HARMADIK FEJEZET

Az istenek kegyeit kereső hangok, melyeket a király varázsolt elő hangszeréből, betöltötték a palotát, s beszüremlettek az alsó kamrákba is. Egyiptomi, líbiai, etióp, núbiai szolgák hallgatták a zenét, letéve munkaeszközeiket, ám az utolsó kamrában, a folyosó végén a dühös makedón hercegnő és megbántott eunuch mentora vajmi kevés harmóniát talált az odáig hallatszó dallamokban.

Az eunuchot megsértették − éppen őt, a ptolemaioszi hagyományok őrzőjét. Meleagrosz legalábbis annak tekintette magát, mivel ez illett legjobban a megváltoztatott nemű nemes udvaronc történetéhez. − Ugyanolyan régen vagyunk itt, mint a Ptolemaioszok − mondta magában. − Főpapok vagyunk a templomokban és szentélyekben, királyok tanácsadói, régensek vagyunk és a királyi gyermekek valamennyi nemzedékének tanítói, a család szájhagyomány útján terjedő történetének őrzői, az udvari ceremóniák mesterei.

Meleagrosz régi arisztokrata családjában minden nemzedékből kiválasztottak egy fiúgyereket az istenek szolgálatára. Tizenhét éves korában a család kedvencét, Meleagroszt beavatták Kübelé misztériumába. − Az istenek hitvese leszel − mondta anyja. – Attisz isten földi képviselője leszel, Kübelé papja, szeretője és szolgája. Nincs ennél nagyobb tisztesség. És mellette ez a leggyorsabb útja a magas pozíció megszerzésének az udvarnál.

Meleagrosz egész életében arról álmodott, hogy őt választják ki a szűz Nana fiának, Attisz istennek a képviseletére. Az apátlan fiúéra, a gyönyörű ifjúéra, aki felkínálta férfiúságát, hogy halandó nővel ne házasodhasson, csak istennővel. Ő volt a megváltó isten, akit az emberek feláldoztak, kasztráltak, keresztre feszítettek, és akinek vére lemosta a földet és megtisztította az országot. Az isten, akinek húsa kenyér formájában táplálta az embereket. A legszentebb isten, aki a harmadik napon föltámadt halottaiból, s akinek feltámadása Isten Anya hatalmát bizonyította. Az isten, akit Hannibál legyőzése után az Anyával együtt Rómába vittek, hogy tisztelegjenek előttük a győzelemért.

Valamikor régen, egy tikkasztó nyári estén az ifjú Meleagrosz ibolyakoszorúval ékesítette fel magát − a virág Attisz kiontott véréből fakadt −, és megitta a papoktól kapott oldatot, mely az isten életét megjelenítő hallucinációkra serkentette: látta maga előtt szexuális érintkezését az istennővel; testének és vérének feláldozását; teste és vére a termőföldre hullott, és a termés válaszként kisarjadt. Meleagrosz a távolból dobok, cimbalmok, kürtök és fuvolák szimfóniáját hallotta, amint az isten dicsőségét zengték. Mintha a saját szívveréséből, a saját ereiből fakadt volna a zene. A papnők a dobok ritmusára dobálták fejüket, a papok késekkel és cserépdarabokkal hasogatták karjaikat és mellkasukat, és Meleagrosz − kábulatban, szenvedélytől fűtötten, fájdalomra érzéketlenül − bal kezébe vette a heregolyóit, jobb kezében pedig egy felszentelt tőrrel kasztrálta saját magát. Leírhatatlan fájdalmat érzett, és elájult. Csak két nappal később tért magához, egy orvos felügyelt rá. Halál és újjászületés, úgy, ahogy Attisz isten − mondta magának, miután visszanyerte az eszméletét. Nemi szervei most az istennő barlangjában pihennek áldozati adományként, ő maga pedig Aulétész udvaránál teljesít szolgálatot.

Meleagrosz hitt abban, hogy nem a saját családja, de még csak nem is a Királyi Család választotta ki őt a szolgálatra, hanem maga Isten Anya; éppen ezért senkitől nem tűrte el a lekicsinylést. − Vacsorámat a hercegnő és a királynő társaságában költöttem el – reagált a gúnyolódásokra. − Te kivel vacsoráztál?

