HUSZONKETTEDIK FEJEZET

 

 

Kleopátra egy kicsiny aranyérmét szemlélgetett, melyen saját arcmása díszelgett. A művész komolyabbnak és érettebbnek ábrázolta, mint amilyennek naponta látta magát a tükörben; mindazonáltal a képmás hízelgő volt. Az orr jelentősen kisebb, mint a valóságban, a szem kissé nagyobb, az ajak viszont, melyet a királynő a legelőnyösebb arcvonásának vélt, teltségében az eredetire hasonlított. Kleopátra fenségesnek látszott, tiszteletet parancsolónak, igazi drámai szépségnek. Ha ilyennek látnak az emberek, ám legyen, gondolta.

− Ez a legreményteljesebb jel − mondta Hephaesztion. − Az a döntésük, hogy érmét bocsátanak ki az ön arcmásával, azt jelenti, hogy Askalon és Szináj népe kész elfogadni Felségedet királynőjüknek. Híre megy majd, hogy nagy támogatottsága van Felségednek Alexandria városán kívül. És katonai erő alkalmazása nélkül. Kevés Ptolemaiosz, élő vagy holt, mondhatta ezt el magáról.

Kleopátra mosolygott az eunuch bátorító szavain, és visszaadta neki az érmét. Egy apró szobában ültek, melynek keskeny, zsaluzott ablakai be voltak zárva a hőség ellen. A házat Askalon népe bocsátotta a rendelkezésükre. Azután menekült oda, hogy öccse és a rezsim hivatalosan trónfosztottnak nyilvánították őt. Kitörölték a nevét a nemzeti dokumentumokból, és megtiltották a pénzérméinek a használatát. Tovább rontotta a helyzetet, hogy Pompeius kibocsátott egy rendeletet, melyben megköszönte Kleopátra öccsének a támogatást, és a fiút a védencévé nyilvánította. Ez jobban megijesztette Kleopátrát, mint a trónfosztása, mert ebből az következhetett, hogy a rómaiak az öccsét egyedül ismerik el Egyiptom uralkodójának. Ám az is a tényekhez tartozott, hogy Pompeius jelenleg nem állt túl fényesen a Caesar ellen vívott háborúban. Caesart éppen most nevezték ki Róma diktátorává. A hadvezér korábban elűzte már Pompeiust és a hozzá hű szenátorokat Görögországba, és most, Arkhimédész legutóbbi levele szerint, Caesar Görögországot is elérte a hadseregével. Feltételezhető volt, hogy ezúttal egyszer s mindenkorra legyőzi Pompeiust. Arkhimédész biztosította Kleopátrát, hogy Pompeius rendeletei nem sokat nyomnak a latban azután, hogy Caesar győzedelmeskedik fölötte.

Tulajdonképpen talán jobb is, hogy Pompeius nem engem nevezett meg védencének − mondta Kleopátra Hephaesztionnak. Az eunuch elgondolkodva bólogatott. − Talán − mondta, de nem elegendő meggyőződéssel ahhoz, hogy Kleopátrát megnyugtathatta volna. Mindenesetre Hephaesztion úgy döntött, hogy Kleopátra nincs biztonságban egyiptomi földön, ezért előkészítette számára, hogy a szináji területen fekvő kis városban, Askalonban kaphasson menedéket. Abban a térségben, melyet nagyapja szabadított fel a júdeai királyok uralma alól. Biztosították Kleopátrát arról, hogy az ott élő emberek nagyon meleg fogadtatásban fogják részesíteni. Emellett a hely kiválóan alkalmas volt arra, hogy temérdek hadat lehessen szervezni keletről.

Kleopátra és kísérete a Nílus keleti ágán hajózott fölfelé, de mielőtt Pelusziont elérték volna, elhagyták a hajót, és ismét kereskedőkaravánnak álcázva magukat, Askalon felé indultak. Ezzel a nagyon hatásos és alkalmas álcázással könnyen bejuthattak a térségbe. Kleopátra új otthona egy fehér, egyemeletes, tervszerűtlenül épített gipszépület volt, egy dimbes-dombos buckákra telepített datolyaültetvény árnyékában. A királynő sok reggelt töltött Hephaesztionnal sétálva az ültetvények körül, távolból figyelte a tevekaravánokat, a fátyolszerű kelmébe burkolt kereskedőket, akik oda-vissza szállították áruikat a sivatagban. A tengerparton elszórtan apró falvak terültek el, lakóik a tenger gyümölcseiből éltek. Kleopátra vágyott rá, hogy láthassa a Földközi-tenger nagy zöld vizét, de nem engedélyezték, hogy ilyen messzire elkalandozzék a szálláshelyétől. Alig ötven kilométerre volt ide az egyiptomi Peluszion erődje, ahol sok évszázaddal korábban a perzsák megadták magukat Nagy Sándornak, és ahol jelenleg az öccse hadserege állomásozott.

− Mik a legújabb hírek, miniszterelnök, vagy most éppen hadügyminiszter? − érdeklődött a királynő.

− Talán még pontosabb, ha azt mondjuk: külügyminiszter.

− Ön most az én kabinetem − felelte Kleopátra mosolyogva.

− A hír ugyanaz, Királyi Felség. A háború Caesar és Pompeius között lehetetlenné teszi a hadseregszervezést. Attól tartok, minden tudakozódásunk ugyanazzal a válasszal jön vissza; szomszédaink udvarias, de komoly sajnálkozással közlik, hogy haderőiket Pompeius már magának követelte. Természetesen az a terve, hogy az általa Róma nevében meghódított keleti területek seregeit összegyűjtse. Azt hiszem, a tartalékok kimeríthetetlenek.

Abban reménykedtek, hogy Pompeius haderőtoborzása végső soron az ő malmukra hajtja a vizet, mivel a római Kleopátra öccsétől fog elvonni csapatokat. És akkor ott lesz számukra az alkalom, hogy csapást mérjenek. Kleopátra pillanatnyilag ötezer gyalogsági katonával, háromszáz íjásszal és egy ötszáz fős lovassággal rendelkezett − ez nagyjából egy római légiónak felelt meg, számolgatott a királynő elégedetten. Csakhogy Kleopátrának nem volt elég pénze ahhoz, hogy egy ekkora hadsereget hosszabb időn át fenntartson. Ha az istenek velük vannak, akkor Pompeius hamarosan elviszi Kleopátra öccsétől a hadsereg felét, és ebben az esetben a királynő megütközhet a maradék haderővel. Ha az istenek ellenük vannak, akkor Kleopátrának Akhillasz teljes haderejére kell csapást mérnie − mintegy tizenötezer katonára, melyből egyedül Peluszionban hétezren voltak −, vagy bele kell törődnie abba, hogy elveszti a királyságot. Ám a legjobb lehetséges megoldás, amelyért Kleopátra összeszorított fogakkal imádkozott, az lenne, ha Caesar legyőzné Pompeiust, majd megbüntetné Kleopátra öccsét és a régenseket, amiért Pompeiust segítették.

