TIZENKILENCEDIK FEJEZET

 

 

Kleopátra belehunyorgott a felkelő napba. A Nílus menti nyomorúságos vályogkunyhókban élő parasztok már kiaggatták fehérneműiket, melyek csapkodtak a lanyha reggeli fuvallatban. Ez volt az első légmozgás, melyet napok óta érzett. A pálmafák levelei elnyűtt fésűkként lágyan billegtek a gyöngyházfényű égbolt alatt. Papiruszok barnán és szárazan, mint a hódfarkak, terítették be a partszakaszt. Az enyhe szél ellenére a felkelő nappal földöntúli nyugalom telepedett a folyóra. Kleopátra hozzá volt szokva, hogy otthon a hajnali nyüzsgéssel új életre kel a város, és most elbizonytalanodott ezen a mozdulatlan földön, ahol a folyópart zöldellő sávján túl a sivatag lusta dűnéi nyújtózkodtak az örök horizont felé.

Habár még csak május eleje volt, a nyár rátelepedett már Egyiptomra, az idén azonban elmaradt a tavaszi eső, mely máskor csillapította a könyörtelen hőséget. A folyó vize halálosan alacsony volt. Ha nem lesz eső, ha a folyó nem duzzad meg, hogy elárassza a termést, mint minden évben, akkor éhezés lesz. Az emberek most ettől féltek, és nem voltak abban a hangulatban, hogy fogadják a királynőt, akinek görög eredetű apja nyakukra szabadította a római Rabiriust − a disznó gazembert, aki elrabolta az utolsó jó termésüket. Kleopátra ezt is hozzátette a csapások listájához, és hagyta, hogy ez is leülepedjen a zsigereiben, többi aggodalmával együtt.

A hosszú, lapos és keskeny királyi bárka bágyadt tempóban haladt a nyugodt vizeken, Kleopátra mégis a gyomorszájában érezte a hajó mozgását. Két napja semmit nem evett, a gyomra üres volt, de ugyanakkor émelygett. Keze remegett a koplalástól, feje könnyű volt, mintha a mennyekbe akarna felszállni, ám a teste többi része nélkül. Két magas szolga állt beárnyékolt karosszéke mögött, tollas legyezőket mozgatva, de a hőség így is behatolt a bőre alá, testének legmélyebb zugába is. Nincs az a széláramlat, ami csillapíthatta volna az égető érzést. Ahogy a szél az arcába csapott, azt kívánta, bárcsak magasba kapná és elröpítené apjához, aki ebben a pillanatban bizonyára az isteneknek játszik a fuvoláján. Biztos volt benne, hogy apja lelke pontosan ott van, ahova mindig is kívánkozott − a szabadság honában, végre távol a politika elviselhetetlen dilemmáitól; súlytalanul, nem kötődve többé a Róma által uralt földhöz.

Az utóbbi néhány nap valószerűtlennek tűnt, az idő keresztülfolyt rajta, miközben próbálta megacélozni magát a bánat és a riadalom sodrásával szemben, mely érzések Aulétész halálával telepedtek rá. Nem fedhette fel a legcsekélyebb gyengeséget, a legkisebb bizonytalanságot sem, mert a leghalványabb gyanú is igen rossz hatást váltott volna ki a palotában. Amikor érzelmei megpróbáltak a felszínre törni, tiszta erejével megfeszítette testét, hogy elriassza a bánatot vagy a félelmet. Visszafojtott lélegzettel élt attól a pillanattól kezdve, hogy közölték vele apja halálhírét, és mostanra teste kimerült, lelke kiürült.

Azon az estén sietősen öltözött, rohant apja szobájába. Kharmion szaladt előtte, egy nehéz olajlámpával megvilágítva az előcsarnokot. Ahogy közeledett, mély, mormoló zokogást hallott belülről. Hekaté az ágy mellett térdepelt, öklével gyengéden ütögette a mellét, és alig hallhatóan sírt. A király szemei lezárva, arca nyugodt, haja kissé nedves. Úgy festett, mintha éppen most fejezte volna be buja kicsapongásai egyikét, és most a hedonisták mély és bűntudat nélküli álmába merült volna. Nyugodt arca különös ellentétben állt a feje fölött függeszkedő Ptolemaiosz-sas dühödt nézésével. Kleopátra apja felé indult, de Hephaesztion nagy keze megragadta a vállát. − Beszélnünk kell − mondta.

− Meghalt az apám − mondta Kleopátra, feldühödve azon, hogy személyes gyászának órájában zaklatják őt hivatalos ügyekkel.

− Igen, sajnálom. Ma éjszaka, mielőtt nyugovóra térek, ha nyugovóra térek, imádkozni fogok az istenekhez a lelki üdvéért. Jelenleg azonban az önre és a királyságra leselkedő veszélyek nem engedik a normális érzelmek kifejezését. − Az eunuch hangja tele volt azzal az eréllyel, amellyel Kleopátra ebben a pillanatban nem rendelkezett. Minden tekintélye elpárolgott, miközben apja ott feküdt, termetes karjai keresztbefonva a hasán. A legszívesebben odament volna hozzá, lefejtette volna karját, és odakuporodott volna szőrös mellkasára, ahogy gyerekként oly sokszor tette. Csak egyszer még, egyetlenegyszer, mielőtt apja örökre eltávozik.

− Kérem, figyeljen rám, mielőtt bármi jóvátehetetlen történne − mondta Hephaesztion, és megszegve a protokollt, keményen megragadta Kleopátra vállát. − Az életéről van szó. Nincs két hónapja annak, hogy ön királynő lett. Az érmék, melyek az apjával közös uralkodásáról adnak hírt, nem érték még el a provinciákat. Felségednek tehát apja királyi státusán kívül nincs hivatalos támogatása.

Kleopátra csendben állt, teljesen felkészületlenül érte őt apja halála és az a hír, hogy ő maga csak névleg királynő. Egész eddigi életében a hatalom megragadására készült, de most apja lelkével együtt mintha egyszerre az ő akarata és vitalitása is elszállt volna. Milyen könnyű is volt a hatalmat átvenni akkor, amikor apja élt még, amikor apja ereje, rangja, öröksége ott volt a háttérben. Mihez kezd most egyedül? Hol van Arkhimédész? Hammonius? Miért nem jönnek most hozzá, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk? Bárcsak kisírhatná magát unokabátyja vállán. De az egyetlen személy, aki itt állt előtte, nem volt más, mint ez a kifürkészhetetlen eunuch, aki figyelmet követelt magának.

− Úgy fogunk tenni, mintha élne a király − mondta az eunuch, Kleopátra legnagyobb meglepetésére. Újból ránézett apja testére. − El kell fojtania minden érzelmet, és véghez kell vinnie ezt a fortélyt.

Kleopátra végighallgatta az eunuchot, aki közölte vele, hogy a gyász helyett egy döntő fontosságú diplomáciai küldetést kell véghezvinnie. Már előkészítette a királynő másnap reggeli utazását Hermonthiszba, Thébába. Bukhisz, a szent bika elpusztult Ámon-Rában, és most új bikát fognak felszentelni az imahelyen. Kleopátra nem felelt, csak nézte kétkedve Hephaesztion meleg barna szemét, hogy felfedezze benne az árulás jelét.

− Az egyiptomiaknak a bika az isten élő lelke. Ő a thébai régió szimbóluma. Ő nem görög istenség, mint a Szerápisz-templom Ápisz bikája, hanem a bennszülött nép istene ősidők óta. Arra az időre emlékezteti őket, amikor minden férfi rettegett a fáraó nevének már csak az említésétől is. Azzal, hogy Felséged a felvonulás élére áll, biztosítani fogja a thébai papok és a politikusok lojalitását. Amíg Felséged távol lesz, addig tárgyalásokat kezdeményezek azokkal, akik a városban kezükben tartják a hatalmat.

− Valóban kellenek ezek a sötét módszerek? − kérdezte Kleopátra. Vajon Hephaesztiont magával ragadta az eunuchok ősi vonzalma az intrikák iránt? Vagy egyszerűen csak meg akar szabadulni tőlem, saját céljait követve?

Hephaesztion azzal utasította vissza a vádat, hogy egyszerűen nem vette magára.

− Felséged húga, Arszinoé és a két fiú teljességgel Potheinosz befolyása alatt állnak. Ne engedje, hogy ez a nevetséges pojáca megtévessze Felségedet. Alattomos egy figura, ahogy tapasztaltuk az udvarnál. Évek óta figyelem őt, és ezt ő is tudja. Felséged húgán és öccsein keresztül szándékozik megszerezni a hatalmat, ami természetesen feltételezi Felséged halálát. Abban a pillanatban, ahogy tudomást szerez a király haláláról, megindítja a kampányt Felséged ellen.

Kleopátra átkozta saját magát. Hogyan válhatott ennyire sebezhetővé? Hogyan is képzelhette, hogy megőrzi a hatalmat apja halála után? Varázslattal? Annyira lefoglalták a kötelezettségei, hogy elmulasztotta rajta tartani az egyik szemét a testvérein? Még mindig gyerekeknek tartotta őket − nyilván nem szövetségeseknek, de semmiképpen sem olyan félelmeteseknek, hogy veszélyesnek ítélje őket. Legalábbis még nem.

− Felséged öccse tízéves, és amikor az ön társuralkodójává lesz, Potheinosz és mások, akiket ő választ ki, Királyi Tanácsosokként fognak kormányozni. Felséged már elérte azt az életkort, amikor önálló döntéseket hozhat. Ha viszont önt félreteszik az útjukból, nyolc éven át megszakítás nélkül övék a hatalom. Ön az egyetlen akadálya ennek. Azt persze tudják, hogy Felséged átvette a királyság irányítását az utóbbi hónapokban, és tartanak öntől. Ha erős, és bebizonyítja, hogy hűségesek önhöz mindazok, akik apját szolgálták, akkor méltányolni fogják a hatalmát.

− Utasítottam az orvosokat, hogy helyezzék a királyi lakosztályt vesztegzár alá − mondta Hephaesztion. − Kiadnak egy királyi rendeletet, mely szerint senki nem léphet be a király lakosztályába, kivéve az orvosokat, akik ételt és gyógyszereket visznek neki.

Két orvos lépett be a szobába füstölőt lóbálva, melyből kesernyés, komisz szag áradt. Kleopátra befogta az orrát és a száját a kezével. − Mi ez a borzalmas szag?

− A kíváncsiskodók elriasztására − mondta Hephaesztion, és egy finom mosoly feloldotta arcán a feszültséget. Miközben Kleopátra rövideket lélegzett, Hephaesztion elmagyarázta, hogy egy balzsamozó szakértő úton van már a Nekropoliszból. Ha bárki betévedne a szobába, a király élő ember benyomását fogja kelteni. Potheinoszt és a gyermekek nevelőnőit arról értesítették, hogy halálos kór ólálkodik a szobában. A király egészségéért tartandó áldozati szertartáson a papok rettenetes halált fognak jósolni − a nyelv azonnali eltűnése vagy idő előtti döghalál – azoknak, akik betolakszanak a királyhoz.

− Hogyan hagyhatom most el a várost? Biztonságos lesz? − Kleopátra korábban megtanult kétkedés nélkül megbízni Hephaesztionban; ösztönös megérzése, vagyis a legjobb tanácsadója súgta neki, hogy így tegyen. Most, pánikba esve, úgy érezve, mintha a föld bármely pillanatban megnyílhatna a talpa alatt, a megérzés eltűnt, ürességet hagyva maga után, melyet hamar betöltött a bizonytalanság és a kétségbeesés, a hiábavaló vágyakozás, hogy megváltoztassa a kibontakozó események menetét.

− El kell mennie. Háromszáz év óta, mióta a családja elfoglalta Egyiptomot, ön lesz az első görög uralkodó, aki részt vesz ezen a ceremónián. El tudna képzelni jobb módszert arra, hogy megszilárdítsa a bennszülött nép támogatását? Kell önt emlékeztetnem azokra a szavakra, amelyekkel éppen ön próbálta cselekvésre serkenteni apját? Az egyiptomiak azokat tisztelik, akik tisztelik az ő isteneiket.

Anélkül, hogy eltöltötte volna az illendő időt a halotti ágy mellett, miközben a lélek elhagyta apja testét, anélkül, hogy együtt kántált volna a halott üdvéért imádkozókkal, anélkül, hogy egyetlen csepp könnyet is ejtett volna a királyért és apjáért, Kleopátra elhagyta a lakosztályt, hogy felkészüljön az utazásra.

