NYOLCADIK FEJEZET

 

 

A király bolond, ez világos. De olyan bolond, aki minden jel szerint egészen sajátos kapcsolatban áll a végzettel; olyan, akit az istenek azért vettek oltalmukba, mert egyszerűen bolond.

Meleagrosz ezen a szerencsétlen körülményen tűnődött, amikor a rendkívül fontos üzenetet megkapta a szolgájától. A szolga az eunuch hátizmait masszírozta, miközben Meleagrosz mélyeket és fájdalmasakat sóhajtott, és hagyta, hogy a nagydarab ember megpróbálja kidörzsölni testéből a csalódottságot.

Minden bizonnyal az istenek különös védelmének köszönhette Aulétész, hogy el tudott menekülni a zavargások elől, és alaposan kipihente magát a vadászaton, nagy antiloplakomákat csapott, és még jobban meghízva tért vissza a már lenyugodott, békésebb királyságba. Amikor a fővezér bejelentette, hogy Aulétész vadászatra ment, az idősebb szóvivő megjegyezte: − Legalább ezen a héten nem a közvagyonból tömi a hasát.

Visszatérése után a király baklövések sorozatát követte el, olyan hibákat, amelyek alapján Meleagrosz meg volt győződve róla: itt az ideje, hogy Egyiptom megszabaduljon siralmas kormányzásától. Aulétész elutasította, hogy fivére, a ciprusi király segítségére siessen, amikor Róma bekebelezte a területet és elkobozta a kincstárat, annak ellenére, hogy egymás után jöttek a segítségért könyörgő levelek Ciprusról.

− Az emberek nem értik, miért nem jár közben Felséged Rómánál, a bátyja, a ciprusi Ptolemaiosz király érdekében − mondta Meleagrosz. − Ciprus egyiptomi terület. Az ellopott pénz egyiptomi tulajdon. Egyiptom most arra kényszerül, hogy Cato kormányzóval tárgyaljon a Ciprustól kapott farakományok és az érméinkhez szükséges vörösréz ügyében. Róma lépésről lépésre csődbe juttat minket.

− Mit tehetnék? Javasoltam a bátyámnak, hogy tegye azt, amit a rómaiak kérnek tőle − köszönjön le és vonuljon vissza Paphoszra, Aphrodité papjai közé. Paphosz igazán szép hely, és ott van közvetlenül Ciprus közelében; nem valami ocsmány szikla a fekete vizű északi tengeren. Nem lehet véletlen, hogy a vak költő, Homérosz azt vallotta, hogy az istenek minden más helynél jobban kedvelték Paphoszt − mondta a király színlelt lelkesedéssel. − Aligha nevezhető kellemetlen helynek a nyugalomba vonuláshoz.

Mintha a gyávasága nem lett volna kellőképpen viszolyogtató, a király még hatezer talentumot is adott a zsaroló Caesarnak − majdnem a fejét az ország éves bevételének.

− Ki kell fizetnem a pénzt, máskülönben igen hamar a bátyám helyében találom magam; Catóval az én ajtóm előtt, amint az én kincstáramat leltározza, hogy elvigye a vagyont Rómába − mondta a király.

− Nem hiszem, hogy a nép túl nagy megértést tanúsítana Felséged álláspontja iránt − mondta Meleagrosz.

− Megvédtem az országot. Szomszédaival ellentétben Egyiptom még mindig szabad − mondta Aulétész, és királyi kezének fáradt mozdulatával elbocsátotta Meleagroszt.

Meleagrosz rájött, hogy Aulétész egy Rabirius nevű római bankártól kölcsönözte a pénzt. Annak biztosítékául, hogy Rabirius visszakapja a pénzét, a római szenátus elhelyezett egy „hivatalos” képviselőkből álló kontingenst Alexandriában. A talpnyaló király luxusvillákban helyeztette el ezeket az embereket, népes szolgálóhadat bocsátott a rendelkezésükre, és rengeteg aranytálat, ékszert és egyiptomi templomokból lopott szobrot ajándékozott nekik. A rómaiak azzal hálálták meg a király bőkezűségét, hogy részegen randalíroztak a városban, a „hatalmas Róma” nevében sértegették a görög, zsidó és egyiptomi polgárokat, és rettegésben tartották Aulétész udvarának prostituáltjait vad szexuális gerjedelmeikkel.

Csak akkor kezdte el Aulétész csillapítgatni a nép dühét, amikor Meleagrosz figyelmeztette, hogy örökre ellenségévé teszi alattvalóit. A király ekkor általános amnesztiát hirdetett mindenki számára, aki ellen bűnvádi eljárás folyt. Mivel Alexandriában a bíróságok − a görögök és az egyiptomiak egyaránt − el voltak árasztva büntetőügyekkel, Aulétész sokakat lecsillapított ezzel a döntéssel.

− Fátylat borítok a múltra népemért, tudva, hogy az embereknek tiszta a szívük − jelentette ki a király legutóbbi nyilvános beszédében. − Menjetek haza! És adjatok hálát az isteneknek jó sorsotokért!

Az emberek nem az isteneknek adtak hálát. Hanem a királynak. Megbocsátottak neki mindent – még a magasabb adót is, amit azért kellett fizetniük, hogy a király kielégíthesse a hitelezőit −, és mentek a napi dolgaik után, s ily módon semmissé tették, legalábbis időlegesen az eunuch, a fővezér és a tábornok minden erőfeszítését. Mégiscsak hagyni kellett volna tavaly, a Nagy Felvonuláskor, hogy a csőcselék meglincselje Aulétészt. És most mi lesz? Az újra támadt népszerűsége miatt elképzelhető, hogy jövőre, amikor Bereniké betölti tizennyolcadik életévét, már csak nagyon fárasztó aprómunkával lehet elmozdítani a trónról.