Egy szolga szakította félbe töprengését, hogy beengedjen valakit a szobába, aki nem volt bejelentve. Kleopátra már azon volt, hogy rendreutasítja a szolgát, de szembe találta magát egy fehér fátyolszövetbe burkolt arccal, és azon kezdett el tűnődni, vajon élőlény rejtőzik-e a vastag gézkötés mögött, vagy egy halott. A figura tetőtől talpig szorosan be volt bugyolálva, és olyan mereven, lassan és óvatosan mozgott feléje, mintha egy múmia kelt volna életre. Kleopátra azt várta, hogy megpillantja a keselyűt ábrázoló aranyamulettet a nyakában, mely Izisz Anya védelmét jelképezi a másvilágon. Ehelyett az alak – Kleopátra férfinak sejtette − nehézkes mozdulatokkal, a bepólyált arcból kitekintő, élénken figyelő barna szemével körbepásztázott a teremben.

− Azonosítsa magát, sivatagi ember. A királynő előtt áll! − mondta Kleopátra, azon bosszankodva, hogy ez a személy bebocsátást nyerhetett a helyiségbe, melyet ő és Hephaesztion hadi tanácskozóteremmé alakított át. Térképek sorakoztak a falakon, barátoktól és szövetségesektől származó levelek hevertek az asztalon.

A férfi folytatta a terem szemrevételezését, de továbbra is csöndben maradt. Talán azt az arab nyelvjárást beszélte, melyet Kleopátra az askaloni hivatalnokokkal és a nabateai királyokkal folytatott beszélgetései során tökéletesített, akiktől még több katonát remélt. Ezen a nyelven szólt hozzá: − Mondja meg a nevét, vagy hogy mi járatban van itt, ha nem akarja, hogy elvitessem a katonáimmal, akik addig fogják kínozni magát, amíg nem beszél. − Mivel nem kapott választ, megismételte ugyanezeket a szavakat görögül.

− Így kell fogadni egy régi jó barátot? − kérdezte a fehér alak, a száját takaró géztől letompított hangon.

− Próbára teszi a türelmemet − felelte a királynő. – Fedje fel magát, vagy meztelenre vetkőztetem az őrséggel.

Az alak lehúzta a kötést a szájáról és a fejéről. – Nem olyan egyszerű és biztonságos a rettegett Kleopátra szövetségeseként átutazni Egyiptomon, kedvesem − mondta Arkhimédész. − Kell az elővigyázatosság.

− Bátyus! − Kleopátra nyakába ugrott régi barátjának, a hűséges ügynöknek, apja testőrének. Érezte a hátán a férfi vastagon bekötözött kezének merev érintését, mintha egy állat tartaná őt a karjában nagy mancsaival, és nem az unokabátyja hosszú, finom ujjaival, melyekre Kleopátra oly jól emlékezett. Kíváncsi lett volna, vajon az ölelés a pólyázás miatt ilyen erőteljes-e, vagy azért, mert az ölelő karok már nem egy kislányt, hanem egy királynőt fonnak körül.

− Vedd már le ezt a borzalmas kötést, hadd lássalak!

− Segíts, húgom! − mondta Arkhimédész. A királynő kezébe nyomta a szövet egyik végét, és addig forgott körbe, amíg az arca, a nyaka és válla kiszabadult. Hosszú barna haja rátapadt a fejbőrére, a hajfürtök csimbókokban lógtak le izzadt arcára. Nyaka hosszú volt és karcsú, de izmos. Válla széles és erős, teste karcsú és kecses. Kleopátra megfeledkezett már a férfi kelleméről; fizikai vonzerejéről és könnyed személyes varázsáról egyaránt. Hosszú évek óta nem látta őt, utoljára még Aulétész halála előtt találkoztak. És akkor Kleopátra még gyerek volt. Közelebb lépett hozzá, hogy újból megérintse, de a férfi elhátrált előle.

− Nagyon kívánnám, hogy újra megölelhesselek, királynőm, de ahogy látod, borzalmasan átizzadtam az öltözékem alatt. Bocsáss meg, hogy távolságot tartok tőled. Ez nem azért van, mintha nem lennék szerfelett boldog, hogy újra láthatlak − mondta mosolyogva. − De nem tudnám megbocsátani magamnak, ha egy királynőt figyelmetlenül megfürdetnék a saját verejtékemben.

Kleopátra megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy a családiasság kettejük között mit sem változott a pozíciója miatt. Arkhimédész megjegyzéséből kiderült, hogy tudomásul vette királynői szerepét, ugyanakkor elutasította, hogy ez valamilyen falat húzzon kettejük közé.

− Egyedül jöttél, bátyus? − kérdezte Kleopátra.

− Nem. Egy elég érdekes társasággal.

− Muszáj rébuszokban beszélned előttem, drága bátyusom? Kikkel jöttél, és mikor látom őket?

− Találkozni fogsz velük, mivel máris a szolgálatodra állnak, királynőm. De nem éppen királyi társaságba valók. Viszont megnyertem őket az ügyünknek, és ígérem, hogy a szolgálatuk felbecsülhetetlen értékű lesz.

− Bátyus, áruld el, kik a társaid, mielőtt az embereimmel veretem ki belőled − mondta a királynő.

− Semmit sem változtál, Kleopátra − mondta Arkhimédész, eltávolítva magáról a maradék gézt is, és ott állt egy rövid, fehér tunikában, mely látni engedte hosszú, formás lábát. − Kész nőnek látszol, ennyiben más a helyzet. De belül még most is türelmetlen kislány vagy.

− Te pedig egy pimasz férfi − mondta Kleopátra, rögtön meg is bánva a hangjába szüremlett dölyfösséget. Örült Arkhimédész bizalmas modorának, de észre kellett vennie, hogy már nincs ehhez hozzászokva.

− Elnézést kérek − felelte a férfi, meghajolva előtte. − Kérlek, bocsásd meg, hogy visszaéltem azzal, hogy gyerekkorodban megadatott nekem a meghitt viszony szabadsága. Beszélhetnénk négyszemközt?

Kleopátra elbocsátotta az őröket. Nem ült oda Arkhimédész mellé a díványra, hanem egy kemény támlájú, négyszögletes széken foglalt helyet vele szemben. Összekulcsolta a kezét az ölében.

− Kleopátra, te tisztában vagy vele, hogy vannak emberek, akik homályos világban élnek, törvényeken és az emberek szervezett rendjén kívül.

− Igen, ők a bűnözők, a törvényen kívüliek és hasonlók. Hova akarsz kilyukadni?

