TIZENÖTÖDIK FEJEZET

− A levegő tele van az istenek leheletével. Nem érzed, amikor lélegzel? − A király nagy adagot szívott magába, és kidomborította mellkasát. Úgy engedte ki magából a levegőt, mint a lovak: prüszkölt és nyerített.

Aprólékos mérlegelés után Kleopátra a lídiai Epheszoszt választotta a jövő kibontakoztatásának helyszínéül. Történelmi tanulmányaiból emlékezett rá, hogy Hérodotosz mennyire dicsérte a ión alapítókat, hogy olyan helyet választottak a letelepedéshez, mely a világ legkellemesebb éghajlatát és legszebb tájképét nyújtja. Tudta, hogy szívesen fogadják majd őket. A város porig égett Sándor születésének éjszakáján, és a nagy Ptolemaiosz királynő, II. Arszinoé és első férje, Lüszinakhosz építtették újra. Kleopátra hallotta, hogy a város vetekedett Alexandriával a templomok, a múzeumok, a könyvtárak és bordélyok tekintetében: élettel telítette utcáit a külföldiek, a görögök, a kereskedők, a szent emberek, a látnokok, a prostituáltak és a tudósok nyüzsgő hada. Nem beszélve Artemisz ősi templomáról, a város leghíresebb látnivalójáról, melyben, ahogy Hammonius utalt rá, mint valami világbankban, a Ptolemaioszok jelentős mennyiségű aranyat helyeztek biztonságba.

Aulétész annyira meg volt elégedve Kleopátra döntésével, hogy egy kacsintás kíséretében megígérte neki: ezentúl ő fogja kormányozni a királyságot. − Micsoda élvezet úgy lovagolni az utcákon, hogy az ember nem érzi magát állandó életveszélyben. Ha többé nem látom Rómát, boldog ember leszek.

Aulétész nem említette többé a puteoli incidenst. Úgy tűnt, mintha a gyilkosságok emléke elszállt volna az áldozatok életével együtt. − Kedveseim, itt nem lustálkodhatunk − mondta a király, és megpaskolta Hekaté fehér, karcsú kezét. − Azzal fogjuk tölteni napjainkat, hogy előadásokat hallgatunk az akadémián. Elvégre Hérakleitosz szülőhelyén vagyunk. Artemisz hazájában. Óh, vissza a civilizációba!

− Róma! − sóhajtott Hekaté. − Micsoda borzalmas hely. Még egy színház sincs ott. Egyetlenegy se. Szégyen.

− Pompeius tervbe vette, hogy épít egy színházat – mondta a hercegnő. − Ő maga mondta nekem.

− Pompeiusnak sok terve van − mondta Aulétész. – De keveset valósít meg. Hála az isteneknek, hogy ott volt Clodius. Nem csoda, hogy Pompeius megveti őt. És nem csoda, hogy Clodius utálja Pompeiust.

− A tett emberei szükségszerűen lenézik a tétleneket − mondta Kleopátra.

A hercegnő iránti szeretettől elárasztva a király odahajolt, és arcon csókolta lányát. Kleopátra nem emlékezett rá, mikor tett utoljára ilyet a király, mikor volt ennyire jókedvű, és emiatt lelkiismeret-furdalást érzett. A királynak sejtelme sem volt arról, milyen összeesküvés formálódik bimbózó serdülő lánya fejében.

Apja jóindulatát kockáztatta ezzel, de úgy gondolta, megéri vállalni a rizikót. Kharmion kezdettől fogva be volt avatva a tervébe. Ő már évekkel korábban keresztülment a rítusokon, de ellenezte, hogy valaki ilyen fiatalon részt vegyen benne. Kleopátra azonban azzal érvelt, hogy jobb most belépnie a Misztériumokba, mielőtt az első peteérése megtörténne, vagyis amikor még nem születhet gyerek a közösülésből. Nem szolgálna a javára a jövőbeni királynőnek egy álarcos bacchánstól fogant gyerek, apai oldalról nyilvánvalóan híján a királyi vérnek. A családi dinasztiának nincs szüksége további fattyúkra, és szemben a férfiak ilyen jellegű nemzéseivel, egy nőnél elkerülhetetlenül visszatetszést váltana ki az ilyesmi.

− De te tizenhárom éves vagy − érvelt Kharmion. – Várnod kell még ezzel.

