TIZENNYOLCADIK FEJEZET

 

 

Kleopátra egyedül sétált le a nagy előcsarnokba a Királyi Fogadószoba felé; az apját kereste. Habár Aulétész nem nagyon szerette már, ha adminisztratív kormányzati ügyekkel zaklatták, Kleopátra gyakran konzultált vele, amikor nem kapott megnyugtató tanácsokat új miniszterelnökétől, Hephaesztiontól, vagy amikor bizonytalan volt a saját ítéletében. Legutóbb azonban, amikor az egyik új templomhoz szükséges pénz miatt kereste az apját, a király olyan hevesen kapta fel mindkét kezét, hogy Kleopátra visszariadt.

− Beteg ember vagyok − ordította Aulétész. − Lépem forró, a beleim renyhék, a májam jéggé dermedt, a mellkasom éjjel-nappal ég, mint egy római kemence. Aulétész valóban rossz színben volt. Az elmúlt négy év alatt, mióta a száműzetésből hazatért, kétszer annyit evett és ivott, mint annak előtte. Kövérebb volt, mint valaha, azonnal zihálni kezdett, ha mozgott, ha ült, ha evett, de még akkor is, amikor beszélt. − Olyanná válok, mint a Pókhasú, nem igaz? Kövér, mint az a nagy afrikai fenevad, amelyik a vízben születik.

− Víziló − felelte a lánya aggályos pontossággal. Aulétész kétségbe ejtette ezzel a hozzáállással, nem azért, mintha attól félt volna, hogy apja mit tesz vele, hanem hogy mit tesz a királysággal. Aulétész minden nyögéssel közelebb került a cselekvésképtelenséghez. Kleopátra olykor azon tépelődött, vajon várja-e ezt a napot, vagy rettegjen tőle.

Tizenhét éves volt, kis termetű és még mindig karcsú, mint egy istállófiú. Alacsony termetét ügyesen kompenzálta pengeéles testtartásával, érettségének hiányát pedig gondosan alkalmazott szépítőszerek-kel. Ahelyett, hogy lovára pattant volna, reggelenként először is gyorsan megfürdött, hogy legyen ideje felölteni új divat szerint készült, gazdagon redőzött fehér vászonruháit, amelyekben alakja nyúlánkabbnak, csinosabbnak látszott. Hosszú, hullámos haja, napsugarakkal csíkozva, nyüzsgő méhkasként kavargott a nyakszirtjénél. Csinos kis elefántcsont fésűvel, melyet afrikai bányákból hozatott gyémántok díszítettek, rögzítették a fürtöket. Az arcára Kharmion fahéjból és gyömbérből kevert púdert rakott, mely elég barna volt ahhoz, hogy jól álljon az arcbőréhez, mivel Kleopátra nem akarta, hogy olyan vörös legyen a képe, mint a kifestett Rabiriusnak vagy némelyik udvari prostituáltnak. Kharmion kipirosította az ajkát, sötétre festette a szemhéját és a szempilláit. A finom fekete festéket biztos kézzel vitte fel Kleopátra türelmetlenül rebbenő pilláira. Mindeközben egy szolgálólány mandulaolajat dörzsölt a hercegnő kezére, alkarjára, lábára, melyet nyers zergebőrrel masszírozott be.

Kamaszos vonásainak eltüntetése után Kleopátra megkezdte hosszú napját.

Ezen a reggelen a félelem volt az egyetlen társasága. Minden alkalommal, amikor felhozta a római adósság ügyét, Aulétész úgy viselkedett, mint egy rakoncátlan rabszolgagyerek, aki nem akarja elvégezni az unalmas háztartási teendőit. − Kivégeztem az ellenségeimet, és most a barátaim gyötörnek − panaszkodott a király. − Nem tudok több pénzt költeni a rómaiak kiengesztelésére. Gúnyt űznek belőlem, ugyanúgy, ahogy a Pókhasút kinevették annak idején. − És ezzel kitotyogott a teremből, maga mögött hagyva a királyság gondjait, és ott hagyva lányát azzal a vággyal, bárcsak ő is ilyen könnyedén megszabadulhatna kötelességétől.

Átgondolva magában a beszédet, melyet a királyhoz fog intézni, Kleopátra jelzett az őrnek, hogy nyissa ki a dupla mahagóniajtót, majd lendületesen besietett. Aulétész a trón fölé függesztett nagy sas alatt ült − palástja szélesre tárva, egy meztelen fiatalember feküdt kinyújtózva az ölében, mint egy csecsemő. Aulétész a kezében fogta a fiú merev péniszét, miközben a fiú hátravetette fejét, szája nyitva volt, és apró lihegő hangok hagyták el ajkait. Aulétész őrjöngve nyomta hátra a fejét a trónnak, miközben alfelével a fiú fenekét döfködte. Kleopátra tátott szájjal állt. Úgy látszott, hogy nem vették észre. Egy tizenegyévesforma egyiptomi kancsós fiú kuporgott a padlón, a borosasztal mellett. Kleopátrára pillantott, majd arcát az asztalterítő mögé rejtette. Valószínűleg attól fél, hogy ő lesz a következő, gondolta Kleopátra. Sarkon fordult és kiment, az eksztatikus hangok szerenádja mellett.

Legalább a végrendeletét megírta, gondolta Kleopátra, s felgyorsította lépteit a miniszterelnök irodája felé haladva. Hat hónappal korábban az aggályoskodó Hephaesztion sürgette Aulétészt, hogy nevezze meg Kleopátrát és a hercegnő öccsét utódaiként. Ptolemaiosz, az Idősebb még mindig gyermek volt, ám elvileg ő volt Kleopátra jövendőbeli férje. Aulétész kibocsátott egy proklamációt, hogy Philadelphoszoknak, azaz Testvérszeretőknek nevezzék őket.

Kleopátra elfojtott egy mosolyt, amikor meghallotta az elnevezést. Alig ismerte az öccsét. A szokás mindazonáltal szokás, és Aulétész a hagyományok szerint intézte az utódlást. Ezt követően a király meghívta Kleopátrát, hogy a társaságában látogasson el a kis palotába, ahol a többi gyereke élt, hogy ott jelentse be a végakaratát. A testvéreknek saját személyzetük volt, mely évente többször is elkísérte őket a hivatalos ceremóniákra, de Kleopátrának és apjának valódi kapcsolata nem volt az ifjú leszármazottakkal. Kleopátra gyanította, hogy a király a Theával való élete rossz emlékű maradványainak tekinti őket, és valószínűleg attól tart, hogy az árulás olyan jellemvonás, mely a vérrel együtt öröklődik. Miért kellett volna bíznia bennük, amikor az egész családtörténet magában hordozza ennek a lehetőségét?

