HUSZONEGYEDIK FEJEZET

 

 

Mindig fáradt volt, de soha nem érezte szükségét a pihenésnek. Caesar eltűnődött ezen a paradoxonon, miközben a keskeny folyót bámulta, mely veszélyes szintre duzzadt a két napja tartó szüntelen esőtől. A vörös, iszapos folyó, melyen átgázolt, időt és történelmet sodort magával nehéz, véreres szeme láttára. A görög filozófusra, Hérakleitoszra gondolt, aki azt mondta, hogy kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba. Ha Caesar átkel a Rubiconon, sem a folyó, sem Caesar, sem az emberei, sem pedig maga Róma többé nem lesz ugyanaz.

Perceken belül a folyó túloldalán, Itáliában lehetnek embereivel, ellenséges területen, mégis hazai földön. Mulatságosnak találta, hogy fél kilométerre és öt percre volt attól, hogy hadat viseljen saját országában. Meg fogja tenni? At fog kelni az örökké változó folyón, egyszer s mindenkorra maga mögött hagyva a jelenleg ismert világot?

Jóllehet ötezer ember társaságában volt, mégis egyedül érezte magát. Ötvenegy éves volt, öregebb, mint a legidősebb katonája. Nem kívánt hadat viselni, különösen nem saját népével szemben, de volt más választása? Játszadoztak vele, elutasították számos méltányos ajánlatát. A szenátus visszarendelte két légióját − állítólag azért, hogy Pompeiushoz csatlakozzanak a Parthia elleni hadjáratban −, és jóhiszeműsége jeleként Caesar elengedte őket. Pompeius azonban nem ment el keletre. Rómában maradt, Caesar embereit gyakorlatoztatta, és a városban tartotta őket, ahol veszélyt jelenthettek Caesarra, ha ő engedelmeskedik a szenátusnak, lemond a parancsnokságról és magánemberként visszatér Rómába.

Bolondnak nézték? Azt követelték, hogy oszlassa fel a légióit, miközben Pompeius érintetlenül tartja egyben az övéit. Komolyan azt hitték, hogy védelem nélkül belép Róma városába, ahol azonnal tőrbe csalnák, bebörtönöznék, és eljárást indítanának ellene tíz évvel ezelőtti alkotmánysértések vádjával?

Végső tárgyalási kísérletként Caesar Rómába küldte Quintus Cassius és Marcus Antonius tribunokat, hogy terjesszék elő szerény követeléseit és béketervét. A szenátus azonban megfélemlítette a két küldöttet, megvonta tőlük a vétójogot, olyan helyzetbe hozták őket, hogy kénytelenek voltak bérelt kocsin, rabszolgának álcázva elhagyni Rómát. Briliáns húzás Antonius részéről, gondolta Caesar. Antonius, aki kedvelte a színészek társaságát, élvezettel játszotta szerepét. Amikor a tribünök megérkeztek Ravennába, és közölték a hírt, hogy a szenátus nemcsak visszautasította Caesar béketervét, de inzultálta is a két néptribunt, Caesar kiállt az emberei elé és beszédet tartott.

− Elcsábították Pompeiust, és félrevezették őt az érdemeim féltékeny lekicsinylésével. Ennek ellenére mindig támogattam Pompeiust, segítettem az előrehaladását, védtem a jó hírét. Rómában, a közelmúltban fegyveres erővel visszaállították a tribünök vétójogát. Most a fegyveres erők elfojtják és semmibe veszik ezt a jogot.

− Kilenc éve vagyok a parancsnokotok. A vezetésem alatt a Róma nevében tett erőfeszítéseiteket siker koronázta. Számtalan csatát nyertetek meg, békét teremtettetek Gallia és Germánia nagy részén. Most arra kérlek titeket, hogy védjétek meg a jó híremet, és verjétek vissza ellenségeim támadásait.

Az emberek fellelkesültek, senkit nem kellett kétszer kérnie.

− Irány Ariminum! − kiabálták annak a Rubiconon túli városnak a nevét, ahová a tribünök már elmentek, hogy támogatást szerezzenek Caesarnak − ez a város lehet Caesar első erődítménye Itáliában, ha átkel a folyón, és így hadba száll ellenfeleivel. Képes volt erre, képes volt a szenátus ellen fordulni és uralkodni fölötte, képes volt felvonultatni ezeket a katonákat bármelyik idegen ország ellen, és eltörölni az éppen regnáló hatalmat, legyen az akár maga a római kormány. A szenátorokkal szembeni valamennyi követelése jogos volt. Felajánlotta a hadserege feloszlatását, amennyiben Pompeius is megteszi ugyanazt. Mindössze az volt a kívánsága, hogy távollétére is engedélyezzék a konzuli hivatal folytatását, tekintve, hogy a nép is így akarta, és hogy méltósággal térhessen vissza a római belpolitikába. De a szenátus megfosztotta őt a légióitól, a becsületétől, a jogaitól.

Miféle álomvilágot képzeltek ezek, amelyben ő együttműködne velük?

− Uram, ön tétovázik. − Asinius Pollio, Caesar azon kevés tisztjeinek egyike, akiben a bátorság pallérozott elmével társult, most hirtelen megtörte Caesar magányát. Pollio udvarias viselkedésén, arisztokratikus külsején, tisztességes gondolkodásán csupán egyetlen dolog ejtett foltot: barátsága az arrogáns költővel, Catullusszal. Caesar azonban megbocsátotta ezt neki, és sok ehhez hasonló percet töltött a töprengő fiatalember társaságában, mérlegelve parancsainak lehetséges következményeit. Újra eleredt az eső, zuhogott az égi áldás a két férfi fejére, amint a part menti iszapban álltak, és a folyó vad sodrását bámulták. − Elképzelem, milyen rettegést váltott ki az emberekben az, amibe most belekezdtem − mondta Caesar.

− Az emberek nem félnek, uram − felelte gyorsan Pollio.

− Azon a balsorson tűnődöm, mely az emberekre vár, pusztán azért, mert átkelünk a folyón.

− Ez igaz, uram, tele van római katonákkal a túlpart. Ha átkelünk a folyón, valamennyit kihívjuk magunk ellen. Két lehetőségünk van: vagy átcsábítjuk, vagy legyőzzük őket.

− Ha viszont nem kelünk át a folyón, akkor saját magam ellen hívom ki a sorsot. Amint tudja, a presztízs mindig elsődleges fontosságú volt számomra, még az életemnél is fontosabb. Ha nem teszem meg ezt a lépést, félek, nem tudom folytatni.

− Ahogy mondtam, az emberek készen állnak.

De hisz éppen erről van szó. Az embereire leselkedő balsors, szembeállítva a saját balsorsával. Megtehetné, amit a szenátus követelt − hogy leteszi a fegyvert és bemasírozik Rómába, egyenesen a csapdájukba. És azzal jobban jár az emberiség, ha ezt cselekszi? A háború ugyan elkerülhető lenne, de hosszú távon miért lenne az a jobb? Az emberek szeretik a háborút. Így legalább nem okoz csalódást azoknak, akik támogatták őt, és hittek benne azon kritikák ellenére, melyek végigkísérték hosszú és fényes pályafutását.

Ki állíthatta volna, hogy Caesar boldogulása nem az emberiség javát szolgája egyben?

− Mos, rendben − mondta Caesar halkan. − A kocka el van vetve. Kezdődjék a játszma.

Kleopátra már két hónapja nem hagyta el a palotát. Nem volt se magánélete, se mozgásszabadsága, naponta egyszer hagyhatta el a szobáját egy udvari sétára Hephaesztion, Kharmion és két éber őr kíséretében.

Megakadályozták, hogy részt vegyen a kormányzásban, de Hephaesztion tájékoztatta a helyi borzalmakról. Előző nyáron Egyiptom Igaz Anyja, az életadó Nílus normális vízszintjének csak a felét érte el. Élelemhiány volt országszerte. A Régensi Tanács Kleopátra engedélye nélkül, de az ő és az öccse nevében kibocsátott egy dekrétumot, melynek értelmében a gabonát nem oszthatják szét a provinciákban, ehelyett közvetlenül Alexandriába kell küldeni a termést, hogy megelőzzék az éhezést a városban. Halállal büntették azokat a kereskedőket, akiket rajtakaptak, hogy a provinciákon értékesítik a gabonát. Az emberek elhagyták a nome−okat, a vidéki kerületeket, és csaknem mindenki a városba özönlött. Akik ott maradtak, azok vagy éheztek, vagy fegyveres lázadásra készültek a kormány ellen, vagy pedig éhezve lázadtak. Milyen esélyt adott nekik a Régensi Tanács? A saját érdeküket és az Alexandriában élő görögök érdekeit védték, miközben éhhalálra ítélték a helyi lakosságot. Kleopátra hűséges thébai híveire gondolt, akik most nyilván azt gondolják, cserbenhagyta őket. Keveset tehetett ellene.

