HETEDIK FEJEZET

Aulétész uralkodásának huszadik évében, tavasszal, amikor Kleopátra betöltötte tizenegyedik életévét, magas, vékony férfi üldögélt egy római lakosztályban a Via Sacrán, és a világ térképét tanulmányozta. Pár hónappal korábban választották meg konzullá, a római szenátori ranghoz adható legmagasabb tisztségre. Ekkor már Pontifex Maximus volt, azaz az ország legelőkelőbb papi tisztségének viselője; kényelmes hivatala csak egy könnyű sétára volt az otthonától és a Fórumon betöltött új konzuli kötelezettségeitől. Hivatalát nem díszítette túl, mert az ilyenfajta külsőségek egyáltalán nem érdekelték. Mint ahogy az ételére vagy az italára se fordított túl nagy figyelmet. Agya puhaságára vagy pamlaga pompájára sem. Nem volt a kényelem embere. Barátai és ismerősei mindenféle burjánzó fétisekkel vették körül magukat, melyeket a hatalom velejáróinak gondoltak. Az efféle luxus hidegen hagyta. A hatalmat szerette, nem a tartozékait. Igen kényes volt viszont öltözékére és fürdőjére. Odavolt a tiszta bőrre simuló frissen vasalt, könnyű vásznakért. És elbűvölték a bíborszegélyű tógák, amelyek a papi méltósághoz jártak, és jól illettek karcsú alakjához.

Puritánságával lényegében minden hatalmon lévőt sértett, de végső soron ennek nem volt jelentősége. Különc volt, aki az árral szemben úszott. Nem érdekelte, mit gondolnak róla. Előző évben a rendkívül gazdag Marcus Crassusszal és a félelmetes hatalmú Gnaeus Pompeius tábornokkal tárgyalt egy hármas szövetség létrehozásáról. Habár valamivel fiatalabb volt mindkét új szövetségesénél, Caesarnak feltett szándéka volt, hogy felülkerekedik a másik két férfi viszonylagos fölényén, mire eljön a cselekvés órája. Ebben a pillanatban azonban ők voltak a meghatározók. Crassus − áldják meg őt az istenek ezért − a lovasságát mozgósította az érdekében. Pompeius a patríciusok körében népszerűsítette a személyét. A csőcselék meg amúgy is szerette őt.

Megállapodásukat a Koalícióként emlegették. Caesar a tömör, világos beszédet kedvelte − ő jellemezte így magát −, s jelenleg nem volt más koalíció, amely számíthatott volna velük szemben. Ijesztően egyszerűnek tűnt a megállapodást létrehozni. Pompeius nagyvonalúan elnézte Caesarnak, hogy viszonya van feleségével, Muciával, akit új Klütaimnésztrának nevezett, s akitől menten el is vált, míg Caesar kényelmesen elutazott Hispániába. Ettől kezdve egyetlen szó sem esett köztük az ügyről. Ez az, amit Caesar annyira csodált Pompeiusban; hihetetlenül büszke volt és hiú, de soha nem tartott haragot. Viszonzásként Caesar mi mást tehetett volna, ő maga utasította vissza Muciát, és feleségül vette a búskomor Calpurniát, Piso nevű gazdag támogatója lányát. Ezután pedig felajánlotta Pompeiusnak saját pajkos leányát, Juliát. Julia volt Caesar szeme fénye, szeretett első feleségétől, Corneliától született, aki korán meghalt, amikor még Julia csecsemő volt.

A harmincévnyi korkülönbség ellenére Julia odavolt a házasságért. − Óh, apám, a tábornok olyan jóképű. − Minden nő, legyen öreg vagy fiatal, ugyanezt gondolta Pompeiusról, aki egyszerűen lenyűgözte a hölgyeket. Régimódi volt, előkelő és szertartásos, alighanem mentorát, Sullát utánozva, míg Caesar, jóllehet alig pár évvel volt fiatalabb nála, az ifjabb generáció hetyke, gavalléros vonzerejével hódított. A nők szerették Caesart is, kedvelték könnyed, gördülékeny beszédstílusát, sudár alakját − szerették a magas férfiakat −, száraz bölcsességét, előkelő származását, és végül, de nem utolsósorban azt a módot, ahogy felkeltette bennük a szenvedélyes vágyat.

