TIZENHARMADIK FEJEZET

 

 

Caesar hátravetette fejét és úgy nevetett. A szenátus, tűnődött, olyan, mint egy férfi nemi szerv: petyhüdt és erős, kemény és puha, agresszív és visszahúzódó. Merev és összeaszott. Mostanáig két heregolyója volt − Cato és Cicero. Az egyiket Caesar sikeresen eltávolította. Most a másik következett, így a kasztráció teljessé válhat.

Egyedül volt a szálláshelyén, az Alpokon inneni Galliában − nem annyira messze Rómától, hogy ne az ottani dolgok foglalkoztatták volna folyamatosan −, és úgy táborozott le, hogy biztos lehessen benne, nincs túl távol arra az esetre, ha a politikai kurzus ellene fordulna, és gyorsan kellene cselekednie. Nyolc légió a parancsnoksága alatt, mindössze kétnapi menetelésre a várostól, talán elég bátorítást adhatott a Szerencsének, hogy az ő oldalán maradjon.

Visszadőlt az állítható támlájú, póniszőrrel bélelt fekvőszékben, amelyet a fővárosból hozatott saját használatra. Általában nem volt oda a luxusért, de most jólesett, ahogy a könnyű állatbőr simogatja a nyakát, a karját és a lábát a hosszú, fárasztó nap után. Pihentette a testét, és közben Ciceróra gondolt. Cicero alapjában véve nem állt másból, mint beszédből, de milyen beszéd volt az! Milyen gyönyörűen előadott és felhevített vitriolos beszédek voltak ezek. És milyen gyakran megesett, hogy barátja, Caesar ellen fordította kivételes beszédkészségét, gúnyt űzve belőle. Cicero szenvedélyes szószátyárkodása felbátorította a Caesarral szemben álló szenátorokat, és erősebbé, bátrabbá és akaratosabbá tette őket, mint amennyire valójában voltak. Ezért Cicerónak mennie kell, legalábbis egy időre.

− Ennek átmeneti intézkedésnek kell lennie – mondta Clodiusnak Rómában töltött utolsó napján. − Nem kívánok tartós sérelmet okozni neki, a hibái ellenére sem.

− Hibái márpedig vannak − erősített rá nyomban Clodius, aki nem osztozott Caesarral az öregember iránti szeretetében. − A hiúságnak soha nem volt jobb barátja. Politikailag egyik oldalról a másikra ugrál, mint a gyerekek a kötélhúzásnál. A mások elleni kirohanásokban megnyilvánuló tehetsége minden egyéb képességét fölülmúlja. És egyszerűen nem hajlandó befogni a száját, még akkor sem, ha felszólítom rá, hogy fogja be.

− El kell ismernem, hogy mindez igaz, de ezzel együtt én szeretem az öreget.

Cicero nagyon sokat segített Caesarnak a latin nyelvtanról szóló összeállítás elkészítésében, ezért Caesar elhatározta, neki ajánlja a munkát. Nem kedvelte Cicero meglehetősen cikornyás stílusát, hiszen az annyira elavult volt. De kétségkívül megvolt ennek is a szépsége, mint ahogy a múltbeli dolgoknak oly gyakran megvan. Caesar szerint Rómában mindössze ketten voltak, akik rendelkeztek azzal a kifinomult képességgel, amellyel a politika, filozófia, művészet, irodalom, tudomány és retorika minden aspektusát egyszerre tudták tanulmányozni − ő és Cicero. Természetesen Cicero tehetsége nem terjedt ki Caesar géniuszának másik arénájára, a hadászatra. De nem számít. Elég bátor volt ahhoz, hogy eleget tegyen a kötelességének, ha a haza megkívánta. Most ugyan fizetni fog ezért a bátorságáért, de nem túl drágán. Boldogabb időkre, melyek bizonnyal elkövetkeznek, Caesar biztosítani fogja Cicero túlélését, sőt akár újbóli virágzását is.

− Mi következzék? − kérdezte Caesar. − Van valami terved?

− Hadd legyen ez az én kis meglepetésem, kedvesem. A születésnapi ajándékom számodra. Ez a legkevesebb, amellyel meghálálhatom a patronálásodat − mondta Clodius szokásos huncut kacsintásával. Caesar azonban aligha tudott várni.

Clodius csodálatos beruházás volt. Caesar egyszer sem bánta meg, hogy a mostani pozíciójába juttatta ezt az embert, azaz néptribunt csinált belőle. Visszagondolt Clodius meglepetésére, amikor tájékoztatta őt arról, hogy meg fogják választani arra a hivatalra, mely a nobilitás tagjai előtt zárva volt − a szabály valójában a plebejus osztály védelmét szolgálta a szenátus abszolút hatalmával szemben.

− Hogyan fogsz javaslatot tenni, Julius, a néptribunná választásomra, amikor a nevem és a patríciusságom éppen oly régi, mint a tiéd?

− Mos, ez az egyetlen módja, hogy megvétózhasd a szenátust − felelte Caesar. − Ezt egyszerűen keresztülvisszük. Emellett az alacsonyabb osztályok teljességgel imádnak téged. Nem lesz semmi gond, meglátod.

Ez egyszer Caesar a saját játékában győzte le Clodiust, olyan tervet eszelve ki, amely − Clodiusnak el kellett ismernie − meghaladta még az ő zsenialitását is. Pontifex Maximusként, Róma vallási vezetőjeként Caesar elintézte, hogy Clodiust törvényesen örökbe fogadhassa egy plebejus. Ez önmagában még nem lett volna akkora hőstett, hiszen sok patrícius adoptált felnőtt fiút, hogy örököst kerítsen. A botrányos az volt, hogy az örökbe fogadó apa még nem érte el a nagykorúságot, miközben a hagyomány és a törvény egyaránt megkövetelte, hogy az apának legalább tizennyolc évvel idősebbnek kell lennie, mint az örökbe fogadott fiúnak. De Caesar a ceremóniáig csak ezt a fiút tudta felhajtani. A szenátus tiltakozott az arcátlanság ellen, de nem tudta hatályon kívül helyezni Caesar intézkedését. Caesar olyan gyorsan lerohanta őket, hogy semmi mást nem tehettek, tátott szájjal bámulták, ahogy a harmincéves Clodiust fiává fogadja egy kisfiú, akinek még a szakálla sem serken. Caesar és Clodius úgy dolgoztak össze, mint egy olimpiai versenypáros. És most, még ha Galliában volt is, távol a római politika színterétől, Julius Caesar, az arisztokrata férfi, aki a népért küzd, teljes kontroll alatt tartotta az eseményeket római emberének, Clodiusnak köszönhetően.

Caesar megkönnyebbült, hogy megszabadult a várostól. Tartott tőle, hogy nem tudja otthagyni Rómát a szenátus szakadatlan akadékoskodásai miatt. Véget nem érő beszéd, beszéd, beszéd − a szenátus három napon keresztül vitatkozott arról, hogy Caesar egy évvel korábban jogszerűen fogadtatta-e el a törvényét vagy sem. Nagyon fárasztó volt, és a végére Caesar már annyira feldühödött, hogy rájuk hagyta az ügyet: döntsék el saját maguk. Neki a provinciát kell kormányoznia − azt a provinciát, ahol a törzsek jelenleg egymás ellen háborúznak, de bármelyik pillanatban Róma ellen fordulhatnak, ha nem teremt rendet közöttük.