Kharmion nem mozdult mellőle, nagy gyanakvással rabszolgaként kóstolt meg minden falatot, amit Kleopátrának feltálaltak, átvizsgálta a fehérneműket és a ruhákat, melyek a mosodából jöttek vissza, elrejtett mérgek után kutatva. Kharmion odahozott még egy öreg núbiai varázslónőt is, akivel elmondatta a királynő napi horoszkópját, és kinyomoztatta vele mindazon átkokat, melyeket esetleg a királynőre szórhattak, és a gyakorlatlan szem elsiklana felettük.

Kleopátrának egyetlen levelet sem kézbesítettek. Tudni akarta, milyen üzenetek érkeztek számára a királyságon belülről és kívülről, de mindannyiszor ugyanazt válaszolták: nem kapott semmit. Először fordult elő, hogy nem juthatott hozzá azokhoz az értesülésekhez, amelyekről apja gondosan kiépített kémhálózata gondoskodott. Nincs levél se Arkhimédésztől, se Hammoniustól. Semmi hír a keleti kapcsolatairól. Biztos volt benne, hogy a régensek avatkoztak bele a levelezésébe.

Több hónapos elzártság után Kleopátrához végre eljutott egy hír, miszerint Pompeius legidősebb fia, Cnaeus Alexandriába érkezett.

− Szóval elő akarnak rángatni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne? − mondta Hephaesztionnak.

− Azt hiszem, erről van szó, Királyi Felség – felelte a miniszterelnök. − Talán előnyünkre fordíthatnánk a váratlan látogatást.

Kleopátra megrezzent, amikor belépett a Királyi Fogadóterembe, ahol ő és apja oly sok órát töltöttek el. Köpcös kis öccsét kétoldalt a régensek kísérték. Potheinosz a szokásos öltözékét viselte. Akhillasz előírásszerű katonai egyenruhában jelent meg. És jött Theodotosz is gyűrött, dacos szájával, a tudósok talárjában. Mit gondolhatnak a rómaiak e szereposztás láttán, miféle alakok kormányozzák a királyságot?

Cnaeus apja testmagasságát örökölte, jóképű római volt, sajátos légkört árasztott. Kleopátra örült, hogy időt szakított a szépítkezésre. Tekintve, hogy nem volt más elfoglaltságuk, Kharmionnal tökéletesítették kozmetikai jártasságukat, és ez meglátszott a királynő megjelenésén. Kifestette a szemhéját, és továbbra is alkalmazott fahéjat az ajkaira és a tenyerére. Az öltöztető rabszolgája azt javasolta, hogy mosásnál hennázzák a királynő haját, mert ez fényesebbé teszi, és rövidre vágott loknikkal keretezzék az arcát, a többi hajfürtöt pedig kössék kecses kontyba. Ezekkel a megoldásokkal az előnyös vonásokat – majdnem zöld szem, vastag, sötét hajzuhatag vöröses árnyalattal, telt, buja ajkak, királyi arccsontok – kiemelték, miközben a férfiasan erőteljes orrot kevésbé feltűnővé tették. Sima, elegáns ruhát viselt, melyben kellemesen érvényesültek domborulatai − most, hogy végre szert tett rájuk. Mivel elmaradtak a mindennapi lovaglások, felszedett néhány kilót, és a többlet a lehető legjobb helyekre ment. Büszke volt új alakjára. Szeretett különleges kelmékből készült ruhákat magára ölteni, hosszú gyöngyfüzérekkel vagy káprázatos smaragd nyakékekkel díszíteni. Különleges olajakból kevertetett illatosítót magának, és megeskette a vegyészt, hogy senkinek nem árulja el a vegyület titkát. Amíg korábban a gyerekes vonásait leplezte a kozmetikumokkal, addig most természetes ragyogását növelte általuk. Ha gyönyörűnek nem is lehetett mondani, azt azért tudta magáról, hogy kicsivel több, mint vonzó. Észrevette, hogy a szemek hosszabban merészelnek elidőzni a királynő személyén, és kissé megemelt orral követték a járását azok, akik mellett elhaladt, mintha kétszeresen elbájolná őket a kellemes megjelenés mellett valami csodálatos virág szokatlan illata is.

Kleopátra látta a római szemében, hogy ő is méltányolja a megjelenését. Ránézett az öccsére, akit valósággal sokkolt nővére új keletű érzékisége. A többieken is látta a meglepetést.

− Mennyire hasonlít az apjára − mondta a királynő, a római kezében hagyva kezét, elbűvölően nézve a férfi szemébe. Latinul szólt hozzá, tudva, hogy ezzel igencsak felbosszantja öccsét és a régenseket. − Remélem, jól van.

− Már amennyire a körülmények megengedik − válaszolt a római.

− Mit ért ezen? Csak nem beteg? − kérdezte Kleopátra.

Cnaeus egy intéssel elutasította a tálcán felkínált ételt és italt. Kleopátra emlékezett, hogy a rómaiak olykor így juttatják kifejezésre sztoikus alkatukat, különösen, ha nehéz idők járnak. Cnaeus fénylő tekintete elkomorodott. Megmerevedett, és a kis gyülekezet felé fordult. − Mint apám szövetségesét, és az ön apjának, a hajdani királynak Rómában nyújtott szíves vendéglátást visszafizetendő, továbbá azokat a fáradhatatlan erőfeszítéseket, melyeket apám e monarchia helyreállítása érdekében tett, apám nevében arra kérem önt, hogy haladéktalanul bocsásson a rendelkezésemre egy hajóflottát és gyalogsági haderőt, hogy megsegítse Rómát a renegát Julius Caesar elleni háborúban.

− Róma háborúban áll Caesarral? − kérdezte Kleopátra. − Nem kaptunk erről hírt. Vagy igen? Hogyan lehetséges, hogy nem hallottunk róla? − Kleopátra körbenézett a teremben. A többiek udvarias érdeklődést színlelve reagáltak, mintha Pompeius fia egy távoli ismerős egészségi állapotáról hozott volna híreket.

− Királyi Felség, ahogy az egész világ tudja: Caesar célja a teljes zsarnokság. Ez az ember őrült. Hátat fordított a köztársaságnak és az alkotmánynak, és teljesen önállósította magát − mondta Cnaeus felháborodottan. − A szenátus szinte teljes egészében felkereste apámat, és könyörögtek, hogy védje meg az államot Caesar fenyegetésétől. Apám képviseli az egyetlen olyan erőt, mely képes megállítani Caesart, ő az egyetlen, aki le tudja győzni Caesar légióit. Elment az eszük az elmúlt évek győzelmeitől, és teljesen odavannak Caesarért.

Potheinosz és Theodotosz együttérző szavakat kezdtek motyogni Cnaeusnak, elítélve Caesar cselekedeteit, és feltétlen segítséget ígérve Pompeiusnak. Potheinosz szólalt meg. − A királynő mindig olyan szívesen emlékezik meg az ön apjának nagyvonalúságáról, melyet a Királyi Család iránt tanúsított Rómában. Jól mondom, Királyi Felség?

− Óh igen − felelte Kleopátra, észrevéve, hogy Potheinosz megpróbálja kerülni a hajókra és a katonákra vonatkozó elkötelezést. − Akkor még csak kislány voltam, és az ön apja megengedte, hogy megüljem a lovát, egyszerűen csak azért, mert így akartam.

− Ismerem a történetet, Királyi Felség − mondta Cnaeus, mélyen meghajolva a királynő előtt, majd felemelve csinos arcát, sóváran Kleopátrára mosolygott. Hogyan tudta ez a római ilyen fehéren megőrizni a nagy és veszedelmes kinézetű fogait, tűnődött Kleopátra. Vajon a várost alapító nevezetes ikrektől öröklődik ez, akiket az anyafarkas táplált? Kleopátra nem tudta eldönteni, hogy Cnaeus most megpróbálja elcsábítani őt, vagy csak a támogatását akarja elnyerni, vagy talán egyszerre mindkettőt. Viszonozta a mosolyt, de magában ezt kérdezte: ha Pompeius valóban olyan hatalmas, akkor miért menekült a fia Alexandriába, hogy Egyiptomtól kérjen támogatást?

Az ember azt gondolná, hogy a római légiók serege csak le tud győzni egy renegátot.

