TIZENHETEDIK FEJEZET

Caesar az ostrom alá vett és ledöntött fal törmelékein ült és napozott. Az ősz hamarabb jött Galliában, mint Itáliában, és annyira kellemes tudott lenni. A légiói odalent tüsténkedtek, serényen takarítgatták el a megharcolt és megnyert csata romjait, hatalmas zsákokba rakodták a megmaradt gabonát, számolták a lovakat, javítgatták a bőrszíjakat, mely a páncélzatukat tartotta össze, és szekerekre rakták a faltörő felszereléseket. Mitől lehetne még ennél is boldogabb? Caesar maga se tudta. Feltételezte, hogy a sors felismerte tehetségét és törekvéseit, és úgy döntött, hogy a kezére játszik.

Sok éve várt erre a pillanatra, amikor végre fellélegezhet, amikor bizonyos lehet abban, hogy ezt a közönséges törzsekből álló lázadó népséget egyszer s mindenkorra móresre tanította. Öt hosszú évig tartott, de ezen a reggelen üzenetet kapott Vercingetorix embereitől, hogy vezetőjük tudni szeretné a megadás feltételeit. Caesar gyorsan visszaküldte az utasításait. Tegyék le a fegyvert, és jelenjenek meg előtte.

Az óriásember, még mindig nagyon fiatalon, most feléje lépkedett. Hány éves lehet? Harminc? Egy Nagy Sándor, csak éppen a görög tábornok nem rendelkezett ilyen impozáns testmagassággal. Fegyvertelenül közelített, embereivel körülvéve, akiknek többsége zokogott. De nem úgy Vercingetorix. Büszkén viselte kifényesített ezüst− és bronzpáncélját. Milyen jól mutat majd Caesar római otthonában.

A szőke férfi megszaporázta lépteit, ahogy egyenesen Caesar felé közelített. Emberei lemaradtak, összekulcsolt karokkal egymást támogatták, amikor vezetőjük leborult Caesar lábai előtt. Majd egyenesen legyőzője szemébe nézett. − Azt mondtam az embereimnek, hogy öljenek meg vagy adjanak a kezedre. Nem vagyok halott, következésképpen irgalomért könyörgök. Nem magamnak. Az embereimnek.

Köszönöm, Vénusz Anya, mondta Caesar csendesen, az ősanyához intézve szavait. Köszönetet mondott azért, hogy itt esdekel a lába előtt bosszúálló végzete, az az ember, akinek arcátlan lázadása miatt gallok ezreit kellett lemészárolnia. Az ő Hannibálja. Egy titán, aki egy fejjel magasabb nála, s akinek izomzata a háromszorosát teszi ki karcsú fizikumának. Egy olyan férfi, akinek − más körülmények között − kíváncsian vette volna szemügyre harci felszerelése alá rejtett adottságait.

− Állj fel, Vercingetorix! Te nem komolyan esdekelsz. Irgalmat kérsz tőlem, de miféle irgalmat tanúsítottál te irántam?

Caesar kihúzta magát, hogy száznyolcvan centis magasságánál is jóval nagyobbnak látsszon, rákészült, hogy mély torokhangon szólaljon meg, hadd hallják szavát a kilométeres szélességben felsorakozó katonák is.

− Arra használtad a barátságunkat, hogy hamis biztonságérzetet keltsél bennem. Amint kitettem a lábam, végigszáguldoztad az országot egyik csücskétől a másikig, hogy elárulásomra szólítsd fel honfitársaidat. És ha nem akartak csatlakozni hozzád, milyen módszerekkel ösztönözted őket? Levágtad a fülüket, megkínoztad őket, kinyomtad a szemüket, izzó karddal megbélyegezted őket, míg végül egyetértettek az őrültségeddel. Te igazi vadember vagy. De szerencsés vadember. Mert tőlem több könyörületet fogsz kapni, mint amennyit te magad adtál a saját népednek.

− Az életem a kezedben van, azt teszel vele, amit akarsz − felelte a férfi. Nem mutatott semmiféle érzelmet, még iróniát sem.

− Verjétek láncra − mondta Caesar az embereinek közömbös hangon. Labienust, a másodparancsnokát hívatta magához, és parancsot adott, hogy keressék ki a foglyok közül az arvemus és az aeduus törzs tagjait.

