TIZENNEGYEDIK FEJEZET

− Hogy tetszik a kaland, ha nem csupán játékról van szó, húgocskám? − kötekedett Arkhimédész, miközben barna szemének vidámsága áttörte a fagyos reggel ködét. Kleopátra rossz néven vette, hogy az ő kárára viccelődik, és metszően nézett vissza rá.

− Három napon át lovagolni ebben a végtelen itáliai ködben, − ez olyan nagy kaland? − vágott vissza a hercegnő. − Alexandriában, a piactéren több izgalomban volt részem ennél.

Nagyon fáradt és nyűgös volt, sajnálta, hogy ilyen szenvedélyesen érvelt azért, hogy itt lehessen. Jóval hajnal előtt indultak el, az éjszakát egy olcsó fogadóban töltötték, melyet Hammonius szerint gyakran látogattak bűnözők és katonák. Az ágyak kemények voltak, az étel ehetetlen. A reggelit, egy szelet kenyeret, lóháton fogyasztották el. ülepe sajgott a fájdalomtól. Keresztcsontja minden mozdulatnál ütközött a ló hátával, égő fájdalmat okozva. Jóllehet a köd miatt lassították a tempót, szeretett volna már leszállni és egy párnán megpihenni. A nyirkos levegő még hűvösebbnek érződött. Egy pohár gyenge, meleg borra vágyott és a saját ágyára.

Sűrű hajnali köd lebegett fölöttük. A testőrök fáklyái áttörték a sötétség leplét, homályos ösvényt vágva az üres országút mentén. Kleopátra érezte ugyan a tenger sós levegőjét, de nem látta a partot. Azt mondták, az út egyenesen Puteoliba vezet, de a mindent elnyelő ködben csak azt a pár lépésnyi útszakaszt lehetett látni, melyet a fáklyák megvilágítottak.

Pompeiusnak elmondták a tervet, de azt elhallgatták előle, hogy Clodiusnak is köze van hozzá. Kleopátra észrevette, hogy az elmúlt hónapokban, amióta itt tartózkodtak, Pompeius jelentős súlyfölösleggel gyarapodott. A hercegnő már nem pirult el a jelenlétében. Julia azonban változatlanul úgy tekergett előtte, mint egy nimfa, a férfi pedig éjszakánként elmerült ifjú hitvese óceánjában. Aulétész elmagyarázta Pompeiusnak a várható történéseket, óvatosan hallgatva a cselszövés kiagyalójának személyéről. A római türelmesen végighallgatta, mintha mérlegelné a király szavait. − Semmit nem tudok az egészről − válaszolt végül, hallgatólagos áldását adva.

A király nagy aggodalmat keltett emberei körében azzal, hogy mindenáron szemtanúja akart lenni az eseményeknek. − Rengeteg pénzembe kerül ez a dolog − mondta Aulétész. − Látni akarom az árulók arcát haláluk pillanatában. Kérni fogom az isteneket, hogy Hádész legmélyebb bugyraiba juttassák őket – távol a költők, a filozófusok és a szép asszonyok társaságától, az örökkévalóság mélyére, ahol bűnözők és rabszolgák között kell élniük.

Ez volt az a pillanat, amikor Kleopátra belekezdett a maga kampányába, hogy csatlakozhasson a félelmetes küldetéssel nekiinduló férfiak gyülekezetéhez. A király persze nyomban letorkolta őt, de a lány nem engedett. Ehelyett fantasztikus jeleneteket ötölt ki saját kiszolgáltatottságáról arra az esetre, ha a király küldetése kudarcba fulladna, s ő egyedül maradna a rómaiak között. − Én vagyok a trónörökösöd, apám − mondta. − Mit tennének ezek velem, ha te nem térnél vissza, és a titkos terved napvilágot látna? − Logikusan építette föl az érveket, úgy, ahogy Demetriosz tanította őt annak idején, rámutatva az események sorrendjére, melyek végül az ő halálához vezetnének. Ha bármi történne Aulétésszel, ott lenne kiszolgáltatva Pompeiusnak, annak az embernek, aki az egész félelmetes misszió kiagyalójának az ellensége. Lehetséges, hogy Pompeius bosszút állna a hercegnőn, amiért Aulétész lepaktált legelszántabb riválisával, Clodiusszal? Aulétésznek kétségei voltak e tekintetben, ám Kleopátra hozzátette: − Egyvalami bizonyos. Ha a küldetés nem jár sikerrel, és apám nem térne vissza, engem egészen bizonyosan nem fognak megjutalmazni.