− És hogy áll a háború? − kérdezte Kleopátra. − Mik a fejlemények?

− Apám elutazott Itáliából, hogy görög földön szervezze újjá hadseregét. Erősítést vár Szíria kormányzójától. Caesar most Hispániát rohanta meg. Az a szándéka, hogy elvegye a római néptől, és saját magának szerezze meg.

Szóval néhány hónap leforgása alatt Caesar kiebrudalta a hatalmas Pompeiust Itáliából, és a figyelmét már a római provinciák maradékának meghódítására fordítja, azokra, amelyeket eddig nem tartott ellenőrzése alatt. − És mi van Rómával? Ki uralja a várost?

Cnaeus szemlátomást kényelmetlenül érezte magát, mint aki nem örül annak, hogy erről a kérdésről faggatják. − Caesar bevonult Rómába. Parancsára az emberei feltörték Saturnus templomát, és kifosztották a kincstárat Metellus tribun vétója ellenére, aki saját testével próbálta megakadályozni a bűncselekményt. A renegát lefoglalta az egész római kincstárat a saját országa ellen vívott háborúra. Tartott egy beszédet, melyben megfenyegette a szenátorokat, ha félnek vele osztozni a kormányzati felelősségen, akkor egész egyszerűen saját maga fog kormányozni. Ezután lelépett a pénzzel, és politikai bérencére, Antoniusra hagyta a város vezetését.

− Hátborzongató! Micsoda hitszegés! − szólt közbe Potheinosz.

− Nos, tehát Caesaré a város? − kérdezte Kleopátra. Figyelmen kívül hagyva a kérdést, Cnaeus így szólt: − Caesar alábecsüli apám hatalmát. Őrült dolog volt a részéről, hogy hagyta apámat Görögországba menekülni. Pompeius Magnus győztesen fog kikerülni a keleti hadszíntérről, ugyanúgy, ahogy tizenhárom évvel ezelőtt. − Cnaeus nagyon védelmébe vette apját, és a királynő méltányolta ezt. − Caesar meg fog lepődni, ha azt gondolja, hogy görög földön megnyerheti a háborút.

Potheinosz összeszedte magát, és rátett egy lapáttal a kegyes hangulatra. − Pallasz Athéné, kinek pajzsa mennydörgés, védje meg az ön apját ebben a háborúban! Ma este a vacsoránál számba vesszük a hajóinkat és katonáinkat, melyeket a rendelkezésére tudunk bocsátani.

Cnaeus hálálkodva és megkönnyebbülve távozott.

− Nagyszerű ember! − kiáltott fel Potheinosz. − Igazán nem tudom, hogyan kosarazhatnánk ki.

− Úgy, hogy kivesszük a magunk kis szerény részét abban, hogy segítünk Rómának tönkretenni saját magát − kuncogott Theodotosz. Ptolemaiosz csatlakozott a nevetőhöz. Akhillasz tartózkodó maradt, végig Kleopátrára függesztette szemét, várva a válaszát. A királynő nem tudta megfejteni, mi lehetett a tervük, ha egyáltalán volt ilyen. Ha ezek az őrültek nem vágják el a külvilágtól, felkészülhetett volna minderre.

− Ne siessük el Pompeius megsegítését − mondta Kleopátra. Emlékeztette őket, mennyire hajlamos Pompeius a tétlenségre; hogyan menekült el a kertjébe, miközben Cicero üvöltve állt a kapuja előtt; és emlékeztette őket arra a két sorsdöntő helyzetre, amikor visszautasította Aulétész támogatását.

− Őrültség bárki mellé odaállni ebben a háborúban − mondta, érezve, hogy a türelmetlenség belopózott a hangjába. − Nem hallották, mit mondott? Nem vették ki belőle, hogy Pompeius vesztésre áll, és hogy kétségbeesésében küldte ide a fiát erősítést kérni Egyiptomtól? Hát semmit nem értenek a római politikából? Nem állhatunk oda Pompeius mellé Caesar ellenében. Ha Caesar győz, megbüntet minket. Térdre kényszerít minket, és ugyanaz lesz a sorsunk, mint a barbár galloknak.

− Mit tudsz te Julius Caesarról? Semmit! Csak úgy csinálsz, mintha tudnál bármit is − ordította Ptolemaiosz.

Kleopátra még csak rá se nézett öccsére, továbbra is a régensekhez beszélt.

− Köztudomású, hogy Caesar átlagon felüli intelligenciával rendelkezik, még azokban a rövid pillanatokban is, amikor a téboly görcsében a földre zuhan az istenek érintésétől. Néhány perc elteltével aztán az istenek csodálatos módon elengedik őt, és Caesar visszatér önmagához. Hogyan képzelik, hogy egy ilyen embert magunkra haragíthatunk? Ha fogadnánk, Caesarra kellene fogadnunk. Hiszen máris kiűzte Pompeiust Itáliából.

Ptolemaiosz felpattant a karosszékéből, és odaállt Kleopátra elé. Úgy festett, mint Aulétész kicsinyített mása, szeme kiguvadt, kövér arca elvörösödött. − Az, hogy elmentél apával Rómába, még nem jelenti azt, hogy mindent tudsz − fröcskölte. − Oda kellene vetnünk a katonáknak, ahogy követelték.

− Szerinted mit kellene tennünk, öcsém?

− Azt kellene tennünk, amit Potheinosz mondott. Meg kellene adnunk Pompeiusnak, amit kér, így Caesar és ő megsemmisíthetik egymást. Ha nem lennél annyira elájulva Rómától, te is látnád, hogy ez a legjobb megoldás. − Leült Potheinosz mellé, aki rámosolygott ifjú tanítványára.

Kleopátra nevetett magában. Nyilvánvaló, hogy az eunuch már elképzelte magát Cnaeus erős teste alatt aznap estére, mintha egy jó kefélés elegendő ok lenne ahhoz, hogy egy ország szövetségre lépjen azzal a féllel, aki elveszti a háborút. Hádészbe mindannyiukkal.

Ám ekkor a bölcs előrelátás pillanata ereszkedett a királynőre, megajándékozva őt a probléma egyetlen és nyilvánvaló megoldásával.

− Úgy legyen − mondta, és elhagyta a termet, míg a többieknek tátva maradt a szája hirtelen támadt engedékenységétől.

A királynő a Gabinius-katonák felkelése óta nem étkezett a bálteremben, ezen az estén azonban odakísérték őt a vacsorához, azt a látszatot keltve Pompeius fia előtt, hogy a palotában minden rendben van. Cnaeust azonban nem tévesztette meg a kis családi összejövetel. Annak ellenére, hogy Theodotosz és Potheinosz között kínálták hellyel, ragaszkodott hozzá, hogy a királynő mellé üljön, mondván: „az ifjú királynő magányosnak látszik”.

− Milyen gondolatok rejtőzhetnek egy ilyen csodálatosan szép arc mögött? − tudakozódott Cnaeus.

Kleopátrának éppenséggel lett volna miről mesélnie. Lehetséges száműzetés. Éhínség. Felkelés az öccse ellen. Polgárháború. Ptolemaiosz Ptolemaiosz ellen, miközben Róma küzd Róma ellen.

Kleopátra megpróbálta fenntartani a beszélgetés flörtölő jellegét, melyet a római kezdeményezett, közben azon törte a fejét, vajon mennyi időt kell eltöltenie a vacsoraasztalnál, mielőtt kiosonna a miniszterelnök szobájába, és amiatt aggódott, vajon a miniszterelnöknek sikerült-e összetoboroznia azt a kis katonai csoportot, mely kicsempészi őt a városba.

− Királyi Felség, bocsássa meg a szemtelenségemet, de valamire nagyon kíváncsi vagyok − mondta Cnaeus, egészen közel hajolva hozzá, belenézett ruhája kivágásába, meleg leheletével a királynő fülébe suttogott, úgy, hogy senki más ne hallhassa. − Hogyan képes egy ilyen gyönyörű, fiatal királynő elviselni a házaséletet egy kisfiú férjjel? Nem értem a szokásaikat. Tudok a görögök vonzódásáról a nagyon fiatal fiúk iránt, de egy ilyen nagyszerű asszonynak érett férfira van szüksége a hitvesi ágyban.