A tizennégy éves Arszinoé Thea és Bereniké közös kreatúrája volt. Bereniké nevelte a gyereket, megfertőzve kiskorát a harcos királynők legendájával. Arszinoé nagyon hasonlított Berenikére − izmos volt és agresszív −, habár alacsonyabb, és talán még kevésbé járt a földön. És kerekded volt, mint Thea. Kleopátra jeges rémületet érzett az emlékektől, amikor meglátta, hogy Arszinoé beleül apja ölébe, és csábítóan simogatni kezdi az arcát. Ptolemaiosz, az Idősebb tízéves volt, és már megmutatkozott rajta a hízási hajlam, mely a család férfivonalának szerencsétlen öröksége volt. Nevelője, a kifestett és ékszerekkel felcicomázott eunuch, Potheinosz aggályosan viselte gondját, nem győzte dicséretekkel elhalmozni, elég volt ehhez annyi, hogy a gyerek idézzen egy unalomig ismert Homérosz-verssort. Az eunuch Arszinoét is ugyanilyen dicséretekre buzdította. Hephaesztion figyelmeztette Potheinosz viselkedésére Kleopátrát, őrültnek és nagyravágyónak nevezve az eunuchot.

− Nincs rosszabb annál, mint amikor a cselekvés a tudatlanságot követi − mondta Hephaesztion −, és attól tartok, Potheinosz viselkedése erre a mintára épül. Ptolemaiosz, a Fiatalabb nyolcéves volt, de már tudatosult benne, hogy egy napon trónra léphet, és erősen kötődött a másik kettőhöz, akik azt mondták neki, hogy meg fogják hódítani Szíriát, és ő fogja kormányozni az országot, miközben ők Egyiptomot uralják. Már a gyerekszobában díszes ruhákat viselt, és kötelezte a dajkáját, hogy XIV. Ptolemaiosznak, a Szeleukidák királyának nevezze őt. Ebbe az álomvilágba belemerülve a gyerekek semmit sem tudtak a kormány funkciójáról. Kleopátra észrevette, hogy Arszinoé megengedte, hogy a nevelő és a két fiútestvér zsémbeskedve nézzenek idősebb nővérükre, Kleopátra tudomására hozva, hogy buzgó szolgálatkészségük merő színjáték csupán. A két fiú örökké teher lesz, gondolta Kleopátra, Arszinoé pedig komoly gond. Egy újabb Bereniké − tüzes és nagyravágyó, de tudatlan a világ valós dolgait illetően. Kleopátra mozdulatlanul ült a karosszékében, mérlegelve a karaktereknek ezt a bizarr együttesét − apja és kövérkés fiai, méretarányos másolatokban; a húga, a hallgatólagos beleegyezések mestere, aki apja előtt a csábító szerepében tetszelgett, öccsei előtt a féltőén gondos dajkát játszotta, az eunuchnak pedig idő előtt játékszerként kínálta fel magát. Olyan volt ez, mintha a Ptolemaioszokkal szembeni minden szigorú megítélés egy élő tablóképen jelent volna meg. Kleopátra szédülni kezdett, és rövidre fogta a látogatást, fejfájásra panaszkodva.

Aulétész megpróbálta Rómában a Vesta-szüzeknél letétbe helyezni a végakaratát, de a város utcáin uralkodó terror megakadályozta ebben. Leveleket és ajándékokat küldött Pompeiusnak, kérve, hogy biztosítsa Róma támogatását Kleopátrának és Idősebb Ptolemaiosznak a saját halála esetére. − Emlékszel a kislányra, aki olyan ügyesen megülte a lovadat? Nővé cseperedett, és mellettem uralkodik. Járatos a politikában, felbecsülhetetlenül értékes diplomata, tekintve, hogy sok nyelven beszél és olvas. − Tucatnyi ilyen levelet küldött, mindannyiszor arany vagy különleges ékszer kíséretében Pompeius új feleségének, Corneliának, aki Kleopátra feltételezése szerint Juliához hasonlóan nem volt más, mint egy újabb játékszer. Amikor felfedezte az igazságot, hogy Cornelia képzett és művelt asszony, azt javasolta Aulétésznek, valami nagyvonalú ajándékot küldjön neki az Alexandriai Könyvtárból. Erre már válaszolt Pompeius, kétségtelenül Cornelia ösztönzésére. Az Aulétésznek írt levélben garantálta, hogy felelősséget vállal a végrendeletben foglaltak végrehajtásáért arra „a szörnyű esetre, ha az istenek elvennék tőlünk Felségedet”. Aulétész lefordíttatta a levelet görögre és népies egyiptomira, és megparancsolta, hogy tegyék közhírré szerte az országban.

Ahogy Aulétész megkapta Pompeiustól a biztosítékot, azonnal lerázott magáról minden kötelezettséget. Életkorának és fizikai állapotának pusztító következményei elől a borba és a fiatal szeretők kínálta élvezetekbe próbált menekülni, a hivalkodókat ékszerekkel, az entellektüeleket a Könyvtár ritka kézirataival, a nagyravágyókat a jövőbeni hatalom ígéretével csábította el. Végül is, gondolta Kleopátra, ugyanannak a romlottságnak adta meg magát, melyhez a felmenői mutattak példát. Ez volt a család férfi tagjainak végzete, hogy idősebb korukra teljes dekadenciában fetrengjenek, miközben a királyságot asszonyok és eunuchok irányítására hagyják? Így van ez; most rá hárult a feladat.

Határozott léptekkel beviharzott a miniszterelnök irodájába, intett neki, hogy maradjon ülve, amikor az felemelkedett, hogy elébe siessen, és hanyagul ledobta magát a heverőre. − Apám megint elcsábított egy fiút a tornateremből. Nem hinném, hogy alkalmas lenne az idő, hogy zavarjuk a gondjainkkal.