A királyi bárka még mélyebbre hatolt Felső-Egyiptom misztikus régióiba, és olyan messze került a görög várostól, Alexandriától, hogy a legtöbben azt már egy másik országnak vélték. Aulétészt, mint a Ptolemaiosz-dinasztia legtöbb tagját, gyakran nevezték Alexandria és Egyiptom Két Országa királyának. És ő is így tekintette saját magát − elsősorban és legfőképpen alexandriainak. Kleopátra most mégis egyre messzebb vitorlázott a hellén világtól, és egyre beljebb jutott abba az idegen országba, melytől azt remélte, hogy elfogadja őt királynőnek. Mutatóujjával benyúlt a fekete parókája alá, és megvakarta izzadt fejbőrét. Ízisz istennő ünnepi öltözékét viselte, az istenségét, akihez az egyiptomiak a királynőiket társították. Sima, fényes, hosszú vászonruhát vett fel, mely a mellrésznél redőkkel volt megemelve. Parókájának két hosszú fürtje arca két oldalán kígyózott. Azért imádkozott, hogy méltóságteljesnek és nagyszerűnek látsszék, ne olyannak, mint a közönséges egyiptomi lányok, akiket annak idején látott a piactéren, amikor kiszökdösött a palotából. Reggelente, ha nem használta a szépítőszereit, még mindig nagyon fiatalnak tűnt. Azt remélte, hogy a vastag arcfesték, az istennő elegáns díszruhája és a finom megmunkálású arany karkötők elleplezik kislányos vonásait. Még olyannyira törékeny a hatalmam, hogy szükség van a kozmetikázásra − gondolta magában.

Milyen furcsa lesz két hét múlva részt venni az apja temetésén, és úgy tenni, mintha éppen akkor halt volna meg a király. Emlékezett gyerekkora kitalálós játékaira, az álarcos komédiázásokra, a színdarabokra, de azok mind olyan vidámak voltak. Most viszont ezeket a gyerekes kalandokban megszerzett képességeket új pozíciójának megtartásához kell felhasználnia.

Jelenleg ő volt Egyiptom Két Országának egyedüli uralkodója, habár ezt csak ő maga, Hephaesztion és a balzsamozó tudta. Ám apjának végakarata és a sok ezer éves tradíció egyaránt megakadályozta, hogy ebben a helyzetben, vagyis férfi társuralkodó nélkül maradhasson, annak ellenére, hogy az elmúlt évben egyedül és hatékonyan kormányzott. Az sem számított, hogy az öccse gyermek még, és egy törtető, tolakodó eunuch befolyása alatt áll, az sem, hogy Kleopátra intelligenciája tartotta össze az országot, miközben apja életének utolsó szakaszában esztelen élvezetekbe süppedt. Ezek tények, de vajon elfogad-e valaha is Egyiptom egy egyedülálló nőt önálló uralkodónak?

Sors, mutass nekem utat, imádkozott lehunyt szemmel, miközben a legyezők suhogva terelték arcára a sós levegőt. Miért hagytál itt engem apátlanul és anyátlanul, arra kényszerítve, hogy idejekorán átvegyem a királytól a kormányzást, ha nem olyan életre akarnál előkészíteni, mely próbára teszi a képességeimet? Bizonyosan nem az a rendeltetésem, hogy félreálljak, miközben ostoba eunuchok és félrevezetett gyermekek tönkretennék azt az országot, melyet őseim meghódítottak és a föld központjává tettek. Ízisz, Bölcsesség Úrnője, világosítsd meg az ösvényt, melyet a Sors létezésem összes lehetőségei közül kiválasztott.

Meditációját nem az istennő válasza, hanem egy tanácsadó szakította meg; a hajdani görög kormányzó, aki most diplomataként szolgált. Odaült mellé, és elkezdte ismertetni Egyiptom történelmét, valamint a helyi szokásokat. Hephaesztion küldte őt az útra, biztosítva a királynőt arról, hogy a férfi tökéletesen járatos Egyiptom misztikus kultúrájának legsötétebb rejtekeiben is, ezért aztán Kleopátra figyelmesen hallgatta: mintha egy ókori dráma bontakozott volna ki előtte, melyben most éppen neki kell színre lépnie. Meggyőzően kell játszania a szerepét, mondta a tanácsadó, nehogy bármilyen szentségtöréssel felingerelje az egyiptomiak lázadó lelkét. Lássuk hát, mennyit tud a szertartásról? Kleopátra üres szemmel bámult rá. A tanácsadón minden szürke volt − a haja, a sápatag arca, a szemöldöke. Még az ajkának is palaszürke árnyalata volt. Mint egy kutya lebiggyedt szája, gondolta Kleopátra, és majdnem elnevette magát.

De a szürke ajkakból szavak jöttek. Szavak, melyekre oda kellett figyelnie, még a hőség ellenére is, amely egyébként szinte satuba fogta agyát, szinte megbénította koncentrálóképességét. Tudta-e, hogy az egyiptomiak hite szerint a szent bika, Bukhisz Ámon-Rának, a napistennek az élő lelke? Rá volt az Istenek Királya, aki reggelenként, amikor felnyitotta szemét, meggyújtotta a hajnal fényét. És kioltotta azt minden este, amikor lehunyta szemét. Keleten ébred, más istenek felöltöztetik őt, belép az aranybárkájába, mely végighajózik az égen, felmelegítve és megvilágosítva a földet. Éjszakánként áthalad az Éj Tizenkét Kapuján, mindegyik egy órát képvisel, és megérkezik az alvilágba, hogy meglátogassa vejét, Oziriszt, a föld alatti régió istenét. Rának azonban keresztül kell jutnia egy kígyókkal teli folyón, hogy elérjen a Halál országába, ezért az okos isten nagy aranykígyóvá alakítja át a bárkáját, hogy megtévessze a hüllőket. Ám ez csak az egyik változata Rá utazásának a sötétségben, melynek az a célja, hogy visszahozza a fényt, mesélte a diplomata merev tekintettel. A másik változat szerint az isten minden éjszaka megvívja háborúját Apophisszal, a kígyóval, a Káosz szörnyetegével azért, hogy a nappali fény békés rendje újra eluralhassa a földet.

− Értem − felelte Kleopátra, hagyva, hogy a történet részleteit elsodorja a perzselő légáramlat, mely kíméletlenül csapott az arcába és égette a nyakát. – De mi köze mindennek a Bukhisz-felvonuláshoz?

− Bukhisz képviseli a Nagy Atyát, Rát. Királyi Felséged együtt fog utazni a bikával Rá Szent Hajóján.

− Létezik még ilyesmi?

− Óh, igen, az egyiknek Ozirisz karnaki temploma ad otthont, az a szent hely, melyet éppen édesapja nagyvonalú adományából állítottak helyre.

− Akkor itt szívesen fogadnak engem? − kérdezte Kleopátra reménykedve.

− Nem pontosan így fogalmaznék − felelte a diplomata, tétovázva, és megemelve keskeny szemöldökét. − Valószínűleg nem fogadják szívesen. Soha nem tesznek ilyet. De természetesen nem fogják bántani Felségedet.

A diplomata elnézést kért, hogy visszavonul a kabinjába, mert nem képes tovább elviselni a sivatagi hőséget, a város mérsékeltebb tengerparti klímája ugyanis elkényeztette őt, magyarázta. − Meg aztán, Királyi Felség − tette hozzá −, már nem is vagyok túl fiatal. − Kleopátra figyelte, amint elcsoszog, magára hagyva őt saját belső vívódásaival a pokoli egyiptomi hőségben.

− Ozirisz!

Az evezősök az istenhez esdekeltek, ahogy karnaki temploma felé közeledtek. Kleopátra összeszedte magát, megigazította a parókáját. Az imént néhány percre álomba zuhant, most kavargott a feje, ahogy fölállt, ezért meg kellett kapaszkodnia a székében, hogy el ne veszítse az egyensúlyát. A sápadt tanácsadó újra csatlakozott hozzá a fedélzeten, Kleopátra azt remélte, nem fog beleájulni gyenge karjába.

A folyó keleti partján megpillantotta a templomot, mely jóval nagyobb volt, mint bármely egyiptomi emlékmű, melyet eddig látott. Magas kőfalakkal körülvéve, mint a legtöbb templom Egyiptomban, a bekerített terület túlnyúlt az imahely övezetén, és elérte a lakóhelyet. Kolosszális oszlopainak csúcsai és a templomegyüttesen belüli lapos tetejű épületek magasan a falak fölé emelkedtek. A közelben üzletek voltak, ahol helyi iparosok szövőszékeiknél ülve egyiptomi ruhákat készítettek, sört főztek, a templom papjai pedig minden mennyiségben gyártották és árusították a helyi árucikkeket. A főbejárat előtti hosszú udvar négyszög alakú csillámló tóban végződött, ahol − így mondta Kleopátrának a tanácsadó – a papok naponta háromszor megfürödtek, mielőtt beléptek Ámon belső szentélyébe. A templom szívéből négy obeliszk meredt fölfelé; gránitfalloszok, melyek úgy hatoltak a tiszta, kék ég felé, mint négy kitartó szerető. A régi fáraók helyezték el ezeket a templomban − magyarázta a diplomata −, a legnagyobbat közülük egy Hatsepszut nevű uralkodó állíttatta, aki valószínűleg több mint ezer éve halt meg.

− Az obeliszk tetejét arannyal vonták be, hogy idevonzza Rá sugarait − mondta az öreg. − Természetesen, gondolta Kleopátra, és elképzelte, hogyan kápráztatta el a vad ragyogás a halandó szemeket, félelemmel vegyes tiszteletet ébresztve. − Ki volt ez a Hatsepszut fáraó? − kérdezte.

− Az egyiptomiak azt mondják, hogy nő volt, de férfinak öltözött, és úgy kormányozta a királyságot – mondta a tanácsadó. − De ön tudja, mennyire szeretnek túlozni. Hatsepszut kétségkívül férfi volt. Láthatjuk őt a templom falán meztelenül, fiatal fiúként. Szakálla van és fallosza. Ha mégis nő volt, akkor nagyon különösnek kellett lennie. Oda épített egy gyásztemplomot − mutatott a diplomata a folyó nyugati partja felé, ahol száraz, sziklás thébai hegyek törtek az ég felé. − Dzseszer-Dzseszerunak nevezték el, ami azt jelenti, hogy a Szentek Legszentebbje. Egykoron Hatsepszut lenyűgöző hatalmát hirdette, de mára már visszakövetelte a területet a nyugati sivatag mindent meghódító és belepő homokja. − Karjával a meredek, kiszáradt lejtők felé mutatott. − Ott van a nagy völgy, ahová a régi fáraók a sírkamráikat építtették és ahová a kincseiket eltemették. Mára már minden eltűnt, a kincseket elvitték a sírrablók, a sírboltokat pedig eltüntette Széth, az egyiptomi sivatag istene. Gondoljon bele, Felséged, egymillió ember lakta Thébát azokban az időkben. Akkor Vaszetnek hívták ezt a helyet. Mi, görögök neveztük el Thébának. Ma alig nyolcvanezren élnek itt és a környéken.

Kleopátra a keleti part felé fordította figyelmét. A templom csillogása ellenére a part tele volt kőtörmelékkel. Szétporladt épületeket látott, mellettük új tákolmányok sorakoztak az otthagyott törmelékek hegyén. Egy civilizáció vége, gondolta Kleopátra. Egykoron nagy volt és erős, virágzó kultúrával, most viszont mindennek legnagyobb része romokban hever. A térségnek azonban még mindig megvan a politikai befolyása, és komoly fejfájást okozhat a királyságnak. Kleopátra nagyapjának uralkodása idején a thébaiak fellázadtak, és ez lett az oka annak, hogy a város korábbról megmaradt részeit lerombolták. Ember és természet több mint ezer év óta ostromolta Thébát, mely mégis állt, még ha romosán is, mint egy öregember, akinek hajlott korára egyetlen öröme maradt, hogy borsot törjön a fiatalok orra alá. Milyen fejedelmiek voltak ezek a helyi műemlékek! Kleopátra kíváncsi lett volna, vajon annak a civilizációnak a tagjai, akik ilyen csodálatos templomokat építettek, mennyire voltak mások, mint a görög uralkodók által alkalmazott lusta és megkeseredett polgárok?

De bármennyire fejlett volt az a civilizáció, a görögök mégis meghódították az országot, és rátelepítették a kultúrájukat a legyőzöttekére. Vagy legalábbis azt hitték. Ám íme, itt derengett mégis az Anyaország, sok száz évvel azután, hogy Sándor királynak nyilvánította magát. Kleopátra hirtelen félni kezdett, hogy Hephaesztion elszámította magát, és az egyiptomiak kigúnyolják őt, amiért az istennőjük ruháját öltötte magára, és főszerepet merészel vállalni a legszentebb rituáléjukon. Ó, a megvetett görög trónbitorlók legfiatalabbikja. Lehetséges, hogy Hephaesztion mégiscsak összejátszik Potheinosszal? Azért küldték őt ellenséges területre, hogy feláldozzák? Érdekelte volna, hogy ez a szürke tanácsadó, aki most ott állt mellette, valójában ellenség-e. Fürkészte az arcát, lát-e rajta bármilyen jelet, amely az árulásra utalna, de amikor azon kapta az idős embert, hogy éppen elfojt egy ásítást, akkor megnyugodott.

