MÁSODIK FEJEZET

 

 

− Kleopátra, miért jössz be kócosan a Királyi Fogadásra? − kérdezte Thea. − Hála az isteneknek, a vendégeink még nincsenek itt. Mit fognak gondolni arról a királylányról, aki ilyen ziláltan rohangál, mint valami zabolátlan állat?

– Azt fogják gondolni, Felség, hogy a királylányt sokkal figyelemreméltóbb dolgok foglalkoztatják, mint a hajviselete. − Kleopátra alig tudta visszatartani örömét, amikor a frappáns és leereszkedő válasz eszébe ötlött, s azon nyomban ki is kívánkozott belőle.

− Legalább a koronádat igazítsd meg! − sziszegte Thea.

A kilencéves Kleopátra lenézte Theát; boldogan leütötte volna a fejéről a diadémot − anyja koronáját. Legszívesebben végigkarmolta volna csinos arcát, melyet Aulétész kövér ujjai oly szívesen simogattak. Ki nem állhatta Thea közelségét; undorodott a testére kent lótuszolaj nehéz, émelyítő szagától, s ezt szándékában is állt közölni vele. Kleopátrát legújabban Kharmion felügyelte, a nemrég kijelölt görög gondozónő, aki most kimérten állt a lány oldalán. A fiatal lányt szolgálattevő udvarhölgyként mutatták be Kleopátrának, abban a reményben, hogy a magasabb méltóság visszatartja majd a hercegnőt az állandó rebelliótól. Jóllehet, Kharmion lánykorának virágját élte, rideg arcvonásai sima kőbe vésett barázdákra emlékeztettek; testtartása olyan volt, mintha nyársat nyelt volna. Ritkán szólt rá a kislányra, ám kitöréseit egyetlen dorgáló pillantással képes volt lecsillapítani. Kleopátra nem félt a tizenkilenc éves nagylánytól, inkább csodálta, és tudta, hogy Kharmion önuralmának legalább egy részét el kellene sajátítania. Nagyra törő és istenfélő pillanataiban megpróbált versenyre kelni nevelője fegyelmezettségével − de kevés sikerrel.

A Királyi Család koronadíszben foglalt helyet az Állami Fogadóteremben, a palota központi részében, amelyet Aulétész Dionüszosz istennek építtetett és szentelt fel. Kétfejű kobra, a fáraói hatalom szimbóluma koronázta mindegyik trónszéket, a kígyófejek kikandikáltak a királyi fejek mögül. A trónusok lábánál mozaikjelenetek terültek szét, melyek az isten földi életének jeleneteit ábrázolták. Fej fölött egy domborított bronz sas lebegett, a dinasztia alapítója, I. Ptolemaiosz Szótér dinasztikus emblémája, mely hatalmas, kiterjesztett szárnyával szinte az egész királyi családot átkarolta fölülről. Az udvar látogatóinak figyelmét nem kerülhette el, hogy a királynak és kisebbik lányának orra mennyire hasonlít a saséra.

Az egyik történelemlecke alkalmával a király elmagyarázta Kleopátrának a sas jelentőségét. A gyereknek voltak hivatalos tanítói, de a család egyiptomi uralkodásának történetét szívesebben tanulta a királytól, aki ölébe vette, és bort kortyolgatott, miközben hosszasan mesélte a Ptolemaioszok legendáját. Az uralkodó ezt a kiváltságot csak Kleopátrának engedélyezte, aki megdöbbentette az udvart azzal, hogy bármikor bebocsátást nyert a Királyi Fogadóterembe, és felugrálhatott apja ölébe, anélkül hogy erre engedélyt kért volna.

A király a legkomolyabb hangján magyarázta el lányának azokat a fontos ismérveket, amelyeket tudnia kellett a családjáról − sorsdöntő információkat arról, ki ő valójában, honnan jött −, nehogy bárki kétségbe vonhassa az ország kormányzására való jogosultságát. − Lagosz volt a Ptolemaioszok atyja, hivatalosan tehát Lagosz a nemzetség feje − magyarázta.

− Ha az emberektől azt hallod, hogy a Lagida-házhoz tartozol, nem kell kijavítanod őket, és nem kell azt mondanod, hogy a Ptolemaiosz-házból való vagy. – A király ránézett lánya orrára. − Azért figyelmeztetlek, mert tudom, milyen szókimondó tudsz lenni. Ha már egyszer ilyen vagy, legalább légy felkészült.

− Lagosz − mondta a király − szóbeszédet hallott arról, hogy felesége viszonyt folytatott unokatestvérével, Philipposszal, Makedónia királyával. Azt gondolván, Ptolemaiosz valóban Philipposz gyereke volt, Lagosz megparancsolta, hogy a csecsemőt tegyék ki egy makedóniai hegytetőre. Egy sas azonban biztonságosan visszavitte őt anyja karjaiba. − Uralmunkat ennek a sasnak köszönhetjük − mondta a király, majd megkérdezte a lányát: vajon meg tudja-e mondani, miért?