− A törvényen kívüliek nem szükségszerűen rossz emberek; egyszerűen csak a saját maguk urai, és adott esetben kitűnően lehet őket használni. Apád például, az istenek nyugosztalják a lelkét királyomnak és jótevőmnek, élete folyamán igen nagy hasznát vette ezeknek az embereknek.

− Én nem akarom megkérdőjelezni apám szokatlan módszereit. Az alvilággal való társulásai párszor megmentették a bőrét − mondta Kleopátra. − Emlékezz a drágalátos Clodiusra!

− Igen, tagadhatatlanul érdekes ember. Halott ember, természetesen, de Aulétésznek nagy szolgálatot tett. Éppen ezért gondoltam, hogy nem lesz ellenedre, ha nyélbe ütünk egy üzletet az ismerőseimmel.

− Rómaiak?

− Nem kifejezetten. Tárgyaltam egy társasággal, amely azzal foglalkozik, hogy az itáliai partoktól kelet felé tartó kereskedelmi hajókat tartóztat fel − mondta Arkhimédész.

− Kalózokkal álljunk össze? − Kleopátra hátravetette a fejét, és kacagott.

− Úgy látom, el vagy ragadtatva − incselkedett az unokabáty. − Nyilvánvalóan él még benned a romantikus kalandvágy.

− Nyilvánvalóan − felelte Kleopátra. − Nincs is romantikusabb egy száműzött királynőnél, hacsak nem egy kalózokkal üzletelő száműzött királynő.

Arkhimédész hosszú időt töltött a terv részleteinek kidolgozásával. Azok, akiket felbérelt, alapvetően jó emberek voltak, akik becsületes földművelőkként vagy kiskereskedőkként kezdték életüket. De a rómaiak meghódították és kifosztották országukat, őket pedig földönfutóvá és megkeseredetté tették. Megélhetés nélkül maradva − az éhhalált elkerülendő − hajókat szereztek maguknak, és elkezdtek saját hasznukra kereskedni. Mivel Arkhimédész tudta, hogy az éhínség miatt Kleopátra egyre nehezebben tudta élelmezni a hadsereget, ezért a kalózokat azzal bízta meg, hogy gondoskodjanak a hadsereg fenntartásához szükséges ellátmányról.

− Jóváhagyom a tervedet, bátyám, de ki fog fizetni mindezért?

− Amikor apád meghalt, Hammonius és én rendelkeztünk még egy kisebb vagyonnal, melyet ő hagyott ránk azzal, hogy zárjuk le az ügyeit Rómában. Én most elhoztam azt a pénzt, ami ebből megmaradt. Hammonius pedig szeretetteljes üdvözletét küldi.

Milyen szavakkal is köszönhetné meg Kleopátra ezt az önzetlen gesztust?

− Te és Hammonius minden további nélkül megtarthattátok volna ezt a pénzt, és magamra hagyhattatok volna. Miért jöttetek a segítségemre? − Kleopátra érezte, hogy forró könnyek öntik el a szemét.

− Az én esetemben, húgom, a halott emléke és az élő iránti szeretet késztetett erre. Ami Hammoniust illeti, ő ezt üzente: „Mondd meg Kleopátrának, hogy én már ennél aligha leszek gazdagabb. Talán neki nagyobb szüksége van erre a pénzre, mint nekem.”

− Olyan ritkán látni ilyet, hogy a hűség győzedelmeskedjék a mohóság és az önérdek fölött.

− Apád jó volt hozzám. Én egy törvénytelen, távoli rokon vagyok, mégis Királyi Rokonná és Baráttá fogadott.

− Akkor miért léptél ki a szolgálatunkból, amikor apám és én visszatértünk a száműzetésből? Miért nem láttunk az udvarnál oly sok éven át? − kérdezte Kleopátra, nagyon erősen próbálva visszafojtani bosszúságát, miközben jól emlékezett, mennyire sértette, hogy unokabátyja egyszerűen csak eltűnt az életükből, és soha nem tért vissza, még csak egy látogatás erejéig sem. Amikor apját arról faggatta, miért nincs már velük Arkhimédész, Aulétész ezt motyogta: − Ő felnőtt férfi, a saját útját kell járnia a világban. Műveltséget kell szereznie. Nem maradhat tovább a kis játszótársad.

− Valóban nem tudod? − kérdezte Arkhimédész.

− Nem tudom. Nekem csak annyit mondtak, hogy te már férfi vagy, és nincs többé szükséged ránk.

A férfi nem szólt semmit, csak nézte Kleopátrát.

− Megszólalnál? Vagy megnémultál a hosszú út alatt?

Arkhimédész Hephaesztionhoz fordult, megengedné-e, hogy négyszemközt maradjon a királynővel. Elfoglalta az eunuch megüresedett székét Kleopátra mellett, és így egészen halkan beszélhetett. – Tényleg azt gondolod, hogy csak úgy magamtól elhagytalak volna?

− Én nem tudom, hogy mit teszel magadtól, kedves fivérem. − Kleopátra leeresztette a szempilláit. Nem örült a férfi pillantásának, melytől remegés futott át teste legrejtettebb zugaiban. Királynő volt, és most nem volt ideje figyelemelterelő dolgokra.

− Bocsáss meg nekem azért, amit most mondok, de a Királyi Lovagrend tagjaként felesküdtem az igazságra, az igazság pedig a következő. Apád nem nézte jó szemmel a kettőnk bensőséges viszonyát. Elküldött Athénba hadtudományt tanulni. Amikor befejeztem a tanulmányaimat, még mindig nem engedte, hogy hazajöjjek és parancsnokként szolgáljak a hadseregben, hanem elküldött újoncnak Hammoniushoz Rómába.

− Ő mondta ezt neked?

− Nem, de Hammonius felvilágosított róla. Aulétész elmondta neki, hogy te voltál az utolsó reménysége a Ptolemaioszoknak, és nem hagyja, hogy egy magamfajta tönkretegyen téged.

− Értem.

− Soha nem hagytalak volna el, Kleopátra − mondta Arkhimédész. Kleopátra érezte, hogy a férfi most meg akarja fogni a kezét, de visszatartja magát. És ő nem ajánlkozik.

− Na, de hoztál magaddal társaságot − mondta a királynő, szándékosan hűvös hangon, megtörve az áttetsző barna szem igézetét. − Hívd be őket, hadd lássam, kik azok. Meglepetésekből mára már kijutott a koronának.

Első látásra Apollodorus, a kalóz csalódást keltett. Alacsony volt, elképesztően szögletes alakkal; megjelenésében inkább hasonlított egy kivágott fa rönkjéhez, semmint egy férfi testformájához. A modora mégis szívélyes volt, nem közönséges tolvajé, sokkal inkább nemesemberé, aki valamely jelmezbálra kalózruhát öltött. Mélyen meghajolt a királynő előtt, mint egy gyakorlott udvaronc, és várta a parancsot, hogy kiegyenesedhet. Komisz, ragyogó fekete szeme volt, Kleopátrát a türoszi férfiakra emlékeztette, mint kiderült, ott is született, habár szicíliainak is mondta magát.