Kleopátra két meztelen gyereket látott a folyóban úszni, okkersárga bőrű fiúkat, akik őrülten csapkodtak vékony karocskáikkal, hogy partra érjenek. A kikötőben színtelen vászontunikákba öltözött parasztok kis csoportja gyülekezett a királynő üdvözlésére: asszonyok lapos szalmakötegekkel a fejükön, kislányok virágokkal díszítve, a földművesmunkában megfáradt, hajlott öregemberek kis nyüzsgő kaptárrá gyűltek össze. Kleopátra érkezésének híre megelőzte őt, talán a hivatalos csatornákon keresztül, talán Hephaesztion magánkémei útján. Kis gyülekezet volt ez, pontosan akkora, amekkorára számíthatott annak alapján, hogy előzetes bejelentés nélkül érkezett. Semmi ok a félelemre. Talán ez az ősi ceremónia, amelyre reggel kerül sor, mégsem olyan fontos már, mint amilyennek Hephaesztion gondolta. Talán hagyják, hogy udvariasan eljátssza a szerepét a nagy felvonuláson, és mehet haza. A bárka ütközés nélkül csúszott be a kis kikötőbe, ahol egyenruhás dokkmunkások nedves kötelekkel fémcövekekhez rögzítették. A szerény külsejű gyülekezet szétnyílt, utat engedve egy csoport tonzúrás papnak és papnőnek, akik a templom felől közelítettek, a leborotvált fejek lassan mozogtak fel-le, amint − akár egy hangyasereg − egyenes vonalban közeledtek. A templomi elöljárók térdre borultak, fejbúbjaik fénylő gombokként csillámlottak a napfényben. Ugyanezt tették a gyülekezet többi tagjai is.

Kleopátra belekarolt a tanácsadójába. Nem volt benne biztos, hogy segítség nélkül is képes lesz járni. Olyan fáradt volt, annyira szédelgett a forróságtól, hogy attól tartott: még ezzel a kicsiny, könyörgő gyülekezettel sem tud szembenézni. Ahogy a királynő partra lépett, egy fiatalember, egy görögül beszélő, helyi egyiptomi hivatalos személy bukkant fel. Miközben kerülte, hogy belenézzen a királynő szemébe, közölte: őt érte a megtiszteltetés, hogy a királynő tolmácsa lehet. Kleopátra tüntető mozdulattal jelezte, hogy tolmács nélkül óhajt beszélni a helyiek nyelvén. A fiatalember nem értette a mozdulatot, kezét védekezően az arca elé emelte, mintha attól tartana, hogy a királynő pofon akarja vágni.

Kleopátra egyiptomi tudásával akarta kiengesztelni a tolmácsot, de észre kellett vennie, hogy már túlságosan ráijesztett a fiúra. Idegesen babrált mellén a ruhája kelméjével, dörzsölgette, mint valami amulettet. Aztán észrevette, mennyire kimutatja idegességét, és gyorsan lekapta a kezét. Mindenki hallgatott, senki nem mert ránézni. Miért is ment bele, hogy idejöjjön? Királyi Rokonok nélkül, barátok nélkül. Kharmion nélkül, aki azért maradt a palotában, hogy őrizze a királlyal kapcsolatos titkot. Senki nem sietett a segítségére. A kicsi, szürke ember csak mosolygott rá, tőle várva a cselekvést. Senkire nem számíthatott. Senkire, csak saját magára, és rá, akinek ruháját viselte. Szólalj meg rajtam keresztül, imádkozott a Könyörület Úrnőjéhez. Hadd legyen a szavam a tiéd.

Végül mélyet lélegzett a sivatagi levegőből, mely annyira forró volt és annyira száraz, hogy úgy érezte, megfullad. Tompának érezte magát és erőtlennek, karja lebénult, torka összeszorult. Jóllehet, senki nem nézett rá, érezte a várakozásukat. Hová lett az ereje? Remélve, hogy hangja nem fog megbicsaklani, Kleopátra újból nagy levegőt vett, és hangosan megszólalt, egyiptomi nyelven. − Nincs szükségem tolmácsra. A saját nyelvükön fogok szólni az alattvalóimhoz.

A térdeplő papok felemelték fejüket, vigyázva, hogy szemük ne találkozzék a királynőével. Hallotta, ahogy a meglepetés moraja fut végig az egyiptomiakon, akik most arra voltak kíváncsiak, vajon a görög elnyomó királynő mit akar azzal elérni, hogy beszéli a nyelvüket?

Mint egy nyílvessző, borzongás hasított Kleopátra üres gyomrába. Ő lesz az első, aki saját szavaival, tolmács nélkül mondja el nekik, mit kíván tőlük − ez fog történni, ha az istennő megsegíti őt, és nem ájul el a hőségtől.

Théba városának választott elöljárója, egy idősebb pap, nyugodtan előállt, és átnyújtott egy ajándékot, az istennő bronzamulettjét, olyan egyszerű szövettel bevonva, mint amilyet a királynő viselt. A pap fejét meghajtva letérdelt előtte, nagy, ráncos ujjai között úgy nyújtotta feléje az ajándékot, hogy meg tudja vizsgálni, mielőtt elfogadja azt.

− Kelj fel − mondta Kleopátra. Megkérte egyik kísérőjét, hogy vegye át a nyakláncot, és helyezze a nyaka köré.

A pap most felnézett. Semmi alázatosság nem volt a tekintetében, annak ellenére, hogy a királynő előtt térdepelt. − Királyi Felséged valóban beszéli a nép nyelvét? − kérdezte, fényes homlokát ráncolva. − Valóság ez, vagy az istenek varázslata?

Vagy valamiféle görög fortély? Ez az, amit kérdezni akart, gondolta Kleopátra. Hogy betanultam-e néhány szót udvariasságból vagy azért, hogy félrevezessem őket, azt a látszatot keltve, mintha beszélném a nyelvüket. Mosolygott a saját képességén, hogy utánozni tudja mások kiejtését akár idegen nyelven is. Örült, hogy oly sok időt fordított e különleges képesség fejlesztésére. Egyik elődje se törődött ezzel, sem Ptolemaiosz Szótér, sem a látomásos fia, Philadelphosz, sem pedig briliáns, hatalomvágyó feleségeik, de még Sándor sem, aki térdre kényszerítette Egyiptomot és a világ nagy részét. Kleopátra hagyta, hogy átjárja ez a gondolat, és hagyta, hogy tökéletesen megformált egyiptomi szavai leülepedjenek a kikötőben összegyűltek tudatában. Az egyiptomiak régen kialakították véleményüket görög elnyomóikról, régen megtanulták utálni, és ahol csak lehet, szabotálni őket. Telhetetlen piócákként azonosították őket, akik a nép vérén és az ország kincstárán hizlalják kövér testüket. De Kleopátra nyelvtudása olyan hatalmat adott számára, amilyennel egyik elődje sem rendelkezett − meglephette és megnyerhette őket ezzel a hatalommal. Talán nem töltött hosszú éveket az egyiptomiak mellett a palotában, figyelve a beszélgetéseiket, kitanulva az észjárásukat? Rájött, hogy amennyire felkészületlenül érte az érzés, melyet apja halála váltott ki, és ez az utazás Egyiptom forró, rejtelmes belsejébe, annál inkább felkészült arra, hogy szembenézzen az egyiptomi néppel, és meglepje őket azzal, hogy ő más, mint az eddigi görög uralkodók.

Kis szünetet tartott, majd valamivel emeltebb hangon folytatta a beszédet, bizonyos könnyedséggel megpróbálva iróniát közvetíteni feléjük, amiről tudta persze, hogy nem tudják majd mire vélni. Végezetül így szólt: − Természetes, hogy beszélek egyiptomiul. Azt tartanám furcsának, ha nem beszélném a saját népem nyelvét.

Ha a tudás hatalom, akkor a meglepetésben még nagyobb hatalom rejtőzik. Kollektív sóhaj hagyta el az ajkakat, habár senki nem merészelt ránézni a királynőre, egy vén banya kivételével, aki annyira meglepődött, hogy felnézett, és belebámult Kleopátra szemébe. Mielőtt elkaphatta volna a tekintetét, ősi, fogatlan mosolyával megáldotta a királynőt.

Ámon-Rá temploma a folyón lefelé haladva három kilométerre volt Karnaktól, az ősi thébai településtől, melyet a költő, Homérosz a száz kapu városának nevezett. És az is lehetett egykoron, gondolta Kleopátra, amint megpillantotta a templom magas oszlopait a forró, kora délutáni napsütésben. A hatalmas, átlós árnyékok éles geometriai ábrákat rajzoltak az udvarra, ahol a söprögető templomszolgák fehér turbánjaikban apró bogaraknak tűntek a mamutméretű, festett pilonok mellett. Hajdani fáraók szobrai sorakoztak a szent hely sok-sok bejárata mentén, kérlelhetetlen tekintetük nyugat felé nézett, a sivatag sziklái felé. A templom alig húsz méterre volt a kikötőtől, így Kleopátra, ahogy kiszállt a hajóból, máris a halott uralkodók éles árnyékában találta magát, eltörpülve hatalmas körvonalaik mellett.

− Ezek itt mind a Nagy Ramszeszt ábrázolják − mutatott körbe a görög tanácsadó. − Vagy legalábbis így tartják. Amikor Ramszeszből fáraó lett, kitöröltette elődjei nevét az összes emlékműről, és a sajátját vésette rájuk. Egyiptomban majdnem minden szobor Ramszesznek van nyilvánítva. És ki vitatkozhatna ezekkel a hatalmas kőtáblákkal?

Kleopátra a nap hátralevő részét a templomban töltötte. Sokféle rituálénak vetették alá, hogy előkészítsék a ceremóniára, melynek során elkíséri majd Bukhiszt hatvan kilométeres útján, a folyón lefelé, az örök nyughelyre, a Bucheumba. Az éjszakát Izisz szentélyének tiltott falai között tölti majd − tiltott azok előtt, akik nem tartoznak a papsághoz vagy a királyi családhoz. Igen nagy megtiszteltetés, biztosította a tanácsadó, csak a legmagasabb rangú papi személyeknek és az istenített királyi felségeknek adatik meg. Óh, igen, nagyon fontos az éjszakát a szentélyben tölteni, visszhangozta a papnő, aki fogadta őt. Megkérte Kleopátrát, hogy bocsássa el kíséretét, mivel ők nem léphetnek a templom falai közé. Kleopátra vonakodva ugyan, de elbúcsúzott tőlük, beleértve a szürke tanácsadót is. A papnő és kísérői bekísérték a királynőt a szentélybe, egy hatalmas felszentelt szablyát suhogtatva mögötte, melyről óhatatlanul is az a látomása támadt, hogy azzal fogják átvágni a torkát az éjszaka folyamán − pompás görög áldozat a hatalmas egyiptomi isten oltárán.

Ámon déli temploma, úgy tájékoztatták, a szerelem temploma. Eredetileg Ámon-Minnek szentelték föl, a termékenység istenének, belső kamráinak falai az isten férfiasságának dicsőségét hirdették, mindenekelőtt egy óriási, tettre készen álló fallosz megjelenítésével. Az ősi időkben Ámon-Rá Szent Bárkáján lehajózott a folyón a templomához, hogy újra egyesüljön háremével, melynek során szépszámú asszonyát teherbe ejtette. A legutóbbi időkben a rituálé felelevenedett az Opet-ünnepen, mely a folyó éves áradását követte, amikor is Ozirisz újra egyesült húgával s egyben asszonyával, Ízisszel. Az isten szobrát kiemelték karnaki szentélyéből, és egy aranyhajóra helyezték. Rövid utazás után megérkezett déli otthonába, ahol megpihent Ízisz szentélyében, és eltöltött tizenöt szerelemmel átitatott napot, mielőtt visszatért volna a folyón.

Kleopátrát elbűvölték az egyiptomi vallás rituáléi de olyan éhes volt, hogy nem tudott figyelni a történet részleteire. Remélte, hogy hamarosan megkínálják valami frissítővel, de ehelyett a túra Ámon Szent Hajójának szentélyében folytatódott, abban a kápolnában, melyet Sándor épített a hódítás után fogadott isteni apjának tiszteletére. A falakat az egyiptomi istenek előtt tisztelgő görög királyt ábrázoló festmények díszítették. Végül Kleopátrát bevitték a Szülőszobába, ahol az uralkodó fáraó gyermekként ábrázoltatta saját magát Ízisszel, mint a bábaasszonyával. A papnő nyersen felszólította Kleopátrát a megtisztulási szertartás elkezdésére, amely kötelező böjttel járt, egészen addig, amíg a bikaünnep véget nem ért.

Szédülve és émelyegve térdepelt Kleopátra órákon át a legvékonyabb párnán, a belső templom nyirkos levegőjében, miközben a papi férfiak és nők felolvasást tartottak a szent könyvekből. Minden alkalommal, amikor Kleopátra visszaült a sarkára, hogy pihentesse meggyötört térdét, a főpapnő, aki most ünnepi parókával volt feldíszítve − feketén kígyózó hajfonatok zuhataga −, figyelmeztető pillantást vetett rá, mintha korábban, a kikötőben aratott győzelmével dacolna: mintha azt mondaná, hogy hosszú út áll még előtte, hogy megnyerje ennek az országnak a szívét.

Bár izzadt volt és éhes, de fellélegzett, amikor a papnő bejelentette, hogy eljött az ideje a szent vizekben való fürdőzésnek. Vászonba öltöztették, és átvitték a templom egyik sötét termébe, egy kicsiny fürdőhöz, ahol Kleopátra óvatosa* belecsúszott a gránitmedencébe. Meglepődve érezte, hogy a víz nincs fölmelegítve, sőt a kövek hűvösen tartották. Szédelgett, de elnyomta magában a vágyat, hogy segítséget kérjen. Nem használna, ha megismernék tűrőképessége korlátjait. Kíváncsi volt, vajon az egyiptomiak kihasználják-e az alkalmat, hogy megkínozzák őt, megfizettetik-e vele ilyen módon a sok-sok generáció óta tartó megszállás árát, a Ptolemaioszok dőzsöléseit, melyeket a meggyötört és kifosztott őslakók kárára tettek.