− Olyanok vagytok, mint az öregasszonyok − mondta a szenátoroknak. − Öregasszonyok, csak éppen a nélkül a körültekintő bölcsesség nélkül, amelyre akkor tesznek szert a vén banyák, amikor a férfiak elcsábítására már semmi reményük.

Ahogy Caesar és a légiói kimasíroztak Róma kapuin Gallia felé, Clodius, Caesar nevében, kegyetlenül és nagyon gyorsan cselekedett, ami egyébként nem volt jellemző köntörfalazó természetére. Szervezni kezdte azokat a tömegeket, melyek Rómába özönlöttek az ingyengabona-osztás hírére. Körzeti szövetségekben egyesítette a különböző nemzetiségű embereket − azokat a csavargókat, akiknek semmi egyéb céljuk nem volt, csak hogy némi betevő falathoz jussanak. Egy hónapon belül a város valamennyi kerületét ellenőrzésük alá vonták. Káprázatos, gondolta Caesar. Felülmúlhatatlan.

− Most pedig Pompeiusra megyünk rá − mondta Clodius.

− Vele rendkívül óvatosan kell bánni. Végtére is a szövetségesem és a vejem − mondta Caesar. − Nem akarom Pompeiust elidegeníteni. Legalábbis még nem.

− Ne aggódj, drágám − mondta Clodius jókedvűen, mielőtt Caesar távozott. − Mindannyian engem fognak hibáztatni. Te még csak nem is leszel itt. Hogyan is hibáztathatnának téged?

Alig hagyta el Caesar a város falait, Clodius máris összecsődíttetett egy tömeget a Fórumon kívül, hogy Pompeius ellen izgassa őket, míg az odabent ítélkezett. Pompeiust meglepte, hogy Clodius elhagyta a Fórumot. Ezután Clodius kiengedte a börtönből Pompeius legyőzött ellenségét, Tigranészt, és ivócimborájává fogadta. Caesar tudta, mennyire feldühíti ez Pompeiust, aki rettenetesen büszke volt arra, hogy külföldi vezetőket börtönzött be a fővárosban.

Végső csapásként Clodius elküldött egy fegyveres rabszolgát a szenátusba, aki megpróbálta megölni Pompeiust. Valójában álmerényletről volt szó; senki nem kívánta a halálát. De abban a hitben, hogy alig úszta meg ép bőrrel, Pompeius visszavonult az albai hegyek között épült villájába. Lemondott minden felelősségről − ő, akit a szenátus a legerősebb fegyverének tekintett.

Caesar nem igazán igazodott ki Pompeiuson. Teljesítménye vetekedett Sándoréval. Meghódította Európát, Afrikát és a Keletet; az első két kontinenst gyakorlatilag még szinte kamaszfejjel. Ő volt a világ legrettegettebb embere, nyilvánvalóan sokkal többen féltek tőle, mint Caesartól. Legyőzte a nagy tekintélyű tirannust, Mithridatészt, aki haderejével generációkon keresztül tartotta Rómát rettegésben. Pompeius gazdag volt, hihetetlenül jóképű, és a világ Magnusként tisztelte. Mégis, Clodius leveleinek tanúsága szerint, most gyümölcsültetvényeiben őgyelegve tölti napjait, megbénítva ellenfele terrorjától, arra hivatkozva, hogy ő magánszemély, míg Clodius választott, felfegyverzett tribun, tehát nincs hatalma, hogy ellene forduljon. Végső soron Caesar azt gyanította, hogy Pompeiusnak alighanem van némi jellemhibája.

Nagy ember, de korlátolt. Pompeiusnak a motivációhoz szüksége volt egy erős emberre, mint Sulla, vagy egy erős testületre, mint a szenátus. Rendelkezett vezetői képességekkel, de hiányzott belőle az önálló kezdeményezőkészség, amely például Caesarban megvolt. Pompeius és a hasonszőrűek abban a hitben éltek, hogy valami alá kell támassza a hatalmukat, valami kézzelfogható, legyen az egy dokumentum vagy kormányzati rendszer vagy hadsereg. Nem értették azt, amivel Caesar pontosan tisztában volt: hogy a hatalomnak saját lelke, saját szelleme van. Azoknak, akik megértették ennek a lényegét, nem kellett mást tenniük, csak magukhoz szólítani a hatalmat. Minden egyéb jött magától, és az uralmuk alá került.

Caesarnak azonban volt egy másik aggodalma. Erőteljes hangvételű levelet küldött Clodiusnak, hogy emlékeztesse rá: Julia, a lánya Pompeius villájában tartózkodik. „Téged teszlek felelőssé a személyes biztonságáért” − írta Caesar. Azért is hagyta Clodiust szabadon kormányozni, mert tudta, hogy a férfi mennyire retteg az ilyenfajta nyilvános erőszakoskodásoktól. De azért nem árt az óvatosság. Clodius érezte ezt, és sürgősen visszaírt, hogy Julia biztonságban van, és biztonságban is lesz mindaddig, amíg ő, Clodius Róma levegőjét szívja. Pompeiust meglehetősen magával ragadta a lány, és napjait házon belül töltötte, nemcsak azért, hogy elkerülje Clodiust, hanem hogy élvezze virgonc, fiatal felesége kényeztetését.

Mikor is lehetett utoljára, amikor Caesar megengedte magának, hogy egy szerető eltérítse a kötelességétől? Amikor nagyon fiatal volt, Mikomedész királynak sikerült annyira felizgatnia őt udvarának luxusával, hogy egy időre elfelejtette ambícióit, és Őfelsége szerelmi játékszereként szolgált. De ennek hamar vége lett. Voltak mások is. Servilia, kezdetben, amikor még fiatal volt és tele mohó vággyal; mielőtt még a nő dörzsölt cselszövővé vált. Aztán az első felesége, Cornelia − minden bizonnyal. Egy asszony mély vágyakkal, de mesterkéltség nélkül. Szokatlan. Soha nem találkozott ilyennel később, talán csak odakint a provincián, de azok túlságosan tudatlanok voltak. Akadt néha egy-egy fiú, itt meg ott, de ezek az ügyek se tartottak tovább egy-két napnál. Pompeia. Caesarnak olykor hiányzott a bársonyos sikolya az éjszaka kellős közepén. Elképzelte, hogy Clodius ugyanígy van ezzel. De a szövetségük megőrzése érdekében mindkettejüknek le kellett mondaniuk az ő élvezetes társaságáról.

Nagyon hosszú idő telt el azóta, hogy hagyta volna magát eltéríteni olyan élvezetektől, melyeket pillanatnyilag Pompeius gyakorolt, éppen az ő lányával. És alighanem nagyon hosszú időnek kell eltelnie addig, amíg újra szabadnak érezheti magát az ilyenfajta enyelgésekre. Hiszen annyi tennivaló van.

Caesar lehajolt, és felkapta a legújabb üzenetet Clodiustól.