− Nem akarom kockáztatni a terhességet.

− Soha nem kell félni a terhességtől, ha az ember óvatos. Fogok neked adni egy kis eszközt, melyet be kell raknod, hogy megvédjen az ilyesmitől. De te ezt pontosan tudod, Kleopátra. Miért hozol fel nekem ilyen hamis érveket?

− Isteni származék vagyok, földön élő istennek a lánya. Nem hiszem, hogy az utamba kellene állnod. − Teljesen magabiztosan beszélt, de visszafojtott lélegzettel. Kharmiont ritkán lehetett megfélemlíteni. Most azonban érezhető volt a nő elbizonytalanodása, üdvözölt mindent, ami közelebb hozta a hercegnőt az istenekhez, de félt, hogy Kleopátra túl fiatal még az őrjöngő rituáléhoz és az azt követő, vaktában végbemenő közösülésekhez.

− Akkor miért nem kérünk engedélyt a királytól?

− A király félti a biztonságomat, ennyi az egész. Egyébként szívesen jóváhagyná az utazást a vallásos felvilágosulás felé. Azonkívül húszéves kor fölött már senki nem kezdeményezheti a dolgot.

− De hiszen hét év van még addig. − Kharmionnak összeszűkült a szeme. − Tudom, hogy miért csinálod ezt az egészet.

− Azért csinálom, mert Alexandriában nem tehetem meg ugyanezt. Ott hercegnő vagyok, Ízisz istennőt képviselem, és egy ilyen ceremónia tele lenne más jelentéssel. Itt, Epheszoszban névtelen maradhatok, és kifejezhetem az istenhez való odaadásomat.

Kleopátra befejezte beszédét, és meglehetősen elégedett volt az indoklással és az előadásmóddal. Kharmion feltételezése azonban közelebb járt az igazsághoz: az epheszoszi nők lelkes hívei voltak Dionüszosznak, és igazából csak akkor ragadták magukkal Kleopátra képzeletét, amikor titokban a bacchanáliák szertartásairól beszéltek. Egyébiránt nagyon unalmasak voltak. Háztartási munka, fonás, fonás, fonás. Ellenőrzés a konyhában. Aztán megint fonás. Tollászkodás, cicomázás. Testgyakorlat. A görög asszonyoknak ezt az elszigetelt életét, távol a férfiaktól, a várostól, a piactér lüktetésétől Kleopátra őrülten unalmasnak találta. Ám amikor a beszélgetés az istenre és a Misztériumra terelődött, akkor a szavuk szaporább lett, nyakizmaik megfeszültek, kezeik verdestek, mint a falevelek a kereszthuzatban. Szemük kikerekedett, lopva körbenéztek, hogy férjük − Uruk, parancsolójuk és zsarnokuk − nem leskelődik-e valahol, kihallgatva az isten imádásának titkos módjait. A férfiak ugyanis, amikor korosabbak lettek, és kiléphettek a nagyvilágba, elhanyagolták Dionüszosz istent, és az asszonyokra hagyták a szolgálatát. XII. Ptolemaiosz Aulétész király kivételnek számított e tekintetben. Ám ő nem csupán az isten leglelkesebb szószólója volt: ő volt maga az isten. És mivel jóval több komédiás hajlama volt, mint férfitársai többségének, és zenész is volt, jobban is hajlott rá, hogy Dionüszoszt szolgálja.

Lánya most felfedezte hitének forrását. Megfigyelte az asszonyok izgatottságát, és szerette volna megtudni az izgalom okát. És persze részt kívánt venni az anonim párosodásban, ami ezután következett. Beleunt már a saját tudatlanságába a rejtélyt illetően. Fiatal volt ugyan, de talán nem volt elég körültekintő az élet más területein? − Mi különlegesség van ezekben a misztériumokban? − kérdezte az egyik asszonyt, fürge ujjait figyelve a szövőszéken. Az asszony abbahagyta a munkát. − Gyermek − mondta fennhangon, gömbölyű ajkakkal −, ez az élet lényege.

