NEGYEDIK FEJEZET

− Valahányszor a Ptolemaioszoknak bajuk támad a néppel, isteníteni kezdik magukat. Időtálló tradíció ez − magyarázta Meleagrosz a Főtábornagynak, miközben megigazította a katonaember fejére illesztett hegyes lófüleket. Az eunuch lakosztályában készülődtek a Nagy Felvonulásra, a fényűző parádéra, amelyen Aulétész Dionüszoszként fog megjelenni. Az egyiptomiak megvetették ugyan a Ptolemaioszokat, de még mindig hittek abban, hogy uralkodóik kapcsolják össze őket isteneikkel; hiszen istenek ők valójában, akik emberi formát öltöttek. A Ptolemaioszok három évszázada saját hasznukra fordították a tradíciót. Ennek köszönhették szerencséjüket − sőt annál is többet.

− Gazdag képzelet kell hozzá, hogy istent lássunk az öreg fuvolásban − nevetett a tábornok. − Fogadok, hogy Dionüszosz soha nem nyomott száz kilót, még egy kiadós ünnep után sem.

Az eunuch elmosolyodott. − Jut eszembe, elképesztően jól festesz Szilénosz jelmezében.

− Valóban így gondolod? − A Makedón Királyi Testőrség harminchárom éves görög-egyiptomi katonáját éppen most nevezték ki tábornokká, s hogy a magas rangot ilyen fiatalon megkaphatta, azt Meleagrosz közbenjárásának köszönhette. Fáradozásaiért az eunuch heti éjszakai látogatásokban rótta ki a díjat, ami ellen a tábornoknak nem volt különösebb kifogása. Valójában kedvelte a katonai élet zajától és szigorától távol töltött estéket; jó volt álomba szenderülni a palota csendes lakosztályában, hallgatva a király magánkikötőjéből felszüremlő hullámverés zaját, bőrén érezve a tengeri fuvallat simogatását miközben meztelenül szunyókált az eunuch karjaiban.

− Nem vagyok nevetséges ebben az öltözetben?

− Csöppet sem. Fejedelem vagy. A szatírok királya, Dionüszosz társa.

− Ha te mondod. − A tábornok hagyta, hogy az eunuch rásegítsen egy gazdagon díszített, karmazsinvörös köpönyeget, amelyet aztán átvetett hófehér díszruháján. A generális megsimogatta a szakállát. – Azt hiszem, mégiscsak meghagyom a szakállamat. Nem fog hiányozni ezeknek a hadi borbélyoknak a hentesmunkája. Csoda, hogy eddig nem vágták el a torkomat. Mindig is irigyeltem a magadfajtát. − A Főtábornagy végigfuttatta ujjhegyeit Meleagrosz sima arcán.

− Hadd igazítsam meg a farkadat − mondta Meleagrosz elpirulva és sürgölődve. Az eunuch egy hasítékon át benyúlt a vörös gyapjúköntös alá és hátulról kihúzott egy hosszú lósörényt. Végigfuttatta rajta az ujjait, elsimítva a vastag lószőrt.

− Ez más felállás, nemde? Most te vagy hátul, a változatosság kedvéért?

Meleagrosz nem válaszolt. Ami az ágyban megengedhető, az más körülmények között sikamlós megjegyzésnek minősül. A tábornokkal szembeni alávetett szerep, amelyet az eunuch a hálószobában játszott, nem érvényes a szerelmi fészken kívül. A tábornok szálfaegyenesen állt, és olyan hangnemben szólalt meg, ami túlzottan is formálisan hangzott: – Hízelgő és megtisztelő rám nézve, hogy ilyen nemes személyiség öltöztet és gondoskodik rólam.

Az eunuch megpaskolta a tábornok kemény jobb fenekét. − Hadd szíjazzam fel a lábbelidet ezen az oldalon. Óh, milyen gyönyörű, karcsú és hosszú lábak.

− Minek kell nekünk, katonáknak ilyen szíjakat hordani? Nem lennénk sokkal hatékonyabbak, ha a saját egyenruhánkat hordanánk? Egyre kényelmetlenebbül érzem magam, Meleagrosz. Hozatnál egy kis bort? Miért kell Aulétésznek újraélesztenie ezt a nevetséges ceremóniát? Egy évszázada nem volt ilyen.

Meleagrosz eligazította a gyűrődéseket a fehér díszruhán, kisimította a redőket a tábornok erős mellkasán. − Azért, mert bajban van. Senki nem hagyta jóvá, hogy pénzt és csapatokat küldjön Pompeiusnak Júdeába. A polgárok a király lemondását fogják követelni. Mindenki úgy látja, hogy elődeihez hasonlóan ő is kiárusítja az országot a rómaiaknak, hogy megőrizhesse a trónját. És ez az oka annak, hogy egy katonaember, vagyis te fogod vezényelni a ceremóniát. Könnyen lehet, hogy zavargások lesznek az utcákon.