− Óh, igen, apám − válaszolta buzgón Kleopátra. Szerette Aulétészt megörvendeztetni azzal, hogy érdekli a családja története. − Philipposz, Makedónia királya Nagy Sándor apja volt, és Ptolemaioszt úgy nevelték, hogy Sándor barátja, tanácsadója és tábornoka legyen. Lehet, hogy valóban féltestvérek voltak, és ezt tudták is! − Kleopátra szerette a megőrzendő titkokat. − Sándor meghódította Egyiptomot, s ő lett az első görög fáraó. Az emberek szerették őt, mert megvédte őket a perzsa elnyomóktól, akik nagyon rosszul bántak az egyiptomiakkal. Amikor Szíva főpapja felolvasta a jóslatot, hogy Sándor Rá fia, az emberek elfogadták őt fáraónak és istennek.

− És Sándor nagyon öreg koráig uralta Egyiptomot, sok gyermeknek volt az apja, és nyolcvanévesen halt meg, álmában − mondta a király csipkelődően.

− Nem, nem, ugratsz engem, mert azt hiszed, hogy csak egy gyerek vagyok. Sándor elment, hogy a világ többi részét is meghódítsa Makedóniának, s amíg távol volt, Ptolemaioszra hagyta Egyiptom vezetését. Csakhogy egy szörnyű lázban, Babilonban meghalt, mikor még csupán harminchárom éves volt. Ekkor ment el Ptolemaiosz Memphiszbe, hogy fáraó legyen belőle, mert Egyiptom nem lehet meg fáraó nélkül.

− Nagyon jó, kicsikém. Habár én király vagyok, és az egyik legokosabb ember a világon, látom, hogy nem tudlak becsapni.

− És amikor Ptolemaiosz látta, hogy az egyiptomiak azt akarják, kövessük szokásaikat, összeházasította a fiát a lányával, és ők uralkodtak utána, és azok után meg azoknak a fiai és lányai uralkodtak. És most itt vagyunk mi, Ptolemaiosz fiai és lányai, több mint kétszázötven évvel később, és mi ülünk Egyiptom trónján − fejezte be mondókáját úgy, hogy közben levegőt sem vett.

Kleopátra nagyon büszke volt a családjára, és be akarta bizonyítani, hogy a becsmérlőknek nincs igazuk. Borzalmas dolgokat hallott a Ptolemaioszokról a palotában dolgozó munkásoktól, akik nem tudták, hogy érti a nyelvüket. A Ptolemaioszok még csak nem is görögök voltak, mondták, hanem Makedónia hegyi barbárjainak vérengző, vörös képű leszármazottai. Apja elmagyarázta, hogy erre azt kell mondani: a makedónok életerőt és fortélyt hoztak a lankadt görög civilizációba. − Nézd meg Alexandriát! A város tudásban, művészetekben, szépségben túltesz Athénon. Nem elfajzott déli görögök építették, hanem makedónok. A Múzsák Háza mellett Platón Akadémiája és Arisztotelész Líceuma eltörpül! A makedónok újraélesztették a görög világot, amely kihalt volna azoknak a zsarnok gazfickóknak az uralma alatt, akik Szókratész fejére halált követeltek − bizonygatta Aulétész, és arca kivörösödött a saját igazába vetett hittől. − Sándor tartotta életben a görög világot, és nem az a pár elaggott athéni!

− Értem, Apám! − mondta Kleopátra. Aztán bevallotta, hogy mit hallott még: a Ptolemaioszok született szörnyetegek voltak, akik félreértették a fáraónak azt a szokását, hogy a feleségét nővérének szólította, és bevezették a testvérek közötti házasság döbbenetes szokását. − Az átkozott egyiptomiak nincsenek tisztában a saját történelmükkel − tromfolt a király; a nagy Ptolemaiosz, maga is történész, soha nem követett volna el ilyen hibát. De Aulétész nem látszott sértődöttnek az alattvalók szóbeszédei miatt, s ez elgondolkodtatta Kleopátrát, vajon van-e kellő büszkeség az apjában. Éppen elkezdte olvasni a Ptolemaioszról írt történelemkönyveket, és a leírtak alapján biztos volt benne, hogy sem a dinasztiaalapító, sem pedig Sándor nem tűrték volna el apja alattvalóinak gyalázkodásait.

Némelyek azt mondták, hogy a sastörténetet a Ptolemaioszok találták ki, mégpedig azért, hogy a Sándortól való közvetlen vérvonallal elkápráztassák alattvalóikat, ám Kleopátra ezt nem hitte el. Philipposz király és I. Ptolemaiosz mellszobrain ugyanaz az orr látható, amellyel most ő és apja büszkélkedhet.