A hosszú nap végén Kleopátra azon kezdett aggódni, milyen módon pihenhetné ki magát, mert az alvás igencsak ráfért volna a megpróbáltatások után. Közölte, hogy az éjszakát a hajó fedélzetén, saját kíséretével szeretné tölteni, de a papnő elmagyarázta, hogy az Izisz szentélyében töltendő éjszaka − mivel az istennő ösztönözheti álmait − a legfontosabb része a megtisztulási szertartásnak. A papnő csendesen bevezette őt egy kis cellába, ahol mindössze egy matrac volt a padlón, valamint Izisz Úrnő oltára a fekvőhely lábánál. Kleopátra vetett egy pillantást az összetákolt ágyra, és vágyakozva gondolt otthoni tágas fekhelyére, mely pihekönnyű libatollal volt kitömve. A papnő kurta fejbólintással elköszönt, bezárta az ajtót, és magára hagyta őt a sötétben.

Semmi sem térít el az istennőtől, gondolta, miközben leheveredett. Kivéve az aggodalom, hogy valaki az egyiptomi papi személyek közül éjszaka belopózik hozzá, és álmában megöli, legalább egy Ptolemaiosztól megszabadítva az országot. Megpróbálta elűzni ezt a vészjósló gondolatot, de abban a pillanatban, ahogy kényelmesebben érezte magát, a vászoning elkezdte csiklandozni a hátát. Úgy döntött, nem vesz tudomást a kellemetlenségről, de minden alkalommal, amikor tudata elkezdett átcsúszni az éjszaka misztériumainak világába, vagy a matrac göröngyei, vagy a hálóing durva szövete, vagy a politikai helyzete miatti bizonytalanság visszatérítette őt az éberséghez. Nagyon is jól ismerte a finom egyiptomi pamut lágyságát, a gondosan szőtt vásznak simogatását a bőrön. Miért kényszerítették őt arra, hogy ebben a kínzó gúnyában aludjon?

Sóvárgott az alvás után, mégis tudta, hogy nem jön álom a szemére, ezért felkelt, lassan, csendesen kinyitotta az ajtót, annak tudatában, hogy a legkisebb zaj is megtöri az alvó papnők hálófülkéinek csendjét. Mezítláb odament az istennő oltárához. A teremben még mindig világos volt, lobogtak a fáklyák a csendes éjszakában. Leemelt az oltárról egy magas gyertyát, és úgy döntött, hogy szemügyre veszi a szentély régebbi részét, melyet még nem látott. Lement egy keskeny folyosón, megborzongott a hideg kövektől, melyeket meztelen talpa érintett, és besurrant egy nyíláson a sötétségbe. Ahogy a gyertyát a falhoz tartotta, szembetalálta magát egy haragvó szempár hullamerev tekintetével. Hátrahőkölt, és akkor a gyertya fénye megvilágította a kőtabló többi részét. Egy nő alakja lebegett szellemként fuldokló férfiak százainak feje fölött, a fejek eszeveszetten hányódtak a hullámokban, kegyelmet remélve a fölöttük leselkedő női rémuralomtól.

Magas árnyék jelent meg előtte a falfestményen. Kleopátra aprót sikoltott, de képtelen volt megfordulni.

− Kleopátra úrnő? − jött a rosszalló hang. Kleopátra megfordult, és ott találta a fiatal papnőt, amint összefont karokkal rámered. − Nem tud aludni a kísérete nélkül? Sajnálom, ha gyötrelmet okoztam önnek. − A tiszteletteljes hanglejtés minden szarkazmust eltüntetett szavaiból, de Kleopátra így is kiérezte belőle az engedetlenséget, és csodálkozott rajta, honnan veszi a bátorságot ilyen fiatalon, hogy így beszéljen egy királynővel.

− Az Isteni űrnő nem hagyott aludni − felelte a királynő, mérsékelt nyegleséggel. − Lehet, hogy az éberségemet óhajtotta ösztönözni, és nem az álmaimat. Szeretnék kérdezni öntől néhány dolgot a templomról. Hogy is hívják önt?

− Redzsedet vagyok, nevemet a dicsőséges királynőről kaptam, aki a hármas iker királyoknak adott életet. − Redzsedet kopasz feje megcsillant Kleopátra gyertyájának fényében, ahogy leereszkedően fejet hajtott. Korábban, a fekete fürtökből kialakított parókájában idősebbnek látszott, és nagyon szépnek. Most, a póthaj díszítése nélkül arcának erőteljes vonásai, széles orra, háromszögletű arccsontja és nyílvesszőszerű szemöldöke Kleopátrát Mohamára emlékeztették, habár a fiatal nő nem volt olyan magas. Szögletes válla, homokszínű, fénylő bőre azonban meghatározóbb volt, mint viszonylag alacsony termete.

− Ezek a freskók hihetetlenül csodálatosak – mondta Kleopátra, és kíváncsi volt, vajon a papnőben van-e valami Mohama emberi melegségéből is. − Mi a mondandójuk?

− A freskókat hajóval szállították ide Amarnából, az ősi város templomából, melyet réges-rég elnyelt a sivatag. A portrék Egyiptom Két Országának királynőit ábrázolják. Önhöz hasonlóan ők is az istennőt szolgálták, és így maradhattak fenn a szentélyben.

− És ki ez a vad kinézetű nőszemély? − tudakolódott Kleopátra, visszanézve a dühödt szemekre a falon.

− A csodálatosan szép Nitokrisz királynő, a fáraó felesége, akit megöltek az árulók. Épített egy föld alatti báltermet, és ünnepségre hívta a gyilkosait. Majd felnyitott egy titkos zsilipet, és hagyta, hogy a beömlő Nílus vizében megfulladjanak. − Nitokrisz hátravetette fejét, szeme nagyra kerekedett az őrülettől és a bosszútól, miközben figyelte, hogy ellenségei hogyan pusztulnak el a vízözönben.

Kleopátra beljebb ment a sötét teremben, gyertyája fénye most másfajta szempárt világított meg. Feketét, higgadtat, kérlelhetetlent.

– A nagy Nefertiti fáraói kötelességeit teljesíti – mondta Redzsedet. Nefertiti a fején viselte a fáraói hatalom jelképét, az uraeust, a kobrát, mely készenlétben állt, hogy lecsapjon az ellenségre. A nő fedetlen kebellel, kivont handzsárral a hajánál fogva tartott egy ellenséget, készen arra, hogy lefejezze. − Ez a fáraó halála utáni időszakot ábrázolja, amikor Nefertiti volt a király.

Egyedül uralkodott? Kleopátra eltűnődött. Az nem lehetséges, hogy egyiptomi királynő férfi társuralkodó nélkül kormányozzon. Éppen azért kellett neki és valamennyi elődjének összeházasodnia a saját fivérével, hogy kövessék az egyiptomi hagyományt.

− Redzsedet, miért nevezi a királynőt királynak?

A papnő furcsállva nézett a királynőre, mintha bosszantaná a tudatlansága. − Amikor az Úrnő a Két Országot kormányozta, nem volt király. A király már nem élt. Neki kellett királynak lennie. Egyiptomnak szüksége van királyokra. Egyiptomnak szüksége van fáraóra − mondta élesen.

Kleopátra elcsodálkozott ezen az egyiptomi logikán, remélve, hogy az éhség és a gyengeség miatt nem hagyta cserben őt a nyelvtudása. Sok nemzetnél lehet a királynő uralkodó, de csak Egyiptomban lehet egy királynő a király. Lehet, hogy ennek a különös országnak bizonyos részeiben Kleopátra királynak fogják nevezni őt?

Redzsedet szó nélkül elindult és otthagyta Kleopátrát. Ő utánasietett a szűk folyosón, az izzadó kőfalak felhorzsolták a könyökét, míg egy kicsiny teremben, mely nem volt nagyobb, mint egy sírkamra, utolérte a papnőt.

Redzsedet lehajolt a padlóra, a gyertyát egy megfakult festményhez tartotta. Kleopátra félrelépett, hogy teljes egészében lássa a műalkotást. A tehén-istennő egy fáraót szoptatott, aki isteni erőt szívott magába a tejjel, miközben a keselyű-istennő, Nekhbet és a kobra-istennő, Buto figyelték a jelenetet. A fáraó hosszú szakállat viselt, és a Két Ország piros és fehér dupla koronája volt a fején.

− Bárcsak meg tudnám fejteni a régi egyiptomi írásokat − mondta Kleopátra.

− Némelyek azt mondják, elég, hogy beszéli a nyelvünket − mondta a fiatal nő, nem utalva arra, hogy egyetért-e ezzel a vélekedéssel.

− Az írás azt mondja: Hatsepszut jelenti Egyiptom jövőjét − magyarázta Redzsedet. − „Senki sem lázad ellenem. Minden külország az én hatalmam alatt áll. Egész Egyiptom fejet hajt a Király előtt.”

Az egyik portrén Hatsepszut királynői ruhát visel, a másikon a fáraók hagyományos ruházatát. − Hatsepszut nem férfi volt valójában? − kérdezte Kleopátra.

− Hallottam, hogy a görögök ilyeneket mondanak. Hatsepszut azonban, aki a Két Országot kormányozta, nő volt. Azt mondják, tizenkét éves korában ment feleségül a fáraóhoz. Amikor a fáraó meghalt, ő lett a király. Egyiptomnak szüksége van királyokra − ismételte Redzsedet türelmetlenül. − Ezért jelenik meg Hatsepszut királyként a festményeken. Egyiptomban nincs királynő. Csak a fáraó hitvese létezik. A királynő görög szó.

− Biztos ebben? Hogy Hatsepszut nő volt? − kérdezte Kleopátra kétkedve.

− Hatsepszut uralmát megjósolták egy orákulumban itt, ugyanebben a kamrában, amikor még kislány volt. Az írás azt mondja, hogy Ámon ünnepének harmadik napján maga Ámon nyilatkoztatta ki, hogy Hatsepszut hercegnő lesz Alsó− és Felső-Egyiptom uralkodója. Hatsepszut megkapta az istenek jóváhagyását. Csak ezután kaphatta meg Egyiptom papjainak a jóváhagyását.

Kleopátra rábámult a különös szimbólumokra, próbálta megfejteni a vonalak és a figurák jelentését. Vajon a papnő nem fogta fel az üzenetet, melyet a királynőnek közvetített? Hogy az egyiptomiak máskor is készek voltak nőt elfogadni fáraónak, férfi partner nélkül? Vajon Redzsedet tudatában volt annak, hogy a Ptolemaioszok évszázadokon át követték az egyiptomi utat, vagy legalábbis amit egyiptomi útnak gondoltak? Kleopátra azon töprengett, vajon Ptolemaiosz Szótér − tekintve, hogy nem tudott közvetlenül értekezni az egyiptomiakkal − félreértette-e az egyiptomi szokásokat? Aztán hirtelen rájött, hogy sokkal valószínűbb: elődje úgy értelmezte az egyiptomi szokásokat, hogy azok megfeleljenek a görög monarchia hagyományainak, melyek szerint a nők, figyelmen kívül hagyva a királyi vérvonalat, mindig is a férfi hitvestől függtek.

− És azt mondja, hogy ezek a fáraók, ezek a királyok időnként egyedül kormányozták Egyiptomot? – kérdezte újra Kleopátra, nem óhajtva feltárni saját szándékait, de megpróbálva rávenni a papnőt a helyzet tisztázására.

− Éppen ezért királyok. Egyiptom soha nem lehet meg fáraó nélkül, mert annak az istenek nem örülnének. − A papnő felnézett Kleopátrára. A gyertya fénye alulról világította meg arcát, mély árnyékot vetve szeme alá. − A fáraónak nem a nép kedvére kell tennie. A fáraónak az istenek kedvére kell tennie. Mi csak rövid ideig vagyunk itt. Az istenek azonban örökké itt vannak.

Redzsedet felállt, de nem vette le szemét Kleopátráról. Most próbára tesznek, gondolta Kleopátra, de nem tudom: hogyan és miért. Azt akarja mondani, hogy az egyiptomiak elfogadnak fáraónak? Kleopátra visszanézett a félelmetes papnőre, akinek fekete szeme éppolyan gyönyörű és kifürkészhetetlen volt, mint Nefertitié. Lehet, hogy semmivel sem idősebb nálam, tűnődött Kleopátra, de példás az önuralma. Ez a fajta magabiztosság, mely magában rejti a thébaiak hűségét, nagy hasznára lehetne Alexandriában. Erre a lélekjelenlétre lenne szüksége, hogy megbirkózzék öccsei dörzsölt udvaroncaival. És ez az erő kellene ahhoz, hogy saját nemzetét kormányozni tudja.

− Imádkozik velem a mi Úrnőnk oltára előtt, Redzsedet?

− Aki az istennőt szolgálja, annak a királynőt is szolgálnia kell − mondta a papnő hűvösen és csendesen, első engedményként Kleopátra rangja iránt.