A tábornok átkarolta Meleagrosz derekát, és a fülébe suttogta: − Ha a hosszú távú terveinkre gondolok, lehet, hogy nem kéne túl sokat tennünk ellene.

Meleagrosz mély levegőt vett. Nehéz elszalasztani a jó alkalmat. Nem vitás, hogy Aulétész Pompeiusnak nyújtott támogatása súlyos hiba volt. Pompeius megsegítésével Egyiptom örökre feladta követelését Palesztinára. Ám az időpont mégsem volt igazán alkalmas arra, hogy Egyiptom egyszer s mindenkorra megszabaduljon Aulétésztől. − Egyszerűen nem vagyunk felkészülve a király eltávolítására, utódja, a jog szerinti királynő még nincs tizenöt éves. Abban a fonák helyzetben vagyunk, hogy nekünk kell Aulétészt a trónján tartanunk, noha viszolygunk tőle.

A tábornok elfordította fejét. − Ha ma baj lesz, márpedig az lesz azzal a temérdek részeggel az utcákon, akkor miért nem hagyjuk, hogy a király elpusztuljon? A királynő uralkodhatna Bereniké nagykorúságáig, aztán megszabadulhatnánk tőle is.

− Nem, ahhoz ő túl kiszámíthatatlan. Senki nem várta tőle, hogy elcsábítja Aulétészt. Hiszen gyerek volt még, az anyja pedig a halálos ágyán szenvedett. Ilyen leányzóval van dolgunk. Azonnal gondoskodna másik férjről, s persze nem olyan személyről, akit mi választanánk ki. Jobb, ha megvárjuk, amíg a hercegnő felnő, akkor eltávolítjuk a királynőt, Berenikét pedig Aulétész társuralkodójává tesszük. Aztán mehet Aulétész.

− Azt hiszem, igazad van − mondta a tábornok. – Igazad van, mint mindig. Biztosra kell mennünk. Tudom, hogy a katonák várják az ünnepséget. Hallottak róla, hogy bor patakzik majd az utcákon, mintha óriásdobokból varázsolnák elő.

− Ez nem pletyka, így is lesz.

− Azt hiszem, egy fattyú királynak mindent be kell vetnie a hatalma megszilárdításához. Az emberek etetése és itatása nagyon hatékony módszer.

− Örülök, hogy így látod, kedvesem. Az én ötletem volt. A király tanácsot kért tőlem, mit tegyen, hogy lecsillapítsa hepciáskodó alattvalóit. Azt mondtam neki, merítsen tapasztalatot a történelemből, hogyan cselekedtek legsikeresebb elődei. A Nagy Felvonulás mindig hatásos erődemonstráció. Lecsillapítja a csőcseléket. Legalábbis egy időre.

− Barátom, kezd az az érzésem támadni, hogy valójában minden ötlet tőled ered.

− Nem minden, kedvesem. Némely dolgok pusztán megtörténnek. És szeretek arra gondolni, hogy az istenek még mindig kézben tartják a sorsunkat.

− De ha hiányzik a határozott isteni terv, akkor úgy tűnik, készséggel vállalod az emberi sorsok tervezőjének a szerepét − mondta a tábornok.

− Az istenek szeszélyesek. Én pedáns vagyok. Bizonyos dolgok gondos előkészítést igényelnek.

Hűvös, citromillatú szellő csapta meg Kleopátra arcát, megtöltve tüdejét a négy szél istenének életerejével. Még nem volt túl meleg, az ég kristályos kéken ragyogott, olyan élesen, hogy minden élénkebbnek és élettelibbnek látszott, legalábbis a hercegnő így gondolta, miközben díszes harci szekerének kosarában egyensúlyozott, s nagyon kíváncsi volt, vajon hogy áll neki az ünnepi ruhája. Ő választotta ki Ízisz piros díszruháját, az istennőét, aki előtt újabban a római asszonyok kezdtek hódolni, méghozzá olyan odaadással, hogy férjeik már a római hitéletet féltették e buzgalom láttán. Kleopátrának tetszett a gondolat, hogy veszélyes lehet Rómára nézve; azt remélte, hogy Izisz földi képviselőjeként nem egy, hanem két ország imádatát fogadhatja.