Alexandria népe nem szerette Aulétészt, de az embereket könnyen meg lehet vásárolni. És a király olyan ember, aki tudja, hogyan kell szeretetet vásárolni. Ilyen az emberi természet? − tűnődött az eunuch. Nyomban megtörik a tartása, ahogy az önös érdekek felülkerekednek?

Az eunuch megfordult, hogy a szolga a lábát tudja masszírozni. Hosszú nap volt mögötte. Nagyot sóhajtott, ellazult, miközben a masszőr olajos kézzel a talpát nyomkodta.

Mit kéne tenni? Meleagrosz nem volt az a típus, aki kockázatot vállal, hacsak nem isteni parancsra. Talán reggel el kéne mennie a templomba, és áldozni kellene Isten Anyának, hogy mutasson utat. Adj jelt, Istenek Anyja, imádkozott csendesen. Mondd el nekem akaratodat, és én aszerint fogok cselekedni.

 

Két serdülő lány − egyikük magas, bőre fényes mahagóniszínű, a másik kicsi és mogyoróbarna − vizsgálgatta magát a tükörben. A dzsellabát, az egyiptomi parasztok bő, drapp színű ruháját választották ki aznapi álruhájuknak, és abból is a legslamposabbat, amit Kleopátra a köpenyébe rejtett. A lány grimaszolt. Fiús alakjával úgy festett, mint egy közönséges tevehajcsárkölyök, miközben Mohama afrikai istennőnek látszott. Irigy és nem egészen szűzies pillantással mustrálgatta Mohama hegyes, barna melleit, mielőtt azokat befedte volna a dzsellaba. Kleopátra azon tűnődött, vajon saját kicsiny mellkasa büszkélkedhet-e valaha ilyen tetszetős domborulatokkal.

Mohama színes kendőket kötött a fejére, a sivatagi népek stílusában, és Kleopátra finom bőrcipőit olyan nádból font szandálokkal cserélte ki, melyeket a palotában dolgozó szolgák viseltek. Felemelte a hercegnő szoknyáját, és egy tokba bújtatott tőrt szíjazott vékonyka, gyerekes combjára. Mohamánál két fegyver is volt, az egyik az alkarja belső felületéhez illesztve úgy, hogy könnyen elő lehessen rántani, a másik egy tokba bújtatva, jól fejlett és izmos ágyékához csatolva.

Sekkie-t alvó csalétekként Kleopátra ágyában hagyták, lebotorkáltak a cselédlépcsőn, a palota hátsó részében a nagy konyhába, fellógatott szárnyasok és apróvadak között bukdácsoltak keresztül, elhaladtak a királyi család és a vendégek reggeli tányérjait mosogató emberek hosszú sora mellett, és átsurrantak az éléskamrán, ahol kosarakat vettek magukhoz a bevásárláshoz. Elöl Mohama, nyomában a szerény szolgálólány arckifejezését magára öltő Kleopátrával. Hamar kijutottak a hátsó ajtón, ahol terményszállító szekerekről rakodták le a szolgák a palotába hozott aznapi friss élelmet. Meggyorsították lépteiket, nem mertek hátrapillantani a Makedón Királyi Testőrség közömbösen ácsorgó két őrére, akik a rakodóhely kapujánál álldogáltak.

− Mohama! − szólt utánuk az egyik, erélyes hangon. A hercegnőnek földbe gyökerezett a lába.

– Várj itt! − mondta Mohama. A lány lassan vissza-őgyelgett a rakodóhelyhez, hogy szót váltson az őrrel, egy fekete bajuszt viselő, tagbaszakadt görög egyiptomi férfival. Mohama felemelte a fejét, és rámosolygott az őrre, s közben kezét határozottan jobb csípőjére helyezte. A hercegnő nem volt hozzászokva, hogy a rabszolgáját férfiakkal lássa enyelegni, noha Mohama igen gyakorlottnak látszott ezen a téren. Rövid szóváltás után, melynek végén az őr hangosan felnevetett, Mohama visszaszökdécselt a hercegnőhöz.

− Tudja, hogy ki vagyok? − kérdezte Kleopátra.

− Természetesen nem. Demoszthenésznek hívják. Azt hiszi, hogy a kishúgom vagy. Mindent elhisz, amit mondok.

− Miért? Ennyire okos vagy?

− Azért hiszi el, amit mondok, mert el akarja hinni − felelte Mohama rejtélyesen.

Nem volt határozott tervük arra nézve, hogy mivel töltsék a napot, csupán a vágy, hogy kiszabaduljanak az udvarból ezen a szép napon, és élvezzék a várost, s annak páratlanul barátságos levegőjét. Kövér felhők foltozták a kék eget, a tengeri fuvallattal érkeztek a késő reggeli melegben. Jázminillatot szippantottak magukba, miközben végigszökdécseltek a kanóposzi úton. Mindentől szabadon, még a saját identitásától is, Kleopátra vígan ficánkolt Mohama hosszú léptei mentén, félreugrálva az imbolygó egyiptomi asszonyok elől, akik friss ivóvízzel teletöltött hatalmas agyagkancsókat egyensúlyoztak fejükön.

Kosaraikat áthimbálva a Nap kapuján, átsiettek a zsidó negyed délkeleti sarkán, majd átkeltek a csatornán átívelő gyalogoshídon, és elérték a város elegánsabb részét, ahol a görög arisztokraták hazai stílusban épült nagy, fehér, mediterrán házai sorakoztak.

A Héraklész sugárúton egy százfős tömeg – jobbára férfiak, néhány asszonnyal tarkítva − gyűlt össze az egyik legnagyobb bérpalota előtt. Hagyományos egyiptomi öltözetet viseltek, és úgy festettek, mint egy nyüzsgő méhkas. Egyesek az udvarházzal szemben álltak, és dühös szavakat kiáltoztak a zárt kapu felé, míg mások kis csoportokban értekeztek izgatottan. A lovak, a kocsik és a tevék, melyek a görög negyedbe szállították őket, az utcán sorakoztak.