Végül Arkhimédész szólt közbe. − Királyi Felség, teljes felelősséget vállalok a hercegnő biztonságáért, ha lehetővé teszi számomra ezt a kiváltságot. Az életemet teszem rá, hogy megvédem őt.

Kleopátra nem tudta megállni, hogy fel ne sikoltson. Karjával unokabátyja nyakába csimpaszkodott.

− Reméljük, hogy erre nem kerül sor − mondta a király beletörődőén.

Kleopátra elengedte az unokabátyját, és apjához fordult, hogy köszönetet mondjon, de Aulétész rosszalló pillantása visszatartotta őt. Elfeledkezett róla, hogy már nem gyerek, és nem vette észre, hogy mégis úgy viselkedett.

− Nem fogod megbánni, apám, hogy megváltoztattad a véleményedet − mondta hirtelen komolyra váltva.

− Soha nem lehet elég korán kezdeni a hatalom leckéit − sóhajtott Aulétész. − De ön, fiatalember, mostantól felelős a lányom biztonságáért. A biztonságáért − de a hercegnőt illető szolgálatai itt véget is érnek! − tette hozzá hangsúlyosan. Ránézett Kleopátrára, hogy lássa, megértette-e a figyelmeztetést. S ő fejet hajtott apjának.

A király most felfénylett a saját éberségétől. Előrelovagolt, maga mögött hagyva az embereit és a hercegnőt egy kis őrség kíséretében, melyet Clodius küldött velük, biztosítva őket arról, hogy Itália útjain nem tanácsos kíséret nélkül utazni. Mögöttük lovagolt az orgyilkos, Ascinius, sötét ruhában, mely jól illett baljós tekintetéhez. Egyetlen szót sem ejtett ki a száján. Clodius felhívta a figyelmüket arra, hogy ne tévessze meg őket ez a zord viselkedés: módszerei kifogástalanok, hűségéhez nem férhet kétség. Kleopátra mindenesetre tartott tőle.

Éppen akkor, amikor a hercegnő úgy gondolta, hogy képtelen már egyenesen tartani magát a lovon, megérkeztek a kikötőbe. A királyt és a hercegnőt gyorsan elkülönítették egy kunyhóban, melyet a kikötőmesternek és a családjának építettek, aki Clodius utasítására erre a napra kiürítette a helyiséget. A kalyiba haltól és tengeri rothadástól bűzlött.

− De hiszen innen semmit se fogunk látni − tiltakozott Kleopátra. − És orrfacsaró bűz van.

Apja nyugodt tekintete lecsendesítette őt. Felmászott egy faasztal tetejére, és egy kis, kerek nyíláson ki tudott nézni.

− Ott van a déloszi hajó − magyarázta Arkhimédész, egy kis vitorlásra mutatva. Kleopátra azt kívánta, bárcsak a fiú átkarolná a vállát, és úgy néznék együtt a tengert. De az nem tett ilyet.

− És ott van a Százak hajója. − Egy nagyobb hajótestet láttak, nagy vitorlákkal, és alulról hosszú evezők nyúltak ki arra az esetre, ha a szél cserbenhagyná a hajósokat.

Kleopátra a kicsiny nyílásból figyelte, hogyan bontakozik ki Clodius nagy cselszövése. Figyelte, ahogy Clodius megcsókol egy köpenyt viselő nőt, mielőtt az felszállna a déloszi hajó fedélzetére. Legnagyobb bánatára nem látta a szépség arcát, ezért megpróbált kislisszolni az ajtón, eltűnni Arkhimédész figyelő szeme elől, de a fiú elkapta és visszaküldte őt a búvóhelyére. Néhány pillanattal később mégiscsak kielégülhetett a kíváncsisága, mert a rossz hírű nő, amint a fedélzetre lépett, megfordult, hogy búcsút intsen testvérének, feltárva híres arcvonásait, melyek oly sok férfit rabul ejtettek.