Ott állt apja mellett a csődörök vontatta harci szekér arannyal, ékszerekkel és elefántcsonttal borított kosarában. Aulétész úgy alakíttatta át a harci szekerét, hogy a nagy váz mellett legyen egy kisebb is, ahonnan a kislány bele tud kapaszkodni a nagy keretbe. Megengedte Kleopátrának, hogy vele utazzék, megtanította a kislányt arra, hogyan kell talpon maradni egy-egy hirtelen rántásnál, hogyan lazítsa el a testét, és hogyan egyensúlyozza a durva zökkenőket. Kleopátra lélegzet-visszafojtva támaszkodott apjának, kényszerítette magát, hogy tágra nyitott szemmel nézzen szembe az arcába csapó széllel, nehogy a gyomra felforduljon és elárulja félelmét, miközben minden rázkódott körülötte, mintha egy dühödt isten földrengést parancsolt volna a világra. Úgy érezte, a rázkódástól rémisztő remegés emelkedik fel alteste felől, fölkúszik a gerincén, mint egy vipera, és végül szétrobban a fejében. − Ne görcsölj! − mondta az apja. − Csak azok esnek le, akik görcsölnek.

A lovak idegesen táncoltak egy helyben, egyik patájukról a másikra helyezve testsúlyukat, de Kleopátra már visszanyerte egyensúlyát, mert a harci szekér mozdulatlanul állt, miközben a legelőkelőbb alattvalók őt és apját figyelték. Aulétész teljes életnagyságban tornyosult népe előtt, bíborszínű, bő isteni öltözéke fodrozódott a reggeli fuvallatban. A Királyi Fodrászmester erre az alkalomra parókát készített számára, melyhez görög ifjak Dionüszosznak ajánlott áldozatként levágatták hosszú, szőke fürtjeikét. A szőke haj sehogy sem illett Aulétész dús, fekete szemöldökéhez. Fejét vadborostyán koszorú koronázta, kezében arannyal bevont thrüszoszt, az istenek által jogarként használt ánizskapor-vesszőt tartott színpadiasan. Sasorrát felszegte, hagyva, hogy a fürtök vállára hulljanak, mint egy rátarti ifjú szűznek, miközben egy művész a profilját vázolta ahhoz az éremhez, melyre saját isteni képmását óhajtotta ráveretni.

− Szobrot is faragtatok nekik magamról − mondta a lányának. − Mai formámban örökíttetem meg magam, örök időkre.

− Őfelsége, itt az idő felszállni az elefántra − jelentette egy szatír a királynak. Kleopátra akaratlanul is észrevette, hogy hegyes fülei elgörbültek, kissé nevetségessé téve viselőjüket. Ott termettek a szolgák, hogy lesegítsék a királyt a harci szekérről, de a közönség kedvéért Aulétész félrelökte őket királyi lábával, és termetéhez képest meglepő könnyedséggel, segítség nélkül ugrott le a kocsiról. Kitárta karját kislánya felé, aki ölelésébe szökellt.

− Elég volt ebből − mondta Kharmion, elhessegetve őt apjától. − Nem fogod megérni a következő születésnapodat, ha az ember hagyja, hogy azt csinálj, amit akarsz.

− Olyan vagy, mint egy ijedős macska − mondta Kleopátra, miközben kisimította díszruháját. − Nem szereted a fizikai erőpróbákat. Csak lelked van, de tested nincs.

− Olyan lélek vagyok, aki szeretné épségben megőrizni a testét.

Kleopátra, ha csak tehette, figyelmen kívül hagyta Kharmion óvatos jó tanácsait.

− Ma mindenható akarok lenni, mint az istenek, hogy egyszerre ott lehessek minden helyen. Óh, ez borzalmas, itt lenni a parádén, miközben én mindent látni akarok!

− Megkaptad mára a figyelmeztetéseket, hogy milyen veszélyek leselkedhetnek rád. Ne mozdulj el mellőlem! A legtöbbet úgyis innen láthatod − mondta Kharmion szigorúan.

− De nem látok, túl alacsony vagyok. − Miért nem olyan magas ő is, mint Bereniké, aki apja magasságát, de anyja arcát örökölte? Kleopátránál pont fordított volt a helyzet. Ez nem igazságos! − Sétáljunk egyet a Nagy Pavilonban, ha lesz rá időnk. Ott van az összes fontos ember.

− Nem. Az lenne a vége, hogy elvesznél a tömegben, és engem hibáztatnának, amikor a Felvonulás elkezdődne, a kerekeken vontatott dobogód meg ott volna üresen.

− Kérlek, Kharmion! Megígérem, hogy fogom a kezedet, és nagyon, nagyon jó leszek.