Sokféle okból rajongtak érte, noha aligha lehetett jóvágású férfinak nevezni. Így aztán Julia igen hálás volt a sorsának, és boldogan hagyta maga mögött addigi családi életét, különösen nővére társaságát. Az esküvőn Pompeius egyértelmű jelét adta annak, hogy minden erővel igyekszik meghódítani őt. És ez megfelelt Caesarnak, aki minden energiáját arra kívánta fordítani, hogy felülmúlja Pompeiust a Római Birodalom számára meghódított és hozzácsatolt területek nagyságában. Pompeius fáradtnak látszott; Ceasar azonban tele volt életerővel. Pompeius keletet uralta, de a nyugat − Gallia − Caesarra várt, és ő tudta ezt. Amire most szüksége volt: az alapozás.

Új embernek érezte magát. Nem homo novusnak, új felkapaszkodottnak, mint Cicero, hiszen Caesar családja egyidős volt magával Róma városával. Az új idők embere volt ő; régi család új sarja, patrícius, népi vonzalmakkal, az értelmiség tagja, akiben megvolt a tömeg iránti odaadás, új eszméi voltak, életképes eszmék, ellenfelei pedig azok közül kerültek ki, akik a régi módszerekhez ragaszkodtak. Elvileg nem volt kifogása a régi módszerek ellen, azon kívül, hogy alkalmazhatatlanoknak ítélte őket. Nem volt türelme azokhoz, akik nem osztoztak látomásaiban, közéjük tartozott Cato, Cicero vagy akár Pompeius.

Óh, persze, Pompeius a maga részéről csodálatosan játszotta a megújulást támogató férfiú szerepét, legalábbis amikor Caesar nyomást gyakorolt rá. Talán nem állt ott szirénmosolyával a népgyűlés előtt, és nem mondott igent a megdöbbent szenátorok előtt Caesar földtörvényére, mivel az földrészeket garantált az arra érdemes és hűséges katonáinak? Pompeius ott álldogált embereivel a Fórumon, hogy demonstrálja, milyen messzemenően kész támogatni Caesar törekvéseit. Aztán egy szép pillanatban az agyalágyult Bibulus, Caesar konzultársa kinyitotta a száját, hogy ócsárolni kezdje a törvényt, amikor egy kosár emberi ürüléket borítottak a fejére valakik, akik aztán gyorsan elmenekültek a helyszínről. Pompás színjáték volt.

Szegény, marha Bibulus visszament a házába, és hivatalának hátralévő napjaiban többé elő se merészkedett onnan.

Ezután azonban az emberek elkezdtek arról panaszkodni, hogy Caesar túl messzire ment, és konzuli hivatalának évét „Julius és Caesar konzulátusának” kezdték emlegetni. És Bibulus bosszantó kis viccet faragott, mely azóta széles körben elterjedt a városban, hogy Pompeius a király és Caesar a királynő. Nem számít. Caesar megelégedett a királynői szereppel, mindaddig, amíg a király nem tartott igényt a trónra. Meg aztán a nők tökéletesen tudták kormányozni mind a nemzeteket, mind pedig a férfiakat, emlékeztette becsmérlőit. Semiramis egykor egész Szíriát kormányozta, az amazonok pedig Ázsia nagy részét rettegésben tartották. Nevezzék csak őt asszonynak az ellenségei!

Caesar jó ideje a térképet bámulta. Elegáns ujjait végighúzta Júdea királyságán, ahol Pompeius éppen most tette bábfigurává a zsidó királyt, és elérte Egyiptom határát. Itt elidőzött, mutatóujjával végigsimítva az országot déltől északig úgy, ahogy hallomásai szerint a Nílus folyó haladt. Úgy simogatta, mint egy dédelgetett háziállatot, mint egy macskát talán. Mint egy szent állatot. Egy kis kedvencet, melyet saját magának szemelt ki. Igaz, hogy Pompeius zsebében tartja az őrült, öreg királyt. Igaz az is, hogy Crassus megpróbálta az országot Rómához csatolni évekkel ezelőtt, de Cicero és Catullus, az idősebb államférfi, cserbenhagyták. Ám ezúttal Caesar maga veszi kézbe az ügyet.