Elmagyarázta, hogy vér szerint itáliai, de polgárjoggal nem rendelkezik. Anyja beleszeretett egy római katonába, aki egyebek közt azt ígérte, hogy elviszi magával Rómába. Mondani se kell, a férfi eltávozott a regimentjével, és soha nem tért vissza. – Nemzetközi ember vagyok. Sehova sem tartozom, de mindenütt otthon vagyok.

− Apollodorus első osztályú hírszerző − mondta Arkhimédész. − Minden pletykát ismer, az egyik szülője származási helyétől a másikig bezárólag. Át is adom neki a szót, hogy mondja el a római tábornokok között dúló háború történetét.

− Királyi Felség, átkeltem sok tengeren és egy perzselő sivatagon, hogy elhozzam Felségednek a hírt: Pompeius fölényes győzelmet aratott Caesar fölött a makedóniai Dürrakhion városánál.

Mint egy igazi jó mesélő, hatásszünetet tartott, hogy a királynő megemészthesse a hallottakat. – Hosszú ideig úgy tűnt, hogy az istenek Caesarral vannak. Ő és az emberei túléltek Görögországban egy hihetetlen telet, elvágva az élelem-utánpótlástól és minden egyébtől, miközben Pompeius és emberei úgy éltek, mint a királyok a száműzetésben. Caesar megpróbált megütközni Pompeiusszal, de az elkerülte a csatát. Túl kényelmes volt számára, hogy élelemhez jut a keleti területekről, a népem földjéről, ellustult, és most kizsigerel minden tartalékot. Végül Caesar mégiscsak megütközött Pompeiusszal Dürrakhionon kívül, de két gall szökevény Caesar hadseregéből eladta az információkat Pompeiusnak, aki képes volt visszaverni Caesar támadását, és legyőzte őt.

Kleopátra minden idegszálával megpróbált odafigyelni Apollodorus történetének legapróbb részleteire is, de közben mégiscsak azon járt a feje, milyen következményekkel jár ez a nem várt fordulat a saját helyzetére nézve. Ránézett Arkhimédészre, de az unokabátyját szemlátomást magával ragadta a történet, és nem figyelt rá.

Apollodorus folytatta. − Caesar Thesszáliába menekült, ahol további két légió csatlakozott hozzá, de Pompeius hadserege még mindig kétszeres létszámfölényben volt Caesaréval szemben. Azt mondják, Pompeiusnak akkora hadserege van, hogy még a mindenható istenek is nehezen tudnák egyszerre áttekinteni az egész haderőt. Most Pompeius Thesszália ellen indul, ahol bizonyára végleg leszámol Caesarral.

Kleopátra arra gondolt, hogy gyerekkorában milyen izgalommal hallgatta a háborús beszámolókat, melyek oly elbűvölően hangzottak, azonban soha nem érintették őt ilyen közvetlen módon.

− Mit jelent ez számunkra? − kérdezte Arkhimédészt.

− Barátom, magunkra hagynál, hogy megbeszélhessük belső ügyeinket? − fordult a férfi Apollodorushoz.

Apollodorus távozását hosszú csend követte, mely talán túlságosan is hosszúra nyúlt. Végül Kleopátra idegesen így szólt: − Az öcsém protektora legyőzte Caesart, és most az egész világot ő fogja uralni. Mit jelent ez rám nézve, bátyus?

− Pontosan tudod, mit jelent, Kleopátra − mondta Arkhimédész komoran. − Ez azt jelenti, hogy támadnunk kell. Az a terved, hogy Caesar győzelme nyomán az öcséd megbűnhődik, amiért Pompeiust segítette, meghiúsult. Gyorsan újra kell szerveznünk a csapatainkat, számba kell venni a katonáinkat, és végre kell hajtanunk egy támadást Peluszionnál.

− De most? Ehhez több időre van szükségem. És több katonára.

− Ha késlekedsz, úgy azon találhatod magad, hogy hadban állsz mindkettejükkel, az öcséddel is és Pompeiusszal is. Ha viszont most támadsz, és győzöl, akkor Alexandriában lehetsz, mielőtt még Pompeius visszatér Rómába.

− És azután?

− Ha az öcsédet legyőzöd, Pompeiusnak nincs más választása, mint hogy téged támogasson. Mit érdekli őt, hogy ki ül Egyiptom trónján, amíg az uralkodónak elég mélyek a zsebei?

− De Caesar még nincs teljesen legyőzve − mondta Kleopátra. Hogyan tévedhetett ekkorát? De hát ki hitte volna, hogy a krónikusan tehetetlen Pompeius felülkerekedhet az életerős, ambiciózus Julius Caesaron, az istenek kegyeltjén.

− Minden jel szerint Caesarnak vége. Meg kell várnunk, hogy kihűljön a test, mielőtt cselekszünk? Nincs idő a tétovázásra, Kleopátra. Vagy támadsz, vagy elmész messzire, és visszavonulsz, ráhagyva Egyiptom trónját az öcsédre.

− Bátyus, én készen állok a támadásra − mondta Kleopátra, megpróbálva összeszedni minden bátorságát. − De ebben a pillanatban, és remélem, hogy ez a pillanat hamar elmúlik, félek.

Arkhimédész megfogta a kezét, és talpra állította Kleopátrát. Mélyen a szemébe nézett, majd szorosan átölelte, s a kötéstől megszabadított ujjaival gyengéden masszírozta a királynő hátát. A férfi testének keménysége, nyugodt szívverése megnyugtatta Kleopátra idegeit. Hozzásimult a férfi mellkasához − milyen hosszú időre, maga se tudta −, míg le nem csillapodott. A férfi halkan a fülébe súgta: − Fel kell készülnünk a győzelemre.

Peluszion erődjétől hat kilométerre, a Casius-hegy árnyékában vert tábort a királynő és hadserege. Egész nap meneteltek Askalonból jövet, hogy az éj leszálltáig tábort verhessenek, s éjjel kipihenve magukat, hajnalban megrohamozzák az erődöt. Két napig dolgoztak a terven, a hosszú menetelést pedig egyetlen nap alatt hajtották végre.

Létszámukat tekintve kisebbségben voltak. Kleopátrának közel kétezerrel kevesebb embere volt, mint Akhillasznak, de Arkhimédész és a királynő tanácsadói nem látszottak aggódni a számbeli aránytalanság miatt.