A Nagy Pavilon Aulétész legfontosabb alattvalóinak és előkelő idegen látogatóinak adott árnyékot egy mélybíbor vászonból kifeszített sátor alatt, melyet magas ión oszlopok tartottak a tömeg fölött. Pusztán attól, hogy e fényűző világ vette körül, Kleopátra máris fontosnak érezte magát. Arany− bronz− és márványszobrok − kelet és nyugat valamennyi nemzetének istenei, és a kislány által istenített Ptolemaiosz felmenői sorakoztak a sátor határvonalán, mintha a világmindenség összes nagysága szentesítette volna az eseményt. A hercegnő tanulmányozta az aggályosan felcicomázott vendégeket, akik mesterkélt pózokban társalogtak egymással. A nők nevetve hátravetették fejüket, csontszínű gyöngyeikkel vagy rikító vörös gránátköveikkel vagy olykor csupán pompásan púderezett nyakukkal hivalkodva. Fekete festékkel árnyékolt szemek rebbentek, mint ideges rovarszárnyak, remegő karmazsinvörös ajkak adtak nyomatékot a kiejtett szavaknak. Kleopátra elengedte Kharmion kezét, és hátravetette fejét, megpróbálva utánozni érzéki mozdulataikat, de belefájdult a nyaka.

− Húgom, pompásan festesz ebben a piros ruhában. Mondhatnám azt is, mennyeien − mondta egy száraz, fiatal hang. Kleopátra felkapta a fejét, s meglátta unokabátyját, a tizenkilenc éves Arkhimédészt, aki egy fekete lovon ült, melyet a Királyi Testvéri Szövetség bíbor− és aranyszínei díszítettek.

− Bátyám! Igaz ez, vagy loptad a lovat? – kérdezte a hercegnő, remélve, hogy a fiú nem látta az iménti kis játékát.

− Ma reggel hírvivő érkezett anyám házához, és arról tájékoztatott, hogy beiktattak a Királyi Testvéri Szövetség Rendjébe. Vérrokon lettem, húgom!

− Apám mindig is nagyon szeretett téged − mondta Kleopátra. Arkhimédész anyja Aulétész másodunokatestvére volt: apja viszont ismeretlen. Kleopátra olykor arról fantáziált, hogy talán a saját apja lehet Arkhimédész titokzatos apja is. Szerette jóképű unokabátyját, és teljes szívéből kívánta, bárcsak valóban a bátyja lenne, mert akkor összeházasodhatnának.

− Mondd el nekem, bátyus, mi van a Felvonulás élén, mert nem látok innen semmit − kérte a hercegnő.

− Pompa és tülekedés, kedvesem. A tábornokok karmazsinvörös és bíborköntösökbe öltözve, Szilénosz jelmezében. Fehér lábbeliket hordanak, melyekről minden hölgy azt mondja, hogy a nap végére igencsak mocskosak lesznek. És egy különösen szemrevaló katona vezeti őket, aki túlságosan is fiatal ahhoz, hogy tábornok legyen. A hölgyek kíváncsiak, vajon kinek köszönheti a kinevezését.

− Honnan tudsz te ilyen sokat arról, amit a hölgyek beszélnek, bátyus?

− Mert ahol a hölgyek vannak, ott a helye Arkhimédésznek is − válaszolta a fiú.

− Hagyjuk a hölgyeket! Mi van még a Felvonulás élén?

− Szatírok és bacchánsnők, lehetnek vagy hatszázan, mindegyikük egy-egy szent tárgyat visz magával. Nagyon látványos. A szatírok bíbor− és cinóbervörös festékkel vannak bekenve, iszapot, leveleket, mohát tettek a hajukra, melyet megnövesztettek az alkalomra. Minden városnegyedben éheznek a borbélyok, kedvesem.

Arkhimédész soha nem mulasztotta el, hogy gyönyörűséget szerezzen unokahúgának. − Mi van még? Mi van még?

− Kecskefülek és farkak díszelegnek a fejeken és hátul. A szamarak szamárnak öltöztek. Ezek a fickók nagyon komolyan veszik Dionüszosz-imádó szerepüket. Elég részegek mind, és már űzik a bacchánsnőket, akik szintén be vannak rúgva. Megjósolom, hogy délig bujálkodókkal lesznek tele az utcák.

− Óh, azokat mind látni akarom − mondta Kleopátra, nagyon pajkosnak érezve magát. − Akarom, akarom, akarom!

− A trón óhaja számomra parancs − mondta Arkhimédész. Hirtelen lehajolt és felkínálta Kleopátrának a karját, hogy felsegítse a lóra. A kislány körülnézett, hogy látja-e Kharmiont, de az éppen hátat fordított, és belemerült a pletykálkodásba az egyik fecsegő hölggyel. Oldalvást ülve elhelyezkedett a nyeregben, cseppet sem törődve azzal, hogy díszruhája összegyűrődik. Arkhimédész keresztülvágott csataménjével a sokadalmon.