Aulétészt annyira megörvendeztette Kleopátra meggyőző előadásmódja, amellyel a sas történetét elmondta, hogy a vendégek előtt is gyakran elismételtette a kislánnyal a legendát. Kleopátra remélte, hogy apja ma is megkéri őt erre, annál is inkább, mert hallotta, hogy egy római érkezik vendégségbe. Apjához hasonlóan ő is szeretett hivalkodni a rómaiak előtt, annál is inkább, mert azok nem voltak olyan műveltek, mint a görögök, így könnyű volt elkápráztatni őket. Kleopátra mindig busásan megfizetett ezekért a ragyogó pillanatokért, mert utána Bereniké megkereste őt, s ha éppen senki nem látta, kitekerte a kislány karját, és piszkos római-imádónak nevezte. Kleopátra most megpróbálta egy alamuszi pillantással felmérni nővére hangulatát.

A tizennégy éves Bereniké komoran ült Thea mellett, erősen izzadt a nővére kedvéért hordott fűzőben, s a hajtincsét rágcsálta, mintha még mindig gyerek lenne. Kezével végigsimította a hosszú ruhája alatt elrejtett tőr hüvelyét. Bereniké a görög gyerekek rövid, szabadjára engedett khitónját szerette hordani, Thea és Aulétész azonban már szem előtt tartották a lány házassági esélyeit is, ezért nem engedték meg neki, hogy rendezetlen, vadóc külsővel jelenjen meg. A hagyomány szerint a legidősebb lányt a fivérével kellett volna összeházasítani, XIII. Ptolemaiosz azonban egyelőre még a bölcsőben ringott. A jelenlegi, mindössze huszonegy éves királynő mellett nem látszott okos dolognak a gyönyörű Berenikét túl hosszú ideig pártában hagyni. − Úgy kell megjelenned, mint egy ifjú királynőnek − mondogatta Thea. − Én már királynő vagyok − felelte a serdülő lány, Aulétész nem kis bosszúságára. − Én vagyok Pentheszileia, az amazonok királynője.

Meleagrosz, az eunuch udvaronc, a királyi ház tanácsadója és két hercegnő nevelője Bereniké mellett ült, jóllehet a szokásnak és a protokollnak megfelelően egy lépcsőfokkal lejjebb kellett volna. A magas, sima bőrű negyvenes férfi még nem adta meg magát a középkorú eunuchok szokásos elhízásának. Állítólag vallásos buzgalommal diétázott, naponta edzett a tornateremben, és odaadó híve volt a szexorgiáknak. Előzékeny volt, fejedelmi és ravasz – Kleopátra nem szerette őt. A kislány érezte benne a lenézést apjával szemben, akinek a dinasztia történetében járatos Meleagrosz soha nem bocsátotta meg fattyú királyi mivoltát.

Aulétész tájékoztatta a családot az aznapi látogatóról: a római fiatal éveiben Crassus hadseregének magas rangú tisztje volt. Most a diplomáciában serénykedett, és volt egy kis külkereskedelmi üzleti érdekeltsége is. − Arról értesítettek, hogy fűszereket akar átszállítani egyiptomi vizeken, lehetőleg vámfizetés nélkül − kuncogott Aulétész. − Éppenséggel megadhatom neki ezt a kiváltságot, de gyanítom, meglesz az ára.

Kleopátra értette apja célzását: a király gyakran tett szívességet látogatóinak, akik ennek fejében fontos információkat szolgáltattak számára Rómából. A rómaiak megszállták és eltiporták az Egyiptommal szomszédos országokat, nyakukra ültettek valami kövér római kormányzót, aki vérlázító adókat vetett ki rájuk Róma nevében. Az ilyen sajnálatos helyzetek elkerülése végett Aulétész kémhálózatot tartott fenn Rómában. Ahogy megtudta, mi az, amit a rómaiak akarhatnak gazdag országától és ősi kincstárától, haladéktalanul eleget tett a kívánságuknak, mielőtt azok a hadseregükkel szereztek volna érvényt követelésüknek.

− Sokkal könnyebb a gazdag embert megvesztegetni, mint a szegényt − folytatta a király családja okítását. − A gazdag jellemét a pénz vezérli. A szegényben mindig benne van a keserűség, és sokkal inkább hozzászokott az áruláshoz. A gazdagnak több vesztenivalója van, visszafogja az érzelmeit, amitől higgadtabb lesz és megbízhatóbb.

− És mi az, amit ez a római tenni fog értünk? − kérdezte Thea annak a nőnek az éles nyelvével, aki úgy nőtt föl, hogy nagyon hisz a saját szellemi képességeiben.