Kleopátra és Redzsedet letérdepelt a mosolygó istennő, a Könyörület Úrnője elé. Redzsedet lehajtotta fejét, de szeme sarkából figyelte Kleopátrát.

− Imádkozom az egyiptomi nép jólétéért és boldogságáért − mondta Kleopátra. Redzsedet kételkedve elfordult, és Kleopátra az istennő szemébe nézett. Nyakát megfeszítve addig várt, amíg az istennő úgy tűnt, hogy magához hívja a hozzá imádkozót, amíg a térdeplő királynőt elnyelték az istenség hatalmas szemei.

− Ne felejtsen el imádkozni a családjáért − mondta Redzsedet csípősen, szertefoszlatva mindent, amit Kleopátra az imént remélt a papnőtől vagy az istennőtől.

Dühös lett, de fegyelmezte magát. − A lelkemben és az imáimban Egyiptom népe és a családom egy és ugyanaz − felelte. Visszaült a sarkára, és a fiatal nő felé fordult. − Azt akarom, hogy megértse, amit önnek mondok, és azt akarom, hogy adja tovább a szavaimat mindenkinek, akiről úgy gondolja, hogy hallania kell. Ha számíthatok a thébaiak támogatására, megígérem, itt, az istennő színe előtt, hogy soha nem fogok ellenükre cselekedni. Az egyiptomi templomok hasznot húznak majd uralkodásom minden napjából, életem végéig. Izisz engem úgy segéljen.

− Úgy, ahogy a rómaiak hasznot húztak az ön apja, az ő apja és az ő apja uralkodásából?

Kleopátrának nagy erővel kellett visszafojtania magában a vágyat, hogy őrségért kiáltson, és elvitesse és megkorbácsoltassa az ifjú lázadót engedetlenségéért. Amennyire csak üres gyomra engedte, minden önfegyelmét összeszedte, belsejében nem volt más, csak düh és félelem. Remegett, és nagyon halkan megszólalt. − Ha nem lett volna az apám, az ő apja és az ő apja, akkor maga nem lenne egyéb, mint egy római katona bujaságainak játékszere. Kizárólag apámnak köszönheti, hogy még mindig egyiptominak nevezheti magát, és nem római rabszolgának. De mi most nem az apámról beszélünk, aki jelenleg nagyon beteg. Én magamról beszélek, és arról, hogy jólétet biztosítok mindazok számára, akik lojalitást mutatnak irántam.

− Rendben van, így legyen − mondta sértődötten Redzsedet, oly kevés meggyőződéssel, hogy Kleopátra tudta: az éjszaka hátralevő részében azon fog töprengeni, vajon meghallgatásra és megértésre találtak-e szavai, vagy arra kell számítania, hogy álmában elvágják a torkát.

Rá Szent Hajója nem karcsú folyami jármű volt, hanem egy aranykígyó: az orra csillogó kobrafej, a fara fényes, hegyes farok. Az alacsony, ívelt hasi rész a vízbe merült, mely ezen a reggelen sötét narancsszínű volt. A kígyó hatalmas szemei ezüstös erezetű türkiz gömbökként óvatosan meredtek rá a sárgás derengésre, melyet a bárka vetett a folyóra a reggeli fényben. Az evezősök már a fedélzeten voltak, akárcsak Bukhisz, a bika, amelyet a hátát pettyező szokatlan fekete foltokért választottak ki. Szarvait bearanyozták, hogy megcsillantsák a napsugarakat. Bőrszíjakkal kötötték ki a karámjában, nagy barna szeme a szemközti partot kémlelte, mintha arra várna, hogy felbukkanjon új otthonának látképe.

A királynőt jóval hajnal előtt ébresztették igen rövid pihenőjéből. Kialvatlanul, kiéhezetten, az öltöztetésre várva Kleopátra megtapogatta homorú hasát, kiálló bordáit, és megállapította, hogy a böjtölés megtette hatását amúgy is karcsú alakján.

A hajó fedélzetén állva várta a teljes napkeltét, a szent idő eljövetelét, amikor megkezdheti a szertartást a folyó túlpartján. Az evezősök belemerítették hosszú, aranyozott evezőiket a vízbe. A hajó, lassan sodródva a Nílussal, megkezdte utazását Hermonthisz kicsiny városa, a Bucheum otthona felé. A bika a királynő mögött állt, egyik oldalán a templom főpapja, a másikon Redzsedet, leborotvált fejük csillagszerű gömbökként lebegett a reggeli ködben. Egyikük sem nézett a királynő felé, mindketten előrebámultak, mintha fénylő szemük világítaná meg a hajó útját a folyón.

Izisz nehéz koronáját − ezüstgömb Hathor, a tehénisten bronzszarvaival ékesítve − rányomták Kleopátra parókájára, meglehetős fájdalmat okozva a királynőnek. Meg kellett feszítenie a nyakizmait, hogy megakadályozza a szarvak félrebillenését. Nem vitás, gondolta, egy istennő erejére van szükség ahhoz, hogy valaki mindennap elviselje ezt a fejdíszt. Halálos csendben állt, és a testtartására összpontosított, úgy, ahogy Kharmion tanította rá gyermekkorában. Egészen addig, amíg a kígyótestű hajó végül átsiklott a folyó szelíd kanyarulatán, mely után feltűnt egy kicsiny épületegyüttes − Hermonthisz. Különös növényzet szegélyezte a folyó mindkét partját. Kleopátra soha nem látott még ilyen fehéren virágzó bokrokat, melyek a lassú folyam gazdagon burjánzó sötét szegélyét tarkították. Olyan volt ez, mintha egy egészen más országba érkezett volna, ahol a természet valami ismeretlen gazdagságot kínált.

Ahogy közelebb értek a partszakaszhoz, és a formák kitisztultak, Kleopátra térde elgyengült, a már amúgy is nehéz légzése elakadt a torkán. Senki nem készítette fel őt arra a sokadalomra, mely az ünnepségre összegyűlt. Nem különleges fafajták övezték sűrűn a partokat, hanem emberek ezrei, akik az esemény tiszteletére vakító fehérre mosták ünnepi öltözetüket. Honnan jött ez a varázslatos gyülekezet − a folyópartok termékeny övezetén kívül oly lakhatatlannak látszó, elhagyatott országnak melyik részéből? Kleopátra szívesen átadta volna magát örömének, de nem tudta elűzni a gondolatot, hogy kis létszámú kísérete, mely a kígyóhajót követő királyi bárkán utazott, nem tudná megvédeni őt, ha a tömeg történetesen ellene fordulna. Emlékezett Redzsedet megjegyzésére, hogy a rómaiak mennyi hasznot húztak elődjei uralkodásából. Nem volt az még olyan régen, amikor Kleopátra a palota kapuin kívül rekedt, és hallhatta, amint az egyiptomiak Aulétészt Róma szajhájának nevezték. Szemtanúja volt, hogyan bántak el azzal a bizonyos rómaival. Megpróbált nem gondolni a római Celsius élettelen arcára és béna testére, aki saját háza udvarán lelte halálát, amiért megölt egy macskát − egy külföldi tapintatlansága volt csupán − mely ekkora haragra gerjesztette az egyiptomiakat. Ám a férfi arca most mégiscsak ott lebegett Kleopátra előtt, egy másik arccal, apja nyugodt halotti ábrázatával együtt. Aulétész már nem tud segíteni. Senki nem tudna itt segíteni. A királynő egyedül van.

A merev Redzsedet semmilyen meglepetést nem mutatott a nagy tömeg láttán, mely minden talpalatnyi helyet elfoglalt a partokon. A pap arckifejezése sem változott. Az érzelemmentesség láttán Kleopátra megborzongott.

Ahogy a hajó közelebb úszott a parthoz, Kleopátra megkönnyebbülve látta a szomszédos államok görög katonai kormányzóinak egyenruháit, az egyiptomi hatóságokat, valamint az egyiptomi nome-okat, vagyis a kerületeket képviselő Templomi Tanácsok zászlóit. A hivatalos személyek a folyó mindkét oldalán külön emelvényeken foglaltak helyet, ahonnan végignézhették, hogyan érkezik a vízen a bika-király megszentelt végállomása felé. A lelátók előtt ültek vagy guggoltak a földművelő parasztok, akik a szertartás idejére felmentést kaptak a reggeli munka alól.

− Harmincezerre számítottunk előzetesen − suttogta a pap Kleopátra fülébe, amikor a hajó lassan szembefordult a Bucheummal. − De azt hiszem, még ennél is többen vannak.

Csak nem támadják meg ezen a szent napon, ennyi ember szeme láttára, gondolta Kleopátra, s lélegzet-visszafojtva kutatta a pap arcán az összeesküvés bármiféle jelét. De a férfi csak bámult előre, hagyta, hogy cserzett bőrét süsse a nap. Kleopátra Redzsedet vörös díszruhájára vetette szemét, és azon tűnődött, vajon a bő öltözet alatt nincs-e elrejtve titkos tőr, mely alkalmasint ellene fordítható.. Újra a tömegre nézett − harmincezer ember, aki megveti a görög tirannusokat −, és rádőlt a pap karjára. − Rosszul érzi magát, Királyi Felség? − kérdezte a pap.

− Nem, csak éppen nem aludtam valami jól − felelte jóval több összeszedettséggel, mint amennyit feltételezett magáról.

A kis, barna pap nem volt sokkal magasabb a királynőnél. Megfogta a karját, és egészen közel hajolt hozzá. − A cél nem az alvás, Királyi Felség − mondta egyiptomiul. − A templom az a hely, ahová a fáraó azért jön el, hogy egyesüljön Rával, az isteni lélekkel − a lélekkel, amely felruházza őt az isteni joggal, hogy kormányozzon. Ha az egyesülés sikerrel jár, nincs szüksége alvásra. − Elfordult a királynőtől, arcát kelet felé fordította, hogy a napisten által kibocsátott sugarakat magába szívja a bőre, véget vetve ezzel a további társalgás lehetőségének.

Mit gondoljon ezek után? Próbának vetették alá, de nem adtak rá módot, hogy felmérje: kiállta-e a próbát vagy sem. Kimerült volt, üres és kétségbeesett. Fájt a gyomra, a fejét mintha két láthatatlan kéz szorította volna össze a homloka és a nyakszirtje között, végtagjai bénák voltak és használhatatlanok. Alig tudta magát egyenesen tartani. Követve a főpap és Redzsedet példáját, ő is a napisten sugarai felé fordította arcát, imádkozva, hogy őt is áldja meg melegével. Az Isteni Úrnőre gondolt, az Ezer Név Úrnőjére. Vedd el a félelmemet, imádkozott hozzá.

Isteni kegyelem helyett a legrosszabb fajta víziói támadtak. Még ha sikerrel járna itt, és megszerezné a thébaiak hűségét, milyen gonoszság várja otthon? Felfedezik apja halálát, és rájönnek a csalásra, hogy megpróbálta eltitkolni a halálhírt. Megvesztegetik a Makedón Királyi Testőrséget vagy Gabinius katonáit, és beállnak Potheinosz és a rivális testvérek szolgálatába? Hephaesztiont megölik, vagy ami ennél is rosszabb, a miniszterelnök beáll az összeesküvők közé. Az is lehet, hogy már száműzték a városból. Csak akkor tudhatja meg, ha megpróbál visszatérni. És mi várja, ha visszatér? Egy eunuch tőrje a hátában? Egy ellenséges hadsereg a palota kapujánál? Nem sok értelme volt e borzalmas lehetőségek fontolgatásának, mégse tudta kiűzni a rémképeket a gondolataiból. Lassan, mélyet lélegzett, hogy kiszorítsa magából a félelmet, de a forró levegő még jobban felborította egyensúlyát.

Könyörület Úrnője − imádkozott újra. Ahogy Athéné, a bölcs sokféle álruhában megjelent Odüsszeusz előtt, mindig segítségére sietve, amikor szüksége volt rá, megóvva és pártfogolva őt, vezetve utazásainak legsötétebb pillanataiban – jöjj el hozzám!

Tévedett volna apám, amikor elhitette velem, hogy az istenek azokhoz jók, akik tisztelik őket? Könyörület Úrnője, én a te lányod vagyok, és ez az én utazásom. Jöjj el hozzám, ahogyan Athéné elment az ő odaadó Odüsszeuszához. Kérlek, ne hagyj el, óh Mindenség Anyja.

A Nílus vize úgy zúdult el a hajó mentén a reggeli fényben, mint a csiszolatlan zafír. Kleopátra, érezve az istennő koronájának súlyát, a papnak dőlve tartotta meg egyensúlyát, amikor a hajó nekiütközött a kikötőnek. A bárka lépcsőjén állt, az erős napsugárzástól elvakítva, és arra várva, hogy az egyiptomi katonai kíséret lesegítse őt a hajóról. Végre biztonságosabban érezhette magát, megkapaszkodhatott egy tiszt meleg, erős kezében.