− Bárcsak nagyobb szemem lenne, hogy egyszerre mindent láthassak− mondta Kleopátra. Minél jobban próbált mindent magába szívni, annál színesebbé vált a kép, annál jobban sokasodtak a látnivalók előtte, mögötte és körülötte. Arkhimédész figyelmét azonban három fedetlen keblű magas lány vonta el; a díszruhájukat szegélyező arany nyakláncok csupasz melleik között csüngtek. A három leányzó egy tizenkét oszlopos menet élén állt, melyet a győzelem lányos külsejű istennőjének, Nikének öltözött aranyszárnyú, izmos nők alkottak.

− Ismered azt a három nőt ott az első sorban? Az apám ágyasai − mondta Kleopátra, komiszul rámutatva a lányokra.

− Milyen jó is lehet királynak lenni − mondta Arkhimédész, miközben tekintete rászegeződött a középen álló vörös hajú lányra, aki ebben a pillanatban vetette hátra hajzuhatagát, utat engedve a lágy fuvallatnak, hogy nyakát simogassa, és megemelve bal mellét. Fürtjei úgy omlottak a vállára, ahogy a fa rázza le őszi leveleit.

− Óh, ezek nagyon vadul küzdöttek egymással a megtiszteltetésért, hogy melyikük vezesse a Nikéket. Apám végül megadta magát, és mindhármuknak engedélyezte a kiváltságot.

− Bölcs ember − sóhajtott az ifjú vérrokon.

− Milyen remekül szórakozott az apám, amíg kiválasztotta, milyen nyakláncot, milyen karperecet, milyen gyűrűt hordjanak a lányok − mondta Kleopátra, nagyon agyafúrtnak érezve magát, mint a felnőttek, akik a király butaságairól locsognak, ugyanazzal a hanghordozással és áskálódó tónussal beszélt, melyet a pletykálkodó udvarhölgyektől hallott.

− Elképesztően vonzóak − mondta Arkhimédész sóvárogva. − Látnom kellene őket szolgálat közben.

− Menjünk tovább − mondta Kleopátra bosszankodva, hogy az unokabátyja le nem veszi azt a gyönyörű barna szemét a vöröses hajú szirénről. Mivel a bátyus nem akart mozdulni, Kleopátra oldalba rúgta a lovat.

− Nem viselkedsz uralkodóhoz méltóan, húgom – csattant föl Arkhimédész, elügetve a nimfák mellett. − Jobb lenne, ha türtőztetnéd magad. A szentéletűek figyelnek minket.

A hercegnő kihúzta magát a lovon, és a lehető legdölyfösebb pillantásával nézett át a papokra és papnőkre, akik a mellettük haladó kocsin utaztak, fehér díszruhájuk, mint valami összetákolt vitorlavászon, lankadtan hullámzott merev testük körül. Dühödt bacchánsnők őrködtek körülöttük, táncoló farkú, sziszegő kígyókat lóbálva.

A tömeg elcsendesedett, amikor a bacchánsnők elhaladtak, de nem a félelemtől, hanem az őket követő látványosságtól − egy hatvanhat méter magas aranyfallosz lövellt az ég felé, háromméteres ragyogó csillaggal megkoronázva. A monstrum egy kocsin nyugodott, amelyet kétszáz férfi húzott, miközben a tömeg elképedve követte a lassú mozgást, a tekinteteket mintha zsinóron húzták volna a méltóságteljesen elhaladó rakéta után. Priaposznak, Dionüszosz és Aphrodité pajzán leszármazottjának öltözött fiúk szökdécseltek a monstrum nyomában, lábaik között földig érő gipszfalloszokat himbáltak, és vígan célozgattak velük a hajadonok felé.

− Eleget láttál? − kérdezte Arkhimédész. − Kharmion már valószínűleg riasztotta az őrséget. Első éjszakámat a királyi család tagjaként alighanem börtönben fogom tölteni.

− Ebben az esetben gondoskodom róla, hogy dupla adag zabkását kapjál az elzárásod idejére – ajánlotta fel Kleopátra, szemét felfelé fordítva, s a szeme sarkából bámulva rá, pontosan úgy, ahogy Aulétész udvarhölgyeitől látta, amikor el akartak érni valamit.

− Igazán nagylelkű vagy, Kleopátra − mondta Arkhimédész. A szokásosnál keményebben sarkantyúzta meg lovát, és nagyot nevetett, amikor unokahúgának beléje kellett kapaszkodnia, hogy le ne essen.