− Drága, jó hitvesem, talán nem fenyeget minket a római megszállás? Talán nem terjesztett Marcus Crassus olyan törvényt a szenátus elé, hogy Egyiptomot római területté kell tenni? Talán nem akarják a rómaiak ellenőrzésük alá venni a gabonaellátmányunkat, hogy a hadseregüket abból élelmezzék? – Aulétész mély levegőt vett, belefáradva abba, hogy a feleségének elmagyarázza Rómával szembeni engesztelő politikája lényegét. − Talán nem igázták le a rómaiak az összes szomszédos országot, beleértve Szíriát is? A mai vendégünk diplomata. Kell ennél többet mondanom?

− Sándor leszármazottai vagyunk − mondta Thea felszegett fejjel, feltárva orrlyukait a király előtt. − Miért nem használjuk az aranyunkat és ezüstünket arra, hogy hadseregünk legyen, amely szembeszáll Rómával? Miért kell örökké gyáván meghunyászkodnunk Róma előtt?

Kleopátra rábámult a mostohaanyjára, azon csodálkozva, vajon hogyan gondolhatja a királynő, hogy rendelkezik annyi bölcsességgel, amellyel megkérdőjelezheti a királyt?

− Fiatal vagy és naiv, Thea, kedvesem. A rómaiak azért harcolnak, mert azt hiszik, joguk van a világuralomra. Fizetett zsoldosok soha nem fogják legyőzni ezeket a katonákat. Az istenek jelenleg Rómával vannak. Ne hívjuk ki magunk ellen a haragjukat, tárgyaljunk inkább okosan azokkal, akiket kiválasztottak.

− Sándor vére lassan folyik az ereidben, királyom, míg az enyémben annál sebesebben − mondta Thea kihívóan.

− Görög büszkeséged, kedvesem, a trónunkba kerülhet. Tényleg azt hiszed, hogy a rómaiak, pusztán a mi előkelő örökségünk miatt, majd letesznek arról a szándékukról, hogy Egyiptomot uralják? Bajban vagyunk. Mielőtt elődünk meghalt − a mi féleszű féltestvérünk −, írt egy végrendeletet, amelyben az egész országunkat Rómára hagyta. A római szenátus újra és újra megpróbálja ezzel alátámasztani a királyságunkra vonatkozó követelést.

− És a polgárok kirángatták őt a tornacsarnokból és elvágták a torkát − ordította Thea. − Ennyit a római védelemről! A római szövetségről!

Aulétész felemelte kezét, ujjai úgy rázkódtak, mint a karperecek. − Az emberek a korrupció miatt vágták el a torkát. Hála az isteneknek, hogy ezt tették, máskülönben nem lennék király, és te, gyönyörű feleségem, egészen biztos, hogy nem lennél királynő.

− Felség! − szólt közbe Meleagrosz. − A gyilkosság Róma elleni lázadás volt. Legyenek görögök vagy egyiptomiak, az alexandriai nép közismerten viszolyog attól, hogy Rómával tárgyaljon. A város minden negyedében terjed a szóbeszéd, hogy Felséged engedélyezni fogja Rómának Egyiptom bekebelezését. A görög polgárok nem kívánják kiengesztelni sem a rómaiakat, sem az egyiptomiakat. Talán a királynőnek valamelyest mégiscsak igaza van. Eljött az ideje, hogy szembeszálljunk Rómával.

− Nem hallottad a közmondást, eunuch? „Akit a rómaiak királlyá akarnak tenni, azt királlyá teszik. Akit meg akarnak fosztani trónjától, azt megfosztják.” Én nem akarom, hogy engem megfosszanak – mondta Aulétész indulatosan. − Nem akarom, hogy elűzzenek valami égei-tengeri fekete sziklára, miközben egy mohó római kormányzó meggazdagszik az őseim kincstárából. Én nagyon szeretem a fejemet. És nagyon élvezem a kövér testemet is. És nem szeretném, ha a kettőt különválasztanák. Nagyon hiányozna egyik a másikának! − Aulétész kidüllesztette a szemét, mint akit éppen lefejeznek.

Kleopátra, az udvari protokoll teljes semmibevételével, felugrott apja ölébe. Aulétész átölelte a kislányt és közel húzta magához, elsimítva hosszú haját az arcából. Majd így folytatta: − Azt megelőző évben, hogy ez a kis hercegnő megszületett, a római hadsereg hatezer lázadó rabszolgát keresztre feszített: azokat, akik követték Spartacust, a gladiátort. A Via Appia mindkét oldalán, ötszáz kilométer hosszúságban sorakoztak a keresztre feszített testek. Azt hiszem, hat hónapig hagyták ott őket, figyelmeztetésül. Ilyen a rómaiak bosszúja, Thea, kedvesem. Nem szeretném látni a csinos kis arcodat egy kereszten elrohadni. És magamat se szeretném látni melléd akasztva.

− Hadd emlékeztessem rá Felségedet, hogy mi nem vagyunk rabszolgák − mondta Thea.

− Apa, mondd el nekünk Spartacus történetét – kérte Kleopátra, tudva, hogy Theának felfordul ettől a gyomra.