 

Azt hiszem, gondjaid lesznek az elűzött egyiptomi királlyal. Nem tudja visszafizetni az adósságát, hacsak nem térhet vissza az országába, és Rabirius nagyon nyugtalan emiatt. Rabirius gyakran meglátogatja a királyt a pénze miatt, de a királynak az a válasza, hogy még több kölcsönt vesz fel. Állandóan azt mondogatja Rabiriusnak, hogy vesse latba befolyását, és találjanak valakit, bárkit, aki a nevükben cselekszik. Rabirius megjön hozzám. Tudod, milyen, nem lehet lelőni, így aztán kerülöm a társaságát, amikor csak lehet. Bizonyos szempontból lehet, hogy az lenne a legjobb, ha te magad vonulnál be Egyiptomba. Tudom, hogy ez rendkívül szokatlan lenne, de azt hiszem, elég sokat hozhatna számodra. Lehet, hogy neked kellene ajánlatot tenned a királynak, amíg Pompeius tétovázik. Úgy hallom, a király teljesen ki van készülve Pompeius döntésképtelensége miatt. Tudomására juttattam, hogy talán tőlem kellene segítséget kérnie, amitől Pompeius meg fog őrülni!

Van egy emberem Pompeius berkeiben, aki eddig az információkat szállította. Most azonban fél, hogy lebukik, és azt akarja, hogy mentsem fel a szolgálat alól. Tartok tőle, hogy túlfizettem, és ezért nem akarja tovább szolgának álcázni magát.

Nagyon sok dolgom lesz ma, kedvesem, de hamarosan jelentkezem. Soha nincs vége. Később bővebben. P. C. P.

− Kedves barátom − kezdte Aulétész. − Beszélhetnénk komolyan?

Kleopátra összehúzta magát, fejét elfordítva az asztaltól, szemével egy kis halat követve, mely céltalanul száguldozott a szökőkút vizében. Apja megint meg fogja alázni magát, és megpróbál segítséget kunyerálni Pompeiustól Thea elűzéséhez. Az átriumban ültek, és késő délutáni uzsonnájukat fogyasztották a kert friss gyümölcseiből falatozva, miközben bort kortyolgattak a murrhaserlegekből, melyeket Pompeius Mithridatész sátrában zsákmányolt. Pompeius nem válaszolt a királynak, de könyökével megérintette Kleopátrát, hogy ébren tartsa figyelmét, rámutatva a legyezőre, fosztogatásai egyik pompás darabjára, melyre erdei jeleneteket festettek. − Azt mondják, húszezret kaphatnék egy ilyenért a piacon.

− Bizonyára fáraszt már a társaságunk. Nem gondolod, hogy tervet kellene készítenünk arra vonatkozóan, hogyan mozdíthatnánk el a feleségemet a trónról? − kérdezte a király. − Amennyire csak lehet, hálásak vagyunk a vendéglátásodért, de bizonyára számíthatunk a segítségedre abban, hogy visszatérhessünk a saját országunkba.

− Hadd szeljek le neked egy mangót − mondta Pompeius. Lenyisszantott egy vastag szeletet a bő levű narancsos gyümölcsből, és saját ujjaival helyezte el a király ajkai közt. Valószínűleg, hogy betömje vele a száját − gondolta Kleopátra. − Kóstoltad már a szőlőfajtáinkat? Aulétész tele szájjal rázta a fejét.

− A megsegítésedet illető politika igen összetett, barátom − mondta Pompeius. − Valóban nagyon összetett. A türelmedet kell kérnem.

Pompeius görög házvezetője jött be szaporán a terembe. − Gram, a kapuőrök arról értesítettek, hogy vendég közeleg. Tartok tőle, hogy Cicero lesz az, a szónok, uram.

− Nagy istenek. Mit akar ez? Miért nem figyelmeztetett valaki, hogy ide készül?

− Most kaptam a hírt, uram. Fél órán belül itt lesz.

− Ilyen híres ember − mondta a király. − A lányom olvasta az összes publikált beszédét. Latinul, természetesen. A lányom nagyon művelt.

− Kedves barátom, attól tartok, hogy Cicero meglehetősen kellemetlen ügyben érkezik − mondta Pompeius, kényelmetlenül feszengve a karosszékében. − Tudod, januárban a néptribun, Publius Clodius Pulcher elfogadtatott egy olyan törvényt, melynek alapján a nemes Cicero bűnözőnek minősül.

− El kell ezt magyaráznod nekem, barátom, mert a mi kormányzásunk nagyon különbözik a tiétekétől. Mi nem változtatjuk ilyen gyakran a törvényeinket – mondta a király.

− De Cicerót szeretik Rómában, nem? − kérdezte Kleopátra. Roppantul szerette volna tudni, vajon miért vált Pompeius ennyire idegessé a szónok érkezésének hírére. Hát nem voltak régi szövetségesek?

− Sok évvel ezelőtt, Cicero konzulságának idején kitört egy felkelés Rómában, melyet egy Catilina nevű ember vezetett. Sokan azt mondták, hogy az egész kormányzatot meg akarta dönteni, és Cicero azt állította, hogy különleges bizonyítékai vannak az illető bűnösségére. Cicero letartóztatta az összeesküvőket, és kivégeztette őket.

− Ezt kellett tennie − mondta a király célzatosan. – A lázadókat meg kell semmisíteni. A feleségemet, például.

Pompeius elengedte a füle mellett a király szavait, és folytatta. − Csakhogy Cicero elmulasztott tárgyalást tartani. Emiatt akadtak, akik keményen bírálták őt, míg mások támogatták és a Haza Megmentője-ként ünnepelték, ami nagyon hízelgett neki. Tudod, roppant hiú ember.

− De miért emeltek vádat ellene oly sok év után? – kérdezte Kleopátra.

− Clodius nem nagyon kedveli Cicerót. Olyan törvényt készített, mely megtiltja, hogy tárgyalás nélkül bárkit a rómaiak közül ki lehessen végezni, és ezt visszaható hatállyal ruházta fel, hogy perbe lehessen vonni Cicerót, ami alapot teremthet arra, hogy megszabadulhasson tőle. Ilyen időket élünk. − Pompeius lassan és közömbös hangon beszélt, sokkal inkább úgy, mint egy történész, aki régmúlt korszakról tart előadást, semmint egy aktív résztvevője a napi politikai életnek.

− Miért akar találkozni veled? − kérdezte Aulétész. – Támogatásodat kéri?

− Én már megmondtam neki, hogy semmit nem tehetek. A szenátus ellene szavazott. Két választása van csupán: a börtön vagy a száműzetés. Én az utóbbit javasoltam neki. Ha eljön az ideje, mindent meg fogok tenni, hogy visszatérhessen.

− Ez korrektül hangzik − mondta Aulétész, s közben azon tűnődött, vajon Pompeius őt is ilyen közömbösen ítélné-e el örök időkre?

− Nem hallgat a jó szóra − panaszkodott Pompeius, bekapva egy szőlőszemet, majd a padlóra köpködve a magokat. − Azt mondják, a szenátori tógáját felcserélte rongyos parasztgúnyára, és úgy járja egész nap a város utcáit, hatalmas szónoklatokat tartva, mert ha már egyszer mártírként kezelik, akkor annak is öltözik. Mindenkihez segítségért esdekel, akivel csak szembetalálkozik, legyen az lovag, szenátor, magiszter, mészáros vagy rabszolga.

Pontosan ez az, amire a közömbösséged az apámat is rákényszeríti, gondolta Kleopátra.

− Mondtam neki, hogy példát kell mutatnia, engedelmeskednie kell az alkotmánynak és az ország törvényeinek. Egész életében ugyanazokat az elveket védelmezte, amelyekkel most szembeszáll. Tartok tőle, hogy belebolondult. − Pompeius monoton hangon beszélt, de Kleopátra nem tudta nem észrevenni a védekező tónust a hangjában.