Caesar figyelte, amint emberei kiráncigálják a hosszú hajú vadembereket a többi fogoly közül, egyik-másik úgy kushadt le, mint aki azt hiszi, különleges büntetésre jelölték ki. Most azonban látni fogják, hogyan is fest ő, amikor könyörületet gyakorol. Caesar a ledőlt fal tetején egyensúlyozott, stabil háromszöget alkotva szétterpesztett lábaival. Felemelte karját, jelezve, hogy szólni kíván, és úgy mosolyodott el, hogy egy pillanatra nyugalom szállt a közönségére − rómaiakra és gallokra egyaránt.

− Hallgassatok rám, arvernusok és aeduusok, akiket megfélemlített ennek az állatnak a förtelmes mesterkedése. Róma nevében a kezetekbe adom a béke és a harmónia kulcsát. Azt mondom mindannyitoknak: menjetek haza békével. Menjetek haza az asszonyaitokhoz, a gyermekeitekhez, a szüléitekhez, és mondjátok el nekik, hogy Caesar könyörületes volt veletek. Mondjátok el, hogy a mai napon Caesar megölhetett volna minden árulót, aki római katonák szenvedését és halálát okozta. Ehelyett Caesar elengedett titeket, hogy hazatérhessetek szeretteitekhez. Menjetek békével.

Az elégedett morajt Caesar a váratlan könyörületének tudta be, melynek híre eljutott a hátsó sorokhoz is. Hagyta, hogy egyik embere lesegítse a szikláról, majd egyenesen szembenézett Vercingetorix még mindig rezzenéstelen arcával. − Most pedig mindegyik emberem, először is a tisztjeim, kiválasztanak egy-egy rabszolgát a soraitokból személyes szolgálatra. Vercingetorix, te most megfordulsz és végignézed a műveletet.

Caesar tudta, hogy a rabszolgák kiválogatása hosszú és unalmas folyamat lesz, amely őt magát is fárasztja, de végére akart járni ennek az egész konfliktusnak. A telet, a tavaszt és a nyarat is azzal töltötte, hogy hallgatta a haldoklók hangjait. De mindenek között talán az időjárás istene volt a legkegyetlenebb.

Télen Vercingetorix felgyújtott minden tanyát, várost vagy falut, melyet Caesar nem tudott megvédeni, hogy megpróbálja kiéheztetni a római hadsereget a termény felégetésével és az állatállomány elpusztításával. Megtorlásként Caesar masszív ostromgyűrűt épített ki Avaricum körül, mely város kikönyörögte Vercingetorixtól a védelmet. Caesar emberei elcsigázottak voltak a hegyi meneteléstől, melynek során többméteres hótorlaszokat kellett leküzdeniük. Elfogyott a gabonájuk, és felélték a lopott és lemészárolt állatok húsát is; így kellett vonulniuk a kíméletlen gall hegyvidéki télben. Caesar és emberei egyaránt fogytán voltak türelmüknek. Egyszer már legyőzték ezt a nemzetet, és most a lázadó Vercingetorix arra kényszerítette őket, hogy még egyszer elvégezzék ugyanazt a munkát.

Mit is tehetett volna Caesar, amikor a katonái − elvadultan, dühöngve, éhesen és az állandó vadételektől még inkább fenevadakká válva − beszabadultak Avaricum városába és elkezdték a mészárlást? Sok háborút megélt harcos létére sem látott még Caesar olyan öldöklést és vérontást, mint amilyen rituális alapossággal kiirtották ezt a várost. A tél pusztításaitól félholt embereken Caesar harcosai fejezték be a természet munkáját, hideg fegyvereikkel kihasítva a férfiak, nők, sőt még a gyermekek beleit is. Még az sem fékezte meg őket, hogy saját maguknak rabolhatnának, illetve saját szexuális vágyaikat csillapíthatnák. Pusztítási vágyuk túlmutatott a pénzen, az élvezeteken is. A tömegmészárlás után két napig tartott a hullák összeszámolása. Harminckilencezer-kettőszázhuszonhét, ha jól emlékezett Caesar.

Ezt tette ez az alak, aki most könyörületért esdekel, ez a Vercingetorix a kétszázezer vandálból és gazemberből álló hadseregével.