Cnaeus rendelkezett mindazon képességekkel, amelyekkel apja annak idején zavarba hozta a pirulós kislányt. A termete, a széles váll, a csábító szem, a hang, mely simogatott és elbűvölt. Kleopátra hagyta a kérdést lebegni, miközben bárki szívesen lett volna ebben a pillanatban, csak nem Egyiptom királynője. Legszívesebben elfelejtette volna rangját és kötelezettségeit, és odavetette volna magát Cnaeus karjaiba, mint a legközönségesebb örömlány. De erről szó se lehetett. Emlékeztette magát arra, hogy sötétedés után az egyetlen tiltott találkája csakis azokkal lehet, akik most az életüket kockáztatják az ő szabadságáért.

− A testvérek közötti házasság a fáraók szokása volt, és az én Ptolemaiosz felmenőim átvették a hagyományt, hogy az őslakosságnak kedveskedjenek. Az egyiptomiak hite szerint a fáraók istenek, isteni vér folyik ereikben, melyet nem szabad keverni közönséges halandók vérével. Tudom, hogy furcsa dolog ez, de a családom majdnem háromszáz év óta sikeresen követi ezt a hagyományt. Úgy vélem, ha az öcsém eléri a megfelelő kort, sok gyereket fogunk nemzeni, és meglehetősen boldogan élünk majd.

Kleopátra kíváncsi lett volna, mennyire hangzottak meggyőzően a szavai. Mindeközben azon törte a fejét, van-e bármiféle előnye a Pompeius fiúval kötendő szövetségnek. Van-e olyan haszon, mellyel igazolni lehetne a nemi vágyakozást. Csábító lehetőség volt közelebbi kapcsolatot teremteni valaki olyannal, aki ennyire közel áll a hatalom forrásához. De egyszerűen nem tudta meggyőzni saját magát arról, hogy Pompeius felülkerekedhetne az ármánykodó Julius Caesaron. Pedig közben legszívesebben előrehajolt volna, hogy felkínálja ajkát a mellette ülő pompás férfinak.

Még egyszer hosszasan belenézett Cnaeus szemébe, majd elnézést kérve visszavonult a lakosztályába, ahol Kharmion éppen a szépítőszereket pakolta össze.

− Szeretném, ha még egyszer megfontolnád ezt a nehéz utazást − mondta Kleopátra. − Ez nem valamiféle elegáns száműzetés lesz Pompeius palotájába. Mindketten tudjuk, hogy te kifinomult hölgy vagy, és nem szoktál hozzá a kényelmetlen utazásokhoz, a palotán kívüli élet megpróbáltatásaihoz. Pedig most erre kell számítanunk. Se a kényelem, se a biztonság nincs garantálva.

− Micsoda? − kérdezte Kharmion halk, megbántott hangon. – Azt hittem, törődsz a sorsommal. Most pedig azt kívánod, hogy maradjak itt, kiszolgáltatva Arszinoé tőrének vagy Potheinosz mérgének? − Teljesen kiegyenesedett, s noha nem volt magas termetű, görög tartása és méltóságteljes arckifejezése jóval nagyobbnak tüntette fel alakját, mint az a valóságban volt.

− Nem akarom, hogy itt maradj, de elküldenélek valamely távoli helyre − Görögországba például −, ahol biztonságban lehetnél addig, amíg visszatérhetünk a városba.

− És ki törődik akkor az étkezéseddel? Kit törődik a ruhatáraddal? Akkor, amikor a leginkább szükséged van a királynői megjelenésre, rabszolgáktól és katonáktól várod, hogy gondoskodjanak a fehérneműdről? Hogy becsavarják a hajadat? Nélkülem egy hét után úgy néznél ki, mint egy szakadt gyalogsági katona. Legyengülnél és lefogynál, mert nem ennél rendesen. Ismerlek. Ne felejtsd el, hogy kislánykorod óta én neveltelek. − Kharmion, aki mindössze tizenegy évvel volt idősebb a most tizenkilenc éves királynőnél, változatlanul a szigorú anya szerepét játszotta.

Egy őr szakította meg a beszélgetésüket, tájékoztatva a királynőt, hogy Akhillasz várakozik a lakosztály előtt, és magánkihallgatást kér. Kleopátra elkerülte Kharmion tekintetét, nehogy árulkodó pillantást váltsanak egymással, amely figyelmeztetné az őrt. Kleopátra nem tudta, most mit tegyen. Ha nem fogadná Akhillaszt, azzal gyanút ébresztene benne. Ha bebocsátja, azzal viszont növelné a lelepleződés veszélyét. Lehet, hogy a férfi tud már a szökés tervéről? Lehet, hogy elárulták őt?

− Mondd meg neki, hogy az előcsarnokban fogadom − mondta Kleopátra az őrnek.

Rájött, hogy le kell csillapítania magát, valamilyen módon nyugodtabb lelkiállapotba kell kerülnie, mert az idegesség könnyen tévútra vezetheti. Magára kell öltenie a kezelhetetlenség álarcát. Higgadtan leült, lehunyta a szemét, és elfeledkezett még Kharmion jelenlétéről is. Így tettette magát nyugodtnak, nem mutatott semmilyen érzelmet vagy gondolatot. Az istennőhöz imádkozott: Könyörület Úrnője, engedd, hogy hordjam ezt az álarcot. Hadd húzzam testemre, mint egy páncélt. Csak józanságot mutassak, akkor is, ha aggódom. Védj meg engem a gyanús emberektől, és továbbra is tisztelettel adózom előtted, most és mindörökké, amíg csak élek.

De még akkor is idegesnek érezte magát, amikor kilépett az előcsarnokba.

Nagy megkönnyebbülésére Akhillasz egyedül állt ott, szerencsére, amitől tartott, nem következett be: őr nem állt ott, hogy elvigye. Akhillasz szabályos katonai öltözetet viselt. A komor ruházat ellenére parfümtől és olajaktól illatozott, és szélesen mosolygott. Rendkívül csinos ember, nem vitás, mégis annyira más, mint a római Cnaeus. Jóllehet első osztályú harcos volt, volt benne valami görög finomság. Az apja nevelte, egy görög tiszt, és azt beszélték, az anyja prostituált volt. Szemügyre véve Kleopátra arra gondolt, a görögöknek és az egyiptomiaknak talán gyakrabban kellene házasodniuk, hogy ilyen egzotikus és pompás utódokat nemzzenek. Kleopátra hellyel kínálta, de a férfi állva maradt. Kleopátra leült, a férfi elkezdett körülötte lépkedni. A helyzet zavarba ejtő volt és baljóslatú. Végül a férfi letérdepelt előtte.

− Felség, engem nagyon felzaklatott a fivére tegnapi kirohanása.

− Melyik kirohanás? − kérdezte Kleopátra.

− Az a fenyegetése, hogy a katonák meggyalázzák Felségedet. Addig, amíg én állok Egyiptom fegyveres erőinek élén, a haja szála nem görbülhet meg Felségednek. Úgy gondolom, hogy nekünk, önnek és nekem együtt kellene dolgoznunk − mondta.

Kleopátra kétségek között őrlődött: színlelje, hogy méltányolja a lovagiasságot, vagy hozza a férfi tudomására, hogy ilyen könnyen azért nem lehet becsapni őt? Még mindig a régi lecke: visszatartani magát észleletei túl gyors felfedésétől. Mit akar ez az ember? Kleopátra nem szólt semmit.

− Azért jöttem, hogy felajánljam a védelmet Felségednek − mondta Akhillasz. − Úgy vélem, szüksége van rá. − Még mindig fél térdre ereszkedve közelebb volt a királynőhöz, mint amit a protokoll megengedett. − Ön veszélyben van − tette hozzá.

− Talán mégsem, ha ön személyesen jelentkezett a védelmemre − felelte Kleopátra negédesen. − Hiszen akkor teljes biztonságban vagyok, vagy tévednék?

− Nem tudom, miért ne lehetnénk partnerek? – kérdezte a férfi.

− Mi lenne az én szerepem ebben a partnerségben?

Akhillasz Kleopátra térdére tette a kezét. A királynő megmerevedett, de nem mozdult. A férfi nem volt rá olyan hatással, mint Cnaeus, de végig akarta játszani a jelenetet, hogy megtudja, mi a szándéka a hadseregparancsnoknak.

− Az, hogy a barátom legyen. − Megfontoltan és hangsúlyozottan ejtette ki a „barátom” szót.

− Az öcsém barátja önnek? − kérdezte Kleopátra ártatlanul.

− Igen, az. De ön másfajta barát lehetne. Sokkal meghittebb barát.

Kleopátra továbbra is távol tartotta magát Akhillasz csábító szemétől, keze érintésének, szemérmes mosolyának, ragyogó fehér fogsorának hatásától. Lenyelte a félelmét, és újra Izisz kegyelméhez folyamodott. Ezeket a dolgokat nem lehet siettetni. Honnan tudhatja, hogy Akhillasz nem Potheinosz álcázott ügynöke-e? Vissza kell utasítania őt, legalább annyira, hogy a szökést végre lehessen hajtani.