− Magának Sándornak is volt eunuch szeretője – emlékeztette azokat a görög polgárokat, akik bírálták a megváltoztatott nemű férfiak hagyományát; azokat, akik fölötte állónak érezték magukat, pusztán azért, mert két unciával több volt a lábuk között. Elég ostobák voltak ahhoz, hogy elhiggyék: a férfiasság és az öröm központja az a két kis megereszkedett golyócska. Talán nem Kürosz, a nagy hódító − Sándor példaképe − volt az, aki dicsérte a kasztrált férfiak erejét és hűségét? Kürosz megfigyelte, hogy a herélt lovak többé nem harapnak, de erejüket nem veszítik el. Háborúk és vadászatok idején éppen ők azok, akik lelkükben őrzik a versengés szellemét. Kürosz ugyanezeket az erényeket látta meg az őt szolgáló eunuchokban az udvarnál és a csatában is. Mivel mentesek voltak az érzelmi kötöttségektől, melyek a feleséghez vagy az utódhoz fűzik az embert, az eunuchok feltétlen hűséggel szolgálhatták gazdájukat. Hogy az eunuchnak nincs meg az optimális férfias izomzata? Ahogy Kürosz mondta, a csatamezőn az acél a gyengét is erőssé teszi. Sok csatamező volt Alexandriában, és sokféle fém. Meleagrosz maga választotta meg szenvedélyes odaadásának tárgyát. Fel volt fegyverezve tudással, és készen állott az ütközetre.

Szánalmasak voltak azok az ostobák, akiket megtévesztettek az eunuchok „fogyatékosságaival”. Meleagrosz semmiben nem szenvedett hiányt. Pazar ékszereket hordott, melyeket királyok adományoztak a szolgálatáért. A Belső Palotával szomszédos fényűző lakosztályokban lakott. Káprázatos kilátás nyílt a kikötőre, szakácsait csak a királynő szolgálatában állók múlták felül. Azok a férfiak és nők, akiket vonzott ez a különlegesség, csodálták és dicsérték csinos, fiús külsejéért, kifinomultságáért és azért, hogy bejáratos a Királyi Családhoz. Az udvar érett asszonyai éjszakánként meglátogatták őt lakosztályában, és megvallottak neki, hogy nem vágynak már az energikus nemi kapcsolatra, ehelyett a gyengéd örömöket keresik. Férfias és gyönyörű ifjak, akiket a Makedón Királyi Testőrség tagjainak képeztek ki, audienciákat kértek tőle, azt tudakolva, hogyan kell viselkedni a király jelenlétében, s gyakran az ágyában kötöttek ki. Még a király legközelebbi rokonságának tagjai is gyakran vele vacsoráztak, protokollról és politikáról vitáztak, barátságukat szexuális gyönyörökkel pecsételték meg. Szenvedélyekben szerzett tapasztalataival sok örömet tudott adni, még ha megtermékenyítésre nem is volt képes.

Meleagrosznak törvényesen nem volt köze a királyi családból származó, hosszúra nyúlt, fiatal lányhoz, aki most dühödten járt fel s alá a szobájában, mégis tudta, hogy a lány hozzá tartozik, ugyanúgy, ahogy ő az Anya Istenhez tartozott. Az istennő választotta ki őt annak a lánynak a szolgálatára, akit Egyiptom kormányzására szánt. Nem válhatott a szeretőjévé, hiszen a Ptolemaiosz-család nőtagjai általában szűzen házasodtak. Nem kérhette meg a kezét, mert ereiben nem folyt királyi vér, ami erre alapot adhatott volna. Azt azonban tudta, hogy Bereniké Egyiptom igazi királynője, s hogy gyönyörű mostohaanyjának kevesebb joga van a trónhoz, mint neki, továbbá, hogy Thea álnoksága, mellyel elcsábította a királyt, megsértette Bereniké társuralkodói jogkörét. Meleagrosz azért tudta ezeket a dolgokat, mert az istennő felfedte előtte az igazságot, ő azonban nem tárhatta fel a lány előtt, mert Berenikét gyerekkorától szoros szálak fűzték Theához, és így vak maradt mostohaanyja kétszínűségével szemben. Ezért aztán Meleagrosz lojálisnak mutatkozott a királynő előtt, hogy megőrizhesse bensőséges kapcsolatát a hercegnővel. Egy napon majd feltárja előtte az istennő akaratát.