− Nem kell megint! − kiáltotta Thea gyomrához kapva, amitől Kleopátra elcsodálkozott: vajon mostohaanyja ismét terhes lenne, minekutána két porontyot már megszült, egyiket a másik után: a kislány Arszionét, aki most volt kétéves, és a csecsemő fiút.

− Hat hónap, Thea, kedvesem − mondta Aulétész nyomatékkal. − Láttál már hat hónapos hullát? Olyan testet, amelyet nem balzsamoztak be az egyiptomi módszer szerint, hanem egyszerűen csak otthagytak? Nem túl szép látvány.

− Elmondanád újra a történetet, apa? − kérdezte ismét a hercegnő.

− A vendégünkkel fogom elmondatni a mesét, Kleopátra, mivel ő együtt harcolt Crassusszal a rabszolgák hadserege ellen.

Kleopátra mohón visszakapaszkodott a saját trónszékére. A hercegnő szabadjára engedett képzeletében a bestiális rómaiak kimondhatatlanul elragadóak voltak.

Kleopátra észrevette, hogy a római félénk mosolyt küldött felé, míg a király nem nézett oda. Örült, hogy felkeltette az idegen figyelmét, s visszamosolygott. A férfi robusztus volt, mint általában a gazdag rómaiak, és a lovasság keskeny, bíbor csíkját viselte a tógáján. Nem patrícius, ahogy Aulétész mondta korábban, de majdnem olyan gazdag. Viselkedése az idegen udvarban, minden figyelmessége ellenére, honfitársaihoz hasonlóan, magán hordozta a rómaiak szokásos felsőbbrendűségét.

− A lányom nagyon odavan, hogy hallja az ön győzelmének történetét Spartacus rabszolga fölött – mondta a király kedélyes hangon.

− Felség, én sürgős üzleti ügyben jöttem ide, amit meg kellene vitatnunk, mielőtt rátérnénk a kellemesebb történetmesélésre.

− Óh, igen, a tanácsadóim már tájékoztattak a kéréséről, hogy töröljem a fahéjra kirótt behozatali vámot. Biztos vagyok benne, hogy ki tudunk dolgozni egy méltányos és kölcsönösen előnyös megállapodást − válaszolta Aulétész.

− Uram, hoztam önnek egy levelet Pompeiustól.

− A nagy hadvezértől, személyesen? − kérdezte a király, és kihúzta magát a trónuson.

− Most találkoztam Pompeiusszal Júdeában. A zsidókkal háborúzik, s az a kérése, hogy barátságának bizonyítékaként küldjön neki elegendő ellátmányt és katonát ennek a csökönyös, lázadó népnek a megregulázására. − A római átadott egy levelet a királynak, melyet az nyomban el is olvasott. Kleopátra észrevette, hogy Thea megint a fülcimpáját morzsolgatja, ami idegességének jele volt. A király és a királynő sokat perlekedett egymással Aulétész Pompeiushoz fűződő barátsága miatt, azt követően, hogy Aulétész az előző évben ünnepséget tartott Pompeius tiszteletére. Aulétész beleszólt a vacsora minden részletébe, és követelte, hogy mind a hét fogásnál cseréljék ki friss edényekre az ezer vendég mindegyikének aranyserlegét. − Hogyan ünnepelheted meg a Szíria feletti győzelmét? − vonta kérdőre Thea a királyt. − Saját véreink fölött aratott győzelmét?

− Úgy, hogy ezután kétszer is meggondolja majd, hogy a mi vérünket ontsa, édes királynőm; a tiédet, az enyémet és a drága gyermekeinkét − felelte a király.

A király összehajtogatta a kezében tartott levelet. – A Nagy Pompeiusszal való barátságom táplálása mindennél fontosabb számomra. Megválaszolhatja, hogy haladéktalanul küldöm a kért támogatást aranyban, s hozzá nyolcezer katonát.

− De drágám! − kezdte Thea, arcán egyszerre bocsánatkéréssel és felelősségre vonással. − Nem kellene megfontolnunk a saját polgáraink rokoni érdekeltségeit, mielőtt elhamarkodnánk Pompeius barátunk megsegítését? Ez nagyon érzékeny kérdés. Palesztina egykor egyiptomi terület volt. Tudja, uram – mondta Thea az idegen felé fordulva −, az alexandriaiaknak félelmetes módszereik vannak, hogy kimutassák az uralkodócsaláddal szembeni elégedetlenségüket. Lázadás, kés a torkon, mikor az ember a legkevésbé számítana rá. Biztos vagyok benne, ön megérti, hogy nem hívhatjuk ki magunk ellen a haragjukat.