− Talán meghalt valaki! − kiáltott fel a hercegnő, meggyorsítva lépteit, hogy megértse a szavakat, melyeket a tömeg kántált. Ahogy közelebb értek, hallotta, amint egy férfi ezt kiabálja: − Gyere ki, te gyáva szar!

− Valakit ki akarnak hívni a házból − suttogta Kleopátra Mohamának, aki nem beszélte az őt fogva tartó ország nyelvét.

− Gyilkos! Felelned kell a nép előtt! − kiáltotta egy fiatal férfi harciasan, ám hibátlan görögséggel. Jó minőségű vászonruháját széles selyemöv díszítette. Szandálja bőrből volt. Arca frissen borotválva, bőre olajosan fénylő és sima − minden jel szerint most járhatott a szépségápolás ókori mesterénél, a borbélynál. Bőre csillogott a déli nap párás hőségében. Jó minőségű mirhafű illatát árasztotta. Kleopátra Melkheirnek, a város közhivatalnokként szolgáló szövegmagyarázójának fiát ismerte fel benne. Művelt egyiptomi, görög nyelvtudással. Nem az a típus, amelyik utcai demonstrációkon szokott részt venni.

− Az ott a Városi Szövegmagyarázónak a fia. Az apja ügyében lehet itt.

− Ez itt nem hivatalos ügy. Tűnjünk el innen! – mondta Mohama. Kleopátra most látta őt először félni.

− Nem, nyomozzuk ki! − ellenkezett a hercegnő. – Talán értékes információkat szerzünk apámnak, aki megjutalmaz érte.

− Ha apád megtudja, hogy az utcán jártunk, téged be fog záratni a szobádba, engem pedig megölet. Ismered az utasításait. Csak az istállóba mehetünk.

− Meg foglak védeni − mondta a hercegnő ellentmondást nem tűrő hangon.

− Celsius, Celsius! Gyere ki, te római disznó! – Egyre nagyobb hangerővel szólt a férfiak követelése.

− Mutasd magad, római sátán − kiabálta egy idős, barna nő.

− Mi a baj, uram? − kérdezte a hercegnő Melkheir fiát. A helyi nyelvet használta, hogy még jobban álcázza magát.

− Semmi keresnivalód itt, kislány. Menj el innen.

− Uram, én felismertem, hogy ön Melkheir fia. A nagymamám, Selinke volt az ön apjának a dajkája − rögtönzött Kleopátra, remélve, hogy a férfi nem méltóztatik tudni apja dajkájának a nevét.

A férfi gunyorosan rávigyorgott a hercegnőre. – Mos, ha feltétlenül tudni akarod, te szoptatós tehénnek az unokája, hogy mi történt; a római betolakodó, aki ebben a házban lakik, és aki a haját az egyiptomi emberek verejtékes munkáján hizlalja, tegnap megölt egy ártatlan házimacskát. − A megölt állat, magyarázta a férfi, egy fajtiszta macska volt Perzsia északi vidékéről, és egyben a kedvence a római betolakodó egyiptomi szakácsának, aki minden reggel különleges haladaggal kényeztette a háziállatot. – Tegnap a szakács beteg volt, és a kis teremtés nem kapta meg a táplálékát. Bement az ebédlőbe, és nyávogott az ételéért. A kövér ember másnapos volt a véget nem érő lumpolásoktól, és kegyetlen, mint minden római. Falhoz csapta az állatot és megölte.

− A férfi figyelme ismét a tüntetés felé fordult, míg Kleopátra lefordította a történetet a hüledező Mohamának, akit olyan országból hoztak ide, ahol a macska nem számított szent állatnak, csupán kellemetlenségnek.

Kisebb egyiptomi milícia közelített lóháton a gyűlés felé, a városi utcához képest túl nagy sebességgel közlekedtek; a lovak patáinak dübörgése már távolról hírül adta jöttüket. Törvénytelen haderő, gondolta Kleopátra, olyan, amelynek szervezését királyi rendelet tiltotta. Hallott ezekről a söpredék bandákról – az alattvalói hűségben ingatag férfiak csoportjairól, melyeket a sivatagban vagy a külvárosban toboroznak. Ezek az emberek mindenre kaphatók voltak, ha megfizették őket. De mit keresnek itt, a város előkelő görög negyedében? Hogy tudtak átjutni a király emberei által őrzött Hold kapun a város déli oldalán? Vagy a városi törzsek kezdtek magánmilíciákat szervezni a király ellenében?

A lovak felverték az utca száraz porát, és Kleopátra levette a kendőjét, hogy eltakarja az orrát, hosszú barna haját pedig leengedte, mint egy gyászoló asszony. A férfiak tiszta, fehér egyenruhát viseltek, mely aligha így nézett volna ki egy városon kívüli kemény reggeli lovaglás után. Ezek alexandriaiak voltak. Egyiptomi férfiak, akik állig felfegyverezve akadálytalanul lovagoltak keresztül a görög negyeden. Banditák, katonák, kit tudja?

Mohama olyan keményen ragadta meg a hercegnő karját, hogy szorításának duzzadt, kék-zöld nyomai alighanem másnapra is emlékeket hagynak. – Gyerünk el innen!

− Tudok magamra vigyázni − mondta Kleopátra, lerázva magáról a lány kezét. − Ha beijedtél, mehetsz!