− Azt javasolja tehát, hogy legyek a szeretője. Ennek fejében megvéd a bátyámtól a hadseregével, feltéve, ha úgy viselkedem, mint egy rabszolga szajha. Igaz? Cserébe megkapná Egyiptom királynőjét saját Szajnájának.

− Úgy látom, Felségedet meglepetésként érte amit mondtam, és időre van szüksége, hogy elgondolkozzon rajta − mondta a férfi állhatatosan. Egy pillanatra Kleopátra megbánta, hogy nem Cnaeusszal kötött szövetséget. Most meg tudta volna ölni ezt az arcátlan alakot. Lehet, hogy meg is fogja tenni, ha majd eljön az ideje, és visszatér a városba azzal a hadsereggel, melyet az öccse és a régensek által éhínségre ítélt provinciákon toboroz. Majd ha felülkerekedik Ptolemaioszon és a szörnyetegein, első dolga lesz, hogy ezt a pimasz figurát elintézze.

− Holnap este újra itt leszek, Kleopátra. Szabad megérintenem a kezét?

− Ahogy akarja − mondta a királynő. Talán, ha most reményt ad neki, nem tér vissza a megjelölt időpontig, amikor ő már réges-rég messze jár.

Akhillasz megfogta a kezét, arca felé fordította a tenyerét, és megcsókolta, ujjaival végigsimítva az alkarját, míg el nem érte a könyökét. Ekkor rátapasztotta a könyökhajlatra a száját, csókolta, szívta, harapdálta. Nem volt kellemetlen érzés, habár Kleopátra nem óhajtotta élvezni. A férfi észlelte a kicsiny sóhajból, mely elhagyta Kleopátra ajkát, hogy a királynőnek nincs ellenére a férfi előrenyomulása.

− Akkor tehát holnap éjszaka? Elég idő ez arra, hogy meghozza döntését?

− Meglátjuk − mondta Kleopátra szemérmesen.

− Megízlelhetem az ajkait? − kérdezte a férfi.

Kleopátra szűzies félelmet színlelt, de nem válaszolt. Akhillasz feléje hajolt. A királynő nem tartotta vissza őt. A férfi gyengéden megcsókolta, és nyelvével elidőzött az ajkán. − Holnap, Úrnőm. − Kleopátra figyelte a köpenye lebbenését, ahogy a férfi távozott.

Kharmion viharzott be, amint Akhillasz elment.

− Úgy tűnik, a férfiak sorban állnak, hogy megszabadítsanak a szüzesség veszedelmes állapotától – mondta Kleopátra, visszafogva lélegzetét, sokkal hanyagabb tónusban, mint ahogyan valójában érzett. – Kevéssé zavarja őket, hogy az isten már megtette ezt.

− Megpróbált elcsábítani? − kérdezte Kharmion hüledezve.

− És holnap este visszajön, hogy befejezze az aktust. Ha engedek neki, kiszolgáltatom magam. Kénye-kedve szerint jelentheti a házasságtörésemet az öcsémnek. Ha nem sikerül holnap megszöknöm, és visszautasítom őt, bizonyosan megtalálja a módját, hogy tönkretegyen.

Kleopátra felkapott egy kézitükröt, melyet Kharmion még nem csomagolt el, és szemügyre vette az arcát. Ajka telt volt, nyilvánvalóan olyanná teljesedett, melyet a férfiak szívesen csókolnának. Tizenkilenc éves volt, és kész a szerelemre, talán túlságosan is. Aggódott, hogy vágyai alkalomadtán felülkerekednek józan eszén. Több visszafogottságra kell szert tennie, de be kellett látnia, hogy ez korántsem egyszerű dolog.

Kleopátra dörmögő férfihangokra ébredt. Még mindig mozdulatlanul feküdt. Attól a pillanattól kezdve, hogy fölkel az ágyából és belekezd ebbe a csalásba, lázadó lesz, egy renegát − egy Caesar. De megvan-e hozzá a római állítólagos rettenthetetlen természete és kétségbevonhatatlan önbizalma? Úgy számolt, hogy kevesebb, mint egy óra van hajnalig, a kijelölt időpontig, amikor a lakosztálya előtt őrségváltás lesz, és lecserélik az őröket Hephaesztion embereivel. Hallotta a ruhaszövet suhogását; ahogy szeme hozzászokott a sötétséghez, látta, hogy Kharmion már ébren van, és a személyes holmijaik maradékát rakodja a ruháskosarakba. Kleopátra gyorsan kiugrott az ágyból, vizet fröcskölt az arcára, kibújt finom selyem hálóköntöséből, és belecsusszant egy egyszerű pamut ingruhába. Kharmion szó nélkül a saját fejére nyomott egy egyiptomi parókát, megigazította, majd egy másikat a királynő fejére helyezett. A parókák minőségükben igen messze voltak a Thébában viselt szűzlány-hajfonatoktól; ezek olcsó lófarkakból készültek, a piacokon árultak ilyeneket azoknak, akik jobbat nem engedhettek meg maguknak.

Kinyílt az ajtó, és az őrök beengedték azokat a nőket, akik a királynőt el fogják kísérni a száműzetésbe. Nagydarab asszonyok, akik szemlátomást képesek voltak bármilyen teherrel megbirkózni, fejükre kapták a kosarakat, és eltávoztak. Kleopátra vetett egy utolsó pillantást hálószobájára, gyerekkora, egész eddigi élete mindennapi színhelyére. Látja még valaha? Megpróbált nem gondolni mindarra, amit maga mögött hagy. Miért vesződne a tárgyakkal? Ha itt maradna, ha öccse és Potheinosz elpusztítaná, ugyanezek a nagy becsben tartott személyes holmik a sírkamráját díszítenék. Hátat fordított mindennek, és kiment a szobából.

Az előcsarnokok homályosak és csendesek voltak, a nappal még mindig az éjszaka burkában rejtőzött. Lámpák nélkül mentek, nem kockáztatták, hogy felkeltik a személyzetet. Egy gubbasztó őr felemelte a fejét a csarnokban. Morogva megszólalt: − Ez aztán a korai kelés, he?

Maga a királynő válaszolt, egyiptomi dialektusban, olyan szerényen, ahogy csak tudott. − Ma szabadnapos vagyok, meglátogathatom anyámat, de csak azután, hogy kimostam a királynő fehérneműjét.

Az őr mindentudó mosollyal visszatért kora hajnali álmodozásaiba. Kleopátra vére felpezsdült, emlékezve a Mohamával közös, kalandos napokra, amikor ugyanezen szolgák mellett szökött ki és szabadult meg az udvari élet unalmas rituáléitól. Félelme kezdett izgalomba átcsapni. Volt már gyakorlata a szökésben, mondhatni, mestere volt e tudománynak. Kharmion azonban annál kevésbé volt jártas az álcázás művészetében, egyiptomiul sem beszélt, mereven lépkedett Kleopátra oldalán, és a királynő aggódni kezdett, hogy dölyfös tartása miatt mindketten lelepleződnek. A két nő kart karba öltve vonult át a konyhákon, majd egy ajtón kijutottak a rakpartra, miközben a kora reggeli személyzet begyújtotta a tüzet a kályhákban. Megkezdődhetett a napi munka.

Kint, a sötétben, Kleopátra senkit nem látott a személyzetéből vagy a kíséretéből. A palota hátsó bejárata elhagyatott volt, csak egy kisebb kereskedői karavánt lehetett látni, amely a konyhának szállított élelmiszert. A magabiztosság úgy tűnt el belőle, mint az olvadó jég. Melyik kocsihoz kell odamennie? Hol van Hephaesztion? Hol van a kísérője? Cserbenhagyták az utolsó percben?

Az őr a rakodórámpáról gyanakodva nézett felé. Kleopátra kerülte a tekintetét. Nem lehetett biztos benne, hogy nem ugyanaz a katona volt-e, aki kimentette a csőcselékből azon a napon, amikor Mohamával együtt belekeveredtek a megölt macska körüli incidensbe. Majdnem nyolc év telt el azóta. Az őrt nyilván már áthelyezték egy másik posztra.

