TIZENKETTEDIK FEJEZET

 

 

Kleopátra akkor ébredt föl, amikor az első hajnali fények átszüremlettek a csukott zsalukon. Általában ebben az időben ébredt, ellentétben a család többi tagjával, akik jóval tovább aludtak. Kedvelte a reggeli napot, szerette az első lágy színeket, melyek előbújtak a palota keleti oldalán. Ezen a korai órán Mohamával rendszerint leiramodtak a lépcsőn, átosontak a nagy hallon, ki a palota kapuin, maguk mögött hagyva az ásítozó őröket, hogy Kleopátra kedvenc helyéről, a király istállójára néző fal mellől megnézzék a felkelő napot. Néha bementek az istállóba, beszélgettek a lovászfiúkkal, majd tréningeztek a lovakkal a karámban. Perszephonét a kislány saját maga ülte meg, és olykor kilovagoltak a vízesések mentén a vad, elhagyatott folyómederbe, egészen a város déli kapujáig.

Kleopátra kinyitotta a szemét, és rájött, hogy nem otthon van. Túl volt a tizenkettedik születésnapján, melyet a viharos vizeken élt meg, Görögország és Itália között. Ide-oda gurult a sötét kabinban, miközben Kharmion, mereven, mint egy tartóoszlop, legyűrve saját tengeribetegségét Kleopátrát figyelte a büdös olajlámpa fényénél. Végig viharos volt az út az Adrián; a királyi küldöttség tagjai tengeribetegen a kabinjukban töltötték az időt, és azért imádkoztak, hogy a tomboló szelek legalább gyorsabban vigyék a part felé a hajót. A király, valahányszor szembetalálkozott valakivel, a kapitány, a személyzet, a kíséret és a saját lánya bosszantására folyamatosan azt hajtogatta, hogy „remélem, ez az időjárás nem annak az előjele, ami Rómában vár rám!” Persze senki nem mondhatta azt, hogy fogja be a száját.

Végül partra szálltak Brundisiumnál. Hálásak voltak, hogy stabil föld van a lábuk alatt, kocsikat béreltek, és Itália legkopárabb vidékén átutazva Róma felé vették útjukat. Az első éjszakát egy lepusztult fogadóban töltötték. A tengeribetegség napjai után, végre szilárd talajon, kiéhezve várták a vacsorát, ám rágós, emészthetetlen nyulat szolgáltak fel nekik, majd pedig csótányokkal teli matracokon hajthatták álomra fejüket. Három, kocsiban töltött szennyes nap következett; a meztelen karok a bőrülésekhez ragadtak, zötykölődtek a Via Appia hatalmas kövekkel kirakott széles nyomvonalán, miközben Kleopátra egyetlen szórakozása az volt, hogy megpróbálta elképzelni, hogyan festhetett az út, amikor Spartacus keresztre feszített rabszolgái sorakoztak fel a szegélyén. − De most már nyoma sincs Spartacusnak − mondta szomorúan Kharmionnak, aki így válaszolt: − Hála az isteneknek.

A harmadik napon a küldöttség felkapaszkodott arra a hegyre, ahol Pompeius városkörnyéki villája állt. A nyitott kapukon túl kanyargós út vezetett fölfelé, melyet szimmetrikusan ültetett fák szegélyeztek a por ellen védelmet nyújtó árnyékos lombkoronákkal. Mocsárszínű rövid tunikát viselő emberek dolgoztak az ápolt kertben; gereblyéztek, irtották a gyomot és nyírták a hosszú fűszálakat, melyek, mint az esti dagály, körbenyaldosták a masszív oszlopokra épült házat. A királyi küldöttséget a ház ajtajánál egy görög házvezető fogadta, aki arról tájékoztatott, hogy Pompeius Magnus és menyasszonya jelenleg a család valamelyik másik palotájában tartózkodik, de egy héten belül visszatérnek. Átkísérte őket az előcsarnokon, majd egy árkádos átriumon, és keresztülmentek a mozaiklapokon, melyek Róma alapítóit, Romulust és Remust ábrázolták, amint az anyafarkas szoptatja őket. A hercegnő egy több szobából álló lakosztályt kapott, a legnagyobb szoba volt az övé, a kisebb előszoba Kharmioné, és a még kisebb hálófülke a két kísérőé. Megmutatták a hercegnőnek a belső medencéket, a női fürdőt, a meleg szobát, ahol az olajos testápolást és a masszázst igénybe veheti, és a hideg szobát, ahol kipihenheti magát, mielőtt újra a szabad levegőre lépne. Végezetül végigsétált a fallal körbevett kerten − Pompeius büszkeségén −, majd visszatérhetett a szobájába. Kimérten ült, figyelte magát a tükörben, miközben Kharmion a csomókat és az út porát fésülte ki hajából. Leplezve latintudását, hallgatta a rabszolgákat, akik azt hitték, hogy ő és Kharmion egyiptomiak, s így szabadon pletykáltak uruknak és gyermekkorú menyasszonyának botrányos szexuális jeleneteiről.

Habár a római személyzet nagyon figyelmesen kezelte a királyi küldöttséget, Kleopátra mégis korlátozva érezte magát, és óvatosan puhatolózott az új helyen. Megpróbálta élvezni azt a kevés luxust, amit a barbárok megengedtek maguknak, de úgy találta, hogy mindez össze sem hasonlítható az alexandriai kényeztetéssel. A fürdő kisebb volt és kevésbé kényelmes, és a szolgáknak fogalmuk sem volt a helyes testápolásról. Az ételeket rosszul készítették el, a hosszú ebédek és vacsorák folyamán kénytelen volt elviselni a római nők illetlen viselkedését, akik, ellentétben a görögökkel, nem különültek el az étkezésnél, hanem a férfiakkal együtt ettek, éppen olyan felhevültén tömködve szájukba az ételt és ugyanolyan hangosan beszélgetve evés közben. Kleopátrának be kellett ismernie, hogy amióta elhagyták Alexandriát, hozzászokott ahhoz, hogy ő az egyetlen nő az étkezőasztalnál, és tetszett neki a megkülönböztetett figyelem. De a szórakoztatás volt a legrosszabb része a római étkezéseknek. A római férfiak görög verseket adtak elő a színpadon − igencsak teátrálisan, vagy ahogy a hercegnő megjegyezte Kharmionnak, már-már komikusan. Nem versenyezhettek a görög színészekkel.

Kleopátra valósággal sokkolta a szolgákat azzal, hogy ruha nélkül úszott. Titokban tartott nyelvtudásának köszönhetően kihallgatta, amint arról beszélnek, hogy a meztelen fürdőzés a barbár nők szokása. De hogyan úszhat valaki vásznakba csavarva? − csodálkozott. Aztán rájött, hogy a római nők egyáltalán nem úsznak, éppen csak, megmártóztatják ruhával fedett testüket a vízben. Milyen furcsa és milyen haszontalan, mondta Kharmionnak. Mi történne, ha hajótörést szenvednének a tengeren? Egyszerűen megfulladnának, mert nem tanultak meg úszni? Nagyon vágyott rá, hogy lássa Rómát, megismerhesse a rómaiakat, közelről megfigyelhesse és meghódítsa őket. Most viszont kételyei támadtak, túl idegen és egzotikus teremtésnek találhatják ahhoz, hogy elnyerje szeretetüket.

Mit keresnek itt tulajdonképpen? Kleopátra aggódott, hogy Catónak igaza volt, amikor arra figyelmeztette apját, milyen lesújtó csalódás vár rá. Pompeius egyszer már cserbenhagyta Aulétészt, amikor a király kétségbeesetten kérte a segítségét. Vajon miből gondolja Aulétész, hogy Róma most segíteni fog? Lehet, hogy a rómaiak szívesebben látnának Egyiptom trónján egy olyan idiótát, mint Thea, akit ellenségként könnyedén legyőzhetnének. Mi történik velük, ha a rómaiak megtagadják apját?