− Az öcséd emberei többnyire lusta egyiptomiak, akik megvetik a görög királyukat − mondta Arkhimédész. − Ezzel szemben a te katonáid vagy olyan emberek, akik hűségesküt tettek melletted, vagy pedig jól fizetett zsoldosok. − Kleopátra nem tudta, kinek higgyen, így aztán úgy döntött, hogy csakis az ösztöneire hagyatkozik, melyek azt sugallták, hogy indítsa el a háborút, és győzze le az öccsét minél hamarabb.

Naplementekor elvégezték a megfelelő áldozati szertartásokat, majd Kleopátra a tisztjeivel a leölt állat húsából a majdnem teli hold hideg, tiszta fényénél költötte el vacsoráját. A királynő rövid beszédeket tartott a seregének különböző nyelven, majd visszavonult. Az volt a szándéka, hogy imádkozik az istenek kegyeiért, majd elalszik. De a vacsora után rájött, hogy egyfelől kimerült ugyan, másfelől azonban legalább olyan derűs. Készen állt a győzelemre, de készen állt a halálra is. − Lehet, hogy ez az utolsó napom a földön − mondta Arkhimédésznek. A katonák felállítottak számára egy sátrat, amely elég magas volt ahhoz, hogy fel lehessen állni benne. Volt benne egy négyszögletes asztal, két összecsukható tábori szék és egy nagy matrac a királynő szunyókálásához. Kharmion, aki ragaszkodott hozzá, hogy társuljon a hadjárathoz, vattapaplanokkal bélelte ki a sátrat a sivatagi éjszaka hidege ellen. Kleopátra hallotta a sátoron kívülről jövő hangokat: katonái készülődtek a másnapi ütközetre; kardjaikat élesítették, páncéljaikat tisztogatták és fényesítették, és behallatszott a lovak nyerítése, amint csutakolták őket.

− Nincs okunk azt hinni, hogy nem győzünk holnap − mondta Arkhimédész. − Pontosan nem tudom megállapítani, hány emberrel nézünk szembe, de a felderítők becslése szerint Akhillasz hatezer katonát állomásoztat az erődben. Ezenfelül tizenötezerrel rendelkezik még, de azok mozgósítása hosszú napokba telne. Pontosabban szólva, hetekbe, mivel össze kellene szedni őket a provinciákról. Pillanatnyilag majdnem egyenlők az esélyek, ám az istenek velünk vannak, és az igazság is a mi oldalunkon áll.

− És ha vesztünk? − kérdezte Kleopátra. Nem akart a kudarcra gondolni. Ismételten azzal a hajdani jóslattal nyugtatgatta magát, melyet álmában látott, amikor Ptolemaiosz Szótér sassá változtatta őt, és a pap kinyilatkoztatta, hogy az istenek mellette állnak az öccsével vívandó háborúban. Nem arról volt szó, hogy hiányzott volna a hite, csupán a gyakorlatias oldala követelt egy alternatív tervet arra az esetre, ha a csatát elvesztenék.

− Nem fogunk veszteni − felelte Arkhimédész.

− Én csak gondolatban konspirálok, bátyus. Ha mégis veszítenénk, de túlélnénk a kudarcot, arra az esetre gondolkodom ezen a terven, amihez a segítségedet kérem. Meg fogom szerezni a válási nyilatkozatot az öcsémtől, és felajánlkozom házasságra néhány keleti királynak.

− Kiknek?

− Nem tudom. Pontus királyának. Júdea királyának. Valamelyikükhöz hozzámegyek; ahhoz, aki egyetért abban, hogy együttesen szálljunk harcba az öcsém ellen az egyiptomi trónért.

− Húgom, ezek a királyságok Róma uralma alatt állnak. A rómaiak nem fogják engedni a Ptolemaioszok elleni háborút. Úgyhogy maradjunk inkább abban, hogy győzünk, és nem veszítünk.

− Arkhimédész, attól tartok, belőled hiányzik a gyakorlatiasság. Szükségem van egy alternatív tervre. Mit szólnál, ha mondjuk a parthus vagy a baktriai királyi családba házasodnék be? Talán egy ilyen egyesülés kezdete lehetne a rómainál is nagyobb birodalomnak. Talán egy ilyen egyesüléssel sarokba lehetne szorítani Rómát, sőt le is lehetne győzni − mondta, és szeme vadul villogott, szíve hevesen vert a grandiózus tervtől.

− Szóval most már nem pusztán tárgyalunk Rómával, hanem arra készülünk, hogy meg is hódítsuk? A barbár parthusok között akarnál élni? Kleopátra, azt hiszem, elkapott a harci láz. Azt hiszem, kezdesz beleőrülni.

− Mi mást tehetnék Pompeiusszal szemben? Honnan tudjam, mennyire érzi magát lekötelezettnek Pompeius a Potheinosztól kapott ötven hajóért és ötszáz gabiniusi katonáért? − kérdezte Kleopátra, még egyszer szavakba öntve az érveit, melyeket ezerszer végigpörgetett már a fejében. − De ha összeházasodom egy gazdag királlyal, akkor Pompeiusnak mégiscsak komolyan kell vennie a követeléseinket.

− Nem szeretem hallgatni, amikor egy barbár királlyal való házasságot fontolgatsz − mondta Arkhimédész dühösen.

− Nos, lehet, hogy minderre nem kerül sor. Még ha nem nyerjük is meg ezt a csatát, még ha az öcsém foglyul is ejtene, még mindig küzdhetek olyan módon, hogy alkalmas időben feltárom Potheinosz Róma-ellenes érzelmeit Pompeius előtt. Valószínűleg felhasználhatnám erre a fiát, Cnaeust, aki meglehetősen kedvel engem.

− Igazán? − kérdezte Arkhimédész sötéten.

− Igen, határozottan. Megpróbált elcsábítani, amikor a palotába látogatott.

− Kleopátra, eddig soha nem hittem, hogy naiv lennél. Komolyan gondolod, hogy egy férfi pillanatnyi szexuális vágyai elegendőek ahhoz, hogy valaki olyant támogasson, aki szemben áll apja kívánságaival? Különösen, ha az apja történetesen a világ legnagyobb hatalmú embere? Te okos, fiatal nő vagy, de teljesen világos, hogy fogalmad sincs a férfiakról.

Kleopátra érezte az igazság éles szúrását. Arkhimédész nem tévedett; megjegyzésének pontossága telibe találta Kleopátrát, és megingatta az önbizalmát, mely néhány pillanattal korábban még szétáradt testében. Igen, valószínűleg túlbecsülte saját hatalmát Cnaeus felett. A reménytelenség, mint egy súlyos halotti lepel ereszkedett rá, kipusztítva minden belső erőt, melyet korábban magába gyűjtött. Túlbecsülte a saját képességeit? Fiatal, huszonegy éves nő volt csupán, és nem valami ellenállhatatlan szépség, aki azt képzeli magáról, hogy egy férfit a nemi vágyain keresztül becsalogathat egy politikai szövetségbe. És gondolhatja-e magáról, hogy katonai tapasztalatok nélkül vezényelni képes és győzelemre vezethet egy hadsereget?