A tüntető tömeg szétnyílt, utat engedve a lovasságnak. A csapat parancsnoka a ház kapujához lovagolt, fölágaskodott a lovával, majd közvetlenül a fakorlátra engedte vissza lova patáit, kis híján széttapostatva az akadályt. − Nem szórakozunk veled, római. Nyisd ki a kaput és nézz szembe az egyiptomi néppel!

A kapitány újból nekieresztette lovát a kapunak, s ezúttal lerombolta a korlátot. Kleopátra ellenállhatatlan nyomást érzett hátulról, előrelökődött, ahogy a tömeg, mit se törődve a kapu csipkézett szegélyével, beviharzott az udvarra.

Kleopátra jobbra-balra tekingetve kereste Mohamát, de a rabszolga eltűnt. Tehetetlenül hagyta magát sodorni az áradattal, nehogy eltapossák a lovak és az emberek.

A tömeg hirtelen elbizonytalanodott. Egy pillanatra mindenki baljós csendbe dermedt, keresve az irányt az első győzelem után. Egyszer csak három háziszolga az udvarra lökte a római Celsiust, mintegy engesztelő áldozatként felkínálva a milícia parancsnokának.

A római az apjára emlékeztette Kleopátrát. Sötét, hájas, bozontos szemöldökű, félelemtől reszkető ember. Csupán kövér karja védte őt a tüntetőktől.

− Állj fel, római! − mondta akkurátus görögséggel Melkheir fia a földön elterülő embernek.

A római megpróbált beszélni, de nem jött ki hang a torkán. Arcáról csurgott a veríték, kövér hája remegett, levegő után kapkodott, nyakizmai vad görcsben rángatóztak.

− Gyerünk a házba − rendelkezett Melkheir, ügyet sem vetve a rémült emberre. − Amit csak akartok, vigyetek a kincsből, úgyis a király lopta össze, hogy odaadja ennek a féregnek.

A férfiak és a nők − volt, aki lóháton − benyomultak a házba. Kleopátra nem mozdult, szeme Celsiusra szegeződött. A római megint megpróbált mondani valamit, de mintha hirtelen fájdalom nyilallt volna a mellkasába. Összegörnyedt és a szívéhez kapott.

− Azt mondtam, kelj föl! − mondta Melkheir fia jeges hangon, belerúgva a római hátába.

A férfi lábának puffanása a római puha testén megriasztotta Kleopátrát. Magában azon tépelődött, hogy egyfelől szerette volna megvédeni apja vendégét, másfelől azonban titokban kellett tartania kilétét. Tehetetlen volt ekkora tömeggel szemben. Apjának kell megfizetni az árát, ha a rómait sérelem éri, de mit tehet ő? Jelentse be a csőcseléknek, hogy ő a király leánya?

Félt végignézni, hogy mi történik a rómaival, ezért inkább követte a randalírozó tömeget a ház belsejébe. Hallotta az összetört tányérok és üvegek csörömpölését és a háziszolgák kétségbeesett kiáltozásait: volt köztük, aki megpróbált elrejtőzni az asztal alá, mások csatlakoztak a csetepatéhoz. Egy kövér arcú férfi a földre tepert egy fiatal szolgálólányt, letépte elöl a ruháját, és röhögött a lány meztelenségén. A hercegnő hosszú dzsellabája alá nyúlt, és megragadta kése markolatát. Teljes szívéből kívánta, hogy belevághassa a halálos acélt a gazfickó hátába. De a dagadt férfinak hirtelen fontosabb lett, hogy egyik társa után vesse magát, aki éppen leemelte a tehénként ábrázolt istennőnek, Hathornak a bronzszobrát.

Voltak aztán, akik gabonamagokkal teli agyagkorsókat hajigáltak ki a konyhából a főcsarnokba. Egy öregember belevizelt egy urnába, melyre egyiptomi mitológiai jelenetek voltak ráfestve, és röhögött, amikor a sárga húgy telibe találta a rajzolatot. Egy katona és egy konyhalány a római kanapéján közösült. A nő lábai kinyújtva meredtek a levegőbe, miközben a férfi őrült ritmusban mozgott rajta. A nő transzban volt, állati hangokat hallatott, miközben Kleopátra, belefeledkezve a jelenetbe, azon csodálkozott, hogyan szerezhet a vad erőszak ekkora őrjöngő gyönyört.

Valaki szorosan átkarolta Kleopátra derekát és erősen megtartotta. Mohama hangja suttogott fülébe. – Ennek is eljön az ideje. De most tűnjünk el innen.

Mohama megragadta Kleopátra kezét, és kivezette az udvarra, ahol férfiak egy csoportja csörlőn húzta a magasba a római testét, és közben úgy lökdöstek egymás közt a hatalmas súlyt, mint amikor a kamasz fiúk labdáznak.

− Vigyük a királyhoz! − kiáltotta a kapitány. − Mutassuk meg Nothosznak, a Fattyúnak, hogy mi a véleményünk a római barátairól!

Az emberek kirohantak az udvarról, föl-alá dobálták a rómait, akinek a karja úgy lökődött ide-oda, mint egy bábué, mely fölött a gazdája elvesztette uralmát. Szemei körbeforogtak. Semmi hangot nem adott. Amikor az emberek egyszerre mind át akartak rohanni vele a kapun, a test elakadt a bejárat felső ívében, és egy szörnyű puffanással a hátuk mögé zuhant a földre. A kapitány megállt a lovával a földön fekvő római mellett. A test nem mozdult. Az egyik ember lehajolt, és vállánál fogva felemelte. Arckifejezése nem változott, szeme nyitva volt ugyan, de élettelennek látszott.

− Meghalt.

− Meghalt? Ilyen könnyen halnak a hatalmas rómaiak? A félelem megöl egy rómait?

Senki nem válaszolt Melkheir fiának költői kérdésére. A hercegnő a holttestre bámult, még mindig Mohama száraz, hideg kezét fogva.