Kleopátra mozdulatlanul feküdt az ágyon, azt kívánva, hogy balra fordulva bárcsak megpillanthatná a csokoládébőrű lányt maga mellett, bárcsak belélegezhetné Mohama jázmin illatosítójának szagát, mely megtöltené a hajnali levegőt. A hercegnő nem mozdult. Nem akarta látni az üres helyet az ágyban. Erezte, ahogy melegség önti el a szemét. Nem akart sírni.

Felkelt, felöltözött és kisurrant az előszobában alvó Kharmion mellett, megállt az előcsarnokban, hogy a reggeli fényben kinézzen Pompeius birtokára, ügyet sem vetve a nyomában fontoskodó szolgákra, egyenesen átment az átriumon, kilépett az ajtón, és szaladni kezdett. Átfutott a ligeten, nevetve, szökellve és figyelve a szőlőlevelek közt áthatoló fények játékát szandálba bújtatott lábán. Hirtelen nem volt több fa körülötte. Ott állt a római napfelkelte ragyogásában, könnyednek érezte magát és oldottnak, ahogy a sárga és lila fényekben fürdőzött. Az ég felé nyújtotta karját, köszönetképpen ezért a napért, közben úgy szökdécselt, mint egy tomboló bacchanálius. Amikor célhoz ért, észrevette, hogy figyelik.

Két fiú állt a nagy, fehér istállóajtók előtt. Kleopátra rögtön tudta, hogy perzsák: a szemük vonaláról, mely mintha szénnel lett volna kihúzva, az egymásnak suttogott szavakból, mellyel a hercegnő kilétét találgatták. Szavak nélkül megkérte a két fiút, hogy menjenek be vele az istállóba. Alig voltak nála idősebbek, termetre is csak kissé nagyobbak. Mindazonáltal hálás volt nekik, hogy kérdés nélkül követték őt.

Végigment a lőállások között, szemügyre vette az állatokat, ám meglepetésére nem talált köztük olyat, amelyik megfelelhetett volna neki. Miért nincsenek a nagy embernek jó, görög tenyésztésű lovai? − csodálkozott. Miért csak ilyen otromba kinézetű szörnyeket tart, melyeket nyilván nehéz terhek hordására tenyésztettek?

Aztán meglátta őt. Egy fekete paripa bíbor színárnyalatokkal, mint az érett padlizsán. Csupa erő és izom, intelligens szemekkel. Világos, majdnem mogyorószínű szeme volt, mint az övé. Soha nem látott még lónál ilyen áttetsző szemeket. Sokkal jobban félt tőle, mint amennyire Perszephonétól tartott az elején. A paripa két fejjel magasabb volt, mint az átlagos kancacsikó. Az orrlyukaiból előtörő gőz mintha a belsejéből jött volna, nem pedig a hűvös hajnali levegő és a ló meleg leheletének találkozásából. Ez a ló akkor is kell neki! Meg kell szelídítenie! Látnia kell, engedelmeskedik-e a parancsának?

Mohama is akarná.

A fiúk meghökkentek, amikor rámutatott a paripára. Vadul rázták a fejüket, szemükkel esedeztek. Kleopátra nagyon mély levegőt vett és lehunyta a szemét. Talán az az erő, melyet az istenek belém tápláltak, megláttatja velük, hogy királynő lakozik bennem. Hirtelen kinyitotta a szemét, és olyan hangon szólt hozzájuk, amitől meghökkentek.

− Én vagyok Hetedik Kleopátra, Tizenkettedik Ptolemaiosznak, Egyiptom királyának a lánya. Sándor leszármazottja vagyok, aki meghódította Perzsiát. Parancsolom nektek, hogy álljatok félre, amikor felszállok erre a csataménre. − A fiúk térdre estek, úgy könyörögtek a hercegnőnek, hogy ne szálljon fel pont erre a lóra. Ez nem közönséges ló; ez magának Pompeiusnak a lova. Ha bárki felül a hátára, ha egy lány ül fel rá, ha egy idegen lány ül fel rá, és bármit tesz vele, az uruk megkorbácsoltatja, de lehet, hogy meg is öleti őket. A fiúk nagy üstszínű, őzsuta szemekkel, könyörögve kérték a megértését.

− De még az is lehet, hogy téged is megkorbácsoltat! − merészelte mondani az egyik.

Nem fog meghátrálni. Akarta a lovat, és meggyőzte magát arról, hogy Pompeius, ha megismerné lovaglótudását és lovak iránti szeretetét, maga ajánlaná fel, hogy üljön fel a paripára. Ez nem harci mén volt. Az állaton nem volt sérülés, semmilyen jel csillogó, sötét szőrén. Ezt a lovat a tulajdonosa örömére tenyésztették: státusszimbólumnak, műalkotásnak, kifejezetten a gyönyörködtetésre. Kleopátra elfordult a fiúktól, és kinyitotta az istálló kapuját. Szőrén akarta megülni a lovat.

Lassan közeledett hozzá, miközben a mén lenézett rá nagy, fénylő, ovális szemével. Tekintetében kíváncsiság és lekicsinylés keveredett. Kleopátra a szájához tette a kezét. Némi tétovázás után a ló odadörgölte nedves orrlyukait.

− Meg tudná mondani nekem valaki, miért térdepelnek az istállólegényeim a földön, mint a szolgálólányok, miközben ez a kislány megpróbálja ellopni a lovamat?

Kleopátra jéggé dermedt. A ló döfködte a karját az orrával, jelezve, hogy kedvére van a dédelgetés. Kleopátra nem válaszolt, és megfordulni se merészelt. A férfi szabályszerűen beszélt görögül, látszott, hogy a nyelvet iskolában tanulta és a diplomáciai kapcsolatokban csiszolta. Hangja parancsnoki volt – mély, határozott, érett, kifogástalan. A hang úgy zengett a tekintélytől és az intelligenciától, hogy pillanatig sem lehetett kétséges, kitől ered.

Ő volt az, a nagy ember, Pompeius Magnus.

− Elnézésedet kérem, barátom − hangzott Kleopátra apjának érdes hangja. − A kis tolvaj nem más, mint a lányom, Kleopátra hercegnő. Kérlek, bocsáss meg neki. Köztudott, hogy a saját lovamat is el szokta kötni hajnalonként. Szerelmese ezeknek az állatoknak. Képtelen ellenállni nekik.

Kleopátra lassan megfordult, szemét lesütötte. A ló − megaláztatásának tanúja, − felhorkant mögötte.

− Királyi Fenség. − A férfi meghajolt, majd föltekintett, hogy a kislány szemébe nézzen. − Kérem, vonuljon ki az istállóból, mielőtt sérülést szenvedne a méntől. Strabo meglehetősen kiszámíthatatlan.

A hercegnő emlékezett rá, hogy Pompeius a lovat saját apja után nevezte el. Azt azonban nem tudta eldönteni magában, hogy ez gúnyolódás akart-e lenni, vagy tisztelet, tekintve, hogy Pompeius apját általában megvetették vagy tartottak tőle − óh, képtelen volt felidézni. Abban a pillanatban, ahogy szeme találkozott Pompeiuséval, a római történelem minden részlete eltűnt az emlékezetéből. Pillanatnyi zavarodottság lett úrrá rajta, és bizseregni kezdett a férfi jelenlététől.

A római csettintett az ujjaival, jelezve, hogy a térdeplő istállófiúk felállhatnak. Úgy kerülték meg Kleopátrát, mintha mérget sugározna. Egyikük az istállókaput biztosította, mialatt a másik a lovat vizsgálgatta, mintha megsérülhetett volna.