− Talán ezt az éjszakát az imádságnak és az áldozásnak kell szentelnem − mondta ünnepélyes komolysággal. − Ha ez az utolsó estém, talán meg kell tisztítanom a lelkem, mielőtt az istenekkel találkozom.

− Nekem sokkal jobb ötletem van − mondta Arkhimédész. Magához húzta Kleopátrát, kezét belecsavarta a hajába, és hátrahúzta a fejét úgy, hogy a királynő kénytelen legyen a szemébe nézni. − Ha valóban ez az utolsó éjszakánk, akkor töltsük el együtt úgy, mint férfi a nővel.

Megcsókolta Kleopátrát. Először gyengéden, majd nyitott szájjal, nyelvét ajkai közé csúsztatva. Habár az eszével megpróbált érvelni az ellen, ami történik vele, a teste elgyengülve és bizseregve késznek mutatkozott megadni magát a férfi kívánságának. Új érzés kerítette hatalmába: izgató, de zavarba ejtő érzet. Teljesen átadta magát a férfi ajkának és kezének, érezte, ahogy teste megfeszül. Amikor a férfi lélegzethez engedte, Kleopátra nagyon csendben így szólt: − Ezt nem szabad.

− Nem gondolod, hogy egy királynő, egy nő számára teljesen helyénvaló dolog, hogy utolsó éjszakáját a halandók módjára töltse el? − kérdezte Arkhimédész.

− De én nem lehetek a tiéd.

− Figyelembe véve, hogy mi történhet velünk holnap, és azt, amit e pillanatban mindketten érzünk, nem tűnik ez túl jelentéktelen aggodalomnak?

− De mi van, ha túléljük? Akkor mi lesz velünk?

− A feleségem nem lehetsz. De mondd, Kleopátra, szerelmem, valóban azt hiszed, hogy az istenek azt kívánják tőled, hogy elfojtsad a női vágyaidat? Tényleg azt hiszed, hogy a dinasztiád asszonyai egyedül csak a testvér-férjükkel szereztek örömet maguknak?

− Nem tudom − mondta, érezve, hogy zavarában a vér arcába szökik, ahogy visszaemlékszik Berenikére és a találkájára azokkal a nőkkel, akik a szolgálói voltak.

− Kleopátra, te olyan tündöklő vagy, de oly keveset tudsz az emberi természetről. Úgy lehetsz most az enyém, ahogy soha, semmilyen férjhez nem tartozhatsz majd a politikai célszerűségből kötendő jövendőbeli házasságodban. Hosszú éveken át vártam rád, amíg érett nő vált belőled. Meg tudnád tagadni azt a vonzalmat, melyet a sors hosszú idővel ezelőtt elrendezett?

− De apám óvott ettől.

− És én távol is tartottam magam tőled − mondta. − De most, amikor segítségre van szükséged, eljöttem. Ahogy megláttam a nőt, akivé lettél, tudtam, hogy ez így rendeltetett. Mondd, nem érezted te is ugyanezt?

− Ha szeretők leszünk, halálra ítélt szeretők leszünk. Vagy így, vagy úgy. Akár meghalunk holnap, akár életben maradunk.

− Hát akkor élvezzük a pillanatot − mondta a férfi, és úgy emelte a karjába, mint egy csecsemőt. − Csináltad már valamikor?

− Egyszer. Be vagyok avatva − mondta Kleopátra idegesen, miközben lefeküdt a tollal tömött matracra. Arkhimédész leült mellé, és simogatni kezdte Kleopátra testét, jobb kezével először egyik, majd másik mellét dédelgetve. Hogy teheti ezt ilyen felszabadultan, miközben a királynőt tilos megérinteni, csodálkozott Kleopátra. Megértette a protokolláris megfontolást, mivel az érintés hatására az ember valóban megfeledkezhet magáról − pozícióról, országról, királyságról. És mégsem állította le a férfit, hanem hagyta, hogy az ujjak becsippentsék a mellbimbóját, mígnem teste ívvé feszült a gyönyörtől, s keresni kezdett valamit, amit nem tudott azonosítani, csak azt tudta róla, hogy őrülten szüksége van rá.

Odahúzta a férfi száját a sajátjához. Itt volt az ideje, hogy megismerje az életnek ezt az oldalát, hogy felfedezze azt a bizonyos sötét barlangot, mely otthont ad annak a fenevadnak, melynek létezéséről régóta tudomása van, de amelynek szilaj sóvárgását mindeddig elhárította a kötelesség nevében. És íme, itt egy férfi, aki szereti őt. Aki az életét adná érte, akár a következő napon, ha kell.

Arkhimédész elszakadt tőle. − Te királynő vagy, és egy napon igazán nagy, varázslatos és bölcs királynő válik belőled, ha az istenek is úgy akarják. De most, ebben a pillanatban csupán fiatal lány vagy, aki hamarosan nővé változik.

− Ilyen nagy hatása van ennek a tapasztalásnak? – kérdezte Kleopátra.

− Ha jól csinálják − mondta Arkhimédész, és rámosolygott, először ezen az estén. − Vívódom magamban e pillanatban, hogy pusztító szenvedéllyel töltsük el az egész éjszakát, vagy gyengéd szerelmeskedés után hagyjalak pihentető álomba merülni.

− Légy gyengéd hozzám, bátyus, és tartogasd a pusztító szenvedélyt az ellenségeinknek. Ha holnap élünk és szabadok leszünk, átadom magam egész éjszakára a pusztító szenvedélyednek.

Nem először járkált a halottak között, de eddig még nem látott olyan legyőzött ellenséget, amely ennyire belekényszerítette volna a háborúba és a rombolásba. Hálás volt a testmagasságáért, mert így kellő távolságban lehetett a halottak és a haldoklók megkínzott arcától, akik közül jó néhányat felismert.

− Ők akarták − mondta Caesar Polliónak, aki komoran lépkedett mellette. − Ők kényszerítettek erre, nem igaz? Az összes békekísérletem ellenére. Nézd a halottakat, Pollio. Most én lennék a helyükben, ha engedek a követeléseiknek, és megadom magam.

Caesar sóhajtott, átlépve egy nagydarab thesszáliai katonán, azok egyikén, akiknek Pompeius megparancsolta, hogy védjék a tábort, miközben ő maga elmenekült. Caesar szemrevételezte Pompeius elhagyott szálláshelyének fényűzését, az arany− és ezüsttálakat, melyeket oly nagyvonalúan és derűlátóan helyeztek el a szenátor asztalán. A finom hímzésű asztalterítőket. A kerámiából készült borospoharakat. A fennhéjázó bolondok azt hitték, hogy a napnak e szakában már saját győzelmüket fogják ünnepelni.