A római azt gondolta, hogy az avaricumi vérengzés megfelelő figyelmeztetés lesz, de éppen az ellenkező hatást érte el. A gallok még elszántabbak lettek. Teljes erővel újra kezdték a gyújtogatásokat. Tavasszal Caesar hada már csak olyan területeken menetelt keresztül, ahol egykor tanyák, mezők, malmok és piacok voltak, most viszont mindent hamu borított. Mire a nyár beköszöntött, ruháik és fegyvereik megfeketedtek a gall civilizáció hamumaradványaitól. Vercingetorix mozdíthatatlanul bevette magát Alesia városába. A város egy hegy tetején állt, és megközelíthetetlen volt − legalábbis így gondolta. Nem ismerte talán Caesart, az építőmestert? Vagy reményei ennyire eltorzították ítélőképességét?

Caesar emberei örömmel láttak a feladathoz: az erődítmény megépítéséhez. És Caesar nagyon büszke volt a végeredményre − a körkörös falra, legjobb számításai szerint tizenhat kilométer hosszúságban. A falak három kört képeztek, melyeken nem volt átjárás. Ez volt Caesar fő műve.

Elkobzott minden ételt, amit a gallok megpróbáltak becsempészni a városba. Úgy becsülte, hogy a várost vagy halálra éhezteti, vagy harminc napon belül megadásra kényszeríti.

Két hét után Vercingetorix megnyitotta a kapukat, de csak annyira, hogy kilökhesse rajta azokat, akik csatára alkalmatlanok − asszonyokat, gyerekeket, öregembereket. Tépett rongyokban, zörgő csontokkal jöttek Caesarhoz kegyelemért. De hogyan is vehette volna magára ellensége felelősségét? Biztos volt benne, hogy könyörületességének hírét próbálta meg kihasználni Vercingetorix. Caesar azt mondta az embereknek, hogy menjenek vissza, és a sajátjaiktól követeljenek gondoskodást.

− Nem mehetünk vissza − mondta egy merész asszony, aki Caesar szerint meglehetősen szép lehetett, mielőtt az éhezés nem kezdte meg lakomáját a testén. − A harcosok azt mondták, hogy felfalják a gyerekeinket, ha ez az ára annak, hogy élve maradjanak és harcolhassanak ellened.

Caesar megfontolta a hallottakat, de ennek ellenére elutasította a kérést. Így aztán letáboroztak az erőd alatt, öregek, gyerekek és az asszonyok, akik gondozták őket. A menekültek elrejtőztek a perzselő nap elől, és az éhségtől haldokló gyermekeik sírásával kínozni kezdték a hódítókat. Az öregemberek mély mormogásai, átkai, az anyák és a lányok nyöszörgő sírása, a gyűlölködő fogadalmak minden ellen, ami római, és a rothadás átható szaga − mindez kedvét szegte az érzékenyebb parancsnokoknak. Minden újabb halálesetnél az asszonyok ököllel verték mellkasukat − vajon mi az oka annak, hogy a nők minden kultúrkörben ezt a különös dolgot cselekszik? −, és elátkozták: nem Vercingetorixet, hanem Caesart. Az éhezés ezt váltotta ki belőlük.

Ki másnak kellene fizetnie ezekért a bűnökért, ha nem ennek a gyönyörű, engesztelhetetlen vadembernek?

Vercingetorix meg se rezzent, miközben a római katonák mohón vizsgálgatták harcosait, mint a vásárlók a piaci portékát. Tullian, egy lovassági tiszt, aki homoszexuális hajlamairól volt ismert, a legfiatalabb és legszőkébb katonák közül kettőt is egymás mellé állított, és egyikükről a másikukra tekingetve próbált választani köztük.

− Labienus, kérlek, mondd meg Tulliannak, hogy viheti mindkét fiatalembert. Nem akarom, hogy zavarba ejtse a választás − mondta Caesar, kíváncsian nézve Vercingetorixre, vajon hogyan reagál. A férfi összevonta szemöldökét, de csendben maradt. Végül is, mi más várható Caesar embereitől? A gallok maguk ítélték éhhalálra saját asszonyaikat és gyermekeiket. Azok a kevesek, akik megmaradtak, csontsoványak és haldokolnak. Mégis látványuk őt juttatta Caesar eszébe. Almaiban, melyek mostanában túl gyakran látogatták meg, a haldoklók az ő arcát viselték.