Clodia nőiségét nem takarhatta el az alaktalan utazóruha. Tökéletes arányokkal volt megáldva. Tengeri széltől pirosló, telt ajkak. Magasan ülő arccsontok, sötéten ragyogó ónix szemek. A hosszú nyak és a telt mellkas kecses derékká keskenyedik. Hosszú lábát szoknya takarta, mely a tengeri levegőtől védett. A fénylő bőr − hibátlan, legalábbis innen távolról, de hol van az a nő, aki tökéletes arcbőr nélkül képes lenne romba dönteni a férfinépet? Az integető bágyadt kéz kecses, szomorkás sóvárgása. És legfőképpen a kicsiny orr, mely arisztokrata tökéletességgel illeszkedett az archoz, anélkül, hogy megtörte volna a többi arcvonás báját.

Kleopátrának soha nem lesz ilyen arca. Hirtelen sajdult bele a gondolat. Az orra eleve nagy volt, ám a szeme közel sem akkora, hogy ellensúlyozza a jellegzetes görögös vonást.

Két hajós behúzta a deszkapallót. Clodia eltűnt, és a hajó elhagyta a kikötőt.

Saját kilátásaitól elkomorodva Kleopátra leereszkedett az asztalra és elaludt.

− Ha gyengébb ember lettem volna, elsírtam volna magam az ismerős arcok láttán. − Kleopátra apja ölébe szökkent, kikerülve a nagydarab húst, melyet Arkhimédész a király kezébe helyezett. − Hadd mondjam el nektek az árulás és a bosszú meséjét.

Olyan emberek voltak ezek, akikben bízott. Olyanok, akiket gazdaggá tett a nagyvonalúságával. Olyanok, akikkel együtt vadászott, lakomázott, kurvázott. Harpalosz, a matematikus, akinek hatalmas ösztöndíjat adott, hogy a Múzsák Házába jöhessen és tanulhasson. Lükosz, a filozófus, akit Aulétész időről időre meghívott a palotába, hogy teológiai kérdésekről vitázzanak. Ikáriosz, a fűszerkereskedő, aki épp most kapott tőle monopóliumot szerecsendióra és kakukktormára. Nesztor, a kurvapecér, aki a Királyi Bordélyt látta el a legkülönlegesebb tehetségekkel. Periandrosz admirális, akiről Aulétész gyanította − de nem volt benne biztos −, hogy egyike volt fattyú fiainak valamelyik udvarhölgytől. Másként hogyan kaphatta volna meg a magas rangot ilyen fiatalon?

− Lányom, én majdnem elsírtam magam, amikor megláttam, hogy kik azok, akik elárultak, és csatlakoztak Berenikéhez meg az eunuchhoz. De tudtam, hogy nincs idő a bánkódásra. Ascinius ment elöl emberei szorosan zárták a sort. Csendben léptünk be mindegyik kabinba. Amikor felismertem egy árulót, rámutattam. Egyetlen szempillantás alatt el volt intézve. Csak így. Legtöbbjük álmában. De azért elkaptam mindegyik elítéltet a hálóingénél fogva, és a képébe mondtam: „Ez az én utolsó ajándékom, te áruló. Add át tiszteletemet a feleségem szellemének.” És utána… − A király végighúzta tenyere élét a nyakán. − Bevégeztük a dolgunkat, majd köd előttünk, köd utánunk. A többiek a fedélzeten még mind aludtak; a lusta gazfickók. Mekkora meglepetés várt rájuk, mikor felébredtek.

− A Százak most már csak hatvanan vannak − folytatta, a kupájával hadonászva. − Milyen szerencsés az a húsz gyáva, aki meglépett aranyra vadászni a kalózokkal. Árulók ugyan, de már nem vehetjük el az életüket. Az istenek döntenek, ki marad, s kinek kell mennie, he?

− Mi történjen most, Királyi Felség? − kérdezte Arkhimédész. − Nem kellene elmenekülnünk e helyről, mielőtt ránk találnak?