Amikor eljött az idő, Kleopátra kibontotta haját, és mezítláb kirohant az éjszakába, majd a többiekkel együtt le a barlangba. A barlang sötét volt, csak a fáklyák fénye világított, árnyékfigurákat vetve föléjük. A párás tengeri levegő kesernyés volt a barlangon belül, és úgy tapadt rájuk, mint valami második bőrréteg. Egy kecske volt kikötve szarvánál fogva az oltárhoz, az állat ugrált izgalmában a többiek jelenléte és rossz előérzete miatt. Kleopátra belebámult ideges sárga szemébe. Túl sok bort ivott már a körbeadott edényből, testét könnyűnek érezte, de a fejét nehéznek. Meg volt riadva. Ez nem olyan imahely volt, amilyet apja az istenek tiszteletére épített, nem kimunkált, kifestett terem egy palotában. Ez a hely primitív volt és rejtett, olyan, ahol civilizálatlan dolgok történhetnek meg, melyeket senki sem állíthat le.

Egy ezüst hajtincsekkel felcicomázott banya tekervényesre font borostyánkoronát helyezett Kleopátra fejére, amely még jobban tudatosította benne, hogy bizsereg a fejbőre. Bűzös folyadékot ivott az edényből, egy gombaleves alighanem jobban segítette volna az istennel való egyesülést. Olyan volt, mintha iszapot ivott volna: valami halálos folyadék, melyet aligha emberi fogyasztásra szántak. A förtelmes kivonat összekeveredett a gyomrában a borral. Aztán felböfögte a kettő bűzös kombinációját.

Belein görcs kígyózott végig, amitől kétrét görnyedt. Úgy érezte, hogy a füle bezárult minden hang elől, mintha a fején belül egy ajtó csapódott volna be, kirekesztve a külső világot és bebörtönözve őt a testébe. Arra gondolt, hogy talán az isten bünteti így a híveit, a kíváncsiskodó halandókat, akik intim kapcsolatra áhítoznak vele, hogy kifürkésszék a földfelszín alatti titkokat, a rejtélyeket, melyektől a virágok kinyílnak, a szőlőtövek kisarjadnak.

Sok idő telt el, vagy kevés, Kleopátra újra tudatára ébredt környezetének, a bacchánsok tompa kórusa az isten nevét kántálta, a hangok mintha egy mély alagútból jöttek volna. A hang hol fölerősödött, hol elgyengült, sem szó, sem név nem volt kivehető belőle, csak zümmögés, mely új erőre kapott, amikor a barlang visszhangja összevegyült a kecske mekegésével. Kleopátra csatlakozott a kórushoz, az isten nevét kántálta újra és újra, hagyta, hogy hangja beleolvadjon a zümmögésbe. Miközben eggyé vált a többiekkel, megszűnt elszigetelt hercegnő lenni, és egész lénye szédítő remegéssé alakult át.

− Az ő neve a Szó − szólt a papnő, hogy a többiek újra és újra megismételjék szavait. Kleopátra velük együtt mozgott, körbe-körbe a tűz körül, és a mekegő kecskét kerülgetve, amíg a zümmögés mozdulatokká változott. Ám a hercegnő nem érzett semmit. Hallotta az állat sikító kiáltását, majd látta a kiömlő vért. Valaki hátulról előrenyomta. Előreesett, és érezte, ahogy az állat vörös vére a lábujjait melegíti. Kezek vörös nyomokat paskoltak a ruhájára és az arcára. Kleopátra sikoltozott, és egyre csak sikoltozott, miközben a meleg folyadék szétterjedt a testén.

Aztán rohant. Már nem a barlang menedékében, hanem az éjszaka sötétjében. Rohant a többi nővel együtt, hajuk kibontva, úgy röpködött fürge testük nyomában, mint az estélyi ruha uszálya. Az egyetlen szépítőszer rajtuk a kecske vére volt. Mezítláb rohantak, meztelen bőrüket felvillanyozta a nedves fű áramütése. Ahogy a füvet homok váltotta fel, lelassítottak és botladoztak. Hirtelen a tenger hideg vize kezdte csiklandozni Kleopátra bokáját, térdét, nyakát, egészen addig, míg el nem merült, küzdve a vízzel, hogy követni tudja a fáklyákat, melyeket az asszonyok magasan a hullámok fölé tartottak. És nevettek. Harsányan nevettek. Nem visszhangozva, mint a barlangban, de felszabadultan és kicsapongó-an, miközben szenvedélyes kacagásuk feloldódott az óceáni fuvallatban.