− Uram! − A házvezető berohant az átriumba, és idegesen megállt Pompeius előtt, mint aki attól tart, hogy gazdája az ősi szokást fogja alkalmazni, és megöli a hírhozót. − Az őrszemek jelentették, hogy Cicero közelít a házhoz.

− Figyelj jól, ember! − sziszegett Pompeius. − Nem vagyok itt. Megértetted? Nem vagyok itt, akármit mond.

Kleopátra hallotta, hogy nagy zűrzavar támadt az udvaron, s Pompeius házi személyzete rohant a helyszínre, hogy kiderítse a felbolydulás okát.

− Pompeius, ne szökj meg előlem a szükség óráján! − A hang a külső ajtó felől dörgött, drámaian, érzelgősen, de ugyanakkor követelőzőén, olyan eréllyel, amelyet Kleopátra még soha nem hallott, annak ellenére, hogy a beszélő valójában esdekelt. A lépések hangja felerősödött. − Hol van az ember, kinek mentora voltam, s kit dédelgettem egy életen át?

Az előcsarnokra nyíló ajtó nyitva volt, s így Kleopátra hallhatta a gondnokot, amint ezt mondja: − Kérem, szenátor úr, értse meg, nincs itthon. Felkínálhatok önnek egy meleg fürdőt és egy pohár bort, mielőtt visszatérne a városba?

− Félre az utamból, hazug! Halld szavam, Pompeius, kit Magnusnak neveznek! Az állat Clodius, banditáinak parittyáiból ürüléket lövellt rám a Fórumon. Gyere ki, Pompeius, és lásd a mocskot, melyet a Köztársaságért szenvedtem el!

Pompeius talpra szökkent. − Bocsássanak meg – mondta kurtán a királyi család tagjainak, és olyan gyorsan elviharzott a szobából, hogy közben leverte az egyik értékes murrhaserleget, amely ripityára tört. Hagyva, hogy Cicero az előcsarnokban üvöltsön, Pompeius a hátsó ajtón át a kert felé vette az irányt. − A szokásos rejtekhelye − mondta Aulétész.

A szónok belépett a terembe. Nem annyira hitvány kinézetű, mint Cato, gondolta a hercegnő, de ugyanolyan öreg és házsártos. Tetőtől talpig koszos volt a lovaglástól, foszlányokban lógó tunikát viselt, és egy fiatalabb ember jött a nyomában. Tekintélyes orra mögül lenézett Aulétészre és Kleopátrára. − Hát te ki vagy? − kérdezte Aulétésztől.

− Ptolemaiosz Aulétész vagyok, Egyiptom királya.

− Óh, én jó isteneim − mondta a szónok, ég felé fordítva vizenyős szemeit. Majd sarkon fordult és távozott.

Aulétész fejéhez kapta a kezét. − Ezek azok a nagy emberek, akiknek döntései földrengésszerű hullámokban söpörnek végig a világon?

Lánya szemébe nézett, ráijesztve megviselt arcával. Kleopátra észrevette, hogy a bőr a szeme alatt mennyire kezd már megereszkedni. − Édes, jó lányom, ki irányítja Rómát?

− Ébresztő! − mondta egy hang. − Ébresztő, gyermek! Felkelni.

Kleopátra kinyitotta szemét, de csak sötétséget látott. Egyetlen olajlámpa sem világított. Csupán az unokabátyja hangja töltötte meg az űrt. De hát ő mégse lehetett, hiszen még mindig Görögországban tanult. Ez minden bizonnyal egy álom, gondolta. Almomban jött hozzám, hogy üzenetet hozzon. Újra kinyitotta szemét, és egy férfi körvonalait látta maga előtt.

− Óh, hát ez nem lehet az én kis húgom, Kleopátra. Hiszen Kleopátra gyerek. Még a sötétben is látom, hogy ez itt egy fiatal nő.

Kleopátra felült, nyakáig felhúzva a lepedőt.

− Arkhimédész van itt, szerelmem. Az unokabátyád. Itt vagyok. − Nagy, meleg, kemény tenyér kezdte gyengéden dörzsölgetni Kleopátra kis kezét. − Én vagyok az, drága húgom, drága kislány. Sietned kell, öltözz gyorsan! A király a lakosztályába rendelt.

Álom. Olyan, mint egy álom, hogy csinos unokabátyja idejött Rómába, és belépett a hálószobájába. Most tehát folytathatná különös és misztikus álmát vele együtt. Tudta, hogy félnie kellene, de a hangja annyira lágy volt és selymes, és annyira ismerős, mint a legrégibb barátoké.

− Arkhimédész? Hús-vér ember vagy te, vagy csupán kísértet? − A kislány visszahúzta kezét, és megdörzsölte a szemét, unokabátyja meggyújtott egy gyertyát, és felfedte ismerős arcát.

− Bátyus! − Nyaka köré fonta karjait, félálomban, majdnem élettelenül. − Bátyus, hát eljöttél hozzánk. − Igen, eljöttem hozzátok, de most nincs időnk beszélgetni. Kharmion felöltöztet, kedvesem. Máris jönnöd kell. Szükségállapot van, és apád igényt tart a jelenlétedre. Gyerünk, öltözz gyorsan!

Mielőtt Kleopátra kérdéseket tehetett volna fel, Arkhimédész eltűnt, és megjelent Kharmion, friss ruhákkal. − Ne vesztegessük az időt beszéddel. Apádnak szüksége van rád. Itt egy lámpa. És most menj hozzá!

A hercegnő átment Pompeius villájának hosszú előcsarnokán, azon törve a fejét, vajon mi történhetett, hogy unokabátyja az éjszaka közepén beállított hozzá. Aulétész megbetegedett? Végigosont a folyosókon, megriadva az árnyékoktól. Ahogy apja lakosztálya felé közelített, mély, mormoló hangokat hallott. Görögül beszéltek, lefojtott hangon. Számos férfi állt Aulétész lakosztálya előtt. Kleopátra ismerte őket. Otthonról jöttek.

Hercegnő. Kleopátra. Némelyek meghajoltak, mások azt észrevételezték, mekkorát nőtt az elmúlt hónapokban, mióta eljött otthonról. Ifjú hölgy lett belőle. Lágy arcocskájához durva férfiarcok dörgölőztek.

Voltak, akik karjukba kapták, de alighogy fogadta szeretetük jelét, máris beterelték a terembe.

− Lányom − dörögte Aulétész derűs arccal. Úgy festett, mintha egy különös éjszakai szertartás közepén lenne. Római rabszolgák tálcákon szolgálták föl a borokat és a sebtében elkészített ételeket a görög látogatóknak. Kleopátra újból azon tűnődött, vajon ébren van-e vagy álmodik, hiszen minden annyira álomszerű volt. Apja, emberei gyűrűjében, gyermeke felé emelte kupáját. − Királyi rokonaink rendkívüli hírt hoztak.

− Mi az a hír, apám? − Kleopátra Arkhimédészre pillantott, aki csendben várta, hogy a király folytassa.

− Thea halott − mondta Aulétész tagoltan, megrágva minden szót, mintha finom falatok lettek volna a szájában.

A hercegnő nagyon nyugodtan állt, megemésztve a bejelentést. Csend volt, mintha mindenki az ő reagálására várt volna. − Apám tehát újra király?