A szemébe sütő nap és a szédülés ellenére észlelte a hatalmas templom sziluettjét, a sima oszlopokat, a vakítóan fehér udvart, az üreges, fekete ablakokat, melyek tátott szájakként ásítoztak. Ezrek várakoztak a szent hely kapujánál, az ünnepi ruhák ragyogó fehérsége ellentétben állt a festett pilonok vibráló vörös, kék, zöld színeivel. Csak egy keskeny ösvény maradt a tömeg közepén a felvonuláshoz. Kleopátra rájött, hogy ott kell keresztülmennie. Lehunyta szemét az éles reggeli fények elől, jólesett a pillanatnyi sötétség, mely abban a pillanatban biztonságérzetet adott, és azt kívánta, bárcsak ne kellene elmozdulnia erről a helyről.

A szédülés lassan átalakult tisztánlátássá. Átegyensúlyozott az aranyra festett hídon, melynek egyik végét a hajó oldalába akasztották, a másikat erősen a parthoz rögzítették. Kleopátra határozottan lépdelt, érezte a lába alatt a palánkot, keményen rakta le egyik lábát a másik elé, és így gyalogolt be, egyenesen az egyiptomi tömeg közepébe. Hallotta a bika horkanását, ahogy a patái a hídra koppantak, gyorsuló léptekkel jött mögötte az állat, és Kleopátra remélte, hogy nem szakadnak el a bőrszíjak, és nem tarolja le a bika hátulról.

A királynő kemény léptekkel közelített a Bucheum felé. Beért az oszlopok árnyékába, szeme átmenetileg megpihenhetett a közvetlen, brutális fényözöntől védve. A templom hatalmas volt, egy magas sziklával szemben épült, melyen sok száz szent bika mumifikált teste állt, uralva a templomot ősidők óta. Kleopátra elég közel volt a tömeghez, hogy lássa az emberek szemét − sötét, kíváncsi, ovális metszésű szemek, melyeket mágnesként vonzott a királynő arca, de a tekintetek gyorsan le is hullottak, mint diók a fáról, ahogy találkoztak Kleopátra pillantásával. Redzsedet mögötte jött a bika mellett, és Kleopátra hallotta a papnő mormogó suttogását, amint megpróbálta nyugtatgatni a tömegtől felingerelt fenevadat. Az őr Kleopátra előtt felszólította az embereket, hogy engedjenek szélesebb utat a templomhoz. Habár tudta, hogy ez az udvariasság a bikának szólt, nem neki, hálás volt érte, mert biztos volt benne, elájulna, ha az emberi hús vastag falai között ilyen keskeny ösvényen kellene átjutnia.

Hátranézett, vajon felbukkan-e valahol a saját kísérete, de csak a bikát látta, melynek aranyszarvai tükrözték az isten sugarait. Óh, micsoda őrültség! Miért kellett idejönnie ilyen hirtelen, ilyen előkészítetlenül, ennyire sebezhetőén? Nem, ezt egyszerűen nem kellett volna megtennie. Ő királynő, és uralkodnia kell. A bika nélkülem is odatalál, gondolta. Én visszamegyek a hajóra.

A templom felől zárt csoport közeledett. Férfiak és nők egyaránt az isten katonáinak öltözve: fémes mellvértjeik vakítottak, izmos lábaik szorosan beszíjazva, ragyogó fehér ingekben meneteltek feléje. Némelyikük Szakhmetnek, a tüzes és harcias oroszlánistennőnek a fejdíszét viselte − a fenevad tágra nyílt szemmel dühödten vicsorgott a fejéken. Aranynyilakkal és ezüstkardokkal felfegyverezve egyenesen a görög királynő felé tartottak, az utolsó nyolc közülük mintha egy arany faltörő kost szállított volna.

Kleopátra arra gondolt, hogy megfutamodik. Hátrafordult, de Redzsedet a dübörgő bikát egyenesen feléje vezette, elzárva a menekülés útját. Az egyiptomi hadsereg a királynő két oldalán menetelt, egészen addig kísérték őt, amíg szemtől szemben állt az óriási, csillogó kossal. Felnyitották az elejét, és félreálltak. Amivel szembe találta magát, az nem fegyver volt, hanem egy létra, szikrázó fémes ötvözettel borítva, mindkét oldalán virágfüzérek lógtak. Kleopátra rábámult a különös tárgyra, mígnem a pap felkérte, hogy lépjen föl rá. Tétovázott, azon töprengett, vajon azért invitálják-e a pódiumra, hogy megkövezzék, vagy ez része a ceremóniának? Körbenézett, kereste mindenütt a tanácsadót, a testőrét, de a ragyogó napsütésben, szédülése közepette, egyetlen ismerős arcot sem látott. Tudatában volt annak, hogy minden figyelő szem rá mered. A csöndön át érzékelte a tömeg várakozását. Azonnali sugallatért imádkozott, mellyel megmenekülhet, s közben megragadta a létra két szélét. A faanyag szilárdságától erőre kapott, óvatosan, apró léptekkel felmászott a létrán. Amikor a tetejére ért, körbepillantott a hemzsegő sokaságon.

A nap tüzes széllökésként csapott az arcába. Megkapaszkodott a létra tetejében, olyan erővel hunyta le a szemét, hogy a feje beleremegett. Minden erejével azon volt, nehogy megadja magát a hőségnek és az ájulásnak, amikor észrevette: a nap nem leszívja, inkább táplálja az erejét. Felfelé emelte arcát, mint egy virágkehely, és hagyta, hogy a napsugarak felhevítsék a bőrét. Megremegett a hőségtől, mely úgy járta át testét, mint a villámcsapás, és annyira felvillanyozta, hogy hangtalan nevetésre késztette. Belülről nevetett, oly hosszú idő óta először, ajkai szétnyíltak, hogy még a száján keresztül is magába fogadhassa a nap áldásait.

Az öröm pillanataiban hallotta, amint a főpap mennydörgő hangja hirtelen belehasított a tompa csendbe.

− Üdvöz légy, Kleopátra király, Izisz leánya, Rá leánya!

Az egyiptomiak kántálni kezdték a nevét. Kleopátra, Kleopátra. A pap újból kiáltott, most görögül. − Üdvöz légy Kleopátra, Sándor, Ptolemaiosz Szótér leánya, Alexandria és Egyiptom Két Országának Úrnője!

Kleopátra hallotta, amint a tömeg ismételni kezdi nevét, először azok, akik olyan közel álltak hozzá, hogy árnyékuk keresztezte lépteit a létrán, majd az egyre távolabb állók is. Néhány pillanat elteltével úgy hangzott, mintha a templom falairól, a talpa alól, a folyó keleti és nyugati partjáról is az ő neve hallatszana. Körülölelte saját nevének visszhangja, ahogy végighullámzott a tömegen.

Kleopátra, Kleopátra, Kleopátra! Dicsőség az apjának.

Kleopátra lassan, óvatosan kinyitotta szemét. A papok és a papnők, a klérus, a hivatalnoki kar, egyiptomiak és görögök egyaránt, a földművelő parasztok, a katonák, sőt még Redzsedet is − csak a bika nem − földig hajoltak előtte.

NEGYEDIK RÉSZ

 

Száműzetésben

 

HUSZADIK FEJEZET

 

 

− Marcus Calpurnius Bibulus fiai, legyetek üdvözölve Alexandriában!

Kleopátra megboldogult apja kedvenc Királyi Fogadótermében fogadta látogatóit, dacolva Hephaesztion figyelmeztetésével, miszerint ne lásson vendégül fontos külföldi látogatókat öccsei Régensi Tanácsának képviselői nélkül. − Hagyjuk, hogy kiterjedt udvari kémhálózatuk révén értesüljenek a rómaiak látogatásáról − mondta.

Kleopátra nem változtatott a kormányon apja halálának bejelentése óta, de az erőviszonyok mostanra kirajzolódtak. Potheinosz, az eunuch jelent meg, miközben Kleopátra a király temetésének előkészületeiről tárgyalt. Korosodó testét terjedelmes, festett palástokba öltöztette, több ezüst és arany ékszerrel cicomázva fel magát, mint a prostituáltak a Fajjumban. Csak úgy csörömpölt, ahogy bárhol megjelent négy kísérője − két írnok, két rabszolga − társaságában. Ma még nagyobb kísérettel érkezett, melyben ott volt Akhillasz, a hadsereg parancsnoka, egy okos és jóképű, barna bőrű férfi, fehér fogakkal, akit a királynő nem nagyon kedvelt, és Theodotosz, a korlátolt, szamoszi akadémikus, akinek összeráncolt ajka olyan volt, mint az aszalt szilva. Ő okította most az ifjú Ptolemaiosz fivéreket. Kleopátra csodálkozott rajta, hogy Szamosz, ez a gyönyörű sziget, mely Püthagoraszt adta a világnak, vagy Theodotoszt, a zseniális építészt és a mesemondó Aiszóposzt, oly régóta nem tudott felmutatni egy eredeti gondolkodót.

A királynő mindannyiukat hellyel kínálta, és megkönnyebbült, amikor végre alábbhagyott Potheinosz díszeinek csörömpölése. Az eunuch ünnepélyesen átadta Kleopátrának az elhunyt király végakaratát, semmit nem mondott, csak várta a reakciót.

− Egész Egyiptom és a rómaiak zöme is látta már ezt a dokumentumot, Potheinosz − mondta Kleopátra fáradtan −, hacsak nem hamisította meg, úgy aligha tartalmaz meglepetést.

− Királyi Felség, mi az esküvő miatt jöttünk most.

− Ki az a „mi”? − kérdezte Kleopátra, Akhillaszra nézve, aki elég arcátlan volt ahhoz, hogy rámosolyogjon a királynőre. Theodotosz kerülte a nézését. Lesz még bajom vele, gondolta Kleopátra.

− Mi, a fivérének és vőlegényének, Idősebb XIII. Ptolemaiosznak a Régensi Tanácsa.

− Ki hatalmazta fel magukat a régensi tanácsnokságra?

− Saját magunk, Királyi Felség. Mi vagyunk a kancellár − mutatott az eunuch saját magára. − És a kiskorú király fölötti gyámság a mi egyedüli hatáskörünkbe tartozik.

Kleopátra pontosan tudatában volt az eunuch hatalmának, de így is bosszankodott, hogy amikor ránézett a miniszterelnökre, az mintegy bocsánatkérően bólintott a kormányzati struktúra előbb felhozott tényének igazolásául. Kleopátra tudatosan húzta az időt, miközben agya lázasan kereste a legjobb stratégiát ennek a piperkőcnek a hatalmával szemben.

− Hol maradtak az illendő formalitások, kancellár? Ön belegázol a gyászomba apám halála napján, anélkül, hogy az istenek vigaszáért fohászkodna? Fontolóra veszem, hogy szükség van-e ilyen istentelen emberre a kormányomban.

− Micsoda figyelmetlenség a részemről. − Szipogott egyet, majd megmerevedett, és összeszedte magát. − Vigyék át az istenek a királyt szárnyas harci szekéren, sebesen a Halál Folyóján. Kövessék őt a földi áldások az Örökkévalóság Házába. Igazolhassa magát Ozirisz urunknál, a Földöntúli Élet Királyánál, és szállhasson fel az Isteni Hajó fedélzetére, mely az Alvilágba visz. Örök dicsőség övezze emlékét földön és égen egyaránt.

− Biztonságosan érjen partot a csend birodalmában − szólt közbe idegesen Theodotosz. − A Fényesség Ura fogadja be az ő Isteni Lényét…

− Köszönöm mindkettejüknek. Legyen az istenek áldása buzgó imádságukon.

Akhillasz újabb mosolyt nyomott el, amikor Kleopátra félbeszakította őket. A királynő észrevette, és csendben elátkozta a pimaszságáért. Lehet, hogy a férfi valami titkos szövetséget próbál kialakítani vele? Kleopátra ezekben a napokban elég sokat tévedett mások motivációinak megítélésében. Visszautasította a férfi cinkos pillantását, és semmi jelét nem adta, hogy tudomásul vette volna a jelzéseit.

− Király Felség, megengedi, hogy most pedig az élők ügyeire összpontosítsunk? − kérdezte Potheinosz leereszkedően, kicsi, fekete szeme átlátszatlan volt, mint az ónixgyöngy. − Ptolemaiosz, az Idősebb, apja trónörököse parancsot adott, hogy tűzzük ki az esküvői ceremónia időpontját.

− Ketten vagyunk a trón örökösei, nem csak az öcsém. Arról nem beszélve, hogy én már királynő vagyok − felelte Kleopátra. − Ugye így akarta mondani?

Potheinosz nem felelt, de arca felfénylett a sok festék mögött.

− Ami a fivéremet illeti, túl sok időt nem vesztegetett a halott király gyászolásával, igaz? Én viszont nem tudok egyazon napon temetést, esküvőt és koronázást tervezni − folytatta Kleopátra. − Bizonyára szerencsétlenséget hozna ránk, ha éppen a király halálának napján tűznénk ki az esküvő időpontját.

− Mindazonáltal mégiscsak végre kell hajtani, az apja végakaratának megfelelően. − Potheinosz keskeny, zárt ajkai között szűrte a szavakat, olyan tömör beszédstílussal, mely teljesen idegen a viselkedésétől. Kleopátra azon nyomban felmérte a helyzetét: ő már királynő, az öccsének viszont szüksége van egy látványos szertartásra ahhoz, hogy király legyen. – Nem szükséges emlékeztetnie engem apám végakaratára − mondta. − Ott voltam mellette a végrendelet megfogalmazásakor. Mi most gyászolunk: egy nagyszabású ünnepség ilyen körülmények közepette meglehetősen ízléstelen lenne. Az egyiptomi törvények szerint a házasság érvényessé válik a szerződés aláírásával. Amint ön is tudja, én nagykorú vagyok, és nincs szükségem gyámra.