Julia.

Egyetlen gyermeke, a szeleburdi kislány, akit annyira szeretett, halott volt. És Caesar még csak jelen sem lehetett a halálos ágyánál, hogy kezében tartsa kezét, balzsamot kenjen lázas homlokára, hanem itt háborúzott ezekkel a barbárokkal. Részletes jelentést kapott a történésekről; mégis nagyon nehezére esett elhinnie, hogy ő nincs többé. Úgy halt meg, hogy megpróbálta Pompeiust örökössel megajándékozni. Pompeius magába roskadva hatalmas temetési szertartást készített elő a birtokán, Albában, de felbukkant a csőcselék a háza előtt, és a lány testét követelték. Kivitték a házból, és Mars mezején, ahová minden római ellátogathatott, megtartották a ceremóniát. Pompeius szemébe mondták, hogy Caesar lánya a néphez tartozik, nem hozzá. Hogy Caesar is így akarta volna. Azt is jelentették, hogy a halotti máglya nagyon látványos volt. Az egész város gyászolt. Mindenki lerótta kegyeletét Caesar egyetlen örököse előtt. Clodius, szegény, halott Clodius intézte a látványosságot.

Julia halott. Clodius halott. Riválisa, Milo ölte meg a Via Appia egy magányos szakaszán. Az erőszaktól megrészegült Clodius kezéből kicsúszott az irányítás, és a városban akkora lett a zűrzavar, hogy a szenátusa közelgő választások elhalasztásával fenyegetőzött. Antonius, aki a quaestorságért indult, vetett véget mindennek. Kardot rántott Clodius ellen. És megfenyegette, hogy megöli, ha nem változtat a taktikáján. Amikor eljött az ideje, hogy választani kellett Clodius és Antonius között, Caesar döntött. Clodius a múlt, Antonius a jövő. Senki nem versengett Antoniusszal, még maga Caesar sem. Milo gondoskodott a piszkos munka elvégzéséről, megkímélve Caesart attól, hogy szükségszerűen szembeforduljon egy régi baráttal. A könnycsepp, melyet Caesar Clodius haláláért ejtett, pusztán nosztalgiából fakadt.

És most Crassus. Szegény, öreg Crassus, aki mindenáron versenyre akart kelni Pompeiusszal és Caesarral, elmenetelt a kegyetlen Parthiába, ahol őt és embereit − köztük a saját fiát − könyörtelenül lemészárolták Carrhaenál, azon a helyen, ahol a zsidók istene szólt − az ő hitük szerint − Ábrahám prófétához. Crassus fejét elvitték Parthia királyának, egy szörnyetegnek, aki a perverz görög színjátékok élvezetéről volt hírhedett, és aki arra használta a váratlan ajándékot, hogy aznap este Pentheus fejeként használta Crassus fejét a Bacchus című darabban.

− Mindenki azt mondja, hogy Crassus volt a Korinthoszi-földszoros − jelentette Caesarnak az egyik titkára. − A védőfal, mely megakadályozta, hogy a két tenger, ön és Pompeius összecsapjanak.

Caesar elgondolkodott a metaforán. Vajon találó volt? Nem tudta, hogy aggódjon-e vagy sem a benne rejlő jóslat valóra válása miatt. Talán még korai.

A jelentések szerint Pompeius minden figyelmét új feleségének, Corneliának szentelte, aki Crassus meggyilkolt fiának a fiatal özvegye volt. Azt mondogatták, hogy Pompeius szeretett kertjében andalognak, virágfüzérekkel a nyakukon, egybekelésüket ünnepelve, mintha egyiküknek se lenne gyászolandó hitvese. Szégyenteljes. Caesar beismerte magának, különösen az bántja, hogy Julia helyét olyan hamar elfoglalták.

Meg akarta sérteni őt Pompeius? Tény, hogy Julia halála óta folyamatosan versengett vele. Caesarnak legalábbis úgy tűnt. Amikor meghódította Britanniát, Pompeius épített egy varázslatos színházat. Amint legyőzte a gallokat, Pompeius Clodius nyomdokaiba lépett, és ingyengabonát osztogatott a tömegnek. Pompeius hátat fordított a Rómában tomboló erőszaknak, kilépett a hivatalából, és visszavonult kertjének rejtekébe. De Caesart nem tudta megtéveszteni; tudomására jutott, hogy Pompeius megpróbált nyomást gyakorolni a szenátusra, hogy diktátorrá nevezzék ki.