− Nem, nem − mondta a király hanyagul. − Clodius mindent kitervelt. Nem szabad beleavatkoznunk. Nyissátok ki a zsalukat, és lássuk, mit főzött ki.

A nyitott ablakon át egy férfit láttak, amint a kikötőben térdel, és őrülten integet a hajó után, mely Clodiát, a gyönyörű Lesbiát szállítja Délosz felé. A férfi a mellkasát ütlegelte, s mintha az égieket átkozta volna, majd rávetette magát a kikötő durva deszkájára, és öklével verte a pallókat.

− Ki ez az őrült ember a kikötőben?

− Caelius Rufus, a tolvaj, aki ellopta Clodius húgának az ékszereit. Clodius azt mondta neki, hogy a húga hajlandó megbékélni vele, és szándéka komolyságát bizonyítandó egy nagyon súlyos pénztárcát óhajt reá hagyni − nevetett a király. − így aztán a férfiú most kissé szomorú, hogy lekéste a hajót. Íme, figyeljétek Clodius zsenialitását működés közben.

Hammonius bukkant fel a Százak hajójáról egy görög tengerésszel, aki a kikötőben elterülő Caeliusra mutatott, ezt kiáltva: − Itt van, aki megölte az alexandriai embereket. Elfogni! − Caelius meghökkenve felült, nem volt más választása, mint engedelmeskedni a matrózoknak, akik őrizetbe vették.

Hirtelen, deus ex machinaként megjelent Clodius.

− Most figyeljetek − mondta a király. − Clodius azt fogja mondani, hogy Caelius úriember és nemes, és követelni fogja, hogy engedjék szabadon az őrizetből, és mivel Clodius néptribun, engedelmeskedni fognak neki.

A tengerészek elengedték Caeliust, aki Clodius karjába esett, rátámaszkodott és zokogott.

− És gondolj bele, apám, még a rómaiak mondják a görögökre, hogy fondorlatosak − mondta Kleopátra.

Napokkal később, a király legnagyobb gyönyörűségére, Dion, a filozófus rejtélyes körülmények között mérgezésben elhalálozott. Ám Aulétész öröme, mint a legtöbb élvezet az életében, rövid életűnek bizonyult. A következő reggelen Pompeius jelent meg a királynál, nagyon komor ábrázattal. − Mindig szívesen látlak a házamban, jó barátom − mondta Pompeius. − De a saját és a lányod biztonsága érdekében ragaszkodnom kell hozzá, hogy távozz.

− De miért? Hiszen még alkalmam sem volt arra, hogy a szenátus előtt beszélhessek, és amennyire tudom, senki sem folyamodott támogatásért a nevemben − mondta célzatosan. − Nincs országom. Nincs hová mennem − siránkozott.

− Fel fogom karolni az ügyedet, ha az idő megérett rá − felelte Pompeius. − A szenátus meglehetősen lehangolt a személyedet illetően, barátom. Ki volt jelölve egy időpont az alexandriai delegáció panaszának meghallgatására, de amikor eljött az ideje, senki nem jelent meg. Aztán kiderült, hogy húszat közülük brutálisan meggyilkoltak, a többi pedig elmenekült Itáliából. Senki nem mondta, hogy téged kell vádolni a bűncselekménnyel, de Rómában mindenfelé az a hír járja, hogy te vagy felelős a történtekért, melyeket mindenki tirannusi cselekedetként értékel.

Kleopátra nem szólt semmit, de Julius Caesar, Clodius és maga Pompeius zsarnokságára gondolt. Micsoda képmutatók ezek a rómaiak: mindent megengednek maguknak, aztán a republikánus elvek mögé bújnak, ha politikailag az válik kényelmessé számukra.

– Az idő most nem kedvez neked − folytatta Pompeius. − A szenátus a demokratikusabb idők után nosztalgiázik. Félnek a királyság módszereitől. Tartok tőle, hogy a szenátus nincs abban a hangulatban, hogy kedvezzen neked. Alkalmasabb időkre kell várnunk.

− Bitorló lányom ül a trónon. Nincs országom! Hová menjek? Örökre száműzött vagyok a saját országomból?