Szeme nem alkalmazkodott olyan gyorsan a félhomályhoz, mint szerette volna, és a nap sem kelt fel még a horizonton. Kleopátra úgy ragadta meg Kharmion kezét, mintha még mindig kislány lenne. A sötétből felbukkant egy nagydarab férfi, megfogta a királynő könyökét, és a fülébe súgta, hogy kövesse. A köpönyegbe burkolózott férfi Kleopátra becslése szerint legalább olyan öreg lehetett, ha nem öregebb, mint az apja lett volna. Hatvan talán. Vaskos. Görög. Lehajtott szegélyű kalapot viselt. Az egyik kocsihoz vezette őket, és mindkettejüket felsegítette a hátsó ülésre. Finom kezek.

A katona a rámpáról odakiáltott. − Hová mentek, lányok? − Barátságos, flörtölő hang.

A férfi gyorsan válaszolt. − Elviszem őket a piacra. A mai első halat akarják megvásárolni. Potheinosz eunuch utasítására, aki odavan a friss tőkehalért.

A katona rájuk nevetett, és intett, hogy mehetnek. A másik öt szekér lovakkal és tevékkel sorba fejlődve csatlakozott hozzájuk.

Az öregember integetett az őröknek, amint keresztülhaladtak a palota kapuin. A többi kocsi követte őket. Hogyan sikerülhetett ez, törte a fejét Kleopátra: a királyság ennyi értékével − élő állattal, szekerekkel és a kocsik ponyvái alá rejtett, feltehetően kiadós étel-és fegyverellátmánnyal − elhagyni a palota falait? Senki nem állította meg őket, senki nem volt rá kíváncsi: miért távozik egy karaván hajnalban a palotából.

− Jó reggelt, Kleopátra − mondta az öregember gúnyos hangon, újraélesztve Kleopátrában a félelmet.

− Jó reggelt − felelte Kleopátra tétován. A hang nagyon ismerős volt, mégis bizonyos volt benne, hogy nem találkozott még ezzel az emberrel. A férfi levette a köntösét és a kalapját, megfordult és ránézett Kleopátrára.

− Hammonius! − A régi barát, apja hűséges embere, legmegbízhatóbb és legfortélyosabb ügynöke. – Mennyire örülök, hogy látlak. Hogyan tudtad magad úgy álcázni, hogy ne ismerjelek fel?

− Nem számított rám. És sötét van. Én se ismertem volna fel úrnőmet, ha nem mondják meg nekem, hogy ő és egy másik hölgy, valamivel alacsonyabb nála, a felejthetetlen Kharmion, itt lesznek ennél a kapunál, pontban ezen az órán.

− Így már nem csoda, hogy ilyen könnyen megszöktünk − mondta Kleopátra.

− Ez igaz. Az őrök gyakran látják a kocsijaimat árut szállítani a palotába.

Kleopátra nem mert visszanézni a palotára. Előretekintett. Az égbolt hihetetlen rózsaszínű ragyogással felhasadt a horizonton − sikeres kalandhoz illő időjárás.

− A hajnal ráteríti tündöklő palástját a földre – mondta Kleopátra, akinek a hangulata együtt emelkedett a nap aranygömbjével, mely a város fehér épületei fölé kúszott.

A karaván csendben és sértetlenül áthaladt Alexandria déli kapuján. A katonák, akik eddig Hammonius kocsijainak ponyvái alatt rejtőztek, most előbújtak, és arcukat a reggeli nap felé emelve sütkéreztek. A városon kívül egy kis gyalogsági és lovassági csapat sorakozott fel melléjük. Bátorító szavak sorjáztak azok részéről, akik már odakötötték sorsukat a királynőéhez. Kleopátra levette álruháját, és kiállt üdvözölni azokat, akik csatlakoztak hozzá.

Hephaesztion is előkerült a kocsijából, és lóhátról pompás beszédet tartott a királynő szökésének okairól. Kis csapat katona és támogató gyűlt össze, de kezdetnek ez igazán ragyogó volt.

Hephaesztion odaügetett a királynő kocsijához.

− Készen állunk? − kérdezte a királynő.

− Jó emberek vannak velünk, és jó embereket hagytunk hátra, akik belülről teszik majd a dolgukat az ügyünkért.

Délen, Naukratisz kikötőjében egy hajó várakozott Kleopátrára és kíséretére. Hammonius távozni készült, és elmondta elképzeléseit, hogyan tart majd rendszeres kapcsolatot a királynővel. − Hallani fogsz felőlem, én édes kislányom, drága királynőm. Ha eljön az ideje, elküldöm Arkhimédészt. Állandóan velem van, tönkretettem az életét azzal, hogy bevezettem őt az exportüzlet világába.

− Nagyon szomorú vagyok, hogy nem láthatom többé az unokaöcsémet az udvarnál − mondta Kleopátra. − Jól megy sora? Biztos vagyok benne, hogy a leveleit visszatartották az öcsém szörnyetegei.

− Igen, jól érzi magát. De meg kell mondanom, én nagyon utálok vele bárhová elmenni.

− Miért?

− Mert a hölgyek azonnal körülajnározzák, engem meg észre se vesznek.

− Azt kívánom mindnyájunknak, hogy visszatérjenek a boldogabb idők − mondta a királynő, azokra a napokra emlékezve, amikor Hammonius és Kleopátra csinos unokaöccse ellátogattak az udvarba, és elárasztották őket a zaftos római pletykák tömegével. – De megértem, hogy távol tartja magát a fennálló hatalomtól.

− Apád embere volt. De egyúttal a te királyi rokonod, és most szükséged van a szolgálataira, amelyeknek áll elébe. Ne aggódj! Zseniális képességekre tett szert az információk megszerzése terén. Majdnem olyan jó, mint én. De csak majdnem. Egyelőre.

Kleopátra kiállt a hajó szélére, és üdvözölte támogatóit, megköszönve mindannyiuknak, hogy csatlakoztak hozzá. Amint elhajóztak Théba irányába, Kleopátra lement a lakosztályába, hogy ellenőrizze a személyes holmijait. Izgatottan, lélegzet-visszafojtva nyitotta fel a zárakat útiládáin. Megkönnyebbülve látta, hogy minden a helyén van, és ismét megbizonyosodott afelől, hogy akikre rábízta az életét, feltétel nélkül hűségesek hozzá. Kharmionon, Hephaesztionon és a királynőn kívül senki más nem tudta, hogy a kincstár az ő személyes poggyászában van elrejtve. Nagyon korán megtanulta apjától: soha ne távozz otthonról elegendő pénz nélkül.

A folyón Kleopátra korán kelt. Kabinja sötétjében meggyújtott egy kis csésze olajat, és felvitte magával a fedélzetre, hogy onnan figyelje a hajnalhasadás lágy fényeit a vízen. Szerette beszívni a friss reggeli levegőt, még mielőtt a nap kegyetlen tüze lecsapott a fedélzetre, mint egy kézműves a megmunkálandó fémfelületre, visszakényszerítve őt a kabinjába, ahol bágyadtan és kedvetlenül hevert a hőség enyhültéig. Valójában ezeket a kora reggeleket erőgyűjtésnek tartotta a nap fennmaradó részének túléléséhez.

Hephaesztion gyakran csatlakozott hozzá, de ezen a hajnalon egyedül volt a királynő, eltekintve a személyzet néhány aggályosan gondoskodó tagjáról. Kharmiont arra biztatta, hogy maradjon lent a kabinjában, így most egyedül elmélkedhetett, imádkozhatott és szőhette terveit. Otthoni hálószobája után sóvárgott, a Földközi-tenger illatos levegőjét bebocsátó ablakaira, Alexandriára, a város pálmafáira, parkjaira és szelíd éghajlatára vágyott.

Sem a királynő, sem a miniszterelnök nem voltak felkészülve a szenvedésnek arra a fokára, amelyet az aszály és az éhezés szabadított az emberekre, akiknek az élete a Nílus éves áradásától függött, vagyis attól, hogy a folyó megáldja-e a termőföldeket egy újabb termékeny iszapréteggel. Ebben az évben nem jöttek az életet adó vizek. Egyiptom Anyja, aki tejével táplálta e termékeny partokat, az idén megfeledkezett gyermekeiről. És Egyiptom gyermekei zavartan, éhesen, őrjöngve, nem láttak kiutat a túléléshez. Pánikba estek.

Az emberek országszerte elhagyták a falvaikat. A vályogházak a folyópartokon, melyekben egykor gazdálkodó családok laktak, elhagyatottan, üresen álltak, és szétporladtak a nap szüntelen ökölcsapásaitól. Egyes egyiptomi szekták papjai elmenekültek Alexandriába, őrizetlenül hagyva az ereklyéket és a templomokat. Az ott maradottak éhezve és feldühödve attól, hogy az általuk megtermelt gabonát elvették tőlük és elvitték a városi népesség táplálására, elfoglalták a templomokat, a szent helyeket, és megszerezték maguk és a gyermekeik számára legalább azokat a sovány adagokat, melyek a papok után ott maradtak.