Kleopátra tudta, hogy Pompeius előrehaladott korban van, legalább negyvenhat éves. Ám semmit nem veszített legendásan jó megjelenéséből. Haja sűrű volt, és kisfiúsan kócos; kedves arca igazából Sándoréra emlékeztette a hercegnőt. Jóllehet egyidős volt apjával, nem hízott el. Magas volt, nagyon magas. Már maga a termete felvillanyozta a kislányt. A haja szőke volt, kis szürkés árnyalatokkal, szeme halványbarna és bágyadt, mint aki nem sokat törődik a világgal. Bőre napbarnított, de nem ráncos. Tekintete, orra, arccsontja, szemöldöke olyan, amit finom vonásának szokás nevezni.

Aulétész csendben állt, kifürkészhetetlenül − ez biztos jele volt annak, hogy neheztel Kleopátrára. Pompeius nem szólt egy szót se, de szemét továbbra is a kicsi teremtésen legeltette, élvezve a helyzetet, hogy csínytevésen kapta a kis királyi sarjat. − Királyi Felség, úgy látom, a hercegnő kissé félénk − mondta apjának, le nem véve róla a szemét.

Aulétész nem felelt, de gunyoros pillantást küldött lánya felé, jelezve, hogy Pompeius mennyire félreismeri a jellemét.

− Találnunk kell neki egy megfelelő állatot, amelyen lovagolhat.

− Ha kérhetem, uram − kezdte Kleopátra dadogva −, én ezt szeretném. Strabót, aki, gondolom, az ön édesapja iránti tiszteletből kapta ezt a nevet.

− Nézzenek oda, ez így igaz. − Pompeius sugárzó arccal nézett rá, mintha a saját éles eszű kislánya lenne.

− Nagy ember volt. Nagy harcos. Talán halála után igazságtalanul ítélték meg. − Ismeretei Róma történelméről, melyet oly aprólékosan tanulmányozott, most minden részletében előjöttek az emlékezetében.

− Megtisztel Felséged a családom történetének ismeretével. Feltétlenül találok egy pónit az ön számára, amelyen lovagolhat az itt-tartózkodása alatt. Jöjjön, nézzük meg a fenevadjaim leltárát.

Kleopátra nem mozdult, amikor Pompeius felkínálta a karját. Aulétész szeme figyelmeztetően kikerekedett.

− Lovagolhatnék az ön lován, uram? Úgy vélem, kedvelni fog engem.

− Biztos vagyok benne, hogy szeretni fogja kegyedet, de ő egy nagydarab, izgága állat, olyan, mint a gazdája, és nem hiszem, hogy engedelmeskedne önnek. Attól félek, sérülést okozna. És én ezt nem venném a lelkemre, hercegnőm.

− Ami engem illet, én nem aggódnék emiatt – mondta Aulétész. − Tud velük bánni.

Pompeius kétkedve vállat rándított, majd lemondóan intett a fiúknak, hogy nyergeljék fel Strabót. Kleopátra óvatosan figyelte őket. Tudta, hogy az istállófiúk nagy kárt okozhatnak a lovasnak a legapróbb szabotázzsal is. Mikor befejezték a nyergelést, Kleopátra megfogta a szárat, és kivezette Strabót.

Hamar nyilvánvaló lett, hogy a mén egyetlen gazdát ismer el, annak engedelmeskedik, és csak neki nyújtja a legjobb teljesítményt. Viszont nem próbált megszabadulni Kleopátrától, és ez már önmagában örvendetes fejlemény volt. Lassan engedelmeskedett, noha vonakodva rángatta a fejét. Majd amikor Kleopátra a legkevésbé várta volna, amikor átadta magát a gondtalan ügetésnek és a római táj élvezetének, a ló megugrott, és Kleopátra kis híján a fara mögé zuhant. Azt remélte, hogy nem figyelik. Küzdelem volt ez a cinkos fenevaddal, olyan küzdelem, amelyről mindketten tudták, hogy a lány nem kerülhet ki belőle győztesen. A nézőknek mégse kellene tudniuk, hogy melyikük irányítja a másikat.

Hirtelen arra gondolt, hogy idegenek lovagolják Perszephonét − lehet, hogy Bereniké, aki veri az állatot, ha nem engedelmeskedik −, és elkezdett aggódni lova biztonságáért. Rosszkedvűen hagyta, hogy Strabo visszavágtázzon az istállóhoz. Látta, hogy apja és Pompeius figyelik őt, ezért az utolsó kétszáz méteren a lehető legjobb lovaglótudását igyekezett bemutatni, és nagyon remélte, hogy a ló engedelmeskedni fog az „állj” parancsnak. Pompeius figyelte, ahogy nyaktörő sebességgel megközelíti az istállót. Örült mutatvány volt; ilyen rövid távolságon kockáztatni a látványosság kedvéért. De a római nem gerjedt haragra, ahogy Kleopátra számított rá. Pompeius lesegítette a lóról, és a lány belepirult, amikor keze eltűnt a férfi nagy tenyerében.

− Eddig csak egyetlen nőt láttam, aki képes volt megülni olyan paripát, mint ez − mondta a római. Kleopátra azt remélte, hogy arcán a pirosságot a lovaglásnak tulajdonítja a férfi.

Pompeius közel hajolt hozzá, mintha titkot árulna el: − Hypsicratia − suttogta. − Mithridatész ágyasa. – Az efféle rettegett személyek nevének kiejtésétől az istállófiúk elkezdtek kántálva imádkozni saját otthoni isteneikhez. − Mithrasz! Mithrasz! − Pompeius ferdén nézett rájuk, mire elhallgattak.

− Ördögi szajha volt − sóhajtott a férfi. − Nem mintha hiányolnám. − A hercegnő nem örült túlzottan, hogy egy kurtizánnal hasonlítják össze, de Pompeius szemébe nézve remélte, hogy a férfi valami magyarázatot ad. − Éppolyan kicsi volt, mint a hercegnő, és örökké úgy öltözött, mint egy fiú. A királlyal együtt lovagolt, együtt harcolt vele, és gondozta a lovait. Jóllehet kicsi volt és nem viselt szarvasbőrt, azt hiszem, amazon volt. Mindenesetre úgy harcolt, mintha az lenne.

− Mithridatész őt szerette a legjobban, noha százával voltak a háremében a gyönyörű nők − tette hozzá. A „százával” szót hangsúlyozta, és Aulétész felhúzta a szemöldökét, vajon csökkent-e a tekintélye Pompeius szemében amiatt, hogy mindössze egyetlen ágyas kíséretében jelent meg Rómában. Kellett volna nőket hozni Pompeiusnak? − Megnéztem őket én is, de egyet se választottam ki közülük. Hazaküldtem mindegyiket az apjához − tette hozzá Pompeius a vállát vonogatva. Aulétész megkönnyebbültnek látszott.

A hercegnő félénken Aulétészre nézett, hogy engedélyt kérjen a beszélgetés folytatásához. Soha nem lehetett még ilyen hatalmas hadvezérnek a társaságában. Egy imperátornak. A Világ Órának. Nem tudta, vajon az ilyen nagy emberek szívesen beszélnek-e hódításaik részleteiről. Aulétész jóváhagyóan bólintott.

− Mi történt Hypsicratiával? − kérdezte Kleopátra.

− Attól félt, hogy sokan akarnák egy ilyen rettegett ember asszonyát. A királyával együtt megmérgezte magát. Azt mondják, úgy halt meg, hogy azt állította: ő választotta a szeretőit, és nem fordítva, legújabb szeretőnek pedig a halált választotta. Engem mindenesetre sok bajtól megkíméltek ezzel. − Egyáltalán nem látszott, hogy örülne a győzelemnek. − A fegyvereiket kiállíttattam az otthonomban. Érdemes megnéznie − mondta szárazon.

− Meg fogom tenni, uram − felelte Kleopátra.