Hephaesztion mosolygott. Csinos, negyvenéves eunuch volt, aki konzervatív módon öltözködött, és nyugodt léptekkel járt, mint egy pap. Sok hónapnak kellett eltelnie, amíg Kleopátra megbízott benne. Sokáig nyugtalanítónak találta, ahogy az eunuch csendesen figyelte. De miután a hazatérést követő két nehéz éven át figyelemmel kísérte Kleopátra ténykedését, az eunuch egy napon odajött hozzá, és így szólt: − Bizonyára észrevette, hogy egyetlen tanácsadó se ad már a király véleményére. Ha kívánja, ezentúl minden államüggyel egyenesen önhöz fordulok. − Kleopátra megdöbbent ettől a nyíltságtól, és csak bámult rá. − Észrevette, hogy ön irányítja a királyságot? − tette hozzá, és őszinte, barna szeme dacolt Kleopátra egyet nem értésével.

− Igen, észrevettem − válaszolt. − Nem tudtam, hogy ön is észrevette.

− Nagyon is − mondta az eunuch, szemlátomást elégedetten a válasszal.

− De mi legyen apámmal? Hagyjuk őt figyelmen kívül, és kezeljük egyszerűen szenilis vénemberként?

− Nem − felelte az eunuch tapintatosan. − Megadunk neki minden tiszteletet, ami a korával és a hivatalával megilleti. Ön mindig hűséggel tartozik apjának, és azzal, hogy méltósággal és melegséggel kezeli őt. ugyanakkor, Kleopátra hercegnő, amikor ön államügyekben hoz döntéseket, célszerű hideg fejjel átgondolni a dolgokat.

Az eunuch most elmosolyodott, hallva Kleopátra beszámolóját a király kicsapongásáról. − Legalább őt nem zavarják azok a gondok, amelyek minket aggasztanak. Eléggé irigylem. Nyilvánvaló, hogy nem megkeseredett ember.

− Majd ha megöregszik, maga is fetrenghet a romlottságban, de jelenleg szükségem van az eszére − válaszolta Kleopátra. A hercegnő méltányolta az eunuch humorát, de most túl elfoglalt volt ahhoz, hogy reagáljon rá. − Nézzünk szembe a tényekkel: az apám kimerült ember. Elhasználódott abban, hogy megpróbált a trónon maradni, és megpróbálta kielégíteni a különböző érdekcsoportokat. Most már nem vágyik másra, csak némi élvezetre aggkori gyengeségében. Habár szerinte az orvosai mást mondanak, én tudom, hogy nincs jól. Meg vannak számlálva a napjai.

− Egyetértek a becslésével − mondta Hephaesztion. − De ez nem változtat a helyzeten.

− Olvassa újra! − mondta Kleopátra.

Az eunuch előhúzott egy kis tekercset az íróasztalából. Kinyitotta.

 

Kedves Ptolemaiosz Királyom, remélem, hogy nem feledkeztél meg sem öreg barátodról és jótevődről, sem pedig a kimagasló adósságról, mellyel tartozol nekem. Felvetettem a dolgot társamnak, Julius Caesarnak. Ahogy bizonyára értesültél róla, Caesar befejezte kormányzását Galliában, és fényes győzelmét ünnepelve hamarosan visszatér Rómába. Küldtem neki egy feljegyzést a fentebb említett ügyről. Áttekinti a dolgot, és hamarosan döntést fog hozni, milyen lépések szükségesek a ki nem fizetett adósságok behajtásához. Bízom benne, hogy haladéktalanul törleszted tartozásod jelentős részét. Megsegítésedet célzó erőfeszítéseim nagyon sokba kerültek nekem. Várom kiutat mutató válaszodat.

C. Rabirius

 

− Tömör és lényegre törő − mondta Hephaesztion. − Fizess, vagy Róma legrettegettebb emberével találod magad szemben.

− De hogy jön ide Caesar? Miért hajtaná be ő az adósságot Rabiriusnak?

− Miért? Jutalékért. Királyi Felség, Caesar veszedelmes ember; egy renegát. Az emberei be vannak gerjedve a legutóbbi győzelmeitől, és legyőzhetetlennek tartják. Pompeius, az ön apjának embere, ugyancsak hatalmas hadsereggel rendelkezik, melyet bármelyik pillanatban mozgósíthat. Azt hiszem, a két fél hamarosan össze fog csapni, és az egyikük királyként kerül ki a küzdelemből.

− És ha így történik? − kérdezte Kleopátra.

− Hadd tegyem föl a kérdést így: ki fog segíteni nekünk, ha Caesar legyőzi Pompeiust? Semmit nem tettünk azért, hogy Caesart megnyerjük magunknak. Mindenki tudja, hogy Aulétész Pompeius szövetségese. Mivé lesz Egyiptom, ha Caesar és Pompeius egymásnak esnek, és Caesar kerül ki győztesen? Egyáltalán nem elképzelhetetlen változat. Egész Róma ettől tart. Mit fog tenni Caesar Pompeius barátaival és szövetségeseivel, különösen azokkal, akik, mint az ön apja, sok ezer talentummal tartoznak a római pénzkölcsönzőknek? Rágondolni se jó.

− Mit kell tennünk?

− A kincstár fölött nincs ellenőrzésünk, így csak azt tehetjük, hogy odamegyünk az apjához, és megpróbáljuk meggyőzni arról, küldje el a tartozása egy részét Rabiriusnak. Nem lenne jó, ha Caesar idejönne, és erőszakkal elvenné a pénzt.

− Honnan szerezzük meg ezt a pénzt? − kérdezte Kleopátra. − Azok, akik apám ellen vannak, fellázadnak, ha megemeljük az adókat.

− Ez lehet, hogy így van. De kivel jobb szembeszállni? Aulétész ellenfeleivel vagy Julius Caesar tíz légióból álló hadseregével?

− Soha nem fogjuk lecsillapítani Róma étvágyát, ugye? − kérdezte Kleopátra. Megesküdött rá, hogy megtalálja a kiutat ebből a helyzetből, ígéretet tett Artemisz istennőnek, kiontotta a bárány vérét, és egyezséget kötött a föld és az ég láthatatlan hatalmaival, hogy nem az lesz a sorsa, hogy gyötrődjék és megalázkodjék Róma követelései miatt. De hogyan tudja elkerülni mindezt? Róma letiporta a fél világot. Miért éppen Egyiptom lenne kivétel?