Kleopátra addig hintázott az ülésén, míg végül képtelen volt csendben maradni. Miből gondolja Thea, hogy nyíltan ellentmondhat a királynak? Tudta, hogy nem szabadna megszólalnia, de úgy érezte, meg kell védenie apját. − Felséges asszonyom, Pompeius a világ legfontosabb embere. Úgy gondolom nagy megtiszteltetés, hogy éppen ő tart igényt apa barátságára.

− Legalább egyvalaki a családomban ért a politikához és a barátsághoz − mondta a király, s közben szemrehányóan nézett Theára és Meleagroszra. – Még egy kilencéves gyerek is felfogja, hogy hűséggel tartozunk azon férfiúnak, aki leigázta a Földközi-tenger kalózait, s legyőzte a hatalmas pontusi Mithridatész királyt.

A római tisztelgett a királynak. − Pontosan ez az, amit Pompeius olyannyira remélt, Királyi Felség. A nagy Ptolemaiosz király, íme, méltányolja azokat a szolgálatokat, melyeket a hadvezér tett a földközi-tengeri népekért, és nagyvonalú támogatásával viszonozza azokat.

Kleopátra tudta, hogy apja számára mennyire fontos, mit gondolnak róla a rómaiak. Azt akarta, hogy apja sütkérezhessen a nagy Pompeius dicséreteiben, anélkül, hogy a nagyképű eunuch és a tudatlan mostohaanyja megzavarnák örömét. Mielőtt Meleagrosz vagy Thea megdorgálhatták volna, megszólalt: − És most, uram, elmondaná nekünk, kérem, Spartacus történetét? Ön valóban ott volt? Látta őt? Találkozott vele?

− Igen, igen, halljuk a gonosz rabszolga történetét − mondta a király. − Mondja el nekünk, jóember, hogy nézett ki az a hírhedett rabszolga?

A római megkönnyebbült, hogy lezárták az ügyet, és a király szavát adta. Felállt, és mélyet lélegzett, a beszívott levegőtől teljes testmagasságában kiegyenesedett. − Spartacus magas volt. Erős. Büszke. Ión származású, mondták róla egyesek. Mások szerint trák volt, megint mások makedónnak tartották.

Kleopátra felragyogott. − Apa, lehet, hogy Spartacus az unokatestvérünk volt?

Bereniké grimaszolt − ez volt az első eleven arckifejezése ezen a reggelen. Thea és Meleagrosz le-ereszkedően nevettek. Kleopátrát sértette a hamis tónus, ahogy az ő kárára gúnyolódtak, s ettől még jobban megvetette őket. − Spartacus nem közönséges rabszolga volt!− kiáltotta túlságosan is hangosan, belesüppedve trónjába.

A római menekítette ki zavarából: bal karjára csapta tógáját, jobbját szabadon hagyta a gesztikuláláshoz, és mintha csakis Kleopátrának beszélne, belekezdett a történetbe. − Tízszeres számbeli fölényben voltunk a lázadó rabszolgahaddal szemben, és tőrbe csaltuk a sereget a lucaniai hegyekben. Crassus megadásra szólította fel őket, de a gazemberek áttörték a vonalainkat, és gladiátorok módjára készen álltak megküzdeni, mindhalálig. Ekkor történt, hogy megpillantottam őt − magas volt, mint egy titán, bátor, mint Poszeidón. Mellkasa, akár egy szikla, karja, mint Zeuszé − mondta. − Démoni erővel kőhöz szegezte két fiatal tisztemet, és egyetlen kardcsapással átküldte mindkettőt a másvilágra.

A hercegnő a lélegzetét is visszafojtotta, a római pedig folytatta.

− Három emberem támadt rá, ütötték a mellkasát, kaszabolták a térdét. De a szörnyeteg újra küzdeni kezdett, villogtatta pallosát, habár már alig tudott elmozdulni a helyéről. − A római felemelte tógája egyik oldalát, kényeskedve feltárva egy csipkézett szélű forradást a combján, egy fehéren világító sebhelyet a viharvert bőrön. − Itt vágott meg − mondta méltatlankodva.

Feltöltődve az emlékektől, a római szenvedélyes fináléval zárta történetét: milyen bátran küzdött Spartacus, hogyan utasította el a megadást, hogyan forgatta pallosát, végső erejével is nemes római vért ontva; hogyan ontotta ki a rabszolgavezér beleit egy hatalmas méretű és erejű centurió, fölhasítva a testét az ágyékától a mellkasáig. A római suhintott egyet a levegőben képzeletbeli kardjával, majd magasba lendítette karját, mintha tisztelegne Kleopátra előtt. − És így lett vége, hercegnőm, az ön Spartacusának.

Kleopátra végre fellélegzett. A teremben csend volt. Thea intett egy rabszolgának, hogy legyezze. Aulétész sóhajtott. Bereniké fészkelődött a székén, különösebb hatást nem gyakorolt rá a történet. Mindenki hallgatott.

− Mondja el még egyszer! − rikoltott föl Kleopátra, leugorva trónjáról, megkocogtatva koronája ferde fedőlapját a kobrával szemben.