Amikor a királynő hajója kikötött a folyó menti falvaknál, szembe találta magát az emberek dühével, hiszen számukra ő sem volt más, mint egy a sok jól táplált görög közül, akik miatt a nép éhezett. Mindenki tudta, hogy a Nílus a kormány ellenőrzése alatt áll. A kormány folyami munkásai és mérnökei mérték a folyó vízszintjét, nyilvántartották az adatokat, csatornákat építettek, melyek vizet szállítottak a termőföldnek, kezelték a vízikerekeket, a duzzasztógátakat és a töltéseket. Voltak, akik azt hitték, hogy Ptolemaiosz kormánya szándékosan terelte el a vizet a földjükről. Kleopátrát nem ijesztette el az emberek haragja, a saját nyelvükön beszélt velük, és azt mondta nekik, hogy azokra legyenek dühösek, akik a rendeletet hozták. Sok esetben sikerrel járt, és a falu népe megbékélt a helyi hatalommal. Máskor azonban kudarcot vallott. Egy férfi például mélyen a szemébe nézett, és ezt mondta: − Ha majd tele lesz a hasam, akkor lesz erőm ahhoz, hogy a dühömet több bölcsességgel irányítsam.

Az őslakosok, akik a folyó mellett éltek, trükkökhöz és a varázslat régi módszereihez folyamodtak, hogy ingereljék az isteneket. Kleopátra már napkelte előtt hallotta a mennydörgést utánzó dobveréseket, amelyekkel az isteneket nyaggatták, hogy küldjenek esőt. Látott öregembereket, akik a templom padlójáról gyűjtött porral hintették meg haldokló termésüket. – Táplálniuk kell a gyengéket, akik itt maradtak − mondta egy pap, aki nem menekült el a falujából. − A fiatalok és erősek elmentek olyan területekre, ahol, úgy gondolják, van elég élelem.

Ezen a reggelen az előbújó napsugarak feltárták az emberi nyomorúság tablóját. Sápadt és vézna nők meztelenül fürödtek a folyóban. Ősi módja volt ez az istenek elcsábításának, annak érdekében, hogy emeljék a folyó vízszintjét. A földeken lesoványodott parasztasszonyok − szintén meztelenül − ekékkel túrták a barna talajt, időnként szünetet tartottak, és az ég felé nyújtották karjaikat, a láthatatlan Mindenhatónak felkínálva mindazt, ami testükből megmaradt. A királynő azon tűnődött, vajon miféle isten lehet az, aki elcsábulna e csontsovány, szánalmas asszonyi testek láttán. Egy kisfiú, saját dacos kis áldozataként, szegényes fajátékát hajította a folyó sekély vizébe. A nők az ég felé tárták mellkasukat, és ököllel verték lecsüngő, aszott melleiket az anyaistennő együttérzéséért könyörögve, akinek bő termékenységétől minden élet kisarjadását remélték a földön.

Kleopátra nem tudta elviselni ezt a tragikus pantomimot. Tenyerébe temette arcát, és eltakarta szemét a nyomorúság látványa elől.

− Ezeknek az éhező és haldokló embereknek a hűségétől függök − mondta a mellette álló magas férfinak. − Ha a halottak csontjaival akarok hadakozni az öcsém ellen, akkor itt kell toboroznom a hadseregemet.

− Ma elérjük Thébát − mondta Hephaesztion. − És találkozhat a barátaival Hermonthisznál.

− Attól tartok, senkit nem találunk Szerápisz templománál; az emberek nyilván onnan is elmenekültek.

− Imádkozzunk, hogy ne így legyen − mondta Hephaesztion. − Pshereniptah, a főpap szállást ajánlott nekünk, és erős férfiakat, akikkel kiegészíthetjük a hadseregünket.

− Ha vannak még Thébában erős férfiak, úgy alighanem csakis ők maradtak Egyiptom földjén − mondta Kleopátra cinikusan.

Amikor Kleopátra Hermonthisz partjához ért, egészséges, tar fejű papok sorakoztak fel a fogadására. A kikötőben összeverődött tömeg azonban mérges szavakat és szidalmakat kiabált a királyi bárka felé. Kleopátra látta, amint az öklök zászlók módjára hullámoznak, és a királynő kétségbeesetten kezébe temette arcát.

− Egy újabb csőcselék, mely engem vádol − mondta csüggedten Hephaesztionnak. − Egy újabb tömeg, amely meggyőzésre vár. Nagyon melegem van, és túl fáradt vagyok. Talán várhatnánk estig a kikötéssel.

− Nézze meg jobban, Királyi Felség − felelte az eunuch. − A kiabálások minden jel szerint az egyiptomi felügyelőnek szólnak.

Az egyenruhás egyiptomi hivatalnok mereven figyelte, amint a tűző nap ellen fehér gézbe burkolt munkások gabonával telített hordókat görgetnek egy bárkára. A területet tizenkét fegyveres kordonja zárta el a tömegtől, a merev testtartásban és fenyegető képpel álló őröket gúnynevükön szólongatták és egyéb jelzőket vagdostak a fejükhöz.

− Áruló!

− Gyáva!

− Görögök bábfigurája!

Két katona kivont karddal megfenyegette a gúnyolódókat, amitől a tömeg meghátrált. A királynő figyelte, ahogy morgolódva és vonakodva visszahúzódnak.

Kleopátra kis létszámú katonai egysége a kikötői őrség éber figyelme mellett lassan partra szállt. A katonák szinte lábujjhegyen lépkedtek, úgy lopóztak, ahogy egy farkashorda cserkészi be a közös ellenséget. A királynő és kísérete követte a katonákat. A szemöldökét ráncoló Pshereniptah és felesége várták őket; Kleopátra a bikaünnepségen találkozott velük, és örült, hogy ismerős arcokat lát.

− Emlékszik rám, Királyi Felség? Én vagyok az, akit Boldog Üstnek nevezett Felséged. − Görögül ezt jelentette az asszony neve, ezért hívta őt így Kleopátra annak idején. Boldog Üst eleget tudott görögül ahhoz, hogy nagy örömet szerezzen neki a királynő elnevezése.

− Jól néznek ki, barátaim, még ha gondterheltnek látszanak is − mondta a királynő. A pap és a felesége arca beesett volt ugyan, de egyikük se úgy festett, mint aki túl sokat szenvedett volna az élelemhiány miatt. Az asszonynak bíbor karikák voltak a sötét szeme alatt; meglehetősen szokatlan az egyiptomi arcbőrön.

− Királyi Felség, ki az, aki boldogságot képes színlelni ilyen időkben? − mondta a pap. − Ki ismeri az istenek bölcsességét? Elnézését kérem, hogy rajtam és a feleségemen kívül senki nem jött ki ön elé, de olyan sokan meghaltak, a többiek pedig elmentek. Most pedig ami kevés ételünk maradt, azt is elviszik tőlünk, éppen ma, amikor ön megtiszteli látogatásával a városunkat.

− Hogy érti ezt? − kérdezte Kleopátra.

− Királyi Felség, a talaj ezen a környéken különösen termékeny. Az idén ugyan nem volt túl jó a termés, de az isten áldásával megoldottuk, hogy elegendő legyen a gabona népünk táplálásához. Még így is túlélhetnénk az évet, ha engedélyezték volna, hogy a terményadagunkat megtartsuk. De látja – szelíd, barna arcával a bárka felé fordult −, ami élelmünk megmaradt, azt ma elszállítják Alexandriába. A város népe dőzsöl, nekünk meg, akik az élelmet megtermeljük, éheznünk kell. Semmit nem hagynak nekünk. Semmit.

Boldog Üst elfordította az arcát, így a királynő nem láthatta a könnyeit. A pap folytatta. − Egyes falvakban feltámasztották az emberek azt a régi időkből való szokást, hogy egy fiatal szüzet feláldoznak a folyó istenének. Ilyen elkeseredettséget mi még nem láttunk az életben, de apáink, sőt az ő apjuk apja nemzedékének se kellett ilyet megélnie.

− Nem tudjuk leállítani ezt a szörnyűséget? − kérdezte Kleopátra Hephaesztiontól.

A pap olyan közel hajolt a királynőhöz, amennyire csak merészelt, hogy a fülébe suttogja: − Felség, én tudom, hogy miért nem emelkedik a Nílus vize – mondta bánatosan. − Ha az isten elégedett a fáraóval, a folyó emelkedik. Ha az isten elégedett a fáraóval, megajándékoz minket. Az isten nincs megelégedve a fiú fáraóval.