− Királyi Felség, nem állt szándékomban búskomorságba ejteni. Hiszek benne, hogy a bennszülött nép mindenben támogatni fogja önt. A király sokat javított az ország sorsán, mióta visszatért.

− Ők mindig támogatnak minket, egészen addig, míg el nem vesszük szájuktól a falatot − felelte kurtán, miközben magában füstölögve felidézte Rabirius zsarnokságának emlékét Alexandriában, hosszú, begöndörített fürtjeit, kifelé görbülő lábait, kacsázó járását. Micsoda nevetséges figura, és mennyi bajt képes okozni.

De még Rabiriusnál is rosszabb volt az, amit Gabinius hagyott maga mögött Alexandriára. Bereniké tárgyalása és kivégzése után Gabinius visszament Rómába, de itt hagyta a zsoldos hadseregét, állítólag azért, hogy megvédjék a királyt, a valóságban azonban nem másért, mint hogy Rabirius érdekeit védelmezzék. Nem rettentek vissza az újjászervezett királyi hatóságoktól, kényükre-kedvükre folytatták a város fosztogatását. A katonák személyes kuplerájuknak tekintették Alexandriát, megerőszakolták a bennszülött nőket, bárhol és bármikor, ha úgy hozta kedvük. Amikor büntetéssel fenyegették őket, egyszerűen csak röhögtek, és azt felelték, hogy most ők itt a törvény. Hat hónapon át teljes rettegésben tartották a várost.

− Teljesen le vagyok kötelezve ennek a nyomorult Rabiriusnak − morogta a király, megoldást keresve. – És Gabiniusnak, a kalóznak, akinek a gyilkosokból álló hadserege abban a pillanatban a nyakamon lenne, ha megmozdulnék Rabirius ellen. Mit tehetek? E két bűnöző nélkül soha nem tudtam volna hazatérni, és nem hagyják, hogy ezt valaha is elfelejtsem.

Gabinius és Rabirius lecsillapítása érdekében Aulétész keresztülvitte, hogy Rabirius megkapja a pénzügyminiszteri magas állást, hozzáférést engedve számára Egyiptom állami bevételeihez és a kincstárhoz. Cserében Rabirius Egyiptomot játékszerének használta.

Az akkor tizenhat éves Kleopátra volt az, aki végül túljárt az eszükön. Nem hagyta magát megfélemlíteni a tollászkodó őrült által, akit Cicero egyik beszédében „hajcsavarókkal felcicomázott tolvaj táncosfiúnak” nevezett. Rávette Aulétészt, hogy figyeltesse Rabiriust. Így jöttek rá, hogy Rabirius az összes állami üzemben csökkentette a munkások fizetségét, és a fennmaradó pénzt saját magának tartotta meg. Ellopta a munkások természetbeni juttatásait, és hajóra rakatva az árut, naponta elküldte Rómába. Egyiptom leggyűlöltebb emberévé vált. De még mindig Julius Caesar barátja volt, és még mindig élvezte Gabinius katonáinak a támogatását.

Egy napon Kleopátrának fürdés közben hirtelen megvilágosodása támadt. A lehengerlő lovassági tiszten bosszankodott, aki olyan nagy hatást gyakorolt rá. Egyszerre kibontakozott előtte az egész terv, amelyhez Antonius felhasználta apját és Kleopátra országát. Antonius gazdagságot ígért Gabinius katonáinak, ha átkelnek a sivatagon. Aztán learatta a győzelem dicsőségét. Nem vitás, hogy jelentős pénzösszeget is kapott Gabiniustól a szolgálataiért. Aztán szépen felszívódott, hogy lehetővé tegye a katonáknak a szabadrablást.

Szóval így fest az ő játéka, gondolta a hercegnő. Kleopátra megalázottnak érezte magát, hogy rabul ejtette őt a jó megjelenésű római férfias vonzereje. Ó, az apja, az egész küldetés, hogy visszahelyezzék a királyt hatalmába, Antoniusnak sem volt egyéb, mint bármelyik másik rómainak: alkalom arra, hogy teletömjék a zsebüket egyiptomi aranyakkal.

Elég fanyar hangulatban érkezett apja irodájába. – Apám, biztosítani fogod Gabinius katonáinak a hozzád való hűségét.

− De hogyan? − kérdezte a király, a legbódultabb és legbambább arckifejezésével.

− Hogyan biztosítják a rómaiak a katonáik hűségét? Földet adnak nekik és pénzt. Te is földet fogsz adni nekik, rangjuktól és előéletüktől függően. Ha te is gondoskodsz arról, amit a római tábornokok nyújtanak, akkor ugyanúgy kötődnek majd hozzád, mint ahogy a saját parancsnokaikhoz. Minden dicsekvés dacára, amely a római katonák hűségéről szól, ők ugyanúgy megvásárolhatók és lefizethetők, mint bárki más.

− Gyermekem, te nagyon bölcs vagy.

Gabinius katonái készségesen elfogadták a király ajánlatát, és számosan közülük nyomban kinyilvánították azon óhajukat, hogy alexandriai nőt vennének feleségül, akár egyiptomit, akár görögöt. Mint valamennyi bevándorló Alexandria alapítása óta, ők is alig várták, hogy elcsábítsa és magába fogadja őket a város.

Röviddel ezután az üzemi munkások fellázadtak Rabirius ellen, és kiűzték a városból. Kleopátra soha nem fogja elfelejteni, ahogy Rabirius berobbant a Királyi Fogadóterembe − nevetségesen festett, bepomádézott haja nyúlósan keretezte kövér, izzadt képét, köntöse ragadt az izzadságtól, és könyörgött, hogy védjék meg a „mocskos egyiptomiaktól”. A vászonüzem kapujánál üdvözölték őt, ahová azért jött, hogy elcsenjen egy adag árut; késekkel és bunkósbotokkal felfegyverezve támadtak rá. − Egy rettenetes bottal a vállamra ütött egy koszos kis ember − kiáltotta Rabirius −, és megsérültem. Megsérültem! − Kleopátra kuncogott, amikor a római felhúzta rövid köntösét, hogy megmutasson egy lila foltot a combján, és el kellett fojtania nevetését, amikor Hephaesztion nyugodt hangon felajánlotta menedékül Rabiriusnak a börtönt addig is, amíg a következő hajóval Rómába menekülhet. Más választási lehetőség híján Rabirius vonakodva ugyan, de elfogadta a börtönt szálláshelyéül az elkövetkező napokra. Amit Kleopátra utoljára látott belőle, az a szánalmasan himbálózó, kövér ülepe volt, amint a római nehézkesen kicsoszogott a teremből.