Caesar az emberei éhezésére és nyomorúságára gondolt, mindarra a szenvedésre, amelyet ki kellett állniuk, amíg Pompeius itt, ebben a jól ellátott táborban dőzsölt, és ugyanazt a bőséget élvezhette, melyhez római palotáiban hozzászokott. Ő nem ilyen volt. Nem az a fajta, aki a henye pazarlásban fürdőzött. Ezért maradt életben, és ezért lépkedhetett most az ellenség katonáinak holttestei között.

Soha nem engedte meg magának a kárörömet, de a megalázott és legyőzött honfitársai iránti együttérzés hamar átfordult nagyfokú elégedettségbe.

− Mi mást tehettem volna? − tette fel Polliónak a költői kérdést. − Ők keresték a bajt.

A valódi éhezés borzalmas nyarát élték meg, macska-egér játékot játszva Pompeiusszal, aki nem volt hajlandó ütközetbe bocsátkozni. Egy iszonyúan száraz augusztusi napon, amikor Caesar már biztos volt benne, hogy emberei vagy megölik, amiért belerángatta őket mindebbe, vagy egyszerűen elpusztulnak az éhségtől és a betegségtől, Caesar egyik kéme őrült tempóban bevágtatott a táborba, és jelentette, hogy a Pompeiusszal együtt táborozó szenátorok nem tűrik tovább vezérük tétlenségét. Biztosak voltak a győzelemben, és ahogy a felderítő mondta, követelték Pompeiustól, hogy „egyszer s mindenkorra intézze el Caesart”.

A kém beszámolt egy beszélgetésről, melyet sikerült kihallgatnia. Az áruló Labienus biztosította Pompeiusékat, hogy Caesar hadserege már nem az a haderő, amely meghódította Galliát, sokkal inkább fáradt zsoldosok gyülekezete, és bármelyik pillanatban készen állnak a dezertálásra. A kém beszámolt arról is, hogy lehallgatta, amint a szenátorok felosztották maguk között a Caesar legyőzésekor esedékes zsákmányt. A kém közelebb hajolt Caesarhoz: − Már az ön Via Sacra-i hivatalán civakodnak, uram.

− Igazán? − Caesar érezte, ahogy egész lényét átitatja a felháborodás a szenátorok idő előtti pimaszsága hallatán.

− Igen, uram. Minden szenátor Pontifex Maximus akar lenni. − Polliónak, Caesar tisztjének, aki a legmagasabb nobilitáshoz tartozott, azt jelentette a felderítő, hogy a mohó szenátorok már azon civakodnak, kié legyen a város környéki villája. − A tengerre nyíló pompás kilátása miatt küzdenek érte ilyen hevesen, és a kitűnő fürdője miatt, melynek, azt mondják, páratlan fiatalító hatása van.

− Ennyire semmibe vesznek? − kérdezte Caesar Polliótól, elmélázva. − Ennyi év után? Azok után, hogy időről időre megmutattam nekik, mi történik végső soron azokkal, akik szembeszállnak velem? Akik megsértenek? Úgy látszik, nincs más választásunk, meg kell adnunk nekik, amit megérdemelnek.

Aznap délelőtt Caesar látta, amint Pompeius emberei kezdenek lassan leereszkedni a pharszaloszi hegy tetejéről − a mohó szenátorok tehát a jelek szerint valóban rávették Pompeiust, hogy feladja logikus tervét, Caesar erőinek halálra éheztetését. Caesar ezúttal nyíllövésnyire került a totális ütközettől. Érzékelve, hogy ez a legkedvezőbb alkalom számára, tekintve, hogy a hegyekben Pompeius teljesen el volt vágva hadseregének legerősebb részétől, a tengerészettől, Caesar azonnal a lehető legelőnyösebb hadrendbe állította katonáit. A borzalmasan megcsappant Kilences légiót, mely a legnagyobb veszteséget szenvedte el Dürrakhionnál, a balszárnyra rendelte, Antonius parancsnoksága alatt. A fiatal tiszt harci kedve és kitűnő beszédkészsége megacélozhatta a katonák szívét − képes volt tíz emberrel is elhitetni, hogy olyan erősek, akár egy egész légió. A hűséges Domitius került középre, és maga Caesar vezényelte a jobbszárnyat, amelyet a szívéhez legközelebb álló Tizedik légió alkotott.

Ám ahogy az ellenséges hadállások felfejlődését figyelte, Caesar észrevette, hogy Pompeius a teljes lovasságot bal oldalra gyűjtötte, ilyen módon Caesar jobb oldalát célozva meg. Sőt az összes íjászát és lövészét is azon az oldalon állomásoztatta. Világossá vált, hogy Pompeius terve az volt, hogy szétlöveti, majd lovassággal hátba támadja Caesar jobbszárnyát.

Fedezetként minden légióból egy, összesen hat szakaszt vont össze, hátvédet képezve a jobbszárnyon. Hirtelen, talán isteni sugallatra, az a gondolata támadt, hogy megparancsolja a dárdavetőinek: ne a lovasok lábára vagy combjára célozzanak, hanem az arcukra, ahogy a barbár parthus harcosok teszik.

− A hiúságuk okozza majd halálukat − mondta embereinek, akik kezdetben ódzkodtak az ötlettől. − Valamit tennünk kell, amivel ellensúlyozzuk a számbeli fölényüket. Ígérem nektek, hogy ezek a hímringyónak öltözött, hosszú hajú, pöffeszkedő lovas katonák nyomban elkezdik félteni a csinos kis arcukat, és megfutamodnak. − A megjegyzés harsogó nevetést váltott ki Antoniusból, aki mestere volt a lovassági stratégiának, és pontosan tudta, mennyire büszkék ezek az emberek a megjelenésükre.

Caesar, ahogy a csaták előtt mindig, most is kiválasztotta az egyik legjobb emberét, a nagy centuriót, Caius Crassiniust, és megkérdezte tőle: − Milyenek a kilátásaink mára?

Crassinius a hadvezérére nézett, ragyogó, hűséges tekintettel, mely teljesen ellentétben állt félelmetes megjelenésével. − Győzni fogunk ma, Caesar, és ennek a napnak a végén ki fogom érdemelni a dicséretedet, élve vagy halva. Hasznosítva a Caius buzgalmából fakadó lendületet, Caesar megindította a rohamot, vállalva azt a kockázatot, hogy hátrahagyja a teherhordó szekereket és az ellátmányt, ami végső vereséghez vezethetett volna, ha az ütközet nagyon sokáig tart.