Meleagrosz, az eunuch kínos pontossággal ügyelt a Felvonulás minden részletének történelmi hűségére, de voltak kételyei afelől, hogy ebben a modernebb és felvilágosultabb korban nem hat-e kissé siralmasan ez a sok hivalkodás. Vajon erősödik-e a királyi család tekintélye a sok látványosságtól? Vagy éppen az ellenkezője következik be, hiszen az istenek gyakran űznek gúnyt a leggondosabban előkészített tervekből is. A nagy mű koreográfusa előtt úgy vonult el a menet, mint egy álom: mezítlábas etióp főnökök elefántagyarakat és ébenfa rönköket cipeltek magukkal; arab országokból való tevék ezrei sáfrányszínű és aranypaszományú nyeregtáskákkal; madárkalitkába zárt pávák, fácánok és más tündöklő afrikai madarak vonultak el a szeme előtt, mint valami színes éji látomás. Albínó leopárdok. Zsiráfok. Egy rinocérosz – vagy kettő volt? Meleagrosz úgy érezte magát, mint a hajósinas azon a nagy bárkán a zsidók szent könyvében; létezik olyan fenevad a földön, melyet ma ne látott volna?

Hogyan is tudná egy tizennégy éves hercegnő észrevétetni magát e forgatag közepette? És a tömegek: megfertőzve a szemfényvesztés és a bor mocsarától! Ez az ő hibája volt; ő ragaszkodott hozzá, hogy nyakra-főre szabadon folyjon a bor az utcákon. Amikor Aulétész visszahőkölt a város népének jóllakatására és leitatására fordítandó költségektől, Meleagrosz megkérdezte: talán nem helyénvaló, hogy az Új Dionüszosz a kedvenc italával ajándékozza meg híveit?

Meleagrosz most azt figyelte, ahogyan hatszáz rabszolga kuncsorog egy ormótlan borszállító dereglye körül. Az uszály egy oroszlánbőrből készült hengerben, melyet fémcövekekkel feszítettek ki, százötvenezer litert szállított az áldott nedűből. Micsoda mérnöki bravúr kellett ahhoz, hogy minden a helyén legyen. Aggodalma ellenére nem állhatta meg, hogy ne érezzen némi büszkeséget. Negyven férfi és nő taposta és ülepítette a szőlőt, melynek bíbor leve az utcára patakzott. Az persze illúzió volt, hogy az áradatot ők idézték elő, de látványnak nem volt rossz. Abban a pillanatban, ahogy az áradat megindult, a Nagy Pavilon méltóságteljes nézőközönsége ugyanolyan mohóvá és tülekedővé vált, mint bármely szomjas paraszt. A szenvedélyes borivók áttörték a rabszolgák sorfalát, hogy megtöltsék kúpos bőrkulacsaikat, melyek elég nagyok voltak ahhoz, hogy bőséges tartalékul szolgáljanak az eljövendő hosszú téli éjszakák átvészeléséhez.

− Gyerünk innen, gyerünk innen! − parancsolt rá egy szatír az iszákosok valamelyikére. Megragadta a grabancát, visszahajította a tömegbe, és éppen Meleagrosz mellett landolt. A jóember barátai hátrahúzták a fejét és hanyagul belelocsoltak egy palacknyi elixírt a szájába. Az eunuch érezte, ahogy a kilötykölődött ragadós folyadék eláztatja a szandálját és bekúszik a lábujjai közé. Mire Bereniké odaért ehhez a népséghez, azok már teljesen magukon kívül voltak.

Aulétész alattvalói kedélyes hangulatban leledztek, amikor a király feléjük közeledett díszes elefántján. A vadborostyánnal, gyümölcsökkel, koronákkal, dobokkal, komédiákban és tragédiákban használt maszkokkal feldíszített baldachin alatt a nap éppen jó szögben világította meg aranyöltözetét ahhoz, hogy az uralkodó úgy fessen, mint egy nagy, csillámló isten. Őfelsége oldalán az Első Vérrokonok Rendjének tagjai lovagoltak, köztük a legújabb tag, egy jóképű, hosszú hajú ifjú, akit Meleagrosz máris kiszemelt következő vacsoravendégének.

A következő látvány viszont undorral töltötte el az eunuchot. Thea Aphroditének öltözve emelkedett ki a tengerből, és nem volt ugyan meztelen, de áttetsző, zöld kelme fedte a testét, kicsiny kagylóhéjak támasztották alá melleit. Verebek és galambok, ezek a buja madarak verdestek az aranykalitkákban a királynő mindkét oldalán. Thea másodszülött fia, XIII. Ptolemaiosz képviselte a csecsemő Dionüszoszi. Meleagrosz megpróbálta meggyőzni Theát ruhaviselete helytelenségéről, türelmesen magyarázva, hogy Aphrodité és Dionüszosz egybekelésének produktuma a hóbortos Priaposz lett, és az emberek kinevetik a kisgyerekét, ha rájönnek erre az összefüggésre. Túl merev vagy, Meleagrosz, mondta a királynő. Nem mindenki ilyen tájékozott az istenekről.