Habár a fenyegetés, amit a személye jelentett, eltűnt, Rabirius öröksége ott maradt. Hephaesztion összegyűjtötte a jelentéseket mind a negyvenkét városból: az ország minden részét tönkretette a felkelés és a római hadsereg legutóbbi felbukkanása. A fiatal férfiak elpusztultak a háborúban, magyarázta az eunuch. Az adók folyamatosan emelkedtek a Rómának fizetendő adósság miatt, az élelmiszereket és a megtermelt javakat pedig vagy a hadsereg lopta el, vagy Rabirius. Hephaesztion rendíthetetlen nyugalommal jelentette a királynak, hogy a hatalmának visszaállítása véget vetett ugyan a háborúnak, a nép azonban vajmi kevés hasznát látta ennek.

− Miért zaklattok engem ezekkel a dolgokkal, amikor vidámnak kellene lennem? − A király összevonta szemöldökét, alsó ajka puffadt volt, mint egy hernyó.

Miközben Aulétész duzzogott, Kleopátrát átjárta a felismerés, hogy apja királyságát nem elég csak egyszer megnyerni, hanem időről időre meg kell küzdeni érte. A király gyerekes optimizmusával mindannyiszor megelégedett a kis győzelmekkel, mintha a történelem nem adott volna éppen elég leckét számára; mintha a rómaiak valaha is szemet hunynának ekkora adósság fölött. Mintha a saját alattvalói nem vetették volna meg továbbra is, és nem kerestek volna okot arra, hogy bármikor újra száműzhessék. Következő alkalommal Kleopátra aligha lesz ilyen szerencsés. Megölhetik a palotában, amikor apjától magára hagyatva kell szembenéznie a csőcselékkel, vagy éppenséggel a városi törzsek vezetői azt kérhetik tőle, hogy árulja el apját, és ebben az esetben bábkirálynővé válna, egészen addig, amíg tőle is megszabadulnának.

Kleopátra meggyőzte az apját arról, hogy gyorsan kell cselekednie a trónja megszilárdítása érdekében, méghozzá úgy, hogy helyre kell állítani a római katonák és Rabirius által kifosztott templomokat és a műemlékeket. Határozott hangot használt, mintha egy kisfiúval beszélne, ugyanazokat a szavakat használva, melyeket éppen apja mondott neki fiatal korában: az egyiptomiak azokat tisztelik, akik tisztelik az ő isteneiket.

− De hiszen éppen hogy visszatértem a királyságomba − mondta Aulétész. − Máris el kell elhagynom?

− Apám, egész Egyiptom a te királyságod − felelte Kleopátra, és átnyújtott egy útitervet, melyet Hephaesztion állított össze igen gondosan. A királynak le kellett utaznia a Níluson, jótékonyság gyanánt súlyos adományokat hagyva maga mögött a templomok újjáépítésére.

Miközben Aulétész távol volt, hogy küldetését teljesítse, Kleopátra és Hephaesztion igyekeztek különböző úton-módon jóvátenni azokat a bűnöket, melyeket Rabirius és emberei elkövettek. A parasztok kedvezőbb hányadát kapták meg a gabonaterményeiknek; az egyiptomiak és a görögök által egyaránt nagyon kedvelt líciai méz adóját ötven százalékról tizenöt százalékra csökkentették, javították a núbiai aranybányászok munkakörülményeit. Kleopátra és Hephaesztion sok napon és éjen át dolgoztak, hogy megvalósítsák ezeket a jobbító intézkedéseket. A stratégia kifogástalan volt. Karnak papjai, Közép-Egyiptom befolyásos politikai erői azzal fejezték ki hálájukat, hogy bennszülött művészeket küldtek Aulétész megörökítésére, amint a király fáraóöltözetben legyőzi ellenfeleit.

Sok-sok év után először nyugalom szállta meg Alexandria városát és Egyiptom két országát. Rabiriust bíróság elé állították Rómában, és megbírságolták az Aulétész királyságában elkövetett túlkapásaiért, valamint azért, mert illegálisan vállalt hivatalt egy idegen országban. Ám a parazita továbbra is próbálta folytatni mocskos üzelmeit.

− Mos? − Hephaesztion udvarias, de határozott figyelemfelhívása szakította meg Kleopátra tűnődését. A hercegnő hirtelen ugyanolyan öregnek és fáradtnak érezte magát, mint apja. A gondok súlyos lepelként borultak rá. − Kérjünk egy formális találkozót a királytól. Ebben az ügyben semmit sem tehetünk az engedélye nélkül.

A király túl volt már a vacsoráján, és a játékteremben ült, Hekatéval az oldalán. Lábánál két fiú helyezkedett el, ikreknek látszottak, de nem voltak azok. Bőrük se nem barna, se nem fekete, se nem fehér, hanem halványsárga volt, és fényes, vörös, háromszög alakú öltözetet viseltek. Arcuk ugyanolyan háromszögformát mutatott, mint a ruhájuk. Keresztbe tett lábakkal ültek a padlón, vállaikkal egymást érték, hátukat a király lábikrájának támasztották. A király finom, selymes, fekete hajukat simogatta, miközben a semmibe bámult. Hekaté nagyon mereven ült, vagy úgy tett, mintha a fiúk ott se lennének, vagy pedig mintha nem lett volna kifogása a jelenlétük ellen. Kleopátra nem tudta eldönteni, hogy az apja iránti harag erősebb-e benne, vagy az Aulétész hamuszürke arca láttán érzett aggodalom.

Óvatosan kezdte, de határozott hangon. − Szükségszerű, hogy a királyság ügyeit ilyen ismeretlen arcokkal körülvéve vitassuk meg?

− Óh, miattuk ne aggódj − mondta a király. – Ők valamilyen zagyva nyelven beszélnek csak, amit senki sem ért. Megkockáztatom, hogy még te se. A hivatalos dolgok meg az ilyesmi nem érdekli őket.

− Remek. Felolvasta már Hephaesztion a Rabiriustól kapott követelőző levelet?

