercegnőt, vagy legalábbis ezt próbálta elhitetni magával. Gyors fohász az éjszaka isteneihez, s máris kisiklott a sötétségbe.

A lámpákat eloltották; Bereniké teljes csöndbe burkolózott. Kleopátra térdre ereszkedett, és nesztelenül becsúszott a sátorba. A sötétben térdelt, miközben szeme és füle alkalmazkodott a benti körülményekhez. Először semmit nem látott, csak két üres szalmazsákot, melyeken a fehér ágynemű félre volt lökve − két fekhely, melyen a baktriai lányoknak kellett volna aludniuk.

Mély nyöszörgést hallott, és megdermedt. Mintha valakinek fájdalmat okoztak volna. Nem tudta eldönteni, hogy segítségért kiáltson, vagy tovább nyomozzon. Várt. Újabb nyögés, ezúttal mélyebb és még fájdalmasabb. Kleopátra eszébe villant, mit tanított Mohama: hogyan kell hátulról hirtelen elvágni a torkát az ellenségnek. Nála volt a Mohamától kapott kés. Képes lenne ölni a testvére védelmében? Egy pillanatra eljátszott nővére halálának a gondolatával. Ha Bereniké meghalna, a trónöröklés esélye az ő javára billenne.

Kleopátra továbbmászott előre a sátorban, és hunyorgott. Az ágyban annak a baktriai lánynak a sziluettje bontakozott ki a sátor fehér falával a háttérben, aki megmentette társnője életét, s aki most éppen magasan a feje fölött tartotta a másik lány karját. Meztelen volt, lábai szélesen széttárva. Bereniké a lány térdei között ült, elöl feltépett ruhája feltárta melleit. Keze a lány testébe rejtve, delejező ritmusban emelte fel és le a lány medencéjét. Bereniké karja olyan volt, mint egy fogantyú, mely a lány testét irányította, olyan módon, hogy az fel s alá ívelődött a hercegnő belé csúsztatott kezének a parancsára. Minden alkalommal, amikor felemelkedett, telt mellei oldalra billentek. A másik lány, aki jól célzott lövésével megmentette Berenikét a fenevadtól, feszesen a feje fölött tartotta társnője karjait, miközben az szüntelenül az isteneket emlegette. Bereniké felemelte a ruháját, és lovagló ülésbe a lány fölé ereszkedett, és fel-le mozgott rajta, fejét hátravetette, szemét szorosan lehunyta.

Kleopátra megbűvölten nézte a jelenetet, miközben valami különös kavargás keletkezett testének sötét és ismeretlen zugaiban. Nem mert mozdulni, habár öntudatlanul utánozta nővére ritmikus mozgását, miközben a két törzsi lány egymás ajkát harapdálta, mély sóhajokat küldve a másik szájába. Bereniké szenvedélyesen húzgálta az egyik lány mellbimbóit, mintha arra lett volna kíváncsi, mennyire lehet ki nyújtani azokat. A lány Bereniké alá csúszott, aki élesen felsikoltott. Feje előrecsuklott, és elkezdte nagyon lassan előre-hátra görgetni magát. Végül ráhanyatlott a lány vállára.

Az akaratlan szemtanú lassan kihátrált a sátorból. Kleopátra hallott már azokról a nőkről, akik férfiak nélkül egymásnak szereznek örömet. Azt is hallotta, hogy ez az amazonok szokása, akik csak akkor közösülnek férfiakkal, ha gyereket akarnak. Még arról is hallott, hogy a király élvezettel szemlélte az ilyen jeleneteket az ágyasai között, akik olyan helyekről jöttek, ahol a nők közötti szerelem volt a szokás. Lehet, hogy sok felnőtt nő űzi együtt ezt a fajta szexuális testgyakorlatot. Kleopátra ezt nem tudta, habár sok vázafestményt látott már, melyek ilyesmire utaltak. Most azonban látta, hogy a nővére ebben az elkülönült világban él. Van egy titkos élete − merőben különböző attól a titkos élettől, melyet Kleopátra élt meg akkor, amikor elmenekült a Belső Palotából és elvegyült a piactéren.

A kislány visszamászott a sátrába, megkönnyebbülve látta, hogy Mohama még mindig mélyen alszik ugyanabban a testhelyzetben. Visszafeküdt az ágyába, és az álláig felhúzta a lepedőt. Most vette észre először, hogy teste milyen kicsiny helyet foglal el a nagy matracon. Kicsin, magányosan, összekuporodva fejére húzta a takarót és megpróbálta átadni magát az alvásnak.