− Hajítsátok be és csináljatok halotti máglyát a király adományaiból. Menjünk a panaszunkkal a palotához!

Mohama elhúzta Kleopátrát a hullaszállítók útjából, és kimentek a kapun, miközben a kapitány és katonái ellovagoltak, nyomukban a csőcselékkel; volt, aki gyalog, volt, aki lóháton, és néhányan sovány tevén vagy szolgák vontatta kocsin követték őket az újabb tiltakozás helyszínére.

− A palotához mennek − mondta Kleopátra Mohamának, félrehúzva őt az útról.

− Igen, és nekünk is ezt kell tennünk. Vissza kell érnünk, mielőtt a bajok elkezdődnek. Most gyere! – Mohama karon ragadta őt, és megpróbálta legyűrni az ellenállását. De Kleopátra nem állt ellen. Egyszerűen nem tudott mozdulni. Lecövekelt a mészköves porban, melyet a lovak vertek fel, mellkasát köhögés rázta, miközben ruhája szegélyével megpróbálta védeni magát a felvert mocsoktól. Borzalmas maró bűz csapott az orrába, amitől torkában érezte a gyomrát. Észrevette, hogy belelépett egy jókora lótrágyába, amit az egyik hátaslova hagyott maga mögött. Átkozódva lerúgta lábáról a szandált. Mohama oldalra ugrott, mivel nem akarta, hogy telibe találja a trágyával átitatott lábbeli.

− Gyerünk már! Rohannod kell, cipővel vagy mezítláb, nem számít. Most nincs idő a tollászkodásra.

Amikor biztonságos távolságra jutottak a háztól, Kleopátra hátranézett, és látta, amint az udvarház belsejéből lángok csapnak az ég felé, mint a háború istenének nyílvesszei.

Mire elözönlötte a kanóposzi utat, a csőcselék duplájára nőtt. Kleopátra kíváncsi lett volna: vajon apja Rómával kapcsolatos politikája keltett-e ekkora elégedetlenséget a népben, hogy az utcára vonuljanak, vagy spontán módon sokasodtak meg a tiltakozók. A tétlen polgárok általában unalomból csapódtak az ilyen ricsajhoz, mindennapos nyomorúságuk előre megjósolható rituáléival. Kleopátrát felbőszítették az ilyen emberek. Fogalmuk sem volt politikáról, gazdaságról, az apjára nehezedő súlyos római követelésekről, miközben apjának egyetlen célja éppen az volt, hogy Egyiptom − az ő Egyiptomjuk − függetlenségét megőrizze a római uralommal szemben.

Kleopátra meztelen talpai paskolták az utat, miközben igyekezett lépést tartani az idősebb és magasabb lánnyal. Még több polgár csatlakozott hozzájuk, trágárságokat kiabálva a királyról és a rómaiakról. Mire elérték a palota körzetét, Kleopátra azon kapta magát, hogy egy őrjöngő, nekivadult csődületnek a része, mely a saját otthonát és a saját apját vette célba.

A palota északi kapujánál Kleopátra és Mohama leálltak a futással, hagyva, hogy a tömeg túlmenjen rajtuk. Mohama egy leanderfacsoport mögé húzódott, nehogy legázolják őket. Összekuporodtak a sűrű lombsátor árnyékában, és visszafojtották a lélegzetüket.

− Hogyan remélhetik az alexandriaiak, hogy legyőzik Rómát? − kérdezte Kleopátra. − Mártírokká akarnak válni?

Mohama vállat vont. − Azt remélik, hogy az isteneik velük lesznek.

− Thuküdidész, a történész azt mondta, hogy a remény drága árucikk. Istenek ide vagy oda, amikor nincs remény, értelmetlen a reménykedés.

Mohama nem válaszolt.

− Ha a rómaiak elfoglalják Egyiptomot, azt fogom mondani apámnak, hogy fogadjon el bármilyen pozíciót, amit a rómaiak ajánlanak. Pap, király, koldus – mindegy. Mohama, én nem akarom, hogy apám úgy haljon meg, mint a bátyja. Inkább élnék száműzetésben, akár valamilyen borzalmas helyen is.

Kleopátra sírni kezdett. Mohama így szólt: − Nem kell sírni. Ha száműznek minket, mi ketten kecskéket fogunk terelgetni, és éjszakánként nagyokat csatangolunk a mezőkön, zsákmányra vadászva. Szabadon élünk majd, mint a sivatagi nomádok. Okos ember számára ez a jó élet. Szóval hagyd abba a sírást! Itt vagy mellettem, és én soha nem hagyom, hogy bármi bajod legyen.

− Mezítlábasok leszünk és szabadok, és szaladunk a mezők zsenge füvén − mondta Kleopátra, ruhájába törölte könnyeit és közben mosolygott.

− Így van. Nem kerülgetnénk a teveszart meg a többi mocskot ennek a városnak a koszos utcáin.

− És akkor nagyon boldogan élnék pásztorlányként − mondta Kleopátra. Lehet, hogy boldogabban, mint illatosított, őrzött hercegnőként.

Száz méterrel előrébb falanxot alkotva felsorakozott a milícia, szemben pedig a kisebb, de jobban felfegyverzett palotaőrség. Gyalogos tüntetők érkeztek, minden irányból. Valaki nyilvánvalóan szétvitte a hírt, hogy erre az órára gyűljön össze a tömeg. Kleopátra görög arcokat keresett, de egyet se látott.

− Azt hiszem, egy olyan bennszülöttfelkelés közepén vagyunk, amitől a Ptolemaioszok minden nemzedéke tartott − mondta.

− Akkor viszont éppen kapóra jön, hogy ilyen ruhában vagyunk − mondta Mohama. − Az én ügyességemmel és a te nyelvtudásoddal biztonságban vagyunk idekint.