− Igen, igen − mondta a király kurtán.

− És milyen válaszlépést ajánlasz?

− Küldj neki valamennyi pénzt. Vagy ha találkozni akarsz Julius Caesarral, akkor ne küldj neki pénzt. – A király nevetett a viccén. − Ami engem illet, én szívesen találkoznék Caesarral. Azt hallom róla, ragyogó társalgó és kiváló szerető. Szívesen játszanék neki a fuvolámon.

− Az orvosok azt ajánlották, hogy többé ne játsszon, Királyi Felség − mondta Hekaté csendesen. – Kifullasztja Felségedet.

− Mindazonáltal boldogan játszanék Julius Caesarnak. Talán elnézné az adósságomat, ha elbűvölném őt.

− Apám, én nem óhajtok találkozni Julius Caesarral ilyen körülmények között. Hephaesztion úgy gondolja, hogy valamennyit fizetnünk kell Rabiriusnak, de csakis azután, hogy megszereztük ehhez a nép támogatását.

− Tedd, ahogy jónak látod − mondta Aulétész. − Te vagy a királynő.

Kleopátra ránézett a miniszterelnökre, és megrázta a fejét. Ez az, amitől tartott. Apja már nincs eszénél, és nem ismeri fel őt többé. − Apám, elnézésedet kell kérnem. Te vagy a király. Én a lányod vagyok. Nincs királynő.

− Nincs királynő? − Aulétész úgy kérdezte ezt, mint aki ebben a pillanatban kapott valami megdöbbentő hírt. − Akkor ezt orvosolnunk kell. Azt hittem, hogy feleségül vettelek.

− Apám, én Kleopátra vagyok. A lányod, nem a feleséged.

− Egyszer a lányomat vettem feleségül.

− Igen, apám, de ő Thea volt, a feleségednek, az én anyámnak a lánya. Én viszont nem vagyok se az első, se a második feleséged.

Kleopátra megpróbált úgy beszélni, hogy hangjából ne érződjék a riadalom. Ránézett Hekatére, aki lesütötte a szemét. Mit tegyen? Az apja nem volt többé az apja, hanem egy agyalágyult, aki fel se ismeri már őt. A hercegnő érezte, hogy az a védelem, melyet a király legkedvesebb és leghűségesebb lányaként idáig élvezett, elfolyik, mint csapból a víz, és ő ott marad üresen és egyedül.

− Hány éves vagy te most?

− Majdnem tizennyolc, apám − mondta.

− Már tizennyolc? Nagyon jó. Akkor holnaptól királynő vagy. − Vállat vont, és intett Hephaesztionnak. − Állítsd ki a papírokat. És hozd be nekem délután. – Majd Hekatéhoz fordult. − Óh, nagyon fáradt vagyok. Vitess az ágyamba.

A királynő a mutatóujja és a hüvelykujja között tartotta az érmét, megcsodálva az előnyös ábrázolást, mellyel a kézműves megörökítette apja képmását és az övét. Lehetséges, hogy az arca mégis olyan bájos lenne, mint az érmén? Tartott tőle, hogy nem; túl gyakran vizsgálgatta arcát a tükörben ebből a szögből. De a művésznek sikerült megragadnia a szemében rejlő intelligenciát, arcformájának mesterkélt léhaságát és ajkai felfelé görbülő csábító vonalát. Az érmén ez állt: XII. Ptolemaiosz király uralkodásának harmincadik és VII. Kleopátra királynő uralkodásának első évében. Egymás mellé helyezett profiljukkal előrebámultak, mintha a jövőbe tekintenének.

Felfricskázta újból a pénzdarabot, majd tenyerébe rejtette, s megrázta néhányszor. Senki nem vehette észre a keze nyomát rajta − az alkímiáját −, ebben biztos volt. Kivéve a Királyi Pénzverde művezetőjét. Ő azonban ésszerűen gondolkodó ember volt.

Amikor Kleopátra apjával való közös uralkodása hivatalossá vált, az új királynő őt és apját ábrázoló érme kibocsátására kérte a kormányt annak érdekében, hogy az alattvalók tudomására hozzák az új hatalmi helyzetet. Hephaesztion azonban azzal a komor hírrel állt elő, hogy a kincstár ezüst− és bronzkészlete jelentősen megcsappant Gabinius zsarolása és Rabirius mesterkedései következtében. Egész egyszerűen jelenleg nincs elég fém, magyarázta Hephaesztion, hogy érmét veressenek. A készlet majdnem huszonöt százalékkal kisebb, mint előző évben volt. Talán később, ha sikerül megoldanunk a főbb pénzügyi nehézségeinket. Kleopátrának nem tetszett a módszer, ahogy legelső utasítását sommásan elutasították. Aznap este fürdés közben, belélegezve az illatos párát, és kezével a fürdővíz olajos felületét fölözgetve, támadt egy ötlete. Talpra szökkent, és majdnem egyensúlyát vesztette a csúszós márványpadlón, ráijesztve a szolgálólányra. Hagyta, hogy törülközőt terítsenek rá, s közben mezítláb kis híján táncra perdült, újra átgondolva hirtelen támadt ötletét, az esetleges hibákat keresve. Mégis kibocsátanak az érméket, de kevesebb bronztartalommal, egészen pontosan huszonöt százalékkal kevesebbel. Másnap közölte tervét Hephaesztionnal.

− Hogyan tehetnénk meg ezt, Királyi Felség − kérdezte a miniszterelnök −, amikor az érméket értékük szerint súlyozzák? − Úgy nézett rá, mint akit meglepett Kleopátra naivitása; mint egy gyerekre, aki oktalan követeléssel állt elő, és valami lehetetlen, buta megoldást eszelt ki, csak hogy neki legyen igaza.

− A dolog pofonegyszerű. Az érme értékét magára az érmére fogjuk ráveretni, ugyanúgy, ahogy az arcmásunkat, az érme értékét is közvetlenül a fémbe fogjuk belenyomatni. És akkor senki nem tudja kétségbe vonni az értékét. Jelentős időt is megtakarítunk ezzel a kereskedelmi folyamatban. Méricskélés-re nem lesz szükség a továbbiakban. Az emberek tudni fogják az érme értékét, mert mi megmondjuk nekik.

− De hát ilyet még soha nem csináltak − válaszolt a miniszterelnök udvariasan.