Az mindenesetre jellemző − gondolta −, hogy a királynő éppen az Olümposz hegyének szajháját választotta megjelenítésre. Aztán szégyenkezve nyomban meg is rótta saját magát, amiért úgy vélekedett, mint bármelyik faragatlan tuskó, aki nem érti a régi vallásokat. A sors jelölte ki Aphroditét a szerelmi szolgálatra; ez volt az ő isteni végzete. Aphrodité, habár Zeusz állítólag kívánta őt, nem csábította el szabad szerelemben élő apját. Ugyanez nem mondható el Theáról.

Hirtelen fénysugár lövellt a tömegbe. Meleagrosz és akik körülötte álltak, keresték a forrását, de el kellett fordítani tekintetüket a vakító fénytől. Aztán megpillantották: Bereniké állt szoborként egy elefánt vontatta dobogón, pajzsát éppen olyan szögben tartotta, hogy a napot tükrözze. Teljes harci díszben Pállasz Athénét, a háború istennőjét jelenítette meg. Berenikével kishúga, Arszinoé hercegnő, Thea elsőszülöttje osztotta meg a dobogót és a dicsőséget, kecskebőrből készült ruhát viselt és a csecsemőkorú istennőt képviselte. A kerekeken vontatott dobogón szállították azokat a tárgyakat, amelyeket az istennő talált fel − fuvolákat, lószerszámokat, szövőszékeket, ökörjármokat, számjegyeket, diadalszekerek és hajók kicsinyített másait. Az egész építmény tetején felirat volt olvasható, az istennő mottójával: „Athéné soha nem fecsérli el a napot.” Harci díszbe öltözött hajadonok tucatjai vették körül a sugárzó Berenikét, olulut, győzelmi üdvözlést kiáltoztak a tömeg felé, majd könnyű pajzsokkal és lándzsákkal felfegyverzett kislányok csapata követte őket, mint egy kicsinyített Amazon-hadsereg, az ifjú harcosok kiáltásait visszhangozva.

A hercegnő pontosan úgy festett, mint maga az istennő − harcias, kimért és tekintélyt parancsoló volt. Rátartisága jól érvényesült az istennő jelmezében; a hosszú combok, az elegáns nyak, a vadállatias kecsesség Athéné harcias jellemével párosítva kimondhatatlan ragyogásban egyesült. Meleagrosz érezte, hogy gyanakvó tekintetek fordulnak felé, de nem törődött velük. Kiáltások harsogtak a fülébe, s ez örömmel töltötte el. A tömeg reagálása Bereniké megjelenésére jeladás volt az istenektől − a hercegnő rendeltetésének előjele. Imádkozva lehunyta szemét, Bereniké iránt érzett hűsége megerősítést nyert.

De győzelemérzete nem tartott soká. Kerekeken vontatott kis dobogón, mely Ízisznek, Egyiptom anyaistennőjének a kőhajóját formázta, a király kedvenc lánya álldogált; Izisz vörös díszruhája megkapó ellentétet alkotott hosszú, fekete hajával és kicsi gyermeki arcával. Húsz papnő kísérte, hosszú fekete, göndör fürtökből font, megszentelt parókát és vérvörös díszruhát viselt valamennyiük. A vörös tömeg látványa úgy vágott az eunuch arcába, mint egy ostorcsapás. Egyszerre mintha a lelke a belei mélységébe szállt volna alá, valósággal betegnek érezte magát.

Kleopátra a dobogó végében állt, vékony karocskáját az emberek felé nyújtotta, mintha mindenkit át akarna ölelni, hogy anyaistenként megvédelmezze őket. A tömeg meghatódott a komolyságától, megtapsolták, és a törzsi férfiak tiszteletük jeléül magasba emelték totemjeiket, amit − Meleagrosz figyelmét nem kerülhette el − Berenikének nem tettek meg. Látva, milyen érzelmeket váltott ki az emberekből, a kislány ezt gondolta magában: van érzékem az ilyen dolgokhoz.

Az eunuch ugyanezt vette észre. Fog ez még bajt okozni, gondolta. Nincs meg benne mostohaanyja szépsége, sem pedig nővére fejedelmi tartása. Kis termetű volt, szinte parányi, de ez nem látszott fontosnak. Szerencsére még nagyon fiatal volt. Szerencsére! Mert mostohaanyjával ellentétben, Kleopátra kifinomult intelligenciával rendelkezett, és ez valódi veszélyt jelentett.

A nap végén Meleagrosz a város hátsó utcáin a stadionhoz hajtatott, hogy megtekintse a bikák feláldozását. A bikákat a stadion közepén mészárolták le, majd nyárson megsütve gyümölcsökkel és kenyérrel, valamint a maradék borral felkínálták mindenkinek, aki kivárta, hogy rá kerüljön a sor.