Cicero. Biztos, hogy befogná a szónoki száját, ha Caesar begyűjtené Egyiptomból, amire szüksége van. Biztos, hogy nem foglalna állást az ellen, hogy a pénz egyszerűen csak beömöljön a kincstárba. Mire kinyomozná az eredetét, addigra már túl késő lenne, és addigra Caesar, valamint egyiptomi pénzen vásárolt és lefizetett emberei már messze lennének. És addigra meghódítaná Galliát − efelől soha nem voltak kétségei −, és a közhatalom olyan erősen az ő oldalán állna, hogy akkor már nem számítana, amit Cicero beszél.

Cato megint más eset. Amikor Caesar elvette Calpurniát, Juliát pedig Pompeiusnak adta, Cato azzal vádolta meg őket, hogy lókupecekként adják-veszik a lányaikat. Bemocskolta a gyermekét. Megsértette a Vénusz Házát. Semmibe vette a nemes Piso családot. És ezután kijelentette, hogy a szenátus királyt telepített a kastélyba, egyszerűen azért, mert Caesar szabad utat kapott. Valahányszor Caesarnak támadt egy ötlete, Cato szembehelyezkedett, és azt kiabálta, hogy Caesar figyelmen kívül hagyja az alkotmányt, gyengíti a köztársaságot, és megnyirbálja a szenátus hatalmát. Indokolatlan álszenteskedésével régóta kiselejtezett erkölcsök szellemiségét hordozta, keresve, kutatva, felidézve a régmúlt időket. Jelképe volt az elavult módszereknek, a köztársaság kezdeti korszakának, azoknak az időknek, amelyekhez valójában senki sem akart már visszatérni, legfeljebb szép emlékeket őrizni róluk.

Pompeius és Crassus egyetértettek abban, hogy meg kell szabadulni Catótól, és ennek a részleteit Caesarra bízták. Senkinek nem fog hiányozni ennek az öntömjénező alaknak a melldöngetése.

− Publius Clodius Pulcher szeretne találkozni önnel, uram − jelentette Caesar ajtónállója. Gyorsan félre is húzódott, hogy ne állja útját a vendégnek.

− Nagyon elfoglalt vagy, kedvesem? − Clodius kissé alacsonyabb volt, kissé tömzsibb, kissé fiatalabb, és egy kicsivel előkelőbb patríciuscsaládból származott, mint Caesar. Intelligencia dolgában egyformán álltak, habár Clodiusban volt valami állandó nyugtalanság, amely arra serkentette, hogy mindig magára vonja a figyelmet. Nem elégítette ki a születési előjogokon alapuló nyugodt, méltóságteljes hatalomgyakorlás, áhítozott a csőcselék imádatára, és nem riadt vissza a legközönségesebb eszközöktől sem, hogy megszerezze azt. Caesar úgy látta, hogy ellenségeivel szemben szükségtelenül alkalmaz erőszakot − olyan erőszakot, ami a másikat arra indítja, hogy a háborús konfliktustól se riadjon vissza. Volt egy orgyilkos bandája − másként aligha lehetett volna nevezni ezeket a gazfickókat −, akik megkínoztak és megaláztak bárkit, aki nem tetszett Clodiusnak. A férfinak volt persze egy szelíd arca is; olykor ijesztően szelíd. Azt beszélték, hogy Clodiába, a húgába szerelmes. Ő volt a város legszebb lakója, aki Catullus költeményeinek hírhedett és csapodár Lesbiájaként vált ismertté. A pletykák szerint Clodiusnak szerelmi viszonya volt a húgával, és ezt soha nem heverte ki.

− Soha nem lehetek olyan elfoglalt, hogy ne szakítsak időt legkiválóbb barátomra. − Váratlan betoppanás. Caesar rájött, hogy éppen szüksége volt rá, hogy valaki felkeresse. Azon tűnődött, vajon ez annak köszönhető-e, hogy anyai ágon Vénusz istennőtől származik? Hosszú kezének intésével kiküldte a titkárát.

− Éppen barátunkra, Catóra gondoltam.