− Pontosan így van. Éppen ezért nincs is olyan törvény, amely megtiltaná.

A férfi megdöbbenve nézett rá, ám hogy az arca a Kleopátra iránti csodálatot tükrözte, vagy a riadalmat attól, hogy a másiknak elment az esze, ezt a királynő nem tudta megállapítani. Kleopátra folytatta. − Egy negyvendrachmásra azt fogjuk rávésetni, hogy negyven drachma. De harmincat fog nyomni. Ezáltal minden kibocsátott érme után teljes huszonöt százalékos nyereségre teszünk szert. A felesleg egy részéből lecsillapíthatjuk a gazember Rabiriust.

Hephaesztion nem válaszolt, de lassan összedörzsölte tenyerét, mintha imára ösztökélte volna az ötlet. − Eddig valóban nem volt erre példa, ezért kell megcsinálni most − mondta, jellegzetesen visszafogott mosolyával ajándékozva meg Kleopátrát, mintha egy kicsit is szélesebb mosoly legalábbis szétrepesztené sima arcbőrét. − Az istenek megvilágosították Felségedet. Remélem, tudatában van ennek az adottságnak. Hiszek az ön különlegesen áldott tehetségében. Mindig tisztelettel fogok erre emlékezni, amíg Felséged szolgálatára állhatok.

− Tudatában vagyok az istenek hozzám való jóságának − mondta Kleopátra. − De ha valóban örömet akar nekem szerezni, akkor tiszteljen már meg egy kissé szertelenebb mosollyal.

Ezzel az okítással, és rettentő büszkén királynői mivoltára, Kleopátra elment a Királyi Kincstárba, kivette anyja bacchánsgyűrűjét, melyet az isten aranyból öntött domborműve díszített, meztelenül és a legférfiasabb pózban ábrázolva az istent, akinek szétzilált fürtjeit elefántcsont koronával ékesítették. Szerette hordani Egyiptom utolsó igaz királynőjének gyűrűjét, hiszen az ékszer egyfajta kapocs volt anyjához, akinek hangját, arcvonásait és viselkedését nem tudta visszaidézni, még álmában sem. Talán a gyűrű a beteg királyban is kellemes emlékeket ébreszt majd első feleségéről, akit nem sokkal azután veszített el, hogy a lánya megszületett. Az utóbbi hónapokban a király elhanyagolta a szexuális élvezeteket, akárcsak a kötelességeit, és többnyire ágyban maradt. Kleopátra naponta látogatta; néha felismerte őt az apja, máskor meg összekeverte olyanokkal, akik már régóta meghaltak.

Hekaté éjjel-nappal ott őrködött Aulétész mellett, órákon át fogta a kezét, amikor levegő után kapkodott, gyógynövényekkel ápolta, borogatásokat rakott a homlokára. Miután a király sem testileg, sem szellemileg nem mutatott javulást, Kleopátra összehívta az orvosokat, és magyarázatot követelt, miért nem tudják új életre kelteni apját, aki még korántsem olyan öreg.

− Lázai vannak, Királyi Felség − felelte a Királyi Orvos. − A mája pedig túlságosan megnagyobbodott. A hagyományos gyógymódok nem használtak. Nincs olyan orvos vagy tudós a Múzsák Házában, akivel ne konzultáltunk volna. Bennszülött asszonyokat hozattunk ide, hogy hozzájussunk Egyiptom titkos gyógynövényeihez. Tanácsot kértünk athéni és rodoszi kollégáinktól is.

− Mire megkapjuk a választ, amivel pótolni lehet a maguk hiányzó tudását, a király meghal − mondta kurtán. Persze ő is tudta, mi az igazság. Aulétész elhasznált ember volt. A hosszú évek, melyek során megpróbálta kibékíteni a királyságon, illetve a királyi családon belüli ellentéteket, a családtagok árulásai és legfőképpen a megaláztatások, melyeket időről időre a rómaiaktól kellett elszenvednie, végül is felemésztették az energiáit.

Kleopátra a levegőbe fricskázta az érmét, majd elkapta. Erősen a tenyerébe zárta, és mosolygott. Közvetlenül a királyhoz viszi. A szimbólum, hogy családfájának lesz folytatása, alighanem felvidítja őt. Megtartotta ősei trónját úgy, hogy szembe kellett néznie a családon belüli lázadásokkal, alattvalói ellenszenvével és Róma fenyegetésével. Az érme a legfényesebb bizonyíték, mellyel Kleopátra megmutathatja neki, hogy az élete végső soron sikeres volt.

− Hogy van ma a király? − kérdezte Kleopátra az orvost, aki éppen most lépett ki a király szobájából.

− A lehető legjobb hangulatban van, Királyi Felség − válaszolta a férfi. − Bőségesen megreggelizett, datolyát, fürjtojást evett, tejet ivott, majd kért egy narancsot. Ragaszkodott hozzá, hogy ő maga hámozza meg. Azt hiszem, gyógyulófélben van. Az istenek jók azokhoz, akik hűségesen szolgálják őket.

A király feküdt az ágyában, feje alá volt támasztva egy hatalmas selyempárnával. Az izzadság holdudvarrá formálta az elszíneződött foltot a feje körül – olyan volt, mint egy koronautánzat. Szeme kancsalított. Habár Hekaté újra és úja letörölte a homlokát, az arca mégis fénylett, valami földöntúli kifejezést kölcsönözve ábrázatának. Vajon mit érthetett az orvos a lehető legjobb hangulaton?

Ahogy Hekaté meglátta a királynőt, azonnal felemelkedett, engedelmeskedve a Kleopátra új státusát illető protokollszabályoknak, de a királynő csendesen intett, hogy maradjon.

− Apám − kezdte, szokatlanul hetyke hangon. – Nézd csak, mim van nekem. − Aulétész hunyorogva ránézett a kicsi fémdarabkára, melyet a királynő az arca elé tartott.

− Nézd, uram − mondta Hekaté. − Itt az érme, mely az új királynő és Felséged közös uralkodását jelképezi. Milyen jól festesz rajta, uram. Micsoda hasonlóság.

A király kacsintott. − Igen, ez isteni. Nézzétek csak! Milyen jól nézek ki. De nem gondoljátok, hogy túl kövérnek ábrázoltak?