Kharmion merev derékkal odalépett Kleopátrához, hogy a kislányt visszategye a helyére. Az még csak megengedhető volt, hogy a hercegnő elmerüljön Homérosz groteszk képzeletvilágában, de az már túlzás, hogy e megbízhatatlan látogató kiszínezett történeteit hallgassa a rabszolgavezér eltúlzott képességeiről. − Uram, én úgy tudtam, senki nem bizonyosodott meg a rabszolga azonosságáról, mivel az emberei nem adták fel őt, még a haláluk árán sem – mondta Kharmion.

− Kedves ifjú hölgyem, a rabszolgák természetesen tagadták, hogy ő volt Spartacus. De mi jobban tudtuk. Az ereje elárulta őt − mondta a római, s látszott rajta, hogy rossz néven vette a kétkedést.

Kleopátra alig várta, hogy újra megszólalhasson. – Apa, elmondhatná a vendégünk még egyszer a történetet? Kérlek! − esdekelt.

A király bólintott, s a római újra eljátszotta a jelenetet, ezúttal minden részletet eljátszva − a centuriókat, a megölt katonákat, Spartacust −, drámaian haldokolt a királynő lábainál elterülve a mozaikpadlón, mely a halandónak álcázott Dionüszosz thébai érkezését ábrázolta.

− Bárcsak ismertem volna Spartacust − mondta Kleopátra Aulétésznek, miközben a rabszolgák talpra segítették a vendéget, és kisimították az öltözetét. Megkínálták egy kancsó borral, amelyet mohón el is fogyasztott.

− Úgy gondolod, hercegnőm?

− Igen. − A kislány igen komoly arcot vágott, amilyet csak egy gyerek tud; súlyos gondolataiba merülve összevonta szemöldökét. − Megtanítottam volna rá, hogy ésszerűbben gondolkodjon. Hát nem tudta, hogy Rómával nem szabadott volna szembeszegülnie?

Bereniké hosszú hallgatás után most hirtelen felegyenesedett, s lecsapott a húgára. − Miért nem? Miért ne szabadna Rómával szembeszegülni?

− Mert elfogták és megölték. Ezért nem! − vágott vissza Kleopátra. − Senkinek nem szabad Rómával szembeszegülnie. Ez az, amit apa mond.

− Talán a szabadság nagyobb adomány, mint az élet maga − szólt közbe Thea. − Én mindig is így gondoltam − mondta, és éles pillantást vetett a királyra.

− Ez a filozófusok dolga, kedveseim. Elküldelek mindannyitokat a Múzsák Házába, hogy tanuljatok a tudósoktól − mondta a király, másfelé akarva terelni a beszélgetés menetét. − Ha annyira tetszik nektek ez a Spartacus, mondjátok meg nekem, mit tettetek volna, ha a rabszolga oroszlánbátorságával a mi trónunk ellen fordult volna?

− Ugyanazt tettem volna, amit a rómaiak − felelte Kleopátra, Aulétész legnagyobb megelégedésére, habár magában arra gondolt, hogy Spartacusszal minden bizonnyal egymásba szerettek volna, és elkezdték volna felépíteni a saját országukat. − Ez lett volna a kötelességem.

A király ugyanezzel a kérdéssel fordult Berenikéhez. − És te, kislányom?

− Megkíméltem volna Spartacust, a görög rabszolgát, és a rómaiakat feszítettem volna keresztre − vigyorgott önelégülten.

A király fekete szemei villámokat szórtak. − Bezáratlak a kamrádba, Bereniké, a koronával szembeni függelemsértésért és magas rangú római vendégünk megsértéséért. − Kleopátra hálás volt, hogy a király haragja nem ellene irányult. Vastag ajkait előretolta, mintha valami láthatatlan étel után nyújtózkodna. − Két napig nem ehetsz, és nem hagyhatod el a helyiséget − mondta a király, majd Meleagroszhoz fordult: − Menj vele, nevelő, és ügyelj rá, hogy mit beszél az őrült nyelvével!

Bereniké kivonult a teremből, fittyet hányva a római vendégre, és nem véve tudomást a nyomában idegesen koslató eunuchról.

Kleopátra titokban ujjongott. Imádságot mondott magában az istenekhez, hogy Aulétész adja feleségül Berenikét egy nagyon rút idegenhez, aki majd elveszi tőle a fegyvereit, rákényszeríti, hogy kihordja a gyerekeit, és megtaníttatja Berenikét sok olyan nyelvre, amit utált és lenézett.

− Bocsásson meg a gyereknek − mondta Aulétész sajnálkozva. − Elég ellentmondásos egyéniség. Tartok tőle, hogy kissé hibbant.

− Eleven lány − fűzte hozzá a római, latba vetve minden görög tudását. − Nagyon előkelő. És rendkívül szép, ha szabad ilyet mondanom, Királyi Felség.