− És én úgyszintén? − kérdezte Kleopátra. Lehet, hogy mégsem úgy fog felnőni, hogy királynő legyen belőle, miként megjósolták, hanem az apjával kecskéket terelget majd valami lakatlan földdarabon a zord tengerrel körülvéve?

− Királyi Felség − szólt közbe Arkhimédész. − Talán akad biztonságosabb és semlegesebb hely, ahol kivárhatná az önnek kedvező széljárást. Hagyja itt Hammoniust, bízza rá az ügyeit, és evezzen nyugodtabb vizekre.

− A fiatal királyi rokonnak igaza van − mondta Pompeius. − Az egyiptomi kérdés mindig is vitatéma a szenátusban. De ez most nem megfelelő idő arra, hogy bármi módon forszírozzuk az ügyet. Emlékezz, mi történt a bátyáddal, ciprusi Ptolemaiosszal.

Ezzel a baljóslatú emlékeztetővel Pompeius kimentette magát, arra hivatkozva, hogy felesége a kertben várakozik, mivel éppen a tavaszi virágok megszemlélésére készültek. − Az istenek legyenek veled, barátom − mondta. Kezet csókolt a hercegnőnek. Kleopátra tudta, hogy nem látják többé Pompeiust, mert a római kerüli majd őket, amíg össze nem csomagolnak és el nem tűnnek. Elképzelte, ahogy kémlel majd a férfi az ablaka mögül, hogy megbizonyosodjék felőle: elhagyták a villáját, és örökre felszívódtak.

Amint Pompeius elhagyta a termet, a király kieresztett magából egy hosszú, lassú, fájdalmas üvöltést. − Ezek a rómaiak mindent elvettek tőlem, és semmit nem adtak cserébe, kivéve egy adósságlevelet. Akár halott ember is lehetnék. Semmit sem érek a biztosítékuk nélkül. Nem megyek egy tapodtat sem, amíg meg nem kapom a járandóságomat! – makacskodott a király.

Kleopátra arra gondolt, hogy apja úgy viselkedik, mint egy megátalkodott gyerek, aki saját magára nézve káros dolgot követel, de csak azért sem hajlandó lemondani róla.

− Királyi Felség, azt beszélik, hogy az ön vendéglátója orgyilkosokból szervez csoportot, hogy utcai harcba keveredjenek Clodiusszal − suttogta Hammonius. − Van egy Titus Annius Milo nevű ember, Pompeius titkos szövetségese, aki épp most bérelt fel egy csapat jól képzett gladiátort. Azt mondják, hogy Clodius csürhéje ellen akarják bevetni őket. A város utcáin már tombol az erőszak. Menjen el innen, amíg még lehet.

− Biztonságos helyre kell mennünk, apám – mondta a hercegnő. − Pompeius vagy megfenyegetett minket, vagy figyelmeztetett. Nem tudom, melyiket tette. De azt tudom, hogy nagyon szeretném már, ha nem római földön lennénk.

− Édes gyermekem, az egész világ római földön fekszik − mondta a király szárazon. − Oda megyünk, ahová akarjátok. Rád bízom és a tanácsadóidra. Én most visszavonulok, és kiélvezek egy hideg-meleg vizes római fürdőt, amíg még megtehetem.

A király gyorsan nekiiramodott, a hercegnő és tanácsadói figyelték, amint hatalmas fenekét himbálva, mint egy tömött liba, eltávolodik.

− Mit tegyünk? − fordult Kleopátra Arkhimédészhez. − Abban reménykedett, hogy unokabátyja megoldást kínál.

− Egy napon királynő lesz belőled, húgom. Talán neked kellene döntened.

Arkhimédész Kleopátrára kacsintott. A hercegnő arra gondolt, hogy megint ugratni akarja, úgy kezeli őt, mint egy gyereket. Nem fog komoly ötlettel előállni, ha a másik nevetségessé akarja tenni őt. A hercegnő egy szót se szólt. Arra várt, hogy a fiú egyértelművé tegye: viccelt-e vagy sem.

Arkhimédész türelmetlenül nézett rá. − Na gyerünk, dugjuk össze briliáns koponyáinkat.