− Az apám őrült − mondta Bereniké, föl-alá járkálva. Előhúzta a tőrét a hüvelyből, és keresztül-kasul belehasított a levegőbe, mintha szét akarná rombolni a kamrát. − Felpuffadt, Róma-imádó őrült. − Hosszú ruhája szétnyílt a lendülettől, s felfedte bimbózó nőies formáit. Az eunuch úgy érezte, megpezsdül valami altestének megcsonkított régióiban. A lány már magasabb volt Theánál, habár nőiessége korántsem olyan elbűvölő, mint mostohaanyjáé. Szeme ragyogó, dühös és éber. Fogai és ajkai túl nagyok voltak fiatal arcához, figyelte meg Meleagrosz, de évek múltával, amikor kiteljesednek a vonásai, csinosan illenek majd hozzá.

− Felséged apja a király − válaszolta Meleagrosz pártatlanul. Nem lenne helyes becsmérlő szavakkal illetni az uralkodót, még ha kifogásolható is a politikája.

− A családunkban a férfiak kövérek és ostobák. Azt mondják, ez azért van, mert a testvéreinkkel házasodunk, s ez teszi tönkre a férfiakat. Apám a bizonyíték rá, nem gondolod?

Kétségtelen: a Ptolemaioszok utolsó generációiból sok idióta, elhájasodott, puhány, különc férfi került ki. − Én nem beszélhetek a korona ellen, hercegnő. A történelem azonban azt igazolja, hogy az utóbbi években a Ptolemaiosz királyoknak inkább a testük volt erős, semmint a szívük. Ám a vérfertőző házasság mégsem csökkentette a nők képességeit. Kivétel nélkül mindegyik generáció produkált egy rendkívüli intelligenciával megáldott királynőt.

A hercegnő hirtelen megállt, és kését a nevelő felé szegezte. − Ez úgy hangzik, mintha tenyésztett állatokról beszélnél. Jobb, ha eszedbe vésed, hogy a családomban a nők egy ősi királynői dinasztia tagjai. Nem a férfiak tenyésztettek ki minket, vadászkutyák módjára.

Meleagroszt akár bosszanthatta is volna ez a dölyfösség, de tudta jól, éppen ő volt az, aki belenevelte a lányba a büszkeséget és a gőgöt. − Bocsásson meg, hercegnőm, a tapintatlanságomért.

− Te csak ne legyél velem tapintatos, Nevelő! – mondta Bereniké, még mindig feléje lóbálva a kést. − Viszont tudd, hogy kivel beszélsz!

Bereniké félrecsapta ruhája elülső sávdíszítését, látni engedve a combjára erősített bőrtokot, melybe visszacsúsztatta tőrjét. Leült a díványra, és szertartásosan elsimítgatta köntösét a lábain. Meleagrosz előhúzott egy hosszú pergamentekercset, amely olyan súlyosnak látszott, mint egy szablya.

− Óh, hagyjuk már a család történetét. Muszáj nekünk állandóan a halottakat zargatni? Miért nem tölthetem a napomat vadászattal? − kérdezte Bereniké csüggedten.

Meleagrosz üggyel-bajjal folytatta a tekercs szétterítését; hiányolta ugyan írnoka segítségét, de talán jobb is volt így, hogy ma nem volt más körülötte. Teljes hosszúságában kiterítette a papiruszt, melyet a családfa elágazásain a királyok kicsi, precíz portréival illusztráltak. Egy faállványon feszesen rögzítette a családi térképet.

− Élvezni fogja, hercegnőm, a mai leckét. A női ágat fogjuk most tanulmányozni.

Bereniké elhelyezkedett a székében. − Akkor az érdekes személyeket vegyük, és hagyjuk ki azokat, akiket megmételyeztek az udvaroncok.

Kopogtak az ajtón. A kis hercegnő lépett be, nyomában Kharmionnal. − Kleopátra hercegnő csatlakozik a tanórához − mondta a nevelőnő hivatalos hangon az eunuchnak, székéhez kísérve a kislányt. Kharmion és Meleagrosz mereven bólintottak egymás felé.