− Azt reméltem, hogy Pompeius ifjú felesége jó társaság lesz számodra. Végül is Julius Caesar lánya. Semmi közös témát nem találsz vele?

Aulétész a heverőn feküdt lánya mellett, mint egy felfúvódott hal, és Kleopátra fülébe suttogta a szavakat, nehogy a szolgák vagy a vacsoravendégek meghallják, amit mond.

Kleopátra azon búsongott, bárcsak ne ette volna meg mindazt, amit elé kínáltak a római banketten. Nem volt hozzászokva a súlyos érzéshez a gyomrában, de Aulétész azt mondta, hogy udvariasnak kell lenni, és úgy kell viselkedni, mint a helybeliek. Az első fogás különféle salátákat, csigákat, sült tojásokat, füstölt halat, olajbogyókat, répákat és uborkákat tartalmazott; a fő fogás kagylókból, halból, töltött fácánból, bárányból, sertésbordából állt, és mindez nyakon öntve halszósszal, úgynevezett garummal, amely furcsán édes és keserű volt egyszerre; végül sajtok, gyümölcsök, péksütemények és apró édességek zárták a sort. Egyik étel sem ízlett túlságosan, a hercegnő szerint hiányzott a kifinomult ízesítés és a gondos előkészítés, amihez otthon hozzá volt szokva. A sokféle bor jóval erősebb volt, mint amilyet Kleopátra a saját udvarában megkóstolt, az italt pazarlóan, mondhatni, hanyagul öntötték szét, rácáfolva a puritán alapállásra, a mértékletességre és visszafogottságra, melyet a rómaiak nyilvánosan terjesztettek magukról. Igen messze voltak a földeken keményen dolgozó emberek életmódjától, durván − otrombán, ahogy Kleopátra magában megállapította − szabad folyást engedtek a fejedelmi pazarlásnak, egészen addig, hogy a hegyekből hozattak jeget a boraik lehűtéséhez.

− Apám, Julia viszolyogtat − suttogta Kleopátra a királynak. − Nem hiszem, hogy egy nőnek úgy kell viselkednie, mint egy kismacskának, mint ahogy egy kismacska sem teszi a fordítottját. Visszataszító.

− A hercegnő megalkotta ítéletét. − Nézz rá!

A vita tárgya, Julia, Julius Caesar egyetlen lánya, pillanatnyilag úgy tekergőzött a testével, mint egy arab rabszolgalány, hogy felhívja magára Pompeius figyelmét. Kleopátra sokat hallott a római nők istenfélő jámborságáról, de eddig kevés bizonyítékot látott ennek alátámasztására. Lehet, hogy a sztoikus földművelő képéhez hasonlóan ez is csupán a római múlt szelleme? Az előbb, amikor Kleopátra kiment a mosdóba, idősebb hölgyeket hallott pletykálni Julia viselkedéséről. Egyetértettek abban, hogy hajdanán, az ő idejükben egy római lány tudta, hogyan tegye hasznossá magát; hogyan kell ruhát szőni, háztartást vezetni, csirkéket nevelni, őrizni a tűzhely melegét, tisztelni az isteneket és tanácsokat adni a férjnek.

− Óh, ez is hasznos − mondta egyikük rejtélyesen. – Egyvalamiben, de csakis abban − támasztotta alá a társaság. Kleopátra azonban nem sokáig lelhette örömét a vádaskodásaikban, mert hamarosan rátértek arra, hogy a fiatal nemzedék elfajzásáért „ezt a kövér egyiptomi potentátot és a hozzá hasonlókat” hibáztatták, akiknek a züllöttsége beszivárgott az ártatlan római lelkekbe. Kleopátra fel akarta fedni, hogy megértette a gúnyolódásukat, de aztán az egészét a sír felé menetelő vénasszonyok locsogásának minősítette magában.

− Apuska, akar még bort? − kérdezte Julia a férjét. Pompeius hason fekve hevert egy kanapén, egyenesen gyerekmenyasszonya csaknem fedetlen kebleibe bámult, az áttetsző ruha testhez simuló derékrészét simogatva. A lány ide-oda tekergőzött, miközben friss dinnyedarabokkal etette a férfit, fogaival kicsipegetve az apró magokat, majd elhelyezve a falatokat a generális szájában, aki forgatta szemét rágás közben.

A lány tizenhét éves volt, magas és szikár, mint az apja; érett asszonyként már valószínűleg nem lesz vonzó. De most friss bájt sugárzott és kislányos naivitást, amelyet, úgy látszik, a felnőtt férfiak ellenállhatatlannak találtak. A Nagy Pompeius sem volt kivétel ez alól. Kleopátra, aki aznap reggel magára tudta vonni a nagy ember figyelmét, most a féltékenység és az undor között ingadozott. Többet gondolt volna a vendéglátójáról. Át kell értékelnie a jellemét. Senex bis puer. Ideülő római mondás. Öreg férfi másodszor bolond. utálta Juliát, de nem jobban, mint amennyire ellenszenvesnek találta a többi pimasz római nőt. Kharmionnal és Hekatéval aznap már kifejezték egyöntetű megvetésüket a fajtával szemben. Szisztematikusan sorra vették a római nőkkel szembeni kifogásaikat.

Nincs fizikai erejük, a csábítás művészetén kívül.

Nem járnak tornaterembe, nem lovagolnak és nem vadásznak. Úgy hangoskodnak, mint a katonák, és ugyanolyan gyalázatos nyelvet használnak.

Semmi mással nem törődnek, csak hogy felcicomázzák magukat ízléstelen ékszerekkel, férfiaik körül doromboljanak, és magukra tereljék a figyelmet.

A legszenvedélyesebb vád ellenük az volt, ahogyan ezek a római matrónák a rabszolgáikkal bántak. Ebben a pillanatban Julia elfordult Pompeiustól, és figyelmét egy öreg hispán szolgának szentelte − valószínűleg apja fogságába esett évekkel korábban −, aki egy olajbogyós tányérból kilötykölte a lét, miközben a tányért megpróbálta az asztalra helyezni. Az öregember térdre esett, hogy feltörölje a folyadékot a tunikája szegélyével, amikor egy másik asszony, egy vendég, elkezdte ököllel ütlegelni a fejét.

− Nyomorult, vén semmirekellő − mondta. − Pompeius, itt az ideje, hogy nyugdíjazd ezt a szánalmas alakot, akit még Caesar ejtett foglyul Hispániában. Mikor is volt az? Ebben a században vagy az előzőben?

Pompeius egyszerűen csak nevetett, és tovább simogatta felesége testét.

Pár nappal korábban Kleopátra összerándult és vissza kellett fognia magát, hogy ne tegyen megjegyzést, amikor Julia pofon vágott egy lányt, aki elfelejtett rögzíteni egy hajfürtöt az éppen elkészült frizuráján. Ez még az „ismerkedési időszakban” történt, amikor Kleopátrának le kellett mondania arról a lehetőségről, hogy csatlakozzon apjához és Pompeiushoz egy reggeli vadászatra.

− Tegnap meglovagoltam Strabót − mondta a hercegnő mereven, megpróbálva beszélgetést kezdeményezni. − Pompás paripa. És igazán nagylelkű volt a nagy Pompeius, hogy megengedte egy idegennek, hogy ráülhessen.

− Ugye milyen csinos az atyuskám? − kérdezte Julia Kleopátrától, amikor kettesben maradtak.

− Nem volt részem még abban a megtiszteltetésben, hogy találkozhassam az édesapáddal.

Annyit azonban hallott róla, hogy Julius Caesar túl magas, túl vékony, és túl kevés a haja.

− Óh, Királyi Fenség − mondta Julia leereszkedően. − Én a férjemre gondoltam.