− Apád mindig is király volt − mondta Arkhimédész. − Ülj le mellénk, Hercegnő, és halld a magunkkal hozott történetet, mely tele van váratlan fordulatokkal. A királynőt meggyilkolva találták a lakosztályában. Nem tudjuk, ki lehetett a gyilkosa.

− Ki az a hős? − kérdezte Aulétész. − Meg kell találnunk a hazafit, és meg kell jutalmaznunk.

− Azt gondoljuk, Királyi Felség, hogy Demetriosz volt az.

− A barátom! A megmentőm! − kiáltotta a király. – Miért nem csatlakozott a delegációhoz? Miért nincs itt, hogy együtt ünnepeljen velünk? Annyira aggódtam érte.

− Uram, Demetriosz is halott. Testét egy nappal azután találták meg, hogy a királynő holttestét felfedezték. Feltételezhető, hogy ő ölte meg a királynőt, majd végzett saját magával.

− Óh, én áldott barátom! − kiáltotta Aulétész. − Áldott, áldott ember. Miért tette ezt? Miért kellett saját magát is megölnie? − Egyenesen lánya fájdalmas arcába nézett. − Hát nem tudta, hogy szeretjük őt?

Kleopátra nem válaszolt. A magas, vézna férfira gondolt, aki barátja volt, tanítója, mentora és bizalmasa. Nem hitte el, hogy nincs többé. Nem hitte el, hogy ugyanúgy elragadta tőle e könyörtelen Végzet. Ki lesz a következő?

− Szentté lesz avatva, miután visszatérek Egyiptomba. Közvetlenül Sándor mellé fogom temettetni − mondta a király. − Hős volt, és hősként halt meg. Titán volt, egy tudós álruhájában.

Arkhimédész a hercegnő mellett állt, és megfogta a kezét. Kleopátra szorosan összekulcsolta. Egyszerre volt idegen és ismerős, hogy a férfi keze az övében volt. Arkhimédész a királyhoz fordult. − Várjunk a gyásszal, uram. Nagy bonyodalmak vannak még itt. Abszolút célratörően kell cselekednünk, amennyiben vissza kíván térni a királyságba. Egyiptomban teljes a felfordulás, de sok csoport van, mely még mindig önt támogatja.

− Ez esetben kötelességem visszatérni. Azt akarod mondani, hogy nincs már szükség arra, hogy egy római légió vonuljon be velem a városomba? Hogy egyszerűen csak össze kell csomagolnom, és mehetek haza?

Kleopátra érezte, hogy unokabátyja keze megfeszül. Arkhimédész lehalkította a hangját. − A helyzet kicsit bonyolultabb ennél. A királynő halálát követő kavarodásban az ön idősebb lánya magához ragadta a hatalmat.

Bereniké. Az amazon királynő most tehát Egyiptom királynője. Kleopátra megremegett, felidézve magában a látomását: Arszinoé vérző nyakát, a saját halott testét a gyermek lábánál, a diadalittas Berenikét a nővérei fölött. Gyerekkorától erre készült volna? Csak színlelte a Theához való kötődést, tudva, hogy a közelséget majd Thea halálakor fogja kihasználni?

− Magához ragadta? Mit értesz azon, hogy magához ragadta? Hogyan képes egy veszekedős fruska magához ragadni a hatalmat? − A király szavaiban nem annyira rémület, inkább megvetés volt. − Bereniké még gyerek. Na, gyerünk, készüljünk fel a hazatérésre!

Arkhimédész eleresztette Kleopátra kezét, és közelebb lépett a királyhoz. − Bereniké tizennyolc éves, Felséges Uram. És Meleagrosz, az eunuch támogatja, aki Közép-Egyiptom ura, és a hadseregé. Felső-Egyiptom papjai és bizonyos görög csoportok viszont még mindig hűek önhöz. De a helyzet súlyos. Ezért hagytam ott a tanulmányaimat Görögországban, és jöttem ide, hogy a szolgálatára legyek.

A király hanyatt dőlt a székén, és hatalmasat sóhajtott, mintha minden öröm kiszakadt volna a testéből.

Arkhimédész folytatta. − Nyilvánvaló, hogy Meleagrosz országszerte elég jelentős támogatást szerzett Berenikének. Küldöttséget menesztett Szeleukoszhoz, a fattyú szír herceghez, javasolva, hogy vegye feleségül Berenikét, és hozza be a hadseregét Alexandriába. Azt mondják, hogy Bereniké ellenzi a házasságot, Meleagrosz azonban kitart mellette, mert Szeleukosz olyan ember, akit az ellenőrzése alatt tud tartani, tehát a hatalom az ő kezében lenne.

Az elképedt király egy szót se szólt. Kleopátra azt várta, hogy a megszokott módon a nővére ellen fordul apja haragja, és a Thea elleni gyűlölet Berenikére hárul. A király azonban mozdulatlanul ült, mint akit hátba döftek és meghalt.

− Uram, sok még a teendő. Meleagrosz küldöttséget menesztett Rómába, hogy ön ellen beszéljenek.

− Ide? Rómába? De hiszen gyűlöl mindent, ami római − érvelt a király.

− Úgy nevezik magukat, hogy a Százak. Gyanítom, csinos kis összeget fizetett nekik, hogy idejöjjenek. De árulók. Az út kellős közepén vagy húszan közülük otthagyták az expedíciót, hogy egy szicíliai kalózbandához csatlakozzanak, akik aranyra vadásznak. Ennyire hűségesek az ügyükhöz.

− És mi az „ügyük”? − kérdezte Aulétész aggodalmasan.

− Egy Dion nevű filozófus vezeti őket. Meg akarnak jelenni a szenátus előtt, hogy ön ellen beszéljenek, megakadályozva minden segítséget az ön visszatéréséhez. Azt akarják elérni, hogy Róma támogassa Berenikét, mint legitim uralkodót. És azt is tervezik, hogy megpróbálják Rómával szentesíttetni Bereniké és Szeleukosz házasságát.

− Elvesztem! − A király hátravetette fejét, és ordítani kezdett.

− Királyi Felség, egyetlen órát sem vesztegethetünk töprengésre vagy sajnálkozásra. Vagy az események miatti bánkódásra − mondta Arkhimédész. − A Százak már partra szálltak Itáliában.

− Nyomorult az az ember, akit a saját családja árul el − mondta Aulétész.

− Óh, képtelenség, Királyi Fenség. Teljességgel képtelenség.

Hammonius − barát, kereskedő, királyi rokon, kém, akinek ereiben ugyan nem csörgedezett királyi vér, de gazdagsága a királyokéval vetekedett − végig csendben volt a vita közben. Ahogy kiegyenesítette nyájasan kövér testét és merev tartásba helyezkedett, Kleopátrát arra a nagy barnamedvére emlékeztette az alexandriai állatkertben, mely a galíciai királynő ajándéka volt. − Ne beszéljünk itt semmiféle nyomorúságról. Készítsünk inkább győzelmi tervet − mondta Hammonius, magasra emelve vastag karjait. – Olyan hátborzongató lelkek lennénk, akik csak rosszat cipelnek magukkal? Vagy királyi rokonok vagyunk, akik készek küzdeni a jó ügyért? Királyi Felség, mi a cselekvés emberei vagyunk. És most a cselekvésen a sor.