Ám ez nem fog sikerülni.

Caesar felemelkedett, érezte megint a már ismerős, könnyű szédülést a fejében, a mostanában oly gyakori jelenséget: elsötétedett minden a szeme előtt, amikor talpra állt. Késő délután volt, és megint elfelejtett enni. Habár az ételt már feltálalták, gondolatai másfelé jártak, nem a táplálék elfogyasztására összpontosított.

A katonák kiválogatták a rabszolgáikat. A többi gallt lábánál fogva láncra verték, tizenkettőt egy sorba, és a málhás szekerek után vezetve elindították őket Róma felé, ahol majd eladják őket a rabszolga-vásárokon. A maradékból a jobbakat kocsikra rakták − ajándékok Caesar barátainak és szövetségeseinek Rómában. Nők nem voltak. Ez gondot jelentett. Hány barátja kért egy szőke barbár nőt háztartása színesítésére? Nos, eleget küldött már nekik.

− És mit kezdjünk Vercingetorixszel? − kérdezte Labienus.

Caesar ránézett az ellenségére. − Óh, hát ő visszajön velem Rómába, és ott fog parádézni majd láncon, a diadalmenetemen. A nők nagyon fogják élvezni.

Caesar a tábor felé indult, Hirtius melléje keveredett. A két férfi csendben lépkedett. Caesar emberei − szorgosan, mint a hangyák − kihordták a város maradékát a kapukon, és felpakolták a nagy szekerekre. Fazekakat, szőnyegeket, ezüst− és bronzserlegeket, borbélyfelszereléseket, vizestálakat, még az éjjeliedényeket is. Bármit, ami behozza az árát az otthoni piacokon. Caesar negyvenkét szekeret számlált össze katonái csillogó páncéljaival, érméivel és ékszereivel, lovas felszereléseivel, díszes nyergeivel megrakodva. Az arannyal, az ezüsttel és a városi népek vagyontárgyaival együtt igazán hatásos látványosság. De semmi sem elég; az otthoni étvágy kielégíthetetlen.

Mi lesz ezután? Rabirius örökké azzal zaklatta őt, menjenek Egyiptomba, és hajtsák be az öreg király adósságát, most, hogy visszahelyezték őt. A pénzt, amivel nekünk tartozik, templomok újjáépítésére költi, és arra, hogy visszavásárolja népe jóindulatát, panaszkodott Rabirius a leveleiben. Nem tudnál tenni valamit ellene? Antonius lenyűgözően mesélt Egyiptom nagylelkűségéről. Habár a szenátus ellene lenne, mégis el kéne mennie, hogy Róma nevében előterjessze a követelést. Habár a szenátorok elleneznék, hogy kiterjessze a hatalmát, Caesar úgy gondolta, ha elküldené részesedésüket az egyiptomi kincstárból, semmit sem küldenének vissza belőle.

− Összeállítottam a kért statisztikát, uram − mondta Hirtius. Ő volt Caesar kedvenc titkára, nyugodt, szerény, elég intelligens ahhoz, hogy kitalálja Caesar gondolatait, de nem annyira ambiciózus, hogy visszaéljen ezzel a képességével. − Összesen nyolcszáz gall várost és falut foglaltunk el. A lázadók vesztesége összesen egymillió-egyszázkilencvenkétezer emberélet, amennyire pontosan ki tudtam számolni.

− Köszönöm, Hirtius, én is ennyire becsültem. – Több ember, mint ahányan Róma városában élnek.

− Jó ötletnek tartja, hogy közzétegyük ezeket a számokat a jelentésben? − kérdezte a titkár. − Elég megdöbbentőek. Különösen azok számára, akik nincsenek tisztában az itteni körülményeinkkel.

− Feltétlenül − mondta Caesar. Végül is nem római talán a gondolat, hogy egy háborút nem szabad feladni addig, amíg nincs megnyerve? Emellett Caesar úgy vélte, hogy ezek a számok inkább felvillanyozzák, semmint elriasztják az embereket. − A könyörületességem minden gyanú fölött áll.