Igazság szerint, Kharmion elmondta Kleopátrának, hogy Julia mindent megtett azért, hogy a politikai házasság összejöjjön az apjánál is idősebb emberrel. Hekaté sokat tudóan bólintott erre a megjegyzésre. Kleopátra nem törődött vele. A Pompeius-rezidencián töltött utolsó napokban igyekezett elkerülni a találkozást ezzel a libával, még akkor is, ha Aulétész úgy gondolta, ügyei szempontjából a legjobb érdekeket szolgálná, ha a két fiatal lány között barátság szövődne. Nem volt közös témájuk; Julia csakis az érzéki élvezetek alsóbb régióiban tartózkodott, amelyeket a hercegnőnek még föl kellett fedeznie.

Igazság szerint, gondolta Kleopátra, mi mást is kezdhetett volna magával Julia? Nem kérték föl, hogy irányítson egy népet, vezessen egy kormányt, de még arra se, hogy oldjon meg egy komolyabb problémát. Apja számára politikai eszköz volt, a Nagy Pompeiusnak pedig játékszer. Addig persze, amíg az utóbbi meg nem unja őt vagy a Caesarral való szövetséget. Kleopátra nem tudta eldönteni, vajon a római nők − lármásak és erőszakosak, mást se hallani csak a zsivajgásukat − szerencsésebbek vagy szerencsétlenebbek, mint a zárkózott görögök, akik jóval készségesebben elfogadják az asszonyi sorsot. Kleopátra nem tudta eldönteni, ám nagyon boldognak érezte magát, hogy hercegnőnek született, aki azt teheti, amit akar, mivel nem az átlagos nők sorsát szabták rá.

Aulétész kinyújtotta karját a heverőn, és nagy tenyerét lánya nyakára helyezte, közelebb vonva magához. − Kislányom, nagyon csalódott vagyok. Nem tudom, mi a baj Pompeiusszal. Észrevetted, hogy nem hagyja el a házát? El tudod képzelni, hogy Róma legfontosabb emberének ne lennének megjelenési kötelezettségei? Azt hiszem, bujkál valami elől.

− Mi elől?

− Nem tudom. De ennél is rosszabb, hogy visszautasítja ügyem megtárgyalását − mondta a király.

Kleopátra megpróbált visszahúzódni apja halszósszal keveredő borgőzös leheletétől, de a nagy kezek keményen tartották.

− Ezért szorgalmazom a Juliával való kapcsolatodat. Lehet, hogy segíthetne nekünk.

Pompeius korábban kisétált Aulétésszel és Kleopátrával a kertjébe, és türelmesen végighallgatta Aulétész érveit, miért kellene támogatni a trónja visszaszerzését. De semmilyen ajánlattal vagy cselekvési tervvel nem jött elő, utóbb sem, amikor a király egyenesen rákérdezett, hogy mikor vinné az ügyet a szenátus elé. − Óhajtod hallani a fuvolajátékomat? – kérdezte Aulétész Pompeiust, próbálva meghosszabbítani a férfi társaságában töltött időt. Pompeius azt felelte, hogy élvezné ezt a remek dolgot, de nem az adott pillanatban. A séta után a római visszavonult a ház másik részébe.

− Kezdem elveszíteni a türelmemet Pompeius köntörfalazó taktikája miatt − mondta a király. − A rododendronfajtáim sokféleségéről faggat, miközben Thea a trónomat bitorolja.

– Tudom, apám, de Julia nem más, mint egy kis játékszer. Nincs politikai befolyása. − Kleopátra görögül suttogott, és remélte, hogy a mellette ülő római nő vagy kellőképpen műveletlen, vagy túl részeg ahhoz, hogy megértse őket.

− És most még ez a vérszívó Rabirius is itt van a nyakamon. − Rabirius, az uzsorás, megjelent a villában, hogy követelje a hatezer talentum visszafizetését, melyet azért kölcsönzött, hogy a király megkapja a Római Nép Barátja és Szövetségese címet. – Menj, és kérd a feleségemtől − felelte a király, majd a potrohos emberre ömlesztette minden bánatát. A látogatás végére Rabirius megígérte, hogy közbenjár a király nevében befolyásos barátainál a szenátusban, és Aulétész még több pénzt kölcsönzött tőle.

Kleopátra az ájulás határán volt a túl sok elfogyasztott, alig hígított bortól. Aulétész nem volt megelégedve lánya válaszával, hasra fordult, és a másik oldalán heverő nőnek kezdett mesélni a bajairól. Ahogy újra eszméletre tért, apja éppen ezt magyarázta: − És az én hitvány feleségem kihasználta az alkalmat, hogy a Királyi Tanácsot ellenem fordítsa. Nem tudom, mi lett a sorsa hű tanácsadómnak, Demetriosznak, sem pedig négy másik gyermekemnek.

A király fennhangon beszélt, hogy vendéglátója is bizonyosan meghallja szavát, de Pompeius továbbra is feleségével és a szájába helyezett csemegékkel foglalkozott.

− Biztos vagyok benne, hogy a szenátus azonnal megérti szorult helyzetemet, és segítségemre siet, mint ahogy én is segítségére siettem Rómának, amikor nehéz helyzetben volt Júdeában − mondta a király célzatosan és túl hangosan.

− Szeretné hallani a fuvolajátékomat? − hallotta apja hangját Kleopátra. − Óh, igen − felelte a lankadtan üldögélő nő. − De nem most.

Kleopátra felnyögött az apját ért visszautasítás miatt, és fejét a könyökhajlatába temette. Milyen banálisak ezek a római vacsorák. Az étel idegen volt számára, rossz ízű és nehezen emészthető. A beszélgetés az olcsó pletykákra korlátozódott, a felszolgált ételek receptjeire és a rómaiak szemlátomást örök életű problémájára, a rabszolgák lustaságára. Észrevette, hogy a rómaiak egyszerre irigylik és megvetik a kifinomultságot, a hellén kultúrát és irodalmat csodáló, felsőbb rétegből való fiúkat „görögöcskéknek” nevezték és „férfiatlannak” tartották. A nemzetét érintő lefitymálást Kleopátra megvető méltósággal viselte, Kharmionnal teljes egyetértésben. Semmi értelme nem volt, hogy a barbároknak magyarázkodjanak a görög értékekről.

Vacsora alatt a rómaiak szakadatlanul beszéltek, nem törődve azzal, hogy a rágott ételt elrejtsék, tele szájjal csókolóztak, hangosan böfögtek és szellentettek, magukra és a szolgáikra öntötték az ételt, és röhögtek a locsi-fecsi költőn, aki dalokat énekelt hozzájuk, miközben ettek. Étkezési szokásaikat ugyanaz jellemezte, mint azt a módot, ahogy a világ pénzének és javainak zömét magukhoz ragadták − a mohóság.

Aulétész most azzal a nővel elegyedett beszédbe, aki pofon vágta a hispán rabszolgát. A nő férje egy serleggel hadonászva félbeszakította őket. − Megint kapunk egy újabb bemutatót a vacsorádból, mint legutóbb? − kérdezte a feleségét. Az asszony metszően rábámult kifestett szemével, miközben a többiek nevettek. − Olyan szép, amikor befelé megy, de olyan ocsmány, amikor kijön − folytatta a férj.

− Nem mintha te nem szórakoztattad volna a jelenlévőket hasonló látványossággal − mondta az asszony. − Rossz halat ettem. Ennyi az egész.

Kleopátra lehunyta szemét, és azért imádkozott az istenekhez, hogy a nő ne ismételje meg, amire a férje célzott, de az istenek nyilvánvalóan nem hallgatták meg kérését. Ahogy Aulétész folytatta panaszkodását, a nő szája elé kapta kezét, és kirohant a teremből, hányáscsíkot hagyva maga után. Szolgák siettek oda, hogy eltakarítsák a mocskot. Amikor visszajött, egy rabszolga a száját törölte le, a másik bort töltött neki, a harmadik a ruhája körül sürgölődött, lesikálva a hányásnyomokat. Egyetlen szóval sem köszönte meg e szolgálatokat. Mindeközben Aulétész folytatta szónoklatát, nem véve tudomást róla, hogy alig figyelnek rá.