A királyi hölgyek leszálltak a kerekeken vontatott emelvényekről, Aulétész pedig az elefántjáról, és az uralkodócsalád helyet foglalt a lelátóra átszállított trónusokon. Meleagrosz és néhány kiválasztott udvaronc a királyi baldachin alatt ült, az eunuch örült, hogy elmulasztotta a művészeti előadásokat, noha nagy szerelmese volt a színháznak. Valósággal viszolygott, amikor látta, hogy Aulétész elragadtatja magát ezeken az eseményeken. A király legalább ma, amikor istenként jelent meg a nép előtt, nem ragaszkodott hozzá, hogy versenyre keljen alattvalóival a nagydíjért. A fuvolás, aki elnyerte az első díjat, szintén ott ült az uralkodói családdal, arany delphoi trófeájával a háta mögött. Gyönyörű ifjú volt, vállára omló körömvirágszínű, göndör hajfürtökkel, s e szőke bujasággal meglepő kontrasztban állt sötétbarna szeme. Meleagrosz biztos volt benne, hogy a fiúcska ma éjjel a királlyal alszik, miután kénytelen lesz végighallgatni Aulétész fuvolajátékát. De az eunuch már tervbe vette, hogy felkutatja az ifjú szálláshelyét, s vendégül látja reggelire. Nem idevalósi, és semmi kétség, hogy kedveli majd a tengerre néző kilátást az eunuch balkonjáról.

Kleopátra Arkhimédész mellett ült, s nem tudta eldönteni, melyik az izgatóbb: a bikák felvonulása vagy unokabátyja forró, fiatal kezének érintése az alkarján. Levegőt sem mert venni, amikor a bikák – összesen ötszáz − bevonultak a színre. Talán fél óra is eltelhetett, de állni látszott az idő, míg az állatokat felvezették a stadionba. Három ember tartotta mindegyiket, ezenkívül egy-egy pap sarlóval a kezében kísérte az állatokat, valamint négy segítő hatalmas ezüsttálakkal, melyekbe a szentelt vért fogják csurgatni.

− Ez a legszentebb, legünnepélyesebb dolog, amit valaha is láttam − suttogta a kislány az unokabátyjának.

− Az áldozati bikának nem szabad kiloccsantani a vérét − magyarázta a fiú −, mert amikor az emberek a húsát eszik és a vérét isszák, akkor az isten testét veszik magukhoz.

A késő délutáni nap élénksárga fénysávot vetett a stadionra. Papnők kórusa lépett csendesen a színre, szembenézve a bikákkal. Tüstént belekezdtek az istenhez címzett könyörgésükbe: – Jöjj el hozzánk, Dionüszosz Urunk, alvilág istene, ki feltámasztotta anyját Hádészből. Jöjj el hozzánk, Zagreusz, Zeusz fia, isteni gyermek, ki elbánt a villámcsapással. Jöjj hozzánk, Ura a bornak, a termésnek, mindennek, ami kisarjad. Titánok tépték a húsodat; most feláldozunk, hogy újra felemelkedj. Az istennők a földre vetették magukat.

− Ne bántsuk a bikát, öljük meg a királyt! − Dühödt kórus hangja hasított a stadion áhítatos csöndjébe. – Ne bántsuk a bikát, öljük meg a királyt!

Egyre több hang csatlakozott a kórushoz, mely egyre hangosabban − és Kleopátra megesküdött volna rá: egyre közelebbről − harsogott. A kislány belekapaszkodott unokabátyja karjába, de az lerázta a kezét, és talpra ugrott, hogy testével adjon menedéket Kleopátrának, miközben a többi testőr a királyt, a királynőt és Berenikét védte pajzsával.

− Vessük a Róma-imádót a bikák elé! − kiáltotta valaki. Az indítványt újabb csoportok kezdték visszhangozni. − Bikák elé! Bikák elé!

A randalírozók tojásokkal kezdték dobálni a királyi családot. A tojások széttoccsantak a testőrök pajzsain, ragacsos tojássárgája csöpögött Kleopátra szandáljára. Tengerész-egyenruhás királyi katonák raja tűnt fel a lépcsősorok tetején, furkósbotszerű fegyverekkel felszerelkezve. Kleopátra látta, ahogy a katonák vonszolják kifelé az elpüfölt lázadókat a fedetlen lelátóról. A király lesimította bíbor díszruháját, megigazította szőke parókáját, megpróbálva visszanyerni önuralmát. De a tábornok, még mindig a szatír harci öltözetében, arról tájékoztatta a királyi családot, hogy testi épségük megóvása érdekében vissza kell térniük a palotába.

Kleopátra most már hagyta, hogy eltaszigálják Arkhimédész köntöse alól. Hátranézve ötszáz pengét látott az ég felé villanni, elkapva Ozirisz napisten forró ragyogását. De azt már nem láthatta, amikor az ő földhöz tapadt fivére, a bikaisten Dionüszosz elindult békésen a végzete felé.