− Maradj velem! − kérlelte Kleopátra a nevelőnőjét. Mindig ideges volt a nővére társaságában.

− Miért kell neked mindig kiállhatatlan csecsemőként viselkedned? − kérdezte Bereniké.

− Én nem vagyok csecsemő − felelte Kleopátra indulatosan. − Csak kisebb vagyok nálad, és beszélni fogok erről Apával.

− A világ izgatottan várja válaszát a sirámodra – mondta Bereniké szárazan.

Kharmion azonnal kiment, és Kleopátra, habár még mindig félt, annyi gyűlölettel nézett nővérére, amennyi csak ráfért az arcára. Látta a tőr hüvelyének körvonalait Bereniké ruhája alatt, s kíváncsi volt, vajon nővére meg merné-e ölni őt, s ha rátámadna, vajon az eunuch megakadályozná-e a gyilkosságot. Bereniké azonban e pillanatban sokkal inkább az unalomtól szenvedett, semmint a méregtől.

− Tanítónk ma a makedón királynők történetéről fog beszélni − mondta. − Mindezt arra a valószínűtlen esetre felkészülendő kell megtanulnunk, hogy apánk nem veszti el a trónt, és ilyen módon belőlem makedón királynő lesz. Folytasd! − Utasította az eunuchot.

Meleagrosz mély levegőt vett. − Olimpiasszal kezdjük, Sándor anyjával.

− Mindenki félt Olimpiasztól − vetette közbe Bereniké. − Mérges kígyókat hordott a hajában.

− Igen, feltehetően Dionüszosz tiszteletére. Valójában a férjét, Philipposzt akarta rettegésben tartani, aki megrögzött poligám volt, és aki válogatás nélkül kötött házasságokat, és fattyúkat nemzett minden barbár asszonynak, akit az ágyába vitt.

Meleagrosz elmagyarázta, hogy Olimpiasz legfőbb célja az volt, hogy kedvenc fiát, Sándort a trónra ültesse. − A makedón udvar meglehetősen zűrzavaros hely volt, ahol sokféle versengés folyt. Philipposznak volt egy idősebb felesége, Euridiké, egy illír harcos nő. − Az eunuch rámutatott az arcmására a családfán. − Ő és a lánya, Künane rendszerint elkísérték Philipposzt a csatába, mégpedig azért, hogy megöljék a rivális királynőket. Olimpiasznak ugyanilyen harciassá kellett válnia, méghozzá hamar.

− Nem csoda, hogy Sándor éppen egy amazonba szeretett bele! − kiáltott fel Bereniké. Az uralkodó állítólagos szerelmi kalandja a harcos nővel Bereniké kedvenc legendája volt.

− Sándor kétségtelenül hozzá volt szokva az erőszakos nőkhöz. Tudta, hogy anyja volt az, aki őt a trónra ültette. Azt beszélik, hogy Philipposzt Olimpiasz ölte meg a trónért.

− Valóban? − kérdezte Kleopátra, a régen halott királynő iránt támadt hirtelen érdeklődéssel. Nem szerette kimutatni a nővérével közös érdeklődését, ám soha nem tudta elfojtani élénk kíváncsiságát.

− Óh, igen. Olimpiasz mindig a saját útját járta. A görög királynők szükségszerűen ezt teszik − mondta Meleagrosz lassan, tagoltan, egyenesen Bereniké szemébe nézve, mintha belé akarná plántálni a szavakat. − Ez az anyák vére. Ha a király nem uralkodik bölcsen, vagy ha a törvényes örökösöket veszély fenyegeti, akkor a királynőn múlik, hogy továbbvigye a hagyományokat, és eleget tegyen az istenek akaratának.

− Tehát akkor Theán múlik, hogy vezesse apám kezét a politikában, vagy megölje őt, ha nem hajlandó helyes irányba menni? − kérdezte Bereniké.

− Azt gondolod, hogy Thea meg tudná ölni Apát? Apa király! Előbb ő ölné meg Theát! − mondta Kleopátra szenvedélyesen.

Bereniké felnevetett. − Ahhoz először neki kellene cselekednie.