Habár Kleopátra kitűnően beszélte a helyi nyelvjárást, az egyiptomiak kifejezésmódját olykor végtelenül homályosnak találta. De tudta, hogy a pap mire gondol. A nép abban hisz, hogy egy megfelelő fáraó − egy jó közvetítő az istenek és az emberek között – megóvná őket az olyan katasztrófáktól, mint a szárazság.

− Miért gondolja ezt? − kérdezte Kleopátra.

− Azért, mert Szerápisz isten, aki egyformán szereti az egyiptomiakat és a görögöket, megmondta nekem. És én terjesztem az üzenetét.

− Úgy érti, hogy a fiú királyt nem kedveli az isten?

− Addig, amíg a fiú nincs elmozdítva a trónról, az isten nem fogja megáldani a folyók vizeit. Meg kell büntetni azokat, akik éheztetik a népet.

− És velem elégedett az isten, Atyám? − kérdezte Kleopátra csendesen, tudva, hogy a kerület népének támogatása nagyban függ a pap véleményétől.

− Felségedet az isten küldte hozzánk. Ahogy a szent bika felvonulását vezette Felséged, úgy fogja visszaállítani a Nílus vizét is.

Kleopátra kis híján elárulta a papnak, hogy fogalma sincs róla, hogyan kell szabályozni az esőzéseket, de még idejében visszafogta magát. Hephaesztionhoz fordult. − Miniszterelnök, ezennel haladéktalanul új politikát vezetünk be a thébai gabonaterményeket illetően.

− Mire gondol, Királyi Felség? − kérdezte a főhivatalnok.

− Az élelemnek itt kell maradnia. Menjen oda ahhoz a jól táplált egyiptomihoz, aki ott a leltárt vezeti. Nyilvánvalóan ő itt a kerületi hivatalnok. Mondja meg neki, hogy a királynő parancsára a szállítmány itt marad a kikötőben.

− Azt fogja válaszolni, hogy a nomosz kormányzója a fejét veszi, ha nem engedelmeskedik Alexandria parancsának − mondta Hephaesztion.

− Maga viszont erre azt mondhatja, hogy a királynő veszi a fejét abban az esetben, ha azonnal nem teljesíti a parancsot.

− Királyi Felség − kezdte Hephaesztion halkan. – Bajt hoz ezekre az emberekre.

− Milyen bajt hozhatok még rájuk? Mi lehet rosszabb a lassú éhhalálnál? − Kleopátra intett az őrparancsnoknak. − Kövessen! Ha bárki egy rossz mozdulatot tesz ellenem, tudja a dolgát! − A királynő sarkon fordult, otthagyva a tátott szájú Hephaesztiont, akinek nem maradt más választása, mint követni őt.

A kerületi hivatalnok feszült arckifejezése meglepetté szelídült, amikor észrevette, hogy a királynő, a miniszterelnök és az őrparancsnok feléje közelítenek. Körbenézett, hogy megbizonyosodjék, valóban ő lenne a célállomása ennek a királyi gyülekezetnek.

Mereven és megkövülten állt, majd elkapta szemét a királynő elszánt tekintete elől, és földig hajolt. A saját testőre is követte példáját, mindannyian fél térdre ereszkedtek. A felhevült tömeg elcsendesedve ugyancsak letérdepelt.

− Álljon fel, és nézzen a királynője szemébe – mondta Kleopátra egyiptomiul, nem a kerületi hivatalnok kedvéért, hiszen ezeken a posztokon a hivatalnokok jól beszéltek görögül, hanem azért, hogy valamennyi jelenlevő jól értse, amit mond. A férfi felemelte fejét, és felállt. A többiek mind a földön maradtak.

A férfi fiatalabb volt, mint amire Kleopátra számított, talán még a harmincat se töltötte be. Eszesnek kellett lennie, hogy ilyen gyorsan feljutott a helyi hivatalnoki ranglétrán. Szigorú arcán egy idősebb ember vonásai tükröződtek, akinek már sok kemény tapasztalatot kellett megélnie. Kicsi, sötét szemében mégis volt valami szelíd álmodozás. Mintha könnycseppek formálták volna kerek szemét, mely sarkánál éjesen felfelé ívelődött.

− Én vagyok Kleopátra, Egyiptom Két Országának úrnője, XII. Ptolemaiosz leánya, annak a Nagy Sándornak a leszármazottja, aki sok száz évvel ezelőtt meghódította ezt a földet, és a magáénak nyilvánította. Én a ti szuverén királynőtök vagyok. − A férfi pislogva nézett a fiatal királynőre. Újra térdre ereszkedni készült, de a királynő félbeszakította. − Maradjon állva! És hallgasson ide! Parancsolja meg a rakodómunkásoknak, hogy pakolják ki az élelmiszert az uszályról.

A férfi úgy nézett rá, mint aki nem érti a szavait. Pedig nem úgy festett, mint aki túl sokat szokott magában töprengeni a dolgokon. Kleopátra elnézett mellette, és meglátta a kikötő falára kiszögezve a mindenütt jelen levő királyi rendeletet: Senki sem teheti azt, amit szeretne; minden úgy van megszervezve, hogy az mindenki javát szolgálja! Kleopátra megpróbált nyugodt maradni.

− Mi a gond, kerületi biztos? Nem beszél talán egyiptomiul? − kérdezte Kleopátra ravaszul.

A biztos emberei közül jó páran elfojtották a kuncogásukat. A férfi esdekelve nézett a királynőre.

− Mit kíván tőlem Felséged? − kérdezte halk, tiszteletteljes hangon, abban reménykedve, hogy a királynő talán megváltoztatja iménti utasítását.

− Azt kívánom, azt parancsolom, hogy rakassa ki az élelmet az uszályról. Az élelem itt marad azoknak az embereknek, akik megtermelték. Az élelem nem megy Alexandriába, ahol már rengeteg ennivaló van. Parancsolja meg a munkásainak, hogy rakodják ki az élelmet. Méghozzá gyorsan, mielőtt leszáll a sötétség, és kénytelenek lennének hold istennő fénye mellett dolgozni.

− Királyi Felség, én a katonai kormányzó közvetlen utasítása alatt állok. Az engedetlenségemért a büntetés: halál.

− Ez érthető − mondta Kleopátra. Látta, hogy a kerületi biztos megkönnyebbülten felsóhajt. Hosszasan belenézett a férfi felfelé vizslató szemébe. Aztán odafordult a kapitányához.

− Ölje meg.

A kapitány előhúzta a tőrét. A kerületi biztos emberei közül néhányan felálltak, de nem tudták eldönteni, hogy megvédjék-e a felettesüket a királynő parancsától, vagy nézzék végig, ahogy a kapitány megöli a biztost. Ahogy a kerületi biztos emberei megmozdultak, ugyanezt tették másik oldalról a királynő testőrei is. Másodperceken belül szinte kézzelfoghatóvá vált a feszültség a gyülekezetben. A kapitány ránézett a királynőre, a parancs végső megerősítésére várva. A királynő összefonta a karjait. − Maguk itt elég jól tápláltnak látszanak a körülményekhez képest.

A kerületi biztos nem válaszolt.

− A saját asztaluktól veszik el az ételt? − kérdezte a királynő, aki nagyon is jól ismerte a hivatalnokok politikáját. − Nincs maguknak családjuk a térségben, melyért aggódnának? Magukat nem férfi nemzette és nem asszony szülte? Nincs unokatestvérük, akivel együtt úsztak meztelenül a folyóban, vagy húguk, aki a védelmükre szorul? − A királynő az egész őrségnek címezte a kérdéseket. Miközben beszélt, mindenki lehajtotta a fejét, hogy elkerüljék a pillantását és a szavait.

− Az öcsém, a fiú király és az udvaroncai mindaddig nem törődnek a maguk családjának éhezésével, amíg a saját hasukat megtömhetik. De én nem hagyom azokat szenvedni, akik hozzám hűségesek. Rakják ki az élelmet! Ha a katonai kormányzó mindenáron ki akarja éheztetni a térség népét, saját kezűleg fogom kivégezni.

Jóllehet, Kleopátra minden tekintélyét latba vetve beszélt, mégis elcsodálkozott, hogy nem ütközött ellenállásba. A kerületi biztos sóhajtott, és intett a fejével a legénységnek, hogy hajtsák végre a királynő parancsait.

− Elindítottunk egy polgárháborút − mondta Hephaesztion. − Csakhogy még nincs hadseregünk, amellyel megvívhatnánk.