Hekaté felállt és elhagyta a bankettet. Távozás közben megállt a hercegnő pamlagjánál, hogy jó éjszakát kívánjon. − Láttál már ilyen gusztustalanságot? – kérdezte suttogva az elegáns görög nő.

Mohama halála óta Kleopátra összebarátkozott Hekatéval. A hercegnő csodálta Hekaté természetfölöttien hosszú nyakát, mely magasan kulcscsontja fölé emelkedett. A hercegnő most ráhajolt Hekaté telt keblére, és legszívesebben eltűnt volna a halmok között. Milyen nyomorúságosnak is érezte magát az ilyen érett nő társaságában, aki csak úgy duzzadt a női báj e lényeges kellékétől. Kleopátra észrevette, milyen könnyen leveszi apját a lábáról Hekaté mély, bársonyos hangja, kemény, telt, krémszínű melle és az, ahogy a lélegzetét felgyorsítja és a szemét körbeforgatja, ha valamilyen kívánsággal közelít a királyhoz. Kleopátrában nem voltak meg ezek a képességek. Ő még mindig kicsi volt, elöl, hátul lapos, és semmi reménye nem volt arra, hogy valaha is olyan kerek és kívánatos lesz, mint Mohama, vagy olyan karcsú és elegáns, mint Hekaté.

Hekaté gyengéden és ütemesen megsimogatta Kleopátra haját, éppen úgy, ahogy a lány a kutyáit szokta dédelgetni. − Le akarsz feküdni? − kérdezte. – Szólok a királynak, hogy mentsen ki.

− Nem, megvárom apámat.

Mindketten a királyra néztek, aki most az ájult, részeg Juliához próbált folyamodni. Pompeius hanyatt fekve elaludt a heverőn, és olyan hangot hallatott, mint amikor a vizet kiszívják egy ciszternából.

− Szó se róla, eredeti módszert eszelt ki, hogy lerázzon. Elküld városnézésre. − A király izzadt volt és zaklatott, a hája rázkódott, ahogy a kíséret Róma kapujához ért. Késő délelőtti napfény ostromolta a kocsi lecsukott fekete fedelét, de Pompeius ragaszkodott hozzá, hogy a királyt biztonsági okokból zárt járműben kell utaztatni. − A csőcselék új erőre kapott Rómában − figyelmeztetett Pompeius. − Azelőtt féltek tőlünk, de mostanra elpimaszodtak. Már a legelőkelőbbeket is molesztálják.

A város három emelet magas dupla kapuit − egy a kilépésre, egy pedig a belépésre − komor képű, szoknyás centuriók őrizték. Izmos lábukon térdig szíjazott szandáljaikban, hosszú lándzsákkal felfegyverezve megkövült csendben álltak, sisakjaik, mint a vadonatúj érmék, csillogtak a déli verőfényben. A mészkőből épített városfal, mondta a királyi küldöttségnek az idegenvezető, négy méter vastag és áthatolhatatlan. Kleopátra felbámult az egyenruhás férfiakra, akik a fal sok-sok íve alól a különböző szintekről mintha kémlelve néztek volna vissza rá.

− Milyen nagynak látszanak ezek a férfiak. − Kleopátra hozzá volt szokva a termetes rómaiakhoz, akik az udvarba látogattak, olyanokhoz, akiket élethosszig tartó lakomák és ivászatok hizlaltak testessé, de közelről még soha nem látott olyan rettenetes testmagasságot és hústömeget, melyet ezek a római katonák cipeltek magukon.

− Milyen aprók vagyunk ezekhez képest − mondta Kleopátra az apjának, aki szintén kikémlelt a katonákra a kicsi ablakon át.

− Köztünk se mindenki apró − felelte Hekaté, szemöldökével a király felé intve, rá nem jellemző kuncogással, nevetésre ingerelve a hercegnőt és Kharmiont.

De amikor a kocsi átgördült a kapu íve alatt, és beértek a városba, Kleopátra abbahagyta a nevetést. Diadalmámor járta át testét, és ráborult, mint egy bizsergető fátyol. Az álom, hogy a nagy várost, Rómát láthassa, hamarabb valóra vált, mint valaha is képzelte. Igaz, hogy szerencsétlen körülmények között, de mégis: itt volt Rómában, és íme, átlépte a város határát.

A kapukon belül a hőmérséklet még tovább emelkedett, és a kocsi még keményebbé és kényelmetlenebbé vált. A kocsis folytonosan meg-megállt, hogy ne rohanjon bele a gyalogosokba, vagy más kocsikba, vagy a kereskedők szekereibe, vagy a magas gyaloghintókba, melyek tehetős utasai felülről tekintettek alá a tömegre.

− Egy törvényjavaslat nappal az összes kocsit és szekeret kitiltaná az utcákról, csak a gyaloghintón vagy gyalog való szállítást engedélyezné − magyarázta Timon, az idegenvezető, egy művelt korinthoszi rabszolga, akit Pompeius bízott meg, hogy mutassa meg nekik a várost.

− Pár év múlva túl késő lesz − mondta a király a hírre. Kinézett a kis ablakon, és egy fogatlan, félszemű, hátborzongató arc nézett vissza rá. − Egy garast a szegény embernek! − Az üreges száj motyogva bocsátotta ki a kívánságot; a fél szem az ég felé fordult és nem a kocsiban ülők irányába.

− Zeusz! − ordított fel Aulétész. − Egy óriás! Menjen innen, ember! Tűnjön el!

A hercegnő kibújt apja mellől, és kidugta fejét a kis ablakon. − Egy másiknak a nyakában ül − nevetett Kleopátra.

− Mit akar ez a koldus? − kérdezte a király a lányát, próbálva közben elhessegetni az embert.

− Csak kéreget, apám. Valami alamizsnát akar.

− Rendben, mondd meg neki, hogy én is koldus vagyok, és Pompeius vendégségét élvezem.

A király egyik testőre, aki lóháton ügetett a hintó mellett, lábbal eltaszította az embert. A kocsi hamarosan újból megállt, Kleopátra előreesett apja ölébe.

− Most mi van? − kérdezte a király. − Hogy lehet ezt a várost elviselni? Hogy lehet ekkora tömeggel és forgalommal megbirkózni? Kezdem megérteni, miért nem akarja elhagyni Pompeius a vidéki paradicsomát.

– Julius Caesar új törvényének köszönhető az egész, melyet a bizalmasa, Clodius tribunus léptetett életbe − mondta Timon, aki nyilvánvalóan nem értett egyet az új szabállyal. − A törvény ingyen búzát ígér mindenkinek, aki a városban lakik. Amióta a törvényt bevezették az év elején, azóta a csőcselék elárasztotta Rómát. Dolgozni már senki nem akar. Mindenki ide akar jönni, tizenketten laknak egy szobában, és apasztják az államkincstárat.

− Förtelmes! − mondta a király. − Az én országomban a parasztok megkapják a mindennapi kenyerüket, de meg is dolgoznak érte.

