KILENCEDIK FEJEZET

Kleopátra követte Mohamát a palota hátsó részének cselédlépcsőjén, minden lépcsőfoknál nagyot dobbantak a léptei. Hátulról bámulta Mohama vérrel átitatott ruháját, mely rátapadt a lány hátára. A palota belül különös nyugalmat árasztott. Nem voltak küldöttségek, melyek tagjainak a király örömmel garantálta volna biztonságukat, nem volt senki, akinek a hercegnő az ölébe ugorhatott volna. Kleopátra kíváncsi volt, hiányoztak-e valakinek egyáltalán?

A hercegnő szobájában Kharmion szigorú arca fogadta őket. − Tessék megfürödni és átöltözni − mondta csendesen. − A király látni akar azután, hogy befejezte a megbeszélést a tanácsadóival.

− Apám biztonságban van? − kérdezte a hercegnő.

− Jelenleg úgy tűnik.

Kleopátra engedte, hogy a szótlan rabszolgák levetkőztessék és megfürdessék, felöltöztessék és apja elé vezessék. A király szó nélkül elhelyezett egy hatalmas pofont Mohama képén, vörös csíkokat hagyva ujjaival a lány barna arcbőrén. A hercegnő eltűnődött rajta, miért nem szólt egy szót se saját testőréhez. Távolról hallotta Mohama szenvtelen magyarázatát, miközben a lány még csak meg sem érintette a skarlátvörös duzzanatot az arcán. Kleopátra kívülről figyelte magát, mint egy idegent, miközben apja széttárta karját, hagyva, hogy a lelkiismeret-furdalás, az aggodalom és a megkönnyebbülés könnyei végigcsorogjanak pufók arcán.

Kleopátra két napig feküdt az ágyában, visszautasított minden ételt, amit hoztak neki, még azt is, amit Kharmion kanállal próbált beletömni a szájába. Hálószobája ablakából hallotta az utcai kiabálásokat, ezúttal görögül. Egész nap hallatszott a kardok csattogása, a csetepaté zaja.

− Most a görögök vannak soron. A saját népünk – magyarázta Kharmion. − Egy tolakodó filozófus, Dion szervezte meg őket apád ellen. Ciprus királyának halála miatt zúdultak fel, és amiatt, hogy Róma bekebelezte ezt az egyiptomi területet. Attól félnek, hogy Egyiptom lesz a következő. Lemondásra szólítják föl apádat.

Ez egyszerre túl sok volt a beteg kislánynak. Ismert egy Dion nevű filozófust a Múzsák Házából, egy szószátyár szofistát, aki az előadásain aforizmákkal árasztotta el a tunya ifjakat. Kleopátra egyszerűen csak bólintott, és ismét mély álomba zuhant. Hogy Mohamával mi történt, azt nem tudta, és nem is kérdezett rá. Talán a király valami fontosabb feladattal bízta meg.

A harmadik napon Kharmion azzal a hírrel jött, hogy Aulétész Rómába utazik, mert kapni akar cserébe valamit azért a hatezer talentumért, amelyet Julius Caesarnak fizetett. Vagy katonai támogatást fog követelni Rómától, vagy pedig azt, hogy fizessék vissza a pénzt.

A hercegnő napok óta először fölült az ágyában.

− Apám otthagyja a trónt? Ki fog kormányozni?

− A királynőre hagyja a trónt, valamint Meleagroszra és Demetrioszra, mivel a királynő kinevezte őt Királyi Tanácsossá.

− Itt hagy minket meghalni − mondta a hercegnő hirtelen támadt undorral. Képes az apja a saját ambícióiért feláldozni mindannyiukat; a feleségét és öt gyermekét?

− Képtelenség. Hercegnő létedre úgy beszélsz, mint egy gyerek. Ha a teljes Királyi Család utazna Rómába, akkor gondolhatnák azt az emberek, hogy a király lemondott. Az apád a legintelligensebb megoldást választotta az adott helyzetben. Az emberek nem fognak a Királyi Család ellen fordulni, ha tudják, hogy egy római légióval kell szembenézniük.

Kleopátra nem válaszolt. Apja úgy áldozta fel a családját, ahogy a bárányokat mészárolják le. Saját magát is apja áldozatai közé sorolta.

Minden átmenet nélkül fölfordult a gyomra. Olyan volt, mintha valaki hasba szúrta volna, mintha egy láthatatlan kéz tőrt döfött volna belé. Volt egy mágikus szó az ilyen helyzetekre, de most túl zavarodott volt ahhoz, hogy emlékezzen rá. Valaki megátkozta őt? Mozdulatlanul felszívta magába a fájdalmat. Mire ismét mozogni tudott, kiugrott az ágyból, összegörnyedt és hányni kezdett, mielőtt elérhette volna az ajtót. Aztán minden elsötétült előtte, összecsuklott, mint egy rongybaba, és elterült a kövezett padlón.