− Én is Catóra gondoltam, de rosszat gondoltam róla. Úgy értem, ha rágondolok, rögtön rosszul vagyok. − Clodius tátott szájjal nevetett a saját viccén, feltárva szokatlanul tompa fogait, miközben megrázta divatjamúltan bozontos fürtjeit. Kicsi, kerek arca volt, és apró, átható, kék szeme, amely mindaddig ártatlannak tűnt, amíg a nevetése nem adott hangot a benne lakozó elvetemült léleknek. Caesar gyakran elképzelte korábbi feleségét és Clodiust az ágyban. A kéjsóvár Pompeia és az őrült férfi, aki az istennőt ünnepelve női ruhába öltözött, hogy birtokolhassa. Valószínűleg mindketten valamiféle varázsszernek a hatása alatt voltak, ami hozzásegítette őket, hogy elveszítsék a fejüket. Nagyon szórakoztató lehetett. Pompeiushoz hasonlóan Caesar sem tartott haragot korábbi felesége korábbi szeretőjével szemben.

Pompeia csodaszép volt, ezenkívül Caesar felesége, és Clodius, mint minden férfi, örömét lelte benne, ha a feleség testének birtoklásával a férjet egy időre megfoszthatta hatalmától. Nem számít.

− Azt hiszem, Cato már Cicerót is kezdi bosszantani − mondta Caesar.

− A gondolkodása miatt?

− Cicero azt mondta nekem, fárasztja, hogy Cato úgy tesz, mintha Platón Köztársaságában élne, és nem a való világban.

− Akkor tehát nem ellenezné, és nem tenne keresztbe, ha megszabadulnánk Catótól?

− Azt hiszem, nem. Van további elképzelésed a dologról, testvér? − kérdezte Caesar.

Nagyra értékelte Clodius tehetségét a csűrés-csavarásra, mely párosult a törvény és a jó ízlés határainak feszegetésével, nem beszélve a gonoszságban lelt lelki gyönyörűségéről. Clodius volt az, aki megszervezte, hogy ürüléket döntsenek Bibulus fejére. De Bibulus tökkelütött volt és könnyen megalázható. Cato viszont, bármennyire bosszantotta is az embereket, tekintélynek örvendett.

− Törtem rajta a fejem − vetette hátra fürtjeit, mint egy bakfis lány. Clodius az a fajta férfi volt, aki nőiesen tudott cselekedni, ezért is volt annyira veszélyes. Ez is egyike volt a két ember közös vonásainak. – Nem tudom kiverni a fejemből a ciprusi királyt.

− Azt hittem, hogy Catón törjük a fejünket. − Clodius úgy szőtte az összeesküvéseit, mint pók a hálóját; körkörös irányba, sohasem egyenesen, soha nem direkt módon.

− Megvetem a ciprusi királyt. Tudtad ezt?

− Testvérem, húsz éve már annak − mondta Caesar. Clodius minden alkalommal elmesélte a történetet, amikor részeg volt. Ciprusi kalózok túszul ejtették Clodiust, és váltságdíjat követeltek érte a ciprusi királytól. A király nem volt hajlandó fizetni, és Clodius úgy meg volt alázva, hogy végül a kalózok sajnálták meg őt.

− Ugyanazt kellett volna tenned, amit én tettem hasonló helyzetben − mondta Caesar. Fiatalemberként, amikor még Bithynia királyánál teljesített szolgálatot, őt is elrabolták a kalózok. − Megígértem nekik, hogy halállal lakolnak a tettükért, és meg is tartottam a szavamat. − Fogságának harmincnyolc napja alatt remekül szórakozott a kalózokkal: megkövetelte, hogy csendben legyenek, amikor hosszú órákon át aludt, vagy verseket írt róluk, és ünnepélyes fogadalmakat tett, hogy keresztre feszítteti őket abban a szent pillanatban, amikor kiszabadul.

− Jó, de te Bithynia királyának ágyasa voltál. Tudtad, hogy a király fizetni fog − mondta Clodius. − Én nem feküdtem le a vén ciprusi Ptolemaiosszal.

A király fizetett, és Caesar beváltotta az ígéretét. Annyira vidám és derűlátó túsz volt, hogy a kalózok teljesen elképedtek a bosszúján. Megdöbbenve haltak meg, arcukat a borzadállyal vegyes hitetlenkedés torzította el, végső erejükig tiltakoztak ellene, hogy felkötözzék őket a keresztfára, és képtelenek voltak elhinni, hogy mindez Caesar utasítására történhetett, hiszen olyan jó barátok voltak.