Kleopátra olyan pillantást vetett Potheinoszra, mellyel jelezte, hogy az ügyet lezártnak tekinti, akár tetszik ez az eunuchnak, akár nem.

− Most pedig távozhat.

− Királyi Felség − kezdte Potheinosz. − Nem tudom, hogy az öccse elfogadja-e ezeket a feltételeket. Annyira várja a ceremóniát. Úgy véli, hogy ez fontos bemutatkozás lesz számára a nép előtt. A magam részéről bizonyos vagyok abban, hogy a nép szívét megmelengetné a fiú király látványa.

− Keressen fel az öcsém, ha meg akarja vitatni velem az ügyet.

− De mi vagyunk az ő Régensi Tanácsa. Úgy vélem, az a helyénvaló, ha itt és most elrendezzük a dolgot − mondta az eunuch.

− Azt mondta, hogy az öcsém az, aki tiltakozna. Most viszont úgy látom, hogy ön összezavarodott. Meg kell tanulnia különbséget tenni a saját vágyai és a jövőbeni király kívánságai között.

Kleopátra ezzel elbocsátotta őket, és visszatért az íróasztalán fekvő papírokhoz. Potheinosz ékszereinek zaja hosszan visszhangzott a fejében, még azután is, hogy az eunuch elhagyta a termet. Kleopátra nem szólt semmit.

− El kell fogadnia ezt a házasságot, még ha menekül is a ceremónia elől − tanácsolta Hephaesztion.

− Igazán? − kérdezte. − Valóban el kell fogadnom?

− Nem állt szándékában bármelyikükhöz is alkalmazkodni. Terveiben egyikük sem szerepelt, de nem volt benne biztos, vajon elmondhatja-e ezt Hephaesztionnak, aki annyira konvencionálissá vált, valahányszor formai dolgokra került sor. Miért kellene alávetnem magam egy olyan ünnepségnek, amely azt demonstrálja, hogy szövetségre léptem az öcsémmel és az ő szörnyszülött tanácsosaival? − gondolta.

− Úrnőm, ön az apja mellett ugyan, de egyedül uralkodott az elmúlt években. De az öccsének éppen annyi törvényes és vér szerinti joga van a trónhoz, mint önnek.

− Tudom kezelni az én kis unalmas, Homéroszt idézgető, iskolásfiúcska kisöcsémet − mondta −, de nem tudok kormányozni a Régensi Tanácsával. Először apámmal együtt kormányoztam ezt az országot, majd amikor elveszítette az érdeklődését, egyedül. Miért kellene megosztanom a koronát egy fellengzős eunuchhal, egy piperkőc tábornokkal, egy másodrangú filozófussal és egy kisfiúval?

− Az igazat megvallva, a törvény a férfi örököst kedvezményezi, függetlenül az életkorától − mondta Hephaesztion, a lehető legtisztelettudóbb hanghordozásával.

− A törvényt halandók hozzák, tehát megváltoztatható − mondta Kleopátra. Volt már példa egyedüli női uralkodóra; erről meggyőződhetett legutóbbi utazásán.

− Figyelmeztetnem kell Felségedet, ha nem működik együtt a Régensi Tanáccsal, azzal kettéosztja a kormányzatot. Veszélyeztetheti az apja által megteremtett békét.

− Ne áltassuk magunkat. Egyiptomot nem az öcsém és nem is én kormányozzuk. Róma és Róma követelései kormányoznak minket. Én apám politikáját szándékozom folytatni, és ezt Potheinosz teljességgel ellenzi. Biztosítani akarom Róma támogatását.

− De miért támogatná önt Róma az öccsével szemben? Ez ellentétben állna apja végakaratával, melynek kikényszerítésére a római Pompeius esküt tett. Milyen stratégiával akarja megszerezni a támogatásukat?

− Az istenek még nem világosítottak fel erről – mondta Kleopátra. Ezt akár apja is mondhatta volna. − Egy dolgot azonban mondhatok önnek. Engem ez túlságosan nem fog befolyásolni. Alexandriában nem férünk meg mindannyian.

− Ez esetben, Úrnőm − felelte a miniszterelnök −, érdekes lesz látni, melyikük távozik először.

Kleopátra sikeresen elkerülte a ceremóniát, de a szokás és Aulétész végakarata megkövetelte a fivér és nővér egyesülését. Az elhidegült testvéreket minden hivatalos iratban férj-feleségként említették, és a végakaratnak megfelelően az is ott szerepelt, hogy „Apjuk Szerettei”. Miután a dokumentumokat aláírták, Ptolemaiosz, az Idősebb, most már XIII. Ptolemaiosz király megforgatott egy ünnepi jogart, melyet nyilvánvalóan a kincstárból halászott elő, és áthajolva az asztalon ezt suttogta: − Áldják meg a halhatatlanok a hitvesi ágyunkat, drága nővérem. Ágyékom magja sok Ptolemaioszt fogan majd csinos combjaid közül.

Kleopátra belenézett a fiú szemébe, és Thea nézett vissza rá − Thea, de szépségének legcsekélyebb jele nélkül. Kleopátra közelebb lépett öccséhez, mintha meg akarná csókolni az arcát. − Ez az, ami elől a te kis félig fejlett fütykösöd teljesen el van zárva: hogy az én combjaim közé kerüljön. És ha majd teljesen megnő, akkor majd az eunuchod örömére használhatod. Pontosan ezt akarja ő is − engem holtan akar látni, saját magát pedig királynőnek a te oldaladon.

A kisfiúkirály odacsapta a jogart az asztalhoz, csúnyán fölsértve a tökéletesen fényezett felületet. Kleopátra szolgái többszöri próbálkozással sem tudták teljesen eltüntetni a nyomát.

Kleopátra intézkedett, hogy készítsék elő a konyhát étel− és italbemutatóra Marcus Bibulus két fia számára, miközben ő maga és Hephaesztion a hivatalos ügyekről tárgyaltak velük. A rómaiakat szórakoztatni mindig kényes vállalkozás volt; nem pusztán stabilnak, de virágzónak is kellett látszani. A gyengeség bármiféle jele nyílt felhívás lett volna az ország elfoglalására. Másfelől a gazdagság bemutatása nyílt felhívás volt a zsarolásra.

− Királyi Felség, köszönjük, hogy fogadott minket − mondta az idősebb Bibulus, egy nyájas, pocakos fiatalember, derült arccal.

− És hogy ilyen kegyesen fogadott minket − tette hozzá a fiatalabb, megcsodálva a terjedelmét és a részleteit a nagy Dionüszosz fogadóteremnek. – Apánk üdvözletét küldi önnek.

− Sajnálom, hogy római tartózkodásom alatt nem volt alkalmam megismerkedni a kiváló Marcus Bibulusszal. Apám és én Pompeius városkörnyéki villájában laktunk, és az elkülönítettség miatt nem vettünk részt túl sok társadalmi eseményen. − Kleopátra kíváncsi lett volna, vajon a két fiú tudja-e, hogy apjuk nevetség tárgya volt Rómában. Julius Caesar konzultársaként szolgált, de Caesar annyira megfélemlítette őt, hogy egész hivatali évét otthonában töltötte. Az első nyolc hónapban azzal az ürüggyel maradt otthon, hogy szüksége van az égiek pártfogására ahhoz, hogy újra csatlakozzék a kormányhoz. Bibulus gyávasága szülte a viccet, hogy ezt az évet úgy kell megjelölni, mint „Julius és Caesar” konzulságának az évét. De az alkalmatlanság, úgy látszik, nem árt a politikai karriernek; Bibulus most Szíria kormányzója volt; azt követően, hogy a jövedelmező állás megürült Alexandria mohó felszabadítója, Gabinius után.

− Apám provinciájában szükségállapot van, Királyi Felség, és segítségre szorul − mondta az idősebb Bibulus. Habár Kleopátrához címezte szavait, ő maga Hephaesztionra nézett, aki visszairányította tekintetét a királynőre. Kleopátra elgondolta, milyen nehéz lehet a rómainak, hogy egy nővel kell diplomáciai ügyekről tárgyalnia, miután a római kormányzásban egyetlen nő sem vesz részt. Nem számít. Majd tanul a fiú. A királynő oldalra billentette fejét érdeklődése jeleként.

− A parthusok nem hajlandók elhagyni Szíria határait. Megpróbáltuk kiszorítani őket Mezopotámiába, de nem moccannak. Római hadosztály nincs a közelben, ezért komoly veszélyben vagyunk. A parthusok, ahogy Felséged is pontosan tudja, kiszámíthatatlanok és harciasak.

A fiatalabbik testvér, talán több diplomáciai érzékkel megáldva, azt kezdte magyarázni Kleopátrának, hogy amennyiben a parthusok kiszorítanák a rómaiakat Szíriából, akkor veszélybe kerülne Róma valamennyi szövetségese, Egyiptomot is beleértve. – Apámnak az a kérése, hogy küldje át a Gabinius által Alexandriában hagyott rendfenntartó erőket. Az ön királyságában jelenleg nyugalom uralkodik, a mi provinciánkat azonban veszély fenyegeti. Tudjuk, hogy a hadtest továbbra is sértetlen, és ez mégiscsak egy Róma által kiképzett haderő. Számíthatunk az ön nagyvonalúságára?

Kleopátra és Hephaesztion gyors pillantást váltottak egymással. A gabiniánusok, annak ellenére, hogy Aulétész saját települést hozatott létre számukra, állandó fenyegetést jelentettek Alexandriában. A mohó zsoldosok lakosság fölötti rémuralma lecsendesedett ugyan, de azért a brutális módszereik nem tűntek el teljesen. Alkalmanként továbbra is méltánytalan követelésekkel fordultak a trón felé, a trón pedig, megfélemlítve a haderő állandó jelenlététől, teljesítette a követeléseiket. Hephaesztion tudta, hogy Kleopátra szívesen megszabadulna tőlük, ugyanakkor ez alkalom volt arra is, hogy szívességet tegyenek Rómának, esély arra, hogy megváltozzon az egyenleg: valójában ki tartozik kinek. Nem volt nehéz észrevenni, hogy Róma kérése ezúttal inkább jótétemény Egyiptomra nézve, semmint teher.

A királynő és tanácsadója ismerték egymás gondolatait, és nem szóltak semmit.

− Tiszteletben tartja apám kérését, és megteszi ezt a szívességet Rómának? − kérdezte az idősebbik. Kleopátra érzékelte, hogy az idősebb testvér próbálja elnyomni az arroganciát a hangjában − kevés sikerrel. A fiatalabb kétségkívül jobb diplomata volt, kellemes, magabiztos arckifejezéssel, mely azt tükrözte, hogy bízik a kérés teljesülésében. Kleopátra semmiképpen nem akarta, hogy kényszerhez folyamodjanak. Sokkal okosabbnak látta nagyvonalúnak és jóságosnak mutatkozni.

− Miniszterelnök, lát valamilyen okot arra, hogy ne teljesítsük barátaink kérését? Kérem, mondja ki, ha bármilyen aggálya van. Bibulus fiai a barátaink, és minden bizonnyal megértenék a kifogásainkat.

− Királyi Felség − mondta Hephaesztion olyan hangon, amelyben egyedül csak Kleopátra ismerte fel a teljes komolyságot és aggodalmat. − Királyságunkban azóta van béke, amióta az ön édesapja letelepítette a gabiniánusokat, és biztosította a trónhoz való hűségüket. Jelenleg valóban nincsenek konfliktusaink, de attól tartok, a gabiniusi hadsereg távolléte veszélyeztetné a biztonságunkat.

Kleopátra mesterkélt testtartással fogadta a hírt, mintha valaki nehéz súlyt dobott volna az ölébe. Csendben maradt, és eltöprengett. Hosszasan bámult a levegőbe.

− Királyi Felség − mondta a fiatalabbik Bibulus lágy hangon. − Én nem a római szenátus, nem Pompeius és nem is a jelenlegi konzulok nevében beszélek. Én az apám nevében beszélek, aki becsületes ember. Bármiféle sérelem érné önt a hadseregének távollétében, apám azonnal az ön segítségére sietne. Minden római erőforrást mozgósítana, ami a rendelkezésére áll. És biztosítom önt, hogy ez nem kevés. Ha teljesíti kérésünket, önt ugyanúgy a Római Nép Barátjává és Szövetségesévé fogják nyilvánítani, mint korábban az édesapját. Róma nem felejti el a barátait.

Milyen naiv ez a látszólag gondolatgazdag fiatalember. Legalább öt évvel idősebb nála, mégis az ifjúság idealisztikus retorikáját szavalja. Valóban el is hiszi, amit mond? Vagy éppenséggel jobban gyakorolja a diplomácia művészetét, mint ahogy Kleopátra gondolja?

A királynő esdekelve nézett a miniszterelnökére. – Hogyan is utasíthatnánk vissza e férfiakat a szükség órájában?

− Ha Felséged megértette az ezzel járó kockázatokat, és így is teljesíteni kívánja a kérést, akkor én alkalmazkodom, és csak a legjobbakat tudom remélni − mondta Hephaesztion.