− Mohama, miért nem menekülsz el? A lány gyanakodva nézett Kleopátrára.

− Miért nem rohansz el egyszerűen? Én nem állítanálak meg. A királyságban zűrzavar van. Apámnak épp elég, hogy mentse saját magát, észre se venné, hogy eltűntél. Én egy szót sem szólnék. Addig semmiképpen, amíg jó messzire nem jutnál.

− Megőrültél, hogy ilyen dolgokat javasolsz?

− Miért maradnál rabszolga? Azt mondom, menj! Menj! Még mielőtt meggondolom magam.

Mohama elengedte a füle mellett. − Nem tudom, jobb lenne-e a királyi rezidencia falain belül, vagy több esélyünk van, ha az utcán maradunk, ahol senki nem tudja, hogy ki vagy. Apád lehet, hogy aggódni fog miattad, de nem mehetünk a királyhoz, ha egyszer a túlélési esélyeid jobbak ott, ahol ő nincs jelen.

− Még egyszer mondom, menj el! Itt a lehetőséged a szabadságra. Menj! Napokba is beletelhet, amíg észreveszik, hogy eltűntél.

Mohama körbenézett, majd a hercegnő felé fordult. Erős kezével megragadta Kleopátra mindkét karját, és a szemébe nézett. − Valamit mondanom kell neked. Nem tudom, ma mi fog történni velünk. Nem várom el, hogy megbocsáss nekem, csak azt akarom, hogy érts meg. Én továbbra is a szolgád vagyok, de nem vagyok többé rabszolga. A korona szolgálatában állok.

− Hogy érted ezt?

− Úgy értem, hogy az apád hosszú ideje tud arról, hogy kiszökdösöl a palotából. Engem azért alkalmaz, hogy tartsam rajtad a szemem. A biztonságodért. Ezért kell megtiltanom neked mindent, ami bajt okozhat. Ezért nem rohanok el.

Kleopátra belenézett a hűvös, alattomos szempárba. Valami elkezdett izzani mélyen a mellkasában. A társnője szimatolt és kémkedett utána, kettős szolgálatot teljesített apjának.

− Gyűlöllek − mondta Kleopátra.

− Figyelj rám! − válaszolta Mohama nyugodt hangon, félelem nélkül, szélesítve a szakadékot kettejük − testőr és védence − között. − Miután elfogtak a sivatagban, a Királyi Bordélyba hurcoltak, udvari prostituálttanoncnak. Megtanultam görögül a Madámtól, aki valamiért nagyon kedvelt engem. Egy éven át nevelt, és megtanított annak a művészetére, hogyan kell élvezetet szerezni férfinak és nőnek egyaránt. Azt mondta, hogy az udvarnál nagyon sokféle igényt kell majd kielégítenem, és az embernek mindenre fel kell készülnie.

− Szóval kurva vagy? − kérdezte Kleopátra dühösen.

Mohama egyszerűen lerázta magáról a megjegyzést. − Az első napomon egy férfi megpróbált hátulról belém hatolni, és úgy akart használni, mint egy fiút. Annyira fájt, hogy megkértem, hagyja abba. Nem hagyta abba, így hát leráztam magamról. Eltörtem a karját, kicsavarva a csuklóját, a sarkammal belerúgva az alkarjába, úgy, ahogy a bátyáimtól tanultam. Aztán, hogy nyomot is hagyjak magam mögött, kiharaptam egy darab húst az arcából.

Kleopátra megpróbálta leplezni Mohama kegyetlensége iránt érzett csodálatát. Hunyorgott, hogy visszafojtsa a mosolyát.

− Bezártak egy kis szobába. Három napig feküdtem a padlón, enni nem adtak. Azt hittem, hagynak meghalni, de másnap két katona a Makedón Királyi Testőrségből Kharmion úrnő elé vitt, aki faggatott, mennyire vagyok jártas a fegyverforgatásban és a harcban, majd a király elé vitt.

− Miért? Miért hívatott volna az apám? Hazudsz nekem, tudom.

− Úgy fest, hogy az a férfi, akit megsebesítettem, apád egyik férfi rokona volt.

− És apám nem öletett meg téged?

− Apád társat keresett melléd. Azt mondta nekem, hogy van egy lánya, akinek a túláradó lelkét nem akarja kiölni, de azt se szeretné, ha valami baja esnék. Azt parancsolta, hogy férkőzzem a bizalmadba, és társuljak hozzád, amikor kiszökdösöl a városba.

Kleopátra teljesen megalázottnak érezte magát. Sehonnan sem szökött el, és senkit nem tett lóvá. Sem Kharmiont, aki mindennap megjátszotta a viaskodást a hercegnő kalandor szellemével, és aki engedte, hogy eltünedezzen éber tekintete elől. Sem az apját, aki a bolondját járatta vele mások előtt. Kleopátra tehát nem volt se kém, se testőr, csak egy gyerek, akit a felnőttek kényeztettek és kinevettek. Minden alkalommal, amikor azt hitte, hogy elmenekült árgus szemük elől, mindannyiszor, amikor szabadnak hitte magát, megfigyelés alatt állt. Mint egy ostoba kislány, azt játszotta, hogy kém, miközben a valódi kémek éppen őrajta tartották mindentudó tekintetüket.

Ránézett a társára, mintha most látná őt életében először. Ott állt előtte egy lány, aki megtette már ugyanazokat a dolgokat, melyeket Bereniké művelt a baktriai lányokkal. Azokat a dolgokat, melyeket apja művelt Theával és az ágyasaival. Mohama többé nem a szövetségese, csupán egy azok közül.

− Áruló − ez volt minden, amit mondani tudott.