De nem tartott soká. Pompeius lovassága nagy ellenállást tanúsított ugyan Caesar első támadásakor, ám ekkor a hat rejtett alegység iszonyú erővel rárontott a lovasságra, és a dárdákat, ahogy Caesar parancsolta, egyenesen a lovasok arcába irányozták. Caesar jóslata olyannyira bevált, hogy a csata kellős közepén kénytelen volt hangos nevetésre fakadni. A hiú lovassági tisztek rájöttek a támadás módszerére, megfordultak, és elinaltak, nagy lehetőséget adva Caesarnak, hogy kézbe vegye a csata irányítását. Maga Pompeius teljesen összezavarodott, sietve visszavonult a táborba, amin Caesar igencsak elcsodálkozott, hiszen ez a magatartás aligha illett egy római generálishoz. Ő, Caesar, inkább meghalt volna az utolsó emberével együtt, semhogy elszaladjon, mint egy ijedt gyerek.

Pompeius egyik tisztje azonban mintha meggondolta volna magát a visszavonulást illetően. Leírt egy kört a lovával. Caesar arra gondolt, át akar állni Caesar táborába, mivel a katonák gyakran tettek ilyet, amikor a csata kimenetele már eldőlni látszott. De a férfi nem Caesar felé lovagolt. Ehelyett váratlanul Caius Crassiniusra rontott, és elvágta a centurio torkát. Caesar odasietett az emberéhez, aki majdnem leesett a lováról. Caesar elkapta, a haldokló ember szemébe nézett, és így szólt: − Ma minden emberemnél jobban kiérdemelted a dicséretemet, barátom.

Caesarnak most könnyes lett a szeme, ahogy Crassiniusra gondolt. Különleges emlékművet állíttat fel a hűséges centurio emlékére, hogy nemzedékek jöjjenek el erre a helyre, és tisztelegjenek a bátorsága előtt. Ez szép gesztus volt ugyan, de aligha elegendő. Oly sokan haltak meg Caesar szolgálatában, még ha minden gondolatával és energiájával azon volt is, hogy megvédje őket.

Pollio szakította meg a gondolatait. − Uram, az írnokoknak vannak becsült számaik. Rögzítem őket arra az esetre, ha be akarja venni azokat a csatáról szóló beszámolójába. Pompeius egyértelműen létszámfölényben volt velünk szemben, méghozzá kettő az egy arányban. Negyvenhétezer a huszonkét-ezerrel szemben. Antonius, aki nagyon jártas az efféle dolgokban, egyetért a számolással.

Caesar körülnézett Pompeius elhagyott táborában. Csak a rabszolgák és a hosszúra nyúlt háború ellátmányi személyzete maradt ott, kegyelemért könyörögve. Pompeius, a hadserege és ami a római szenátusból megmaradt, szétszóródott a szélrózsa minden irányába, mint a házi szemét, amit a parasztasszony kiszór a hátsó ajtón.

− Pompeius hová megy? − kérdezte Caesar Polliót. − Tudunk róla valamit?

− Állítólag Larissza felé tart vagy harminc emberrel, és onnan a partra, ahol a flottája állomásozik. Nyilvánvalóan a szokásos dologra készül: megpróbálja újraszervezni a seregét a keleti területeken.

− A következőket rendelem el. Közölni kell az emberekkel, hogy nem vesztegetünk időt a tábor kifosztására. Az éjszaka beállta előtt erődítményeket kell kiépíteni a hegy körül arra a valószínűtlen esetre, ha váratlan ellentámadás következne be. Felosztom az embereket azokra, akik itt maradnak, azokra, akik visszamennek a saját táborunkba, és gondoskodnak a biztonságáról, és azokra, akik velem jönnek Pompeius és serege üldözésére.

Pollio összegyűjtötte a megfelelő tiszteket Caesar kívánságának végrehajtásához.

− Tábornok, van egy különleges ajándékunk az ön számára − mondta az egyik kapitány. Egy kosár megsárgult tekercset hozott magával. − íme, Pompeius magánlevelezése. − Odatartotta a kosarat Caesar elé, aki felkapta a fejét, és belenézett, de nem vette el a felkínált ajándékot.

− Uram, az ellensége magánlevelezése − mondta Pollio. − Egészen biztos, hogy rengeteg információ van ezeken a papírokon.

− Égessétek el − mondta Caesar. − Ez egy nemesember magánlevelezése. Azt mondtam, azonnal égessétek el. És nehogy belekémleljetek. Minden levelet elégetni.

− De miért, uram? − kérdezte Pollio.

− Mert így helyénvaló − vetette oda Caesar hanyagul. Majd elbocsátotta a tiszteket.

− Természetesen, uram.

− Öt légiót viszek magammal, Pollio. De mielőtt elindulunk, úgy gondolom, a tisztikar megérdemel egy kis különleges kényeztetést.

− Mi lesz, uram?

− Végigéheztük a nyarat. Miért kellene elpocsékolnunk ezt a sok ételt? Nos, rajta, lakomázzunk egyet abból, amit Pompeius kitűnő szakácsai előkészítettek a győzelmi ünnepükre. De ne zabáljuk agyon magunkat, ahogy az a kövér ember, akit legyőztünk, inkább élvezzük az ízét minden egyes falatnak.

− Pompás ötlet, uram.

Az étel hatalmas sikert aratott. Antonius, aki egyformán szeretett enni inni, és társalogni, hosszú beszédet tartott, dicsérve a sültek, a szárnyasok, a disznószeletek minőségét és a szakácsokat, akik úgy viselkedtek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az egyik hadsereg helyett a másik esik be vacsorára. Caesart általában hidegen hagyták a kulináris élvezetek, most azonban rendkívül udvariasan kezelte a szakácsokat, és odáig ment el, hogy kijelentette: életében ilyen finom ételeket nem evett.

A hadvezér kezet mosott egy tálkában, majd felállt. Pollio talpra ugrott. Caesar intett a többieknek, hogy maradjanak ülve. − Fejezzétek be a vacsorát. Keményen megdolgoztatok érte. Nekem mennem kell.

Caesar emberei morogtak korai távozása miatt. Egyesek kérlelték, hogy üljön vissza, és érezze jól magát. Mosolyogva viszonozta a hűségüket és a kedvességüket. De jelezte, hogy nem időzhet tovább.

− Egyszerűen el kell kapnom Pompeiust, hogy megköszönjem neki ezt a pompás lakomát.

Az emberek nevettek és tapsoltak. Amint Caesar eltávozott az asztaltól, félrevonta Polliót. − Mennyi idő alatt terjed el a győzelmem híre?

− Olyan gyorsan, ahogy az emberek utaznak, uram. Ha a szokásos csatornákon terjed a hír.

− Ez elég hatékonynak bizonyult a múltban, igaz?

− Igen, uram. Két héten belül az egész civilizált világ tudni fogja a mai nap történéseit.