Bereniké hideg, sárga pillantása derengett fel előtte a sötétségből, nővére harci öltözetet viselt, és egy ősi kardot tartott a feje fölött. Mögötte a kicsi, lobbanékony hatéves Arszinoé, páncélmellény domborult a mellkasán, és kést tartott a kezében. Bereniké feltépte saját ruháját, ám csak az egyik telt, amazoni mellét tárta fel. A másik eltűnt, és a mellbimbója helyén egy csipkézett szegélyű forradás éktelenkedett. Bereniké a kardjával Arszinoét böködte, mintha egy kölyökkutyával játszana, de az csak nevetett, úgy tartva a kezét, mintha az istenekhez imádkozna. Kleopátra belenézett a gyerek ragyogó szemébe. Bereniké a kislány torkának lágy részére helyezte a kard hegyét, majd beledöfött. A gyerek nem mozdult. Vér folyt a nyakából. Még mindig mosolygott, torkából közben ömlött a vér, majd lenézett maga elé. A lábánál Kleopátra feküdt − holtan.

Amikor Kleopátra magához tért, zokogott, és Kharmion segítette vissza őt az ágyába.

− Hívom az orvost − mondta Kharmion, hűvös tenyerét Kleopátra homlokára helyezve.

− Ne, kérlek! − Kleopátra megdörzsölte a szemét, hogy újra tisztán lásson. − Ezen az orvos nem tud segíteni, csak egy varázsló vagy talán egy filozófus. Vagy egy katona, vagy egy kém.

− Beteg vagy, gyermek, és félrebeszélsz a láztól. Nem kockáztatok, különösen nem a legutóbbi események fényében.

− Ha orvost hívsz, megölöm magam − mondta Kleopátra vehemensen, felülve az ágyban és megragadva az asszony ruháját. − Nem szívesen veszekszem veled, Kharmion, mert szeretlek téged, de nem szeretem, ahogy beleavatkozol a dolgokba.

− Az a kötelességem, hogy beleavatkozzam, amikor azt látom, hogy helytelenül ítéled meg a dolgokat − mondta szigorúan.

Kleopátra nem vitatkozott, hanem keresztbe fonta karjait. − Mit mondott Szókratész a Tudásról?

Kharmion úgy nézett rá, mint aki attól tart, hogy Kleopátrának valóban teljesen elment az esze. − Az idő most nem alkalmas a filozofálgatásra. Beteg vagy.

− Kérlek, Kharmion! Megpróbálom elmagyarázni. Gondolj vissza saját tanulmányaidra! Mi volt a filozófus álláspontja a Tudásról?

Kharmion nem szerette, ha leckéztetik. − Azt mondta, hogy a Tudás a halhatatlan lélek sajátja. A Tudást nem lehet tanulni, a tudásra emlékezni kell. Hogy az ismeretszerzés folyamat, az emlékezés viszont már az, amit a lélek tud. Ezt a választ akartad hallani? S ha igen, mi köze mindennek a hányáshoz?

− Hallgass rám, és kérlek, ne úgy nézz rám, mint pusztán egy gyerekre. Igaz, hogy gyerek vagyok, de vannak dolgok, amelyeket egyszerűen tudok.

− És mi az, amit most tudsz? − Kharmion nem rejtette véka alá kimerültségét.

− Tudom, hogy nem szabad Alexandriában maradnom. Tudom, ha apám távozása után itt maradok, meg fogok halni.

− Őrültségeket beszélsz, Kleopátra. Ha el akarsz utazni Rómába, egyszerűbb, ha megkéred apádat, mindenféle dramatizálás nélkül.

− Nem tudom megmagyarázni, Kharmion. Olyan ez, mint az idegen nyelvekkel. Mintha egy nagyon régi leckére emlékeznék, egy másik életre, vagy valami ilyesmire.

− Azt hiszem, lázálmaid vannak.

Kleopátra feltérdelt az ágyában. − Kérlek, figyelj rám! Apám védelme nélkül nem vagyok itt biztonságban. Amikor a deltában voltunk vadászni, a király berúgott egyik éjszaka, és én azt merészeltem mondani neki, Bereniké füle hallatára, hogy Thea elbitorolta Bereniké jussát a társkormányzásra. Látnod kellett volna a nővérem arcát. Abban a pillanatban, ahogy Aulétészt eltávolítják, Berenikének nincs többé esélye a trónra.

− Lázas vagy. Teljesen elragadta a láz a fantáziádat. Hívom az orvost. − Kharmion sajnálkozva nézett Kleopátrára, majd elindult kifelé.

− Nem. Megtiltom, hogy kimenj az ajtón.