A király mindenesetre Rómát zajosnak, forrónak, zsúfoltnak találta, hiányolta a kifinomultságot és a királyi mivoltát megillető vendégszeretetet. Jóllehet Pompeius a legjobb római városi házában helyezte el őket, a királyi család a saját igényeihez képest szűkösnek találta a szállást a város kellős közepén. Emellett szokatlan volt számukra a római utcák szüntelen lármája éjjel-nappal. A király ordítozva panaszkodott, de biztosították róla, hogy a római utcákat maga Jupiter se lenne képes lecsendesíteni. Egész éjszaka részeg bandák randalíroztak az utcákon ordítozva, énekelve és azzal terrorizálva az éjszakai járókelőket, hogy felgyújtják őket fáklyáikkal, ha nem adják oda a náluk levő pénzt. A bajkeverők miatt ugatni kezdtek a környékbeli kutyák, amire folyton felébredt a hercegnő. Hajnaltájt az iskolai tanárok elkezdték megtartani óráikat, méghozzá a szabadban, addigra Kleopátra éppen visszaaludt volna, de ismét felébredt, ezúttal a görög nyelven zengő előadásokra, melyek Hérakleitosz filozófiáját vagy az erkölcsöt vagy az erényt dicsőítették. Még izgalmasnak is tartotta volna ezeket az előadásokat, ha a Múzsák Házában nem szerzett volna már jóval magasabb műveltséget e tárgykörökben. Ezután zendítettek rá a kereskedők a portékáik hirdetésére. Kocsik zörögtek szüntelenül, a kocsisok egymást szidták és átkozták, különösen, ha rakományaikkal összeütköztek, ami elég gyakran megtörtént az életveszélyesen szűk utcákon.

A veszélyek és az izgalmak ellenére, vagy talán éppen ezért, a város magával ragadta a hercegnőt. Elbűvölte őt az épületek színes kavalkádja, mely éles ellentétben állt az otthoni, alexandriai mindent átitató fehérséggel; házak házak hátán, kiugró szegélyekkel, melyeket csatornáknak neveztek, és az esővíz elvezetésére szolgáltak. Alexandria szimmetrikus tökéletességével ellentétben Rómát kicsi, keskeny és nagy, széles utcák szelték keresztül-kasul. Az emberek, függetlenül a társadalmi hovatartozásuktól, hangosan és durván beszéltek; nem kifürkészhetetlenül, mint a bennszülött egyiptomiak, és nem célratörően és érvelve, mint a görögök. A rómaiak mindenütt hirdették önmagukat; az üzletek belseje tele volt a tulajdonost ábrázoló elnagyolt falfestményekkel, családi portrékkal, melyek rendszerint az illető római identitását voltak hivatva bizonygatni, a falakra és az épületekre pedig hosszú politikai kinyilatkoztatásokat kapartak szemlátomást lázas sietséggel. Róma és lakói kétségkívül közönségesek voltak, Kleopátra mindazonáltal beleszeretett ebbe a parádéba.

Megszabadulva végre a hintó szűk börtönétől, és lefelé tartva egy nyirkos utcán, a Capitoliumnál Kleopátra a falra vésett obszcén epigrammákkal szórakoztatta magát. Kissé tétován olvasta a latin szöveget, mert a szlenghez nem volt hozzászokva.

 

„Én, Julianus, itt tanítottam meg a rabszolga-fiúmat, hogy nőt játsszon. Olyan nagy élvezetet szerzett, hogy tisztára sikálom a combját és elviszem őt a házamba.”

 

− Timon, igaz, hogy a római jog, a görög hagyományokkal ellentétben, megtiltja a fiatal római fiúk megrontását? − kérdezte Kleopátra az idegenvezetőt. − Hogy a polgároknak a homoszexuális kapcsolataikat az idegenekre és a rabszolgákra kell korlátozniuk?

− Így igaz, Felség − válaszolta Timon. A fiatalember intelligens volt, és felszabadultnak érezte magát a görögül beszélő királyi családtagok között, akik viszont örültek, hogy megoszthatják vele a hódító barbárokkal szembeni utálatukat. − Mintha bárki is törvényesíthetné a vágyait, különösen az ilyen jellegű vágyait. Az emberek mindenütt emberek a világon. Még a rómaiak is, akik felsőbbrendűnek és mindenhatónak tartják magukat.

− Valakitől azt hallottam egyszer az alexandriai piacon, hogy a mocskos viccekhez nincs alkalmasabb nyelv a latinnál. Hagyjuk előremenni apámat, és maradjunk hátra, hogy elolvashassunk néhányat − suttogta Kleopátra a fiúnak. − Óh, igen − mondta a fiú csalafintán. − Ezek a mocskos kis dalocskák mind a mai napig Róma legértékesebb hozzájárulásai az irodalomhoz és a költészethez.

− Megálltak, hogy a hercegnő kényelmesen elolvashassa a „faszok, seggnyalók és szodomiták” kalandjait, és egy férfi sirámát, aki hetekig nem tudta használni az ülepét végbélnyílása sérülései miatt.

 

Testvéreim, halljátok bánatos mesém!

Feleségemnek hosszúk és bosszúállók a körmei.

Itt, e helyen rajtakapott, amint benne voltam egy fiúban.

Nejem azt ordította: talán nincs nekem két kerek tomporom, te barom?

Én, a vén fasz, próbáltam védeni fiúmat az ökölcsapásaitól

De ő nejemnek visszakiabálta: hordd a seggedet haza!

 

− Nagyon jó − mondta Timon. − Csak pár dolgot rosszul ejtett ki.

Kleopátra nem léphetett be − legnagyobb bánatára és jó érvei ellenére sem − a nyilvános fürdőbe, mert Aulétész azt mondta, hogy egy hercegnő nem fürödhet együtt a közönséges emberekkel. Ellátogatott viszont az Ízisz-templom romjaihoz, a szentélyhez, melyet a közelmúltban romboltak le a római szenátus parancsára, mondván, hogy a vallás „túlságosan felizgatja” a római nőket. Az egyik szenátor rettenetes haragra gerjedt felesége családanyához méltatlan vallási buzgalmán, fogott egy kőtörő kalapácsot, és a finoman kidolgozott oszlopokat ízzé-porrá zúzta. Aulétész és kísérete elborzadt a saját istennőjük meggyalázása láttán. Ezt az istennőt képviselte Kleopátra a Nagy Felvonuláson. − A római nők, úgy tűnik, saját maguktól is eléggé felizgulnak − jegyezte meg Aulétész. − Nincs szükségük arra, hogy az istennő ösztökélje őket.

A hintó újabb állomáshelyre érkezett. − A Fórum! – mondta Kleopátra, alig várva, hogy láthassa a római kultúra székhelyét.

− Ki kell szállnunk a hintóból − magyarázta Timon. − Járművel nem lehet behajtani a térre.

− Akkor ezt szent helynek kellene nyilvánítani – horkant fel a király.

Kiszálltak a hintóból a délutáni hőségbe, melyet az erősen párás levegő is terhelt. Kleopátra mindig úgy képzelte el a Fórumot, hogy az egy épület vagy épületegyüttes, de nem az volt. Valójában egy tér volt melyet sok épület vett körül; egyik oldalán a masszív, nyolcoszlopos Szaturnusz-templommal, melyet sok évszázaddal korábban építettek az itáliai isten-király tiszteletére. A templom, ahogy megtudták, egyúttal a római kincstárnak adott otthont. − Nézd, Kleopátra, ez az a hely, ahová az összes pénzünk befolyik majd, ha végeztek velünk! − mondta Aulétész.

Három szökőkút is volt ott, melyeknek pereménél római polgárok pihentek, míg mások a megüresedő helyekre vártak, hogy a hideg vízben ők is lehűthessék kezüket, lábukat, arcukat. Széles oszlopsorok hosszú padokkal szegélyezték a teret. Öreg, denevérképű asszony festett edények előtt állva friss vizet és más, citromos hűsítőket árult, miközben egy rabszolga egy nagy lapulevéllel a gazdáját legyezte a kis bódé nyugodt árnyékában.

A piac nem a szabad téren volt, hanem két boltozatos félkör alatt, melynek ívei a térre néztek. Mindkét épületnek volt galériája is, ahová a patrónusok felsétálhattak, és benézhettek az ablakon. A hercegnő felnézett, tenyerével eltakarta a nap csillogását, hogy láthassa a kereskedők portékáit a nyitott ajtók mögött.