Meleagrosz remélte, hogy nem ment túl messzire. − Kérem Királyi Felségteket, ne magyarázzák félre, amit mondtam. Egy királynő nem öli meg csak úgy a férjét. Egy királynő bölcsességgel él, önuralommal és isteni sugallattal, mellyel az istenek ajándékozzák meg a királyi család asszonyait. A királynő csak szélsőséges esetekben folyamodik erőszakhoz a királlyal szemben.

− Vajon apám megalázkodása a római Pompeius előtt tekinthető szélsőséges esetnek?

Meleagrosz tétovázott; Bereniké soha nem tett föl ilyen direkt kérdéseket. Volt egy történet, amelyet el akart mondani neki, de a megfelelő időre tartogatta. Bereniké két hónap híján még csak tizennégy éves. És különösen nem akart ilyesmiről beszélni a kisebbik lány előtt, akinek olykor mintha elkalandozna a figyelme, ám később mégiscsak kikotyogja az információt, amiről az ember azt gondolta, hogy meg se hallotta vagy föl se fogta. − Hercegnők, ismerik VIII. Ptolemaiosz Eurgetész történetét?

− A Potrohosnak nevezett elődünkét? − kérdezte Bereniké.

Meleagrosz bólintott, s a családfán rámutatott a Ptolemaiosz-dinasztia nyolcadik királyára. Bereniké és Kleopátra előrehajoltak, hogy szemügyre vegyék a régóta halott ős képmását, akinek hasa a térdére lógott. Meleagrosz megfigyelte, hogy nem úgy festenek, mintha nővérek lennének. Bereniké magas volt és világos bőrű, mint makedón felmenői; Kleopátra ezzel szemben kis termetű, és szíriai nagyanyjának olíva bőrét örökölte.

− Láthatják az ábrázoláson, hercegnőim, honnan kapta a Potrohos gúnynevet. El kívánom mondani, hogy a király felesége és nővére, II. Kleopátra briliáns asszony volt. Ő lehetett volna Fenségeitek dédanyja. − Meleagrosz elmagyarázta, hogy II. Kleopátra először idősebb bátyjához, Philometerhez ment feleségül, és ezután kerültek mindketten a trónra. De amikor Philometer elesett a csatában, bizonyos klikkek ragaszkodtak hozzá, hogy a királynő a szokásoknak engedelmeskedve házasodjon össze a másik fiútestvérével.

− A rettegett Pókhasúval! − kiáltott fel Kleopátra.

− Undorító! − mondta Bereniké.

− Mindazonáltal eleget tett kötelezettségének, és folytatta a kormányzást, míg a Pókhasú átadta magát mohó étvágya csillapításának.

A két hercegnő szemei kikerekedtek, várva a vad részleteket, de a méltóságérzet és a protokoll visszatartotta az eunuchot ezek taglalásától. − Elégedjünk meg azzal, hogy 180 kilót nyomott, és sok fattyút nemzett.

A nővérek fintorogtak.

− Röviddel azután, hogy II. Kleopátra királynő összeházasodott vele, a Pókhasú úgy döntött, megszabadítja a királyságot halott bátyja emlékeitől, aki annak idején Ciprusra száműzte őt. Filozófusokat művészeket, tudósokat, nemes görög származású udvaroncokat mészároltatott le − mindenkit, aki hűséget esküdött a korábbi királynak.

− Micsoda borzalmas ember volt − mondta Kleopátra, azt kívánva, bárcsak megölhette volna az ocsmány királyt, hogy megmenthesse szeretett filozófusait és művészeit; a legbeszédesebb és legszórakoztatóbb embereket az udvarnál.

− Ez még nem minden. Megcsalta a feleségét annak lányával, saját unokahúgával, III. Kleopátrával. Hogy a király csábította-e el a lányt vagy fordítva, azt nem tudjuk. − Meleagrosz ránézett Berenikére, aki közömbös maradt. − Elégedjünk meg azzal, hogy amíg a királynő azzal volt elfoglalva, hogy megpróbálja megmenteni szövetségesei életét, addig az álnok lány befeküdt a király ágyába.

Meleagrosz szünetet tartott, hogy legyen ideje Berenikének párhuzamot vonnia. Az álnok lány befeküdt a király ágyába. Az álnok lány befeküdt a király ágyába. Az eunuch ezt a mondatot kántálta magában.