Kharmion dölyfösen és beletörődőén leült a hercegnő mellé az ágyra, egyenes derékkal, mintha nyársat nyelt volna.

− Abban a pillanatban, amikor megmondtad, hogy apám Rómába utazik, valami történt velem. Olyan volt, mint egy látomás, és abban a pillanatban, amikor rám telepedett, megbetegedtem. Láttam a sorsomat, és az annyira borzalmas volt, hogy csak hányással tudtam kikergetni magamból a látomást.

− És mi ez a sors?

− Az, hogy Bereniké meg fog ölni engem.

Kharmion átöltöztette Kleopátrát, és édes ízű öblítőfolyadékkal kimosta a száját. Nedves ruhával letörölte az arcát, újra befonta a haját, megfogta a kezét, és kivezette őt a Belső Palotából. Keresztülmentek az udvaron, az ápolt kertek mentén eljutottak az erődítmény határáig. Itt beszálltak egy kis hajóba, s átutaztak Antirhodoszra, az idős udvarhölgyek szigetére. Kleopátra beszippantotta a friss tengeri levegőt, és örült, hogy nyugodt a tenger. Az evezőlapátot nézte, amint elmerül a fakó, bársony tengervízben, s közben azon törte a fejét, vajon Kharmion mire készül.

Kleopátra nem ismerte ezeket az öregasszonyokat. Azt tudta, hogy Theáról rossz véleménnyel voltak, és annyira bosszantották Aulétészt, hogy inkább bőkezűen elkülönítette őket egy pazar, régi épületben a szigeten, csak hogy ne tudjanak belefolyni az állam-ügyekbe és a királyi család személyes ügyeibe. A hölgyek szállását felbolygatta a váratlan látogatás. Az összes ráncos arc ott szimatolt Kleopátra körül, elismerve, hogy anyjának bája és szépsége kandikál ki tizenegy éves szemeiből. Megpaskolták az arcát, simogatták a haját, egyik ölből a másikba kapkodták, mintha karon ülő csecsemő lett volna. Kleopátra gyanította, hogy az asszonyok már annyira öregek voltak, hogy alig különböztek a gyerekektől.

− A gyerek az életét félti − mondta Kharmion, elárulva végre jövetelük okát. − Látomása volt, melyben Szókratésztól, a filozófustól kapott figyelmeztetést. Mit tudtok mondani nekünk?

– A filozófus! Mindig felbukkan az álmainkban – mondta egy apró hölgy. Aszott karjával és hajlott hátával olyan volt, mint egy sajtot rágcsáló kisegér.

− Nem tetszik neki a világ folyása − mondta egy másik baljóslatúan. − Arra figyelmeztet minket, hogy katasztrófa közeleg.

− A filozófus nagyon elfoglalt szellem − mondta Kharmion. − De ha rendszeres kapcsolatban vagytok vele, akkor talán értelmezni tudjátok a hercegnő látomását.

Az idős hölgyek készítettek egy sűrű, sötét teát, forrón és gőzölögve szolgálták fel, úgyhogy Kleopátrának két kézzel kellett tartania a csészét. Másféle folyadék volt ez, mint amit azon a napon kellett innia, amikor a gyomra ellene fordult.

− Ez inkább arra az italra emlékeztet, amely megölte Szókratészt − fintorgott Kleopátra.

A hölgyek azonban ragaszkodtak hozzá, hogy igya meg, így aztán kiürítette a csészét, és megállapította, hogy nem is volt annyira elviselhetetlen. A banyák is egyenként megitták a teájukat, majd mindegyikük tüzetesen vizsgálgatni kezdte az üledéket a csésze alján. Az arcok még jobban elkomorultak. Általános volt az egyetértés, hogy a szétszóródott tealevelek fenyegető balsorsot mutatnak.

− Messzire kell menned, gyermek! Semmi jó nem vár rád, ha Alexandriában maradsz a kukorica-istennő ünnepe után − mondta egy barna arcú öregasszony, akinek szomorú csirkeszeme túl sok festékkel volt kihúzva. − Én vagyok megboldogult édesanyád unokanővére. Hinned kell bennem.

− De hát ő gyerek még, és ez az otthona − mondta Kharmion. − Most mit tegyek? Küldjem el titokban egy palotába, ahol mások gondoskodnak róla?

− Ha szereted őt, akkor ezt teszed − mondta a nagynéni.

− Apám jövő héten Rómába utazik. Biztonságban leszek, ha elkísérem őt? − kérdezte Kleopátra.

A hölgyek újra elmerültek a csészék mélyének vizsgálatában. Hosszas bámulás, sustorgás és fejrázás után egyöntetűen arra az álláspontra jutottak, hogy a hercegnőnek lehet, szabad, sőt kell Rómába utaznia.