− Tudtam, hogy haragudni fogsz rám − mondta Mohama nyugodt hangon. Levetette magáról a pajtásság álarcát, és a tekintély hangján szólalt meg, azon a hangon, melyet Kharmion használt, amikor valamilyen célja volt; a szolgálatot teljesítő felügyelő hangján. − De most nincs idő a haragra vagy a vitára. Veszélyben vagyunk. Ahányszor elhagytuk a palotát, titokban két testőr követett minket. Most azonban nem látom őket.

− Ez itt egy apám elleni összeesküvés, minket pedig feláldoztak − mondta Kleopátra.

− Lehet. Én annyit tudok, hogy egyedül hagytak minket, és most biztonsággal vissza kell jutnunk a palotába. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy az a helyes megoldás, tekintve, hogy a palota éppen ostrom alatt áll.

A hercegnő rábámult a narancssárga leandervirágokra, amelyek befedték búvóhelyüket. Tudta, hogy a szirmok erős mérget tartalmaznak, és kíváncsi volt, vajon lenne-e bátorsága a szájába tömni egyet. Mindenki elárulta. Senkinek sincs szüksége rá. Csak egy bosszantó gyerek volt − egy kolonc, egy mihaszna, miközben a királyság igazi ügyeit mások irányították.

A palota falánál a csőcselék előrenyomult a Makedón Királyi Testőrséggel szemben. A testőrök lándzsáikkal megpróbálták visszaszorítani a tömeget, de kisebbségben voltak.

− Pajzsokat! − kiáltotta a kapitány. Emberei védekezésül felemelték bronzpajzsaikat a bejárati kaput fenyegető lovasokkal szemben. − Azonnal erősítést kapunk a királyi hadseregtől − kiáltotta a kapitány a tömegbe. − Jobban teszitek, ha visszamentek otthonaitokba, a családjaitokhoz, máskülönben nem éritek meg a napnyugtát!

− Tűnj el az útból, görög! − mondta Melkheir fia a kapitánynak. − Nekünk a királyod kell, nem te. Hozd ide a királyt, a Róma-imádót, és akkor békében elmehetsz az embereiddel együtt.

Kleopátra és Mohama biztos menedékhelyükről, a leanderfa alól figyelték a szóváltást. − Ezek be akarnak menni a palotába − mondta a hercegnő. − Be fognak menni, és megölik az apámat.

Mohama rátette karját a hercegnőre, aki elkeseredettségében és félelmében hagyta, hogy a lány átölelje.

− Hozd ki a királyt! − követelte újra Melkheir fia. A tömeg visszhangozta a felszólítást.

− Még ha a húgodat adod cserébe, akkor sem! – gúnyolódott a kapitány.

Melkheir fia jeladásra emelte bal kezét. A tömeg közepéből valaki kilőtt egy lángoló nyílvesszőt, mely átrepült a palota falán és a kertben ért földet. Aztán újabb nyílvessző következett, majd megint újabbak. A Makedón Király Testőrség dárdaesőt zúdított válaszként a csőcselék közepébe. A tömeg szétvált. Azok, akik látták, hogy mi zúdul rájuk, félreugrottak, engedve, hogy az őrség középre nyomuljon. Nem törődve a halálos fémesővel, addig nyomultak előre a lándzsáikkal, amíg el nem érték a csoport központját, amely a tüzet tartotta ellenőrzése alatt.

A hercegnő látta, amint a görög elit őrség két tagja megragadja a tűzhajigálókat, és karddal átdöfi a mellkasukat. Az egyiptomiak megpróbáltak ráugrani a katonákra, de mivel az utóbbiak jóval edzettebbek voltak, mint a közönséges tüntetők, lerázták őket a hátukról, és utat vágtak maguknak a tömegben, vissza a saját harcvonalukhoz.

A tüntetők teljesen nekivadulva magasba emelték halottaik testét, és hisztérikusan ordították: − Halál Aulétészre! Halál a gazfickóra!

Kleopátra egy csoport férfit látott, akik a tűzbe rakták furkósbotjaik és dárdáik végét, majd lángoló fegyvereikkel megindultak a palota felé. − Füstöljük ki!

− Haza akarok menni − követelte Kleopátra, megpróbálva elrejteni Mohama elől a szemében gyülekező könnyeket. − Apámmal akarok lenni. Ha meghal, én is meg akarok halni vele!

− Gyere utánam! És ne engedd el a kezem! − rendelkezett Mohama ellentmondást nem tűrő hangon.

Kleopátra, összerezzenve az apjára szórt minden egyes szitokszótól, nem nézett vissza, mert nem akarta látni, mit művelnek a szakadárok a királyi őrséggel. Mohama a keleti oldalon a királyi rezidencia szolgálati bejáratához vette az irányt, de a palota teljesen körül volt véve, keletről s nyugatról egyaránt. Csak a tengerre néző oldal maradt szabadon. A hatalmas kapuk nyitva voltak, és Kleopátra láthatta, amint a tömeg beszivárgott, és a randalírozók felborították a királyi konyha ellátmányát szállító szekereket. A kereskedők otthagyták a kocsijaikat és a javaikat. Salátafejek, zöldségek, gyógynövények, gabonamagvak és gyümölcsök hevertek szerteszét a földön a raktár körül.

Csak egy kis létszámú őrség védte a tüntetőktől a királyi konyhát. Szemlátomást rettenetesen féltek, a felmentő sereg érkezését lestek a tömeg feje fölött. A tüntetők ugyanazt a követelést ordították. – A királyt akarjuk! Hozzátok ide a fattyú Aulétészt!

− Nem tudunk bejutni − mondta Mohama.

− De igen! − felelte Kleopátra, saját magát is meglepve a hangjába visszatért önbizalommal. − Úgy kell tennünk, mintha mi is a rablók közé tartoznánk. Velük együtt be tudunk szivárogni. Ha a tüntetők elébe keveredünk, megmondhatjuk az őröknek, hogy kik vagyunk, és akkor be fognak engedni minket. Ott van Démoszthenész, aki ismer téged. Ő kedves hozzád. Vissza fog minket engedni.