Miközben a király és Hekaté az árnyékban pihentek, Kleopátra és Kharmion órákat töltött az üzletekben Timon kíséretében, nyomukban egy fegyveres őrrel, és megvásároltak mindent, ami Kleopátrának megtetszett. Új ruháihoz akart anyagokat, divatos hajékeket, melyek jól illenek bontakozó nőiségéhez, és kendőket az Antirhodoszon élő öreg hölgyeknek, de a Rómában gyártott termékeket primitívnek találta a Görögországból vagy Egyiptomból behozottakkal szemben. Vásárolt viszont egy római Larest, a rómaiak családi tűzhelyeit védelmező mitológiai teremtményt, valamint egy brokáttakarót, amelyet Perszephoné hátára szánt, majd amikor újra láthatja szeretett póniját.

Lovára gondolva elromlott a kedve. Elege volt Rómából, haza akart menni − a csillámló tengerhez, a széles sugárutakhoz, a pompás, rózsaszín emlékművekhez, melyeket az elődök építettek, vissza a luxuspalotába, az udvarba, ahol filozófusok és tudós férfiak ültek apja körül, és új gondolatokról értekeztek. Émelyegni kezdett a gyomra a gondolattól, hogy a görög világot elbitorolták és szétrombolták ezek a faragatlan és erőszakos rómaiak. Eldöntötte, hogy utálni fogja ezt a ronda téglákból épült, zsúfolt és bűzös várost. Citálta az egymás hegyére-hátára ragasztgatott házikók sorait, melyek a Róma által meghódított területekről ideözönlött csőcseléknek adtak otthont. Citálta az arrogáns férfiakat, akik elsöpörtek mellette a Fórumon, s akiket fegyveresek kísértek, miközben egyik épületből átvonultak a másikba. Citálta a jólét és az erő minden jelét, amely mögött az állt, hogy Róma kifosztotta a világ többi részét. Mindezek a dolgok elcsüggesztették, ugyanakkor látott bennük bizonyos törvényszerűséget is. Ezek olyan fajta emberek voltak, akik hittek abban, hogy nekik istenek adta joguk van a világ többi része fölötti uralomra. Milyen őrült is a mostohaanyja és a nővére, meg azok az ostoba, provinciális eunuchok, akik azt hiszik, hogy ezt a mindent elsöprő erőt, amely eltörli a múltat, és felfesti a jövőt − a saját jövőjét persze −, csak úgy figyelmen kívül lehet hagyni, és meg lehet dönteni.

− Timon, miért van szükségük ezeknek a férfiaknak a Fórumon ekkora védelemre olyankor is, amikor csak a tér egyik végéből mennek át a másikba?

− Ezek a férfiak szenátorok és más jómódú emberek. Róma borzalmasan veszélyes hely, és most borzalmasan veszélyes időket élünk.

− Nekünk is nagyobb védelemre lenne szükségünk? − kérdezte a hercegnő.

− Nem, a rómaiak jelenleg még csak egymás öldöklésével vannak elfoglalva.

A hosszú bevásárlókörutat követően Kleopátra ismét csatlakozott a kíséret többi tagjaihoz, hogy egy utolsó sétával elhaladjanak a Curia Hostilia mellett, a Fórum északnyugati oldalán, ahol a szenátus gyakorta összeült. Pompeius nélkül nem mehetek a palota közelébe, tiltakozott a király, hátat fordítva a Curiának, mintha legalábbis azt mondták volna neki, hogy dögvésszel fertőzött az épület. Timon azonban biztosította őt afelől, hogy ezen a napon nem ülésezik a szenátus. − Ha óhajtja, az előcsarnok bármelyik nyitott ajtaján keresztül benézhet a nagy terembe – mondta Timon.

A Curiához vezető hosszú oszlopsoron durva kötelekre akasztott himbálózó labdák sorakoztak. A gyalogosok közvetlenül a különös kinézetű gömbök mellett mentek el, néha egyikük-másikuk megállt, rácsodálkozott vagy ránevetett valamelyikre, vagy elolvasta az alul lévő emelvényekre írt szövegeket. A hercegnő kíváncsian nekiiramodott. Hallotta maga mögött a mindenütt jelen lévő őrök felgyorsult lépteit.

Ahogy pár lépésre eltávolodott a látványosságtól, hirtelen megállt, és a gyomrára kulcsolta karját. Timon hátulról elkapta, megtámasztotta és elfordította a hercegnőt a látványtól. Hátrafordult, és így szólt Aulétészhez és a többiekhez: − Felség, kérem, ne jöjjenek közelebb.

Óvóan átkarolta Kleopátrát. − Annyira hozzászoktam már a látványhoz, hogy elfeledkeztem róla, mennyire elborzadnak tőle az újonnan érkezők.

A felfüggesztett tárgyak nem labdák voltak, hanem emberi fejek − levágott fejek, emlékeztetőül azokra, akik összeesküdtek a fennálló hatalom ellen. A bőr rothadt zölddé vált, a szájak a kín végső kiáltásába torzulva, a szemek kifordulva a szemüregekből. Kleopátra kiegyenesedett, és kiszabadult Timon öleléséből, hogy lecövekeljen az egyik arc előtt, amely már nem nézhetett vissza rá. Alul egyszerű szöveg állt: „Az Állam Ellensége”. Más fejek kidolgozottabb anekdotákat közöltek a hibás politikai cselekvésről. A rómaiak folytatták útjukat mellettük, ügyet se vetve a görög hercegnőre vagy a groteszk látványra. Olyan volt számukra, mintha az elsorvadt fejek egy sokszor látott mozaik részei lennének. Csak alkalmi kíváncsiskodók álltak meg, hogy elolvassák a bűnökről szóló beszámolókat a levágott testrészek alatt.

Egyik fej gazdája se volt külföldi. Kizárólag rómaiakat helyeztek törvényen kívül és végeztek ki polgártársaik, amikor úgy hozta a politikai kurzus. Nem volt ez valamiféle új stratégia, mondta Timon. A fejeket, ugyanilyen okoknál fogva, már több mint egy évszázada kiakasztgatták a Fórumon.

− A régi időkben minden római, a legszegényebb és a leggazdagabb is, földműves volt. Egyszerű emberek, akik korán keltek, és későig dolgoztak földjükön. Most az összes római azt hiszi, hogy úgy kell élnie, mintha király lenne, és királyi hatalommal is rendelkezne. Ezek azok az emberek, akik aztán valahol elszámították magukat vagy keresztezték mások terveit.

− Eleget láttam − mondta Aulétész. − Kérlek, vigyetek vissza minket a szálláshelyünkre. − Aulétész hagyta, hogy Timon és az őr előremenjenek. − Hogyan is járhatnának közbe ezek az emberek a mi ügyünkben? − sziszegte a király a lányának és az ágyasának. − Nézzétek ezt a mocskot, amit a saját nemzetükből csináltak.

− Apám, ez rejtély számomra. Ezek az egész világot akarják uralni, miközben saját magukon sem tudnak uralkodni. Mi lesz ennek a vége?

− Semmi hír otthonról. Semmi hír Demetriosztól. És Róma egyetlen embert sem küld Egyiptom felé, hogy segítsen nekünk. Egyetlen embert sem. Kölcsönpénzeken élünk ezen a helyen, melyet az istenek, úgy látszik, őrültek kezére adtak. Mi lesz velünk, gyermekem?

Kleopátra nem válaszolt. Mit is tehetne ő, tizenkét éves kislány létére, amikor a király képtelen bármit is tenni? Aulétész nagyot sóhajtott, ahogy belépett a hintóba, mely a hercegnő felé billent apja súlyától. Kleopátra hátrahőkölt, remélve, hogy a király testtömege nem borítja rá a hintót, és nem zúzza őt halálra ebben az idegen és veszedelmes városban.