− Igazad van, barátom. Össze kell szednem magam. Mondjatok valamit ezekről a Százakról. Vagy Nyolcvanak? − a király felnevetett, Kleopátra nagy megkönnyebbülésére. − Ki az a nyolcvan áruló, és hogyan tudnánk elsöpörni őket? És ki ez a Dion? Ismered őt, lányom? Ez valami jelentősebb filozófus?

Kleopátra nem szerette Diont. Fennhéjázó ember volt, és tudomást sem vett Kleopátráról, amikor a hercegnő gyerekként a sötét gúnyájú tudósok körül csellengett a Múzsák Házában, hogy közel férkőzhessen az ismereteikhez. − Mások műveit tanítja, de őt magát aligha lehetne feltalálónak vagy gondolkodónak nevezni. És nincs meg benne a mi Demetrioszunk szenvedélye sem.

− Dion nem más, mint Meleagrosz szócsöve, Királyi Felség − mondta Arkhimédész. − Az eunuch kérvényezte számára, hogy Athénból a Múzsák Házába jöhessen. Miközben Felséged fizette, titokban pamfleteket írogatott Felséged ellen, és a Meleagrosz által szervezett hálózaton keresztül terjesztette városszerte. És most itt van, partra szállt Puteolinál, és várja, hogy a szenátustól időpontot kapjon, amikor bevezetheti a Curiába nyolcvan emberét, hogy előadják nyomorúságos panaszaikat ellened, és támogatásért könyörögjenek Bereniké uralkodásához.

− Mire juthatnak a szenátussal? − kérdezte Aulétész megvetően. − Miért támogatná őket a szenátus akkor, amikor én itt vagyok, Pompeius vendégeként?

− Azt hiszik, hogy Bereniké hozzáfér a kincstárhoz − felelte Arkhimédész.

Hajnalodott. Aulétész ránézett a hercegnőre. − A királyság leckéi nem mindig kellemesek.

Kleopátra vállat vont. Aulétész hosszan rábámult a lányára. − Én nem vagyok egy újabb Pókhasú, aki csak azért ölet meg filozófusokat, mert azok nem tetszenek neki.

− Természetesen nem, apám. − Vajon arra gondolhatott, hogy a tudósokhoz való kötődése miatt túlbecsülte volna Dion értékeit? Bereniké áruló. Kleopátra tehát az első lett a sorban apja trónjának várományosaként. − Apám − mondta. − Ez nem ugyanaz volna, mint Epikuroszt megfosztani az életétől! Cselekedjünk most, és bűntudat nélkül.

− Úgy beszél, mint egy királynő. − Hammonius letérdelt Kleopátra előtt. − Megengedi nekem, hogy megcsókoljam a kezét?

Kleopátra kinyújtotta a kezét, hagyva, hogy a nagydarab férfi elhelyezze lágy, meleg ajkait kicsi kézfején. − A hercegnőnek csalhatatlan képessége van a jellem megítélésére.

Arkhimédész követte Hammoniust, és ő is megcsókolta kishúga kezét. De Arkhimédész huszonkét éves volt, magas, nagyon széles vállú és karcsú. Kleopátra megremegett, amikor a fiú ajkai elidőztek a bőrén. Ő is megérezhette ezt, mert Kleopátra szemébe nézett, miközben a kezét tartotta, és így szólt: − Micsoda hercegnő vagy te! És micsoda nő lesz belőled.

Kleopátra elpirult, miközben remélte, hogy senki nem vette észre − pedig hát hogyan is ne vették volna észre −, és nyomban megfeddte magát, amiért ilyen feszült és döntő helyzetben kimutatta érzelmeit. De hát végül is csak most hagyta jóvá egy ember halálát. És abban az ügyben hideg volt és érzelemmentes. Apja és az emberei tévedtek, ha azt hitték, hogy Demetriosz bárkit meg tudott volna ölni. Kleopátra biztos volt benne, hogy Bereniké volt az, aki megölte Theát és a filozófust.

Hammonius terelte ismét mederbe a beszélgetést. − Királyi Fenség, én ismerek egy embert. Nem különösebben jó ember, de erős ember. A tettek embere. Hatékony ember. Azt hiszem, vele kellene megosztanunk a dilemmánkat. Úgy vélem, tudna nekünk segíteni.

− Mondd, Testvérem − szólt a király érdeklődőén −, római ember, aki a segítségünkre lehetne? Én teljesen tehetetleneknek találtam őket. Boldog lennék, ha végre olyannal találkozhatnék, aki nem fél a cselekvéstől.

Hammonius körbenézett a teremben. − Mindenki, aki jelen van, titoktartással tartozik. Esküdjetek az életetekre és a családotok életére. Bárki elárulja testvérét ebben az ügyben, az halál fia. Azt az embert, aki meg fogja védeni a király életét, megvetés övezi ebben a házban.

− Nézd csak, eunuch, mi a véleményem a férjválasztásodról.

Bereniké félreállt. Három barátnője odalökte a megfojtott Szeleukosz, a szíriai fattyú herceg holttestét az eunuch lábaihoz. Az ifjú Arszinoé ott állt magas nővére mellett, és nevetett a látványon. Az elképedt eunuch nézte a halott férfit; bíborszínű, felhorzsolt nyakát, fejét, amint ernyedten lógott, elkülönülve teste többi részétől, élettelen arcát, mely eltorzult a meglepetéstől és a haláltusától.

− Te tényleg úgy gondoltad, hogy Egyiptom királynője elfogadja ezt a sóshal-kereskedőt?

− Három napja ismeri őt. Hogy képzeli, hogy csak úgy megölhet valakit, akit nem kedvel?

− A királynők ősi jogát gyakorlom, mely szerint a királynő kiválaszthatja, sőt akár meg is ölheti a férjeit. − Bereniké felnevetett, vigyora, mint a sugárzó félhold. − Jól emlékszem minden leckédre, Meleagrosz. Te tanítottad nekem, hogy mielőtt Thészeusz szétzüllesztette a természetes rendet, a hajdani görög királynők minden évben kiválasztottak egy új királyt, a régit pedig feláldozták a föld megtermékenyítésére. Én is feláldoztam ezt, csak egy kicsit korábban.

A kis Arszinoé ugyanazt a fénylő mosolyt sugározta az eunuch felé, mint a gyönyörű Bereniké, ám a fiatalabb arcon még hátborzongatóbb volt ez a mosoly.

− Ezek ősi mítoszok, Felség − felelte Meleagrosz óvatosan, és kerülte, hogy túl hosszan belenézzen a halott ember szemébe, mert attól remegni kezdett. – Az instrukciók nem a ma élők számára szólnak.

− Akkor viszont nem ártott volna ezt világossá tenned a tanóráidon − mondta Bereniké diadalmasan. – Kérlek, tüntesd el innen a holttestet − folytatta. − És soha ne felejtsd, hogy nekem megvan a saját politikám. Én már kiválasztottam a férjemet. Ő a pontusi Arkhelaosz, akivel akkor találkoztam, amikor legutóbb ellátogattam az országába. Bátor férfi, nagy hadsereget irányít, és szerfölött csinos.

Pontusi Arkhelaosz? Hogyan tudott ilyen elmeháborodottan ítélni ez a káprázatos lány?

− De hiszen Királyi Felség, ő Mithridatész törvénytelen fia, Róma ellensége. Elfelejtette Felséged, hogy száz legmegbecsültebb honfitársa jelenleg éppen Rómában tartózkodik, hogy Felséged nevében a szenátushoz folyamodjon? Mit gondolnak a rómaiak, ha meghallják, hogy ön annak az embernek a sarjával lépett frigyre, akivel Róma három nemzedéken át háborút viselt?