− Mit tett a királynő? Nem vágta el a gazember torkát? − kérdezte Bereniké, megdörzsölve késének hüvelyét. − Én megöltem volna a kövér disznót.

Az eunuchot meglepte, hogy Bereniké rossz helyre címezte haragját a történelmi krónikában, és nem talált hasonlóságot a saját környezetében. A fiatalabbik azonban oldalra billentette borsószem méretű fejecskéjét. Az is lehet, hogy nem érdekelte már a történet. − Éppen akkor, amikor a Pókhasú már azt hitte, megúszta a disznóságait, II. Kleopátra maga köré gyűjtötte a hadsereg tábornokait, és kiűzte a gonosz királyt a hercegnővel együtt az országból. Később tulajdonképpen megbékélt a szörnyeteggel. Legalábbis a nyilvánosság előtt. A királynő tudta, hogy a Pókhasú nem fog sokáig élni − mesélte Meleagrosz. − Meg is halt röviddel Egyiptomba való visszatérése után, és II. Kleopátra újra egyedül uralkodott, és ő parancsolt a hálátlan lányának. Ötvenhét évig uralkodott. Szép elégtétel, úgy gondolom.

− Szép elégtétel? − A történet felzaklatta Berenikét. − Az emberek kevésbé emlékeznek rá, mint a mihaszna férjére. Emeltek oltárt a tiszteletére az áldozatáért? Nem. Viszont továbbra is vicceket gyártanak a Pókhasúról, a Gonosztevőről.

− Mindez azért van, mert a halála után a lánya leromboltatta az anyja szobrait, eltávolíttatta a nevét a hivatalos dokumentumokból, bevonta az érméit, és halállal büntetett mindenkit, aki a nevét ki merte ejteni.

Kleopátra a nővére felé fordult, aki úgy tartotta magát két kézzel a széke karfáján, mint aki bármelyik pillanatban kész rávetni magát a zsákmányra. − Szóval III. Kleopátra pont olyan volt, mint Thea.

Meleagrosz jeges szorítást érzett a mellkasában. Bereniké talpra ugrott, és szembenézett húgával. – Hogy érted ezt? Thea senkit nem öletett meg.

− Elvette apát, mielőtt még anya meghalt volna. Ezt beszéli mindenki a palotában.

Bereniké szeme összeszűkült, Kleopátra pedig megfeszítette a testét, készen a verésre. Remélte, Meleagrosz nem hagyja, hogy Bereniké bántalmazza. Ám elege volt abból, hogy nővére olyannyira isteníti Theát, s még a saját valódi anyjuknál is többre tartja őt.

− Te egy tudatlan gyerek vagy. Nem csinálsz mást, mint hogy kihallgatod az ostoba egyiptomi szolgák fecsegését, akik még náladnál is kevesebbet tudnak − sziszegte Bereniké. − Ha Thea nem házasodott volna össze apával, minket elküldtek volna. Nem tudod, hogy mit tesznek a királyok, amikor meghal a királynőjük? Új királynőket vesznek feleségül, azok meg hozzák az új örökösöket, és a halott királynő gyerekeit elküldik vagy megölik. Te csakis Theának köszönheted, hogy itt lehetsz. Thea a mi érdekünkben ment hozzá apához, te ostoba gyerek.

Forró könnyek gyűltek Kleopátra szemébe. Bereniké az ostoba, ha elhiszi mindazt, amit Thea mond. De Bereniké mégiscsak idősebb volt nála. Lehet, hogy tud valamit, amit ő nem? − Apa szeret engem. Ő soha nem küldene el!

− Azt te csak hiszed − tromfolt Bereniké. Odalépett Kleopátra karosszékéhez, és előhúzta a kését. Kleopátra maga elé kapta karját, hogy védekezzen, de Bereniké csak kacagott. Lábával hátranyomta Kleopátra székét, megrázta a karfájánál fogva, miközben Kleopátra feje remegett, lába tehetetlenül kapálózott. Aztán egy puffanással visszabillentette a széket a helyére, megpördült, és belevágta a kését Pókhasú fölfújódott gyomrába.

− Nos − mondta, megcsodálva a vágást a tekercsen. − Mára ennyi volt a lecke.