Aulétész kínosan hosszú ideig szemlélgette a vendégét. − Ön az a fajta ember, aki hallja a múzsák hívó szavát?

A római fürkészően bámult a királyra, mintha egy furfangos tanár tette volna próbára valamilyen szóbeli vizsgán. − A múzsákét, uram?

− Mint Hésziodoszt, engem is meglátogatnak ezek a csábos hölgyek. Különösen Euterpé, a fuvola istennője. Belopódzik még az álmaimba is, és rabul ejt éjszakánként a varázslatával. Nem ismer könyörületet, a rabszolgájává tett. − Aulétész drámaian felsóhajtott, nagy feje alácsuklott, kezét összekulcsolta ölében. Sötét fürtjei előrehullottak. Kezével hátravetette őket, majd folytatta. − Terpsikhoré, igen, ő is elragadott a bűvöletével. Tudja, én táncos is vagyok. A születésemnél fogva király, természetem szerint művész. Örök viaskodás. Mindegyik megköveteli a magáét. És mindegyiket ki kell elégíteni.

A római hallott a király különcségeiről, arról, hogy nőiesen énekel és táncol, de arra nem gondolt, hogy neki magának is el kell viselnie ezt a látványosságot.

− Mondja, nem óhajtja meghallgatni a fuvolajátékomat? − kérdezte Aulétész szemérmesen, mintha egy szüzet akart volna rávenni szexuális érintkezésre.

− Óh, igen, apa! − szólt közbe Kleopátra, kis kezeivel lelkesen tapsolva. − Kérlek, játssz nekünk!

− Itt az ideje a leckéidnek, Kleopátra. Meleagrosz már vár rád − mondta Thea, nem nézve a hercegnőre, de sugárzó mosolyt küldve a vendég felé, elkápráztatva őt huszonegy éves tökéletes fogsorának fehérségével és kipirosított ajkainak érett bujaságával.

− Felséged a legtehetségesebb zenész − folytatta Thea, amitől a férje elpirult. Aulétész, a király elpirult, s a mozzanat elvonta Kleopátra új római barátjának figyelmét a hercegnőről. A boldogságomat fenyegeti, gondolta Kleopátra mostohaanyjáról, és nincs hatalmam, hogy eltávolítsam innen.

− Túl jó vagy hozzám, kedvesem − felelte Aulétész. Korábban eljátszották már ezt a jelenetet számtalan más látogató előtt is. A király szerényen hozzátette: – A családom elkényeztet.

− Nem kellene Kleopátrának is csatlakoznia a nővéréhez és Meleagroszhoz? − kérdezte Thea Kharmiontól. − A gyerekek a kelleténél több időt töltöttek ma reggel az udvarban.

Mielőtt Kharmion válaszolhatott volna, Kleopátra megszólalt: − Felséges asszonyom, talán az nem ér fel egy leckével, hogy egy olyan úriember társaságában lehetek, aki barátunk és vérrokona Róma legnagyobb férfiúinak?

A király rámosolygott a lányára. − A gyereknek igaza van − fordult Theához. − Meleagrosz a halottak dicséretét zengi, új barátunk viszont az élőkkel folytat élénk kereskedelmet.

Apró győzelem, gondolta a hercegnő. Kicsi, de ez is fontos.

Egy rabszolga ébenfekete tokban, elefántcsont béléssel és aranykulccsal, behozta Aulétész fuvoláját úgy tartva a hangszert, mint egy szent relikviát. A király a múzsákhoz folyamodott. − Kegyetlen hölgy, szeszélyes Isteni Grácia, áldj meg a tehetségeddel, hogy dalommal kedvére tehessek istenemnek, Dionüszosz urunknak. − Aulétész gyengéden szíve fölé helyezte egyik kezét. Lehunyta szemét, és ismertetni kezdte víziója részleteit: − Óh, itt van ő, oly kecsesen táncol szemem előtt, elcsábítva igézetével. Mindig azzal fenyeget, hogy elillan! Ingatag szerető! Maradj itt, szép hölgy! Ne rebbenj el! Időzz velem addig, amíg leróhatom kegyeletemet istenem előtt, és szórakoztatom vendégünket.

Hatalmas adag levegőt véve Aulétész megszólaltatott egy hajlékony dallamot, olyan muzsikát, amely ráveszi az isteneket, hogy továbbra is tartsák meg őt kegyeikben. Erősen koncentrált, szemhéjai megrebbentek, amikor a hangszer kapacitásának felső régióiba ért, összevonta szemöldökét, és behajlította térdeit, amíg hasa a combjára nem simult, hogy az alsó hangjegyeket is megszólaltassa.

Kleopátra álmodozva himbálózott. Elárasztotta az apja iránti szeretet, mely magában foglalta a tehetsége iránti csodálatot is.