− Nem azért kapják a pénzüket, hogy gondolkodjanak.

Meleagrosz megpróbálta visszafogni a hangját. – Arra kell biztatnom önt, hogy válasszon magának egy másik szíriait. A római Gabiniust hamarosan kinevezik Szíria kormányzójává. Lehet, hogy örömmel venné, ha bekerülhetne Felséged férjjelöltjei közé.

− Nem lesz része ebben a kiváltságban. Megmondtam az álláspontomat az ügyben. Egy hónapon belül ide várom Arkhelaoszt. Kérlek, gondoskodj az emberei elszállásolásáról.

Bereniké átlépett Szeleukosz testén, és olyan sebesen hátat fordított az eunuchnak, hogy ruhája hátul fellebbent. A három nő követte őt, magára hagyva Meleagroszt a herceg holttestével. A kis Arszinoé – hány éves is most? hét? − ott szökdécselt az őrült királynő és gyilkos kísérete mögött.

Pedig eleinte minden olyan simán ment. Ő maga gondolta ki, hogyan szabaduljanak meg a királynőtől és a filozófustól. Miután beszélt Demetriosszal, és végighallgatta bűnös tirádáját saját árulásáról − „hibájáról” −, Meleagrosz rájött, hogy a házasságtörést az istenek küldték. Vagyis mindkettőt el lehet távolítani, méghozzá azt a látszatot keltve, hogy a filozófus a lelkiismeret-furdalás kétségbeesett pillanatában megölte a királynőt, majd visszament a saját szobájába, és ott végzett magával. Nincsenek elvarratlan szálak, megmagyarázatlan részletek. Senki más nem hibáztatható, csak a halott.

De Bereniké egy lépéssel előtte járt. Odajött hozzá, szeme szenvedélytől és őrülettől izzott, és azt mondta, hogy megoldotta minden problémájukat. Megölte mindkettőt. Most már csak Aulétész és a kis bajkeverő maradt, akik útjukban állnak. De ne aggódjon, gondoskodott róluk is. Egyik barátnőjének nővére mosogatólányként felkerült Aulétész hajójára. Mielőtt fedélzetre szállt, kapott egy különleges csomagot. Kis apróságot, amivel megízesítheti az ételüket.

Még ez is remekül beleillett a tervekbe. Az egyetlen gondot az jelentette, hogy a királynő − őrült volt. Meleagroszt, aki az életét, a férfiasságát adta az istennőnek, úgy irányította a titokzatos istenség, hogy egy tébolyult gyilkost ültessen a trónra.

Meleagrosz végighasalt saját lakosztálya hideg padlóján, orra a csempéhez nyomva, és még az a körülmény sem zavarta, hogy mellette egy holttest hever. − Miért hagytál el, Úrnőm? Miért tetted ezt?

Mi haszna feltenni a kérdést az isteneknek − miért éppen én? −, amikor a választ úgyis megtagadták? Meleagrosz sírt, méghozzá úgy tűnt neki, elég hosszú ideig. Végül, emlékezetének káoszából felderengett egy motívum, egy parancsolat talán. Nem a sajátja, hanem valamiféle magasabb parancsolat. Mi van akkor, ha nem tetszik neki a végeredmény, vagy nem hagyja jóvá? Az istennőt semmi nem kötelezi arra, hogy mindent az ő kedve szerint rendezzen el. Ő csupán egy homokszem a sivatagban, kisebb szereplője annak a drámának, amely már jóval a születése előtt megkezdődött, és jóval azután is folytatódni fog, hogy őt már réges-rég elfelejtették. Nem láthatta át a teljes képet: csupán a mozaik néhány darabkáját. A Ptolemaioszok, Egyiptom, Róma. Az istennő azzal bízta meg őt, hogy segítse trónra IV. Berenikét. Ő ezt megtette. Mi van akkor, ha ő is megfizet érte?

Szolgálata véget ért. Ahogy ezt felismerte, nagy nyugalom szállta meg. Olyan volt, mint egy hosszú sivatagi lovaglás után a meleg fürdő. És olyan egyszerű is. A bonyolult tervek, melyeket mérlegelt és szövögetett, mind ezen az egy szálon futottak össze. Adatott számára egy isteni küldetés, hogy Berenikét királynővé tegye, és ő eleget tett ennek a küldetésnek. Ami ez után történik, az már nem az ő dolga, és nem is az ő felelőssége. Így aztán, amikor odament a numíbiai erdő ébenfájából faragott titkos dobozához, és elővette a tőrt, egyetlen pillanatot sem vesztegetett sajnálkozásra. Hívta a szolgáját, hogy készítsen meleg fürdőt: miközben a férfi a víz hőmérsékletét beállította, Meleagrosz levelet írt az anyjának.

Ő már elszenvedte az elképzelhető legborzalmasabb fájdalmat, és túlélte. Ezúttal könnyebb lesz. Hatékony lesz és célratörő, mint ahogy az volt egész életében. Méltósággal játszotta szerepét, és ha szabad ilyet mondania, példás hidegvérrel. Itt az ideje kiszállni, és hagyni, hogy a történelem menjen tovább a maga útján.

Aulétész, Hammonius, Arkhimédész és a hercegnő a Palatinus-dombi otthonában találkozott a nép-tribunnal, Clodius ugyanis nem léphetett be Pompeius házába. Csak négyen voltak. Ez volt a kikötés. Se fegyver, se testőrök. Clodius házába senki nem léphetett be fegyveresen. Kleopátra azért jöhetett, mert nem volt idő arra, hogy vitatkozzanak vele, másfelől Aulétész attól tartott, hogy Clodius és emberei magánértesüléseket váltanak a saját nyelvükön.

A házat fegyveres katonák őrizték, mintha háború lett volna, érkezéskor átvizsgálták a király kíséretét, nincs-e náluk fegyver, majd a házigazda parancsára félreálltak, hogy a királyi küldöttség beléphessen a boltíves ajtón Clodius házának előcsarnokába. A ház nem volt olyan új és fényűző, mint Pompeiusé. Azokban az időkben épült, amikor a Római Birodalom nem terjeszkedett el annyira, és a római patríciusok még nem élvezhették a világ minden részéből zsákmányolt kincseket. Akadt viszont benne egy megkapó görög szoborgyűjtemény és egy itáliai paraszti életet ábrázoló padlómozaik, melyet Kleopátra elbűvölőnek talált. Pompeius villájával összehasonlítva ódivatúnak, szinte ódonnak tűnt a ház. Semmi nem árulkodott a környezetében a tulajdonos hatalmáról.

− Hogyhogy egy gyermeket is magával hozott a találkozónkra? − érdeklődött Clodius. Ott állt, hogy üdvözölje vendégeit, majd hellyel kínálta őket a megviselt kárpitokkal borított heverőin.

− A lányom a választott trónörökösöm − mondta a király, miközben belevetette magát a heverő süppedős párnáiba. − Nálunk az a szokás, hogy a király és a királynő egymás mellett uralkodnak. Kleopátra hercegnőt a királyság szabályai szerint iskoláztuk. Sok nyelvet beszél, beleértve az önökét is. Képzett diplomata.