Ám itt volt Clodius, aki még mindig a bosszún törte a fejét. Caesar rájött, hogy helyes az a politikája, miszerint soha nem keveri össze a halogatást és a bosszút. Éveken át eszébe se jutottak a kalózok. − Szegény Clodius. Nem szabadna magadban hordoznod a haragot. Attól mindig megsavanyodik az ember.

− Tengerjáró barátaimtól megszereztem egy olyan dokumentumot, melyben beismerik, hogy a király partnerük volt a köztársaság elleni kalózkodásokban. Ez mind dokumentálható − lefoglalt hajórakományok, megtagadott szolgálatok. Csodálatos anyag, és milyen remekül alátámasztva!

− Gratulálok!

− Már megszellőztettem a dolgot. Elég sokan gondolják úgy − és köztük van a mi Catónk is −, hogy ez nem csak a büntetést alapozza meg, de Ciprus elfoglalását is. Nyilvánvaló, hogy a királyban nem bízhatunk meg, ezért ellenőrzés alatt kell tartanunk. És ne feledkezzünk meg természetesen Ciprus számottevő kincstáráról sem.

− Ciprus egyiptomi terület. Ciprus királya az egyiptomi király testvére vagy féltestvére − felelte Caesar.

− Na és?

− Szóval megszerezted a támogatást Ciprus elfoglalásához. És mi hasznunk lesz ebből?

− Ciprus királya gazdag, gazdag és gazdag. És csodálatos vagyontárgyai vannak: drágakövek, ékszerek, pompás ezüst− és aranytálak, mesés műremekek. El fogjuk venni ezeket és kiállítjuk a Fórumon. Az emberek imádni fogják.

− És Marcus Cato? Vele mi van?

− Kérdezlek téged, ki lehetne alkalmasabb személy Ciprus kormányzói posztjára Catónál? Már beültettem a bogarat a fülébe, hogy ő az egyetlen szenátor, aki kellően becsületes ahhoz, hogy leltárba vegye a király kincstárát, anélkül hogy a saját vagyonát gyarapítaná.

− Értem. − Caesar elámult. El kellett ismernie, Clodius a maga módján zseni.

− Ki lenne alkalmasabb arra, hogy megregulázza a vén hedonista királyt, mint ez az álszent Cato? Óh, mit nem adnék, hogy lássam, amint az unalmas köztársasági morálról papol, megfenyítve a királyt a pazarlásáért. Ahogy ott ugrál majd a király és az étele, a király és a bora, a király és a szeretői között. A király magánkívül lesz Catótól, de nem tehet majd ellene semmit. Mi pedig megszerezzük a király összes pénzét. És Cato sokmérföldes távolságra lesz tőlünk, ottragad legalább egy évig a magányos szigeten, a konzuli megbízatásod végéig, egészen addig, amíg elfoglalod posztodat az Alpokon inneni Galliában.

− Ez elég jól hangzik. Eléggé.

− Reggeli székelésem közben jöttek a gondolatok. A holnapi reggelemet Cicerónak áldozom.

Cicero jóval kényesebb ügy volt. − Tudom, hogy őrültségnek fogod találni, de érzek valami különös gyöngédséget az öreg iránt. Nem akarom egyelőre, hogy bármi is történjék vele.

− Mi történhetne, testvérem? − kuncogott Clodius. Olyan szorosan ölelte át Caesart, hogy az kis híján rosszul lett, majd a szemébe nézett, kacsintott, és sarkon fordult. Magára kapta köntösét, és eltávozott a teremből.

Újra megjelentek a titkárok, és Caesar azzal a levélköteggel kezdett el foglalkozni, amelyet Pompeius hagyott rá elintézésre. − Senki nem tud ellenállni a leveleidnek − hízelgett Pompeius. − Még Cicero sem. – Caesar meggyőző levelei hasznos ügyintézési eszközök voltak, jelentősen csökkentették a szükségtelen megbeszélések és utazások számát.

− Olvasd újra az egyiptomi király levelét Pompeiusnak! − mondta Caesar az írnokának.