− Nem. Túl veszélyes lenne. Menjünk inkább a Pán Parkba, és várjuk ki, amíg lecsillapodnak.

− Kötelességem, hogy az apám mellett legyek. Be fogok jutni.

Kleopátra érezte a férfitestek forróságát és az olcsó hajolaj szagát, ahogy maguk közé lapították, és lesütött szemmel kereste az ösvényt a kavarodásban. Egyszer csak az első sorban találta magát, és felhúzódzkodott a rakodórámpára, ahol az őrök álltak. Egyikük megragadta Kleopátrát a vállánál fogva. – Tűnj el innen, kis féreg − mondta az őr.

− Démoszthenész − mondta a kislány. − Én Kleopátra hercegnő vagyok.

− Én meg Nagy Sándor − felelte az őr. Felkapta a lányt, hogy visszahajítsa a tömegbe.

− Démoszthenész − kiáltott a tömegből Mohama. Az őr ránézett. − Ne bántsd őt! − Kleopátra remélte, hogy Mohama nem fedi fel a kilétét. A csőcselék széttépné, és darabokban küldené el a testét Aulétésznek.

− Mohama unokahúga vagyok − mondta Démoszthenésznek. − Bocsáss meg, hogy hazudtam. A király konyháján dolgozom, fényesítem az ezüstöket. Kérlek, ne bánts!

Démoszthenész oldalra lökte Kleopátrát, aki nekizuhant a rakodóhely palánkjának. Az őr lehajolt, hogy felsegítse Mohamát a rámpára, de egy egyiptomi tüntető hátulról elkapta őt, és visszahúzta a tömegbe.

− Nézzétek csak, mi van itt nekünk! − mondta egy másik férfi, visszatartva Mohamát. − A király tulajdona. A király egyik szakácsa. Vagy inkább az egyik fiatal szajhája. Mutassuk meg a királynak, mit gondolunk a kurvájáról!

Démoszthenész a rámpa szélére rohant, és megpróbált kardjával ráijeszteni a lázadókra. Nekikészült, hogy leugorva a tömegbe segítsen Mohamának, de egyik társa visszarántotta a ruhájánál fogva. − Nem ér annyit. Szükségünk van rád. Hagyd a sorsára!

− Nem! − mondta, és megpróbált kiszabadulni katonatársa szorításából.

Az egyiptomi, karját begörbítve, fojtogatni kezdte Mohamát. Kleopátra belenézett a lány barátjának elszörnyedt tekintetébe, s látta, hogy a félelemtől megdermedt férfi képtelen segíteni Mohamán. Kleopátra soha nem látta félni a szolgálólányt, de ő, aki feláldozta magát, hogy megvédje fivéreit, most olyan lemondó szemmel nézett vissza övéire, mint a vadászok hálójába került szarvas. Kleopátra felállt, és ököllel püfölni kezdte a második őr hátát. − Segíts, neki, megparancsolom! − mondta.

Az őr visszataszította Kleopátrát a földre. − Pofa be, kis kurva. Nem fogom elveszíteni a legjobb emberemet csak azért, hogy megvédjünk egy közönséges ribancot.

Mohama próbálta lefeszíteni a nyakára tekeredő karokat, de még csak lazítani se tudott a fojtó ölelésen. A férfi felemelte őt, a lány már lábujjhegyen állt. Minél keményebben küzdött, annál magasabbra emelte, mígnem a lába már a föld fölött kapálózott.

− Segíts neki! − kiáltotta Kleopátra. − Segíts, vagy megöletlek apámmal!

De az őröket lefoglalták azok a tüntetők, akik kihasználva a pillanatot, felugráltak a rámpára.

Kleopátra a falhoz lapult, hátát nekivetve a hideg gránitnak. Mohama egyenesen ránézett, arca vörös volt és meggyötört, szája, mint egy halotté, akit halála előtt megkínoztak; szeme kidülledt. Teste teljesen dermedtnek látszott, mintha minden megmaradt erejét arra összpontosította volna, hogy csupáncsak élve maradjon.

A sivatagi lány jobb keze lassanként eltűnt ruhája rejtett zsebében. Kleopátra arra gondolt, Mohama megpróbál belemarkolni haldokló szívébe.

Aztán a hercegnő szemében felvillant a görbe tőr pengéje a késő délutáni nap fénysugarában. Mintha valami lassú, álomszerű mozgásban látta volna Mohamát. A lány elővarázsolta a kést, hátranyúlt, és egy erőteljes, határozott, pontos mozdulattal felhasította fogvatartójának testét a combjától a medencéjén át a torkáig.

Mohama kérlelhetetlen tekintetéről Kleopátra az áldozat arcára nézett, amely alig észrevehető meglepetést tükrözött; halvány felismerését annak, hogy sorsa megpecsételődött. Életének sötét folyama hirtelen ráömlött fehér ruhájára. Először fel se fogta igazán, mi történt, elengedte a lányt, s csak utána nézett le, mi is okozta a hirtelen keletkezett fájdalmat. A vérző testet ugródeszkául használva, Mohama elrugaszkodott tőle, és Démoszthenész karjába vetette magát, aki felhúzta őt a biztonságot jelentő rámpára.

A felhasított gyomrú férfi ordítva hanyatt vágódott. Kezével belenyúlt a sebeibe, majd az ég felé emelte véres tenyerét. A tömeg hirtelen elcsendesedett, elkezdte saját soraiban keresni a tettest, miközben Démoszthenész felemelte a keresztrudat a konyhába vezető dupla ajtóról, és sietve beterelte a két lányt.