− Egyáltalán nem, drágám − mondta Hekaté. – Egészséget és jólétet sugárzol. Ez nagyon szép tisztelgés előtted és a királynő előtt.

− És milyen csinos rajta a feleségem, de mintha nem is hasonlítana magára.

− Ez rám hasonlít, Apám − felelte a királynő. − Kleopátrára, a legidősebb lányodra.

− De miért van rajtad a feleségem gyűrűje? Elloptad tőle? És hol van ő most?

− Anyám halott. Akkor halt meg, amikor én még gyerek voltam.

− Óh, szóval így. Gyere közelebb hozzám!

Kleopátra leült a hatalmas ágyra, melyen apja teste henyén szétterült. Közvetlen felettük függeszkedett a Ptolemaiosz-sas, baldachint formálva a beteg király fölé. A ragadozó éles csőre baljóslatúan éppen Aulétész hasa felé mutatott. Kleopátra soha nem volt még apja ágyában. Egy napon majd itt fog aludni, ebben a teremben? Hogyan lehet itt bárkinek is nyugodt éjszakája, miközben a sas állandóan azzal fenyeget, hogy lecsap, méghozzá az ágy lakójának legérzékenyebb pontjára?

Aulétész keze áttetsző volt és meleg. Forró lenmaglisztes borogatás szaga lengett körülötte, melyet beteg mája fölé helyeztek. Kleopátra először ösztönösen visszahúzta volna a kezét, de aztán mégiscsak otthagyta apja tenyerében. Apja markába fogta lánya kezét, amitől az nyomban izzadni kezdett, Kleopátra nem tudta, hogy a magas hőmérséklettől-e vagy az idegességtől. − Te vagy Kleopátra, ahogyan anyád és az ő anyja is az volt. És ez áll az új érmén.

− Így van, Apám.

− Te nem vagy hitszegő vagy trónbitorló, igaz? – kérdezte gonoszul. Kleopátra nem tudta, hogy apja tréfál-e, vagy még mindig zavarodott állapotban van.

− Nem vagyok hitszegő. Hűséges maradtam apámhoz még akkor is, amikor a felesége, a lánya és a saját népe mind ellene fordultak − mondta, és azt kívánta, bárcsak ne kényszerült volna rá erre az ágy melletti önigazolásra.

− A Kleopátra név azt jelenti, hogy „dicsőség az apjának” − mondta a király. Tekintete a lányáéba fúródott. Kleopátra úgy érezte, hogy hőt sugárzott. − Esküdj, hogy örökké tisztelni fogod ezt a nevet.

− Esküszöm, Apám. Mindig gondoskodni fogok rólad, és soha nem hagylak magadra, és nem fogom figyelmen kívül hagyni bölcs tanácsaidat. A királyság megszenvedi a betegséged miatti távollétedet. Mindennap imádkozom az istenekhez apám gyors gyógyulásáért, és azért, hogy egy reggelen végre a fuvolája hangjára ébredhessek.

Hekaté jóváhagyóan mosolygott Kleopátra oltalmazását látva, miközben Kleopátra azt kívánta, bárcsak csipetnyi remény is lenne a szavai mögött; hogy bárcsak apja magára találna, és együtt megbeszélhetnék a kormányzás ezernyi részletét, gondját, úgy, ahogy − most legalábbis úgy tűnik − nagyon régen nem tették.

Aulétész sóhajtott, mellkasa úgy zörgött, mint egy gyerek bosszantó játéka. Levegő után kapkodott, görcsös rángásaival lesodorva Kleopátrát az ágyról. Hekaté gyorsan hívta a szolgákat, hogy tartsák egyenesen a király felsőtestét, hogy kiűzzék a mérget, ami a tüdőből áramlott fölfelé. Az ágy végéhez vezette Kleopátrát, és suttogva ezt mondta: − Felség, bocsásson meg, hogy beavatkozom, de féltem a király életét.

− Hekaté, tudnod kell, hogy te családtagnak számítasz. Semmi sem minősülhet beavatkozásnak, amit apám egészsége érdekében teszel. Mondd ki, ami a lelkeden van.

− A láz elérte a király agyát. A Királyi Orvos azt mondja, hogy a király állapota javul, de a korona javasasszonya azt mondta nekem, ha a láz felszívódik az agyba, akkor már semmit se lehet tenni.

− Az orvos azt mondta, amikor beléptem a szobába, hogy a király gyógyulófélben van.

− Az orvos megpróbálja lerázni a felelősséget a király betegségéért. A háta mögött megpróbáltuk bevetni mindazokat a gyógymódokat, amelyeket családjaink sok évszázada ismernek, de kudarcot vallottunk. Én meg akarok halni vele együtt, Királyi Felség. Mi vagyok én a király nélkül? Egy kurtizán.

Kleopátra megértette a szavait. Egy középkorú kurtizánt csodálat övez, ha kiügyeskedte a szeretőjénél az élethosszig tartó anyagi biztonságot, viszont megvetik, ha ez nem sikerült neki. Gyanította, hogy Hekaté nem mesterkedett ilyenfajta ügyletek körül, mert ezt méltóságán alulinak tartotta volna. − Hekaté, a király nem gondoskodott a jövődről?

− Soha nem kértem tőle ilyet − mondta.

− Te voltál apám leghűségesebb és leggyengédebb barátja. Más nők otthagyták volna, vagy nevetségessé tették volna a legutóbbi őrültségeiért. De te szeretetet adtál neki. Bármi lesz is apám sorsa, én életed végéig szóló járandóságot ígérek neked, kiegészítve a király sok-sok ajándékával. Ha úgy kívánod, elintézem neked, hogy a király halála után visszatérhess a családodhoz Mütilénébe.

− Belőled olyan királynő lesz, akit az összes többivel szemben a könyörületéről ismernek majd az emberek. − Az idősödő nő térdre esett a kislány előtt, akit még a tizenegyedik születésnapja előtt ismert meg.

− Hekaté, kérlek − mondta Kleopátra, talpra segítve a nőt. − A királynak szüksége van rád.

Hekaté visszatért ápolónői posztjára. Kleopátra egy pillanatra elidőzött, azt figyelve, hogyan törli le a finom kéz zsályával átitatott ruhával a király forró homlokát. A király mosolygott, mint egy kisfiú, aki vacsora előtt váratlanul kapott egy darab cukorkát.

Lehunyta szemét, és békésen szuszogott.