Kleopátra diadalmas pillantást vetett Kharmionra. Megígérte, hogy gazdag ajándékokat hoz majd a hölgyeknek az idegen városból, a világ kormányának székhelyéről, aztán elköszönt tőlük és otthagyta őket.

Este, fittyet hányva a fontoskodó királyi személyzetre, berontott Aulétészhez, aki éppen Hekaté nevű ágyasával vacsorázott.

− A hercegnő apja már visszavonult − figyelmeztette egy savanyú képű férfi, aki nagy, tollas kalapot viselt a fején, hatalmas ékszerrel megkoronázva, mely a tollakat fogta össze.

− Apám nagyon elbánik veled, ha távol tartod őt kedvenc lánya társaságától − mondta. A király ajtónállója soha nem tudta, hogyan viselkedjen az ilyen helyzetekben, hiszen Aulétész annyira szeszélyes volt a családtagjaival szemben. Ennek az egynek viszont − ez köztudott volt − mindent elnézett.

Kleopátra nem utálta Hekatét. Ezen az estén halvány, redőzött selyemruhát viselt, mely látni engedte fenséges nyakát és mellének gyöngyházfényű bőrét. Sokkal szebb, mint a királynő, és sokkal fejedelmibb, gondolta Kleopátra. Édes parfümtől illatozott, amely liliomra emlékeztette a kislányt, sokkal kellemesebb érzetet keltve, mint Thea nehéz, tömény lótuszolaja, melyet nyakló nélkül öntött magára. Hekaté csak egyike volt Aulétész nyilvánosan is vállalt ágyasainak. Járatos volt a hetaira hagyományaiban, a görög előkelőség szent kurtizánjainak tradícióiban. Ő maga bukott görög arisztokrata családban született, és rendkívül méltóságteljes volt.

− Apám − mondta Kleopátra. − Audienciát kell kérnem tőled.

Aulétész és Hekaté leereszkedően összemosolyogtak. Felnőtt nők társaságában a király gyerekként kezelte a hercegnőt: ám ha kettesben voltak, teljesen hitelt adott Kleopátra szavainak.

− Apám − mondta, annyi méltósággal és magabiztossággal, amennyit rossz idegállapotához képest össze tudott gyűjteni magában −, az a kívánságom, hogy elkísérhesselek Rómába.

A király semmit se szólt, csak rábámult a hercegnőre. Arca őrjítően rezzenéstelen volt.

Jól kell előadnom a szerepemet, de a király nem ad hozzá végszót, gondolta Kleopátra. Az aligha használna, ha előjönnék a jövendőmondó öregasszonyok szókratészi látomásaival. Aulétésznek nem lenne türelme az ilyesfajta mesékhez. Ahhoz, hogy keresztülvigyem az akaratom, jól kell érvelnem − elmésen, mégis határozottan, és mindenekelőtt tervszerűen.

− Nagy hasznomat vennéd, apám. Járatos vagyok mindazon nyelvjárásokban, melyekkel az utad során találkozni fogsz, beleértve a latint is, amelynek durvasága, saját bevallásod szerint, olyannyira zavar téged.

− Gyermekem, lesznek tolmácsok a küldöttségemben. − Szórakozottan babrálni kezdett Hekaté meztelen nyakszirtjén. Miért foglalja őt le annyira ez az asszony, akivel amúgy is oly sok időt töltött együtt, és annyit tölthet még, amennyit csak akar? A hercegnő nekikészülődött a következő lépésének.

− Annyira megbízol a szolgáidban, hogy nem kételkedsz a tolmácsolásukban?

Aulétész engesztelhetetlen arca még szigorúbbá vált, talán attól az észrevételtől, hogy a tizenegy éves gyerekének kellene megvédenie őt. A hercegnő észlelte, hogy apja legszívesebben megszabadulna tőle, miközben még kedvesebb lett Hekatéhoz. − Keress fel holnap, gyermek!

Reménytelennek látszott ott maradni és érvelni, miközben apja figyelmét szemlátomást elterelte a sápadt szépség iránti vágyakozás. Kleopátra ennek ellenére nem tágított, nem engedte ilyen könnyen lerázni magát.

− Apám, ha én itt maradok, és te rosszul mérted fel a hadsereged hűségét, akkor nem lesznek örököseid. − Ez telitalálat volt: rejtjelezett üzenettel és, ahogy a hercegnő remélte, jól időzítve. Kleopátra sarkon fordult és kisétált.

− Rendben van − hallatszott a király hangja. A hercegnő megállt, de nem fordult hátra. − Nézz rám, gyermek!

Kleopátra apja önelégült arcára tekintett. − Szólj Kharmionnak, hogy az Úti Gondnok intézkedjen a poggyászodról és a kíséretedről. Két napon belül elhajózunk Rodosz szigetére. A személyzeted és a kis hercegnői kíséreted álljon készenlétben!