Clodius meghajolt Kleopátra felé, de a csodálkozás nem tűnt el arcáról. Kisebbnek látszott, mint a többi római, akikkel a hercegnő találkozott, és világosabb volt az arcbőre. Pontosan és hibátlanul beszélt görögül. Félelmetes híre ellenére egyike volt a saját honfitársai által megvetett művelt görögimádóknak. Mégis, göndör hajfürtjei és gyermekien egyenes, fehér fogai mögött Kleopátra megérezte a démont, mely vezérelte őt.

− Milyen különleges szolgálatot tehetek önért, Királyi Felség? − kérdezte a királyt, miután az ételt és az italt felszolgálták a vendégeknek. − Végtére is önök a Nagy Pompeius vendégei. Mit tehetnék én, amire az a jó ember nem képes? − kérdezte gúnyos hangon.

Aulétész nem szándékozott ismertetni a Pompeiusszal szembeni kifogásait, mert pontosan tudta, hogy milyen feszültség van a két ember között. − Egy felségárulókból álló küldöttség partra szállt Puteolinál, és az a szándékuk, hogy ellenem lépjenek fel. Meg akarok szabadulni tőlük, mielőtt bejutnának a szenátusi meghallgatásra. Barátságos álarcuk ellenére, melyet erre az alkalomra magukra öltöttek, valójában mélyen római-ellenes csoportokat képviselnek. Ön nagy szolgálatot tenne nekem, saját magának és az országának is, ha eltávolítaná őket.

− Tribünként az a dolgom, hogy a római népet szolgáljam − felelte Clodius. − Várjunk egy pillanatra! − Csendben ült egy darabig, időnként felhúzta a szemöldökét, idétlenül vigyorgott, és a vállát rángatta. A király nem értette, mi folyik itt, Hammonius felemelte húsos kezét, jelezve a királynak, hogy nézze el Clodius sajátos viselkedését, aki végül mély levegőt vett, mintha valamiféle transzból tért volna magához.

− Királyi Felség, az elmúlt napokat azzal töltöttem, hogy egy másik ügyön meditáltam. Azt hiszem, egyeztetnünk kellene céljainkat, és közös erővel kellene fellépnünk azok ellen, akik zaklatnak minket és szeretteinket.

− Halljuk a gondolatait, derék ember − mondta a király.

− Úgy látom, mindkettőnket olyan ügyek foglalkoztatják, melyek középpontjában családjaink védelme áll. Ön azon fáradozik, hogy megtartsa a trónt lányának, a jövendőbeli királynőnek, én pedig egy igen kényes ügy közepébe csöppentem szeretett húgomat illetően, aki nehéz időket él át.

− Folytassa, barátom, folytassa! − Ilyen közel a cselekvés ígéretéhez Aulétész alig tudta magában tartani várakozását.

− Szeretett húgomat, Clodiát az a szerencsétlenség érte, hogy megszállottja lett a veszett költőnek, Catullusnak. Ez az ember pornográf verseket írt, melyekben nyíltan leírja beteges képzelgéseit az én makulátlan húgomról.

Igaz lenne, hogy Clodius húga a múzsája Catullus erotikus költészetének? És ha így van, akkor Clodius az a báty, akivel Clodia a hírhedt vérfertőző viszonyt folytatta? Kleopátrát szétáradó jókedv öntötte el, amit persze magában tartott: nem óhajtotta felfedni Catullus költeményei iránti rajongását a nagyra becsült, majd megvetett Lesbia bátyja előtt. De azért azon az ötleten eltűnődött, hogy a Clodiusszal való találkozást felhasználhatná arra, hogy legalább egy pillantást vethessen a híres szépségre − vagy akár személyesen a költőre is.

− Hogyan jön össze egy költő az én igényeimmel? − kérdezte a király türelmetlenül.

− Óh, a költő sehogyan, ez igaz. Ő senkit nem érdekel. De tudja, a húgomat rendkívüli szépséggel verték meg az istenek, túl elbájoló ahhoz, amit egy puszta halandó férfi elvisel. Akik csak ránéznek, megőrülnek tőle. „Bárcsak kővé változtathatnám őket” – mondta nekem éppen tegnap. „Akkor nem okozhatnának sérelmet nekem!” Clodius a szemét forgatta, miközben a hangja női sikítássá vékonyodott.

A király türelmesen várta a feltárulkozást, mely egyesítheti Clodius panaszát az övével. – A húgomat rászedte egy hazug, kicsapongó alak, Caelius Rufus. A húgom meghökkentő pénzösszeget adott neki, sőt odaadta az összes ékszerét is, hogy a politikai pályáját egyengesse, ehelyett azonban Caelius eladta az ékszereket, hogy a szerencsejáték-adósságait ki tudja fizetni.

Clodius kacsintott egyet, és összedörzsölte tenyereit. − Elmentem hozzá, hogy visszaköveteljem tőle a húgom pénzét, de a szokásos reggeli kábulatában találtam. A sarokban lapult és siránkozott: „Óh, Clodius, kérlek, ne bánts! Szegény ember vagyok. Clodia azt ígérte, hogy megtarthatom az ékszereit. Tényleg azt ígérte. Tudod jól, hogy soha nem tennék semmit ellened vagy a családod ellen.” Clodius visító hangon utánozta húga szeretőjét.

A király csak bámult a rómaira.

Clodius újból a saját férfihangján szólalt meg, és elkezdte vázolni tervét, hogyan lehetne eltávolítani Aulétész ellenségeit, bosszút állni Caelius Rufuson, és megölni Diont, a filozófust, aki már a városban tartózkodik a gazdag lovag, Lucceius vendégeként.

− A következőt kell tennünk − mondta Clodius a semmibe meredve. − A jövő héten Clodia Déloszba fog menni évi szent zarándoklatára. És honnan indul majd a hajója? Puteoliból, természetesen. Érti már Felséged? Clodius Puteoliba csábítaná Caeliust azzal az ígérettel, hogy Clodia az utolsó pillanatban találkozni akar vele, és kész a megbékélésre. De fájdalom − Caelius éppen úgy érkezne meg, hogy elmulassza a húgom hajóját. Mindeközben mi elintézzük Felséged ellenségeit. Amikor aztán Caelius megérkezik, rákenjük a gyilkosságot.

Clodius talpra ugrott, és még szökellt is egyet a király előtt. − És ez csak a kezdet.

Aulétész odafordult Arkhimédészhez. − Úgy érzem magam, mintha Menandrosz valamelyik komédiájában valami különös összeesküvésbe csöppentem volna. − Hangosan megköszörülte a torkát. Kleopátra látta, hogy apját kifárasztotta a figyelés Clodius bonyolult cselszövésére. Aulétész talpra állt. Hammonius és Arkhimédész automatikusan követték őt.

− Csak nem óhajt távozni? − kérdezte Clodius sértett ábrázattal. − Nem kíváncsi a terv további részleteire?

A király megrázta fejét. − Az istenek szerelmére, ember, csak ölje meg őket!

A király ezekkel a szavakkal távozott. Kíséretének meghökkent tagjai elnézést kértek Clodiustól, és rögzítették, mikor és hová fogják szállítani a pénzt. Kleopátra követte apját, s a házból kifelé menet azon töprengett, vajon apja teljesen tönkretette-e az ő esélyeit, hogy találkozhasson Catullus múzsájával. De a király egyszerűen csak beszállt a hintóba, mely hazaszállította, leült és elaludt.