− Menjenek egyenesen a főparancsnokhoz, és intézkedjenek. Én addig üzenetet küldök, hogy engedelmeskedjenek az önök utasításainak, és haladéktalanul induljanak el önökkel Szíriába annyi katonával, amennyit önök igényelnek.

A két férfi meghajolt Kleopátra előtt, majd csaknem egy órát töltöttek el azzal, hogy a legújabb római intrikákról tájékoztatták a királynőt, és arról beszéltek, hogy az újgazdag Julius Caesar milyen fenyegetést jelent a kelleténél jóval nagyobbra duzzasztott hadseregével. Az idősebb fiú kilöttyintette a bort Dionüszosz mozaikarcára, ahogy visszaidézte nemes atyja megaláztatásait Caesar melletti társkonzulsága idején. Kleopátra nagyon visszafogottan szólt hozzá, inkább olyan ártalmatlan témák felé terelte a beszélgetést, mint az ülőhelyek száma Pompeius új színházában, melyet a közelmúltban emeltek a városban, vagy az előadások minősége az új színházban, udvariasan összehasonlítgatták a római színészek alakításait a görögökével. Ez igazán vidám lezárása volt az előző, komor ügy nyélbe ütésének.

Másnap reggel Kleopátra arra a hírre ébredt, hogy Bibulus mindkét fia halott: két tiszt ölte meg őket, akik ilyen módon tették világossá, hogy nem áll szándékukban visszatérni Szíriába. Igen megkedvelték az alexandriai életet, gyönyörű nőket vettek feleségül, élvezték a fizetésüket, amiért vajmi keveset kellett tenniük. Miért kellene nekik Parthiába menetelni, hogy egy római erődért hadakozzanak? Gabinius katonáinak jelentős része szíriai volt, ezért aztán ők örültek, hogy Bibulust megtámadták. Amikor a testvérek arra hivatkoztak, hogy személyesen a királynő adott parancsot, a tisztek megragadták őket és elvágták a torkukat.

Kleopátra feldühödött a katonák arroganciáján és engedetlenségén, nyomozást rendelt el, hogy a gyilkosokat kézre kerítsék. A két tiszt, mit sem törődve a királynő haragjával, beismerte a gyilkosságot. Kleopátra haladéktalanul elrendelte a letartóztatásukat, láncra verette őket, és útnak indította mindkettőt Bibulushoz, hogy ő döntsön a büntetésükről. Hephaesztionnak kifejtette: nem áll szándékában feláldozni Rómával való kapcsolatait két forrófejű zsoldos miatt.

− És mit fog szólni a Régensi Tanács az ön független intézkedéséhez? − kérdezte a miniszterelnök.

− Nyilvánvaló, hogy a vita köztem és Régensi Tanács között előbb-utóbb kenyértöréshez vezet − mondta a királynő kurtán.

− Úgy látszik, ön már elhatározta, hogy ennek így is kell történnie − felelte Hephaesztion.

− Ha így lesz, akkor Róma lesz a döntőbíró közöttünk. A szenátus lehet, hogy Bibulust küldi ide az ügy elrendezésére. Ő a legközelebbi római főhivatalnok a közelünkben. Nem szolgálná az érdekeimet, ha büntetlenül hagynám azokat, akik megölték a fiát. − Kleopátra átgondolta a dolgot. Hephaesztion nem az a típus, aki kockázatokat vállalna, így aztán neki kell felülbírálnia a tanácsait, amikor azt szükségesnek látja. − Mindemellett azoknak a tiszteknek nincs joguk hozzá, hogy bárkit megöljenek. Hogyan merészeltek ilyet tenni? Úgy gondoltam, bölcs dolog, ha precedenst szolgáltatok a többiek számára is.

− Azt hiszem, legjobb, ha végére járunk ennek az incidensnek − mondta Hephaesztion baljóslatúan. – A Régensi Tanács arra vár, hogy fogadja őket.

− Muszáj?

− Köteles együttműködni velük.

− Nagyon jó. Küldje be őket!

Potheinosz lépett be, Theodotosz követte őt, majd XIII. Ptolemaiosz király, aki épphogy betöltötte tizenkettedik életévét, valamint Arszinoé hercegnő, aki egy Berenikétől örökölt karperecet viselt az alkarján – ezüstkígyót, smaragdzöld szemekkel. Micsoda arcátlanság egy felségáruló családi ékszerét viselni a királynő fogadótermében. A lány mindazonáltal feltűnő szépség volt, arca és érzéki teste Theára emlékeztetett.

Ptolemaiosz, az Idősebb a vallásos ceremóniákra készült, alkalomhoz illő díszruhát viselt. Kleopátra csodálkozott rajta, milyen messzire ment az eunuch a fiúcskával a király szerepének eljátszatásában. Alacsony volt és kövérkés, különösen vastag derekú, és már tokásodott is. Semmi nem volt benne anyja csinosságából, sokkal inkább apjára hasonlított, de hiányzott belőle Aulétész művészi hajlama, mely oly színessé és megnyerővé tette apja személyiségét.

− Üdvözöllek, nővérem és hitvesem − mondta a fiú gúnyos mosollyal. Hónapok óta nem beszéltek egymással. Keserű rosszallással nézett Kleopátrára, habár viselkedésében volt egy új vonás is: bizonyos önelégültség.

− Minek köszönhetjük a látogatást? − kérdezte Kleopátra. Szívesen helyettesítette volna a „látogatás” szót a „betolakodás” kifejezéssel, ugyanis annak érezte.

− Látogatásunk okai a következők: a Bibulus fiúk kérése a Gabinius-katonákat illetően; a királynő beleegyezése a kérés teljesítését illetően; továbbá az állítólagosán felelős tisztek megbüntetése a fivérek szerencsétlen halála miatt. Azért vagyunk itt, hogy tiltakozzunk, amiért a királynő nem tájékoztatott minket, és nem konzultált velünk. − Potheinosz egy szuszra mondta el panaszát. Jól betanulta. Theodotosz nagyokat bólogatott, miközben Potheinosz beszélt.

Hephaesztion nem késlekedett a válasszal. − Őfelsége nem tartotta olyan komolynak az ügyet, hogy formális bizottságot hívjon össze a megvitatására. Mindazonáltal nem látta − nem láthatta − előre a következményeket, amelyekhez a rómaiak és a tisztek találkozása vezetett.

Potheinosz figyelmen kívül hagyta a választ. − Azért vagyunk itt, hogy tájékoztassuk önt cselekedetei komoly következményeiről, melyek súlyosabbak, mint gondolná.

− Igazán? − vette át a szót Kleopátra, mielőtt Hephaesztion újra közbeszólhatott volna; Most már valóban nem volt türelme ehhez a kasztrált piperkőchöz. És ki nem állhatta Arszinoé jeges pillantását. – Mit keres a húgom ezen a megbeszélésen? A hercegnőnek nincs semmiféle hivatalos funkciója, vagy talán a kormányom hierarchiájával kapcsolatosan is félre vagyok tájékoztatva?

Az ifjú király felemelte ünnepi ruhába bújtatott karját, hevesen gesztikulálva Kleopátra felé. − Arszinoé azért van itt, mert ő az én igazi nővérem, hitvesem és társam. Sokkal inkább, mint te.

− Kedves öcsém, ha szükséges, előveszem a házassági szerződésünket, melyet mindenki aláírt, aki ebben a teremben tartózkodik, kivéve a másik nővéredet. Elfelejtetted apánk végakaratának az előírásait?

− Talán inkább te felejtetted el! − kiabált a fiú. − Nagyon agyafúrtnak hiszed magadat.

Potheinosz rátette a kezét a fiú vállára, hogy megnyugtassa. Theodotosz összeszorította ajkait, rosszallása jeleként a kifakadás miatt. Arszinoé a hajtincsével babrált, mint akit egyáltalán nem hozott ki a sodrából Kleopátra iménti tiltakozása a jelenléte ellen. Mit tudnak ezek, amit én nem? − töprengett Kleopátra. És mit érthet a kis gyengeelméjű azon, hogy „az ő igaz hitvese és társa”?

− Attól tartok, azért vagyunk itt, Királyi Felség, hogy önt házi őrizetbe vegyük − mondta Potheinosz hanyagul, mintha a legjelentéktelenebb ügyecskéről tenne bejelentést.

− Micsoda? − Ugrott fel Kleopátra.

− Hogy merészel ilyen hangon beszélni a királynővel? − kérdezte Hephaesztion. − Hívom az őrséget. – Az ajtóhoz ment, kinyitotta, és belépett két őr.

− Kérem, uram, üljön le − mondta az egyikük udvariasan a miniszterelnöknek. − Nem szeretnék sérülést okozni önnek.

− Mi folyik itt? − követelt magyarázatot Kleopátra. Megragadta íróasztalának szegélyét, az egyetlen szilárd dolgot, amely pillanatnyilag a keze ügyébe esett.

− Üljön le, Felség − mondta Potheinosz. − Nincs szükség érzelmi megnyilvánulásokra. A saját érdekében vagyunk kénytelenek így cselekedni. Saját magának köszönheti a bajt, azzal, hogy odaígérte a katonákat a rómaiaknak. Össze kellett volna hívnia egy hivatalos bizottságot. Ez most már az ön számára is nyilvánvaló.

− A római korcs kutyák bábuja vagy, akárcsak apánk volt! − kiáltotta Ptolemaiosz. − Eladott minket a rómaiaknak, és te ugyanazt akarod tenni. Csakhogy én nem hagyom.

Arszinoé ekkor átkarolta öccsét. − Mi nem hagyjuk − mondta.

Kleopátrán olyan dühroham lett úrrá, hogy legszívesebben toporzékolt volna. Képtelen volt tisztán gondolkodni. Sőt, egyáltalán nem tudott gondolkodni. A vér elhagyta testét, és mind a fejébe szökött. Keze kihűlt. Megpróbált felállni, de nem volt biztos benne, hogy képes lesz talpon maradni.

Hephaesztion az őrökhöz fordult. − Követelem, hogy mondják meg, milyen hatóságként vannak itt jelen. Ez itt a királynőjük. Nagyon komoly büntetésre számíthatnak azért, amit ma itt tettek.

− Nem, uram, mi azért vagyunk itt, hogy megóvjuk a királynőt − felelte a férfi. − Gabinius katonái a palota kapujánál vannak, és a királynőt akarják. Őrjöngnek, amiért a királynő büntetésből Szíriába akarja küldeni a tisztjeiket. Azzal fenyegetőznek, hogy lerombolják a palotát és felégetik a várost. Mi azért vagyunk itt, hogy a királynő és a támogatói testi épségét biztosítsuk.

− Ahogy mondtam, nincs szükség a hisztériára – mondta Potheinosz. − Amit ma itt cselekszünk, az a királynő jól felfogott érdekeit szolgálja.

− Mindenki jól felfogott érdekeit − visszhangozta Theodotosz. − Pillanatnyilag Akhillasz tárgyal a gabiniánusokkal, hogy lecsillapítsa őket.

− Pontosan olyan vagy, mint az apánk, nemde? – mondta Ptolemaiosz. − Annak idején ugyanígy állt a nép a kapuk előtt, és a lemondását követelte. És most ugyanezt követelik tőled!

− És ki hozta ide őket, te kis hülye? − vágott vissza Kleopátra. − Nem látod a keze nyomát a te ravasz társaságodnak? Te vagy a bábu, öcsikém, és a tanítómestered lesz a veszted is. − Kleopátra Potheinoszra nézett, és legszívesebben lepofozta volna a fahéjfestéket a képéről.

− Királyi Felség − mondta Potheinosz, felállva. – Ön házi őrizet alatt lesz a palotai lakosztályában mindaddig, amíg a Régensi Tanács úgy nem határoz, hogy a biztonságát nem veszélyezteti, ha visszaadjuk a szabadságát. Nem engedhetjük meg, hogy a királynővel bármi is történjék, igaz?

− Maga őrült, Potheinosz − mondta Kleopátra, és ő is felállt. − Végzek magával. Esküszöm szeretett apám emlékére. Még a halálában is elárulták őt a gyermekei. − Ránézett az öccsére és a húgára. − Kifelé! − mondta.

− Megyünk − felelte Potheinosz, beburkolva testét a kikeményített virágos vászonba, mintha páncélzatot öltene magára. − Mi elmegyünk, de ön marad. A katonák itt lesznek az ajtaja előtt, és feltartóztatják, ha megpróbál ellenszegülni.

− Hagyjuk csak itt neki a katonákat! − kiáltotta Ptolemaiosz, és kövér, fiatal teste éppen úgy remegett, mint hajdanán az apjáé, amikor dühös volt valamiért. Arszinoé nevetett.

− Jöjjenek, Királyi Felségek − mondta Potheinosz, kiterjesztve védő karjait mindkét gyerekre. − Hagyjuk magára a királynőt a gondolataival.

Kleopátra hátat fordított nekik, és nem mozdult, amíg nem hallotta az ajtó csapódását. Amikor visszafordult, a terem üres volt. Csak Hephaesztion ült savanyú képpel a karosszékében, és a két őr állt az ajtónál, csillogó, kivont karddal vigyázva a kijáratot.