Lába alól kicsúszik a tengerfenék, gyomra süllyed, a levegő elhagyja testét, erős, nedves karok emelik a magasba. Úgy érezte, mintha a derekánál kettőbe törték volna, lábával felfelé rúgott, és fejjel majdnem visszazuhant a tengerbe. Az erőszakos szöktető hátrahajolt, mindkettejüket felborította egy hullám. Kleopátra kapálózott, hogy lerázza magáról a támadót, de az erős karok hátulról elkapták és kivitték a vízből, akár egy csecsemőt. Nem tudta, hogy küzdjön-e. El akarta tolni magától, de ha ezt teszi, érintetlen marad istentől és férfitól egyaránt. Megadta magát az erős karoknak, és lehunyta szemét, a sós vizet nyalogatva, mely egy hajfonatról csöpögött az arcára.

Aztán hanyatt feküdt egy szúrós fűcsomón. Kinyitotta a szemét, de sötét volt. Már nem a tengerparton voltak, hanem egy elhagyatott helyen, Artemisz temploma mögött. Egy árnyékfigura, egy szellem térdelt fölötte. Fölé magasodott és végigmérte Kleopátrát. A holdfény megvilágította festett, borzalmas maszkját: gigantikus, bíbor ajkak görbültek lefelé az isten haragos arcát ábrázolva. Teste szikár volt és izmos, de szőrtelen. Egy atléta, gondolta Kleopátra. Látta már őt a versenyeken? És a másik vajon tudja, hogy ki ő? A hercegnő lehunyta szemét, és hallotta a vászon szakadását, ahogy a maszkos ember feltépte ruháját.

− De hiszen te még gyerek vagy − mondta. A hangja fiatal volt, nem vaskos és mély, mint egy idősebb férfié, mint az apjáé vagy a tanácsadóié. Vagy Arkhimédészé. Nem volt sokkal idősebb nála. De férfi volt már, hiszen pénisze ott meredt előre. Úgy hatolt belé, mint forró, fürge fegyver, felsértve, és olyan helyet érintve mélyen belül, melyről eddig biztosan tudta, hogy senki számára nem elérhető. Szemük egymásba fúródott. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy túljusson a fájdalmán. Ismét érezte testét, de azt kívánta, bárcsak a zsibbadtság újból hatalmába kerítené. Továbbra is a szemébe nézett, mindkettejüket hipnotizálva, miközben a fiú vonaglott rajta, tekergőzött és döfött. Továbbra is egymás szemébe néztek: egyikük sem tudott jobbat, mint hogy csalárdság nélkül eljátssza a maga szerepét. A fiú belehatolva megint felsértette, Kleopátra az isten nevét kiáltotta. A fiú ijedtnek és sértődöttnek látszott, de aztán ő is az istenhez kezdett fohászkodni, mígnem Kleopátra észrevette, hogy nemcsak együtt kántál a fiúval, de felvette ő is a lovagló ritmusát. Megszűnt minden ellenállása, és a lábait összekulcsolta a másik meztelen fenekén. Semmi más nem volt már, csak ez, semmi más a világon, csak a mozgás, a fájdalom, a ritmus. A szót lenyelte, ahogy levegő után kapkodott, és beszívta a borostyánkorona nedves és a testén mozgó fiú sós, izzadt szagát, és azt a különös pézsmaszagot, ami saját magából áradt.

De aztán − pillanatok vagy órák telhettek el így? – a fiú visszafojtotta lélegzetét, és gyorsabban és mélyebben kezdett mozogni rajta. Kleopátra felvette a ritmusát, valamiféle belülről jövő erőnek engedelmeskedve. A fiú hirtelen felhorkant, majd nagyot sóhajtott. Szeme fennakadt, mintha a halálán lett volna. Homorított fölötte, újból nagyot sóhajtott, majd ráomlott a testére. Kleopátra az isten nevét kiáltotta, vadul mozgott, mivel a másik teljes testsúlya reá nehezedett. Rúgkapált ellene és kiabált, az istent hívta segítségül, a rabszolgáját hívta, Mohamát hívta, Kharmiont hívta. Semmi. Arra gondolt, mi van, ha a fiú ott halt meg rajta, az isten szolgálatában.

Aztán kiszabadult alóla.

Másnap reggel, hajnaltájban, Kleopátra Kharmion rabszolgájának karjában ébredt. Magas, csendes numídiai férfi volt, aki nehézkesen beszélt görögül, és csak Kharmionhoz szólt. Kleopátra piszkos volt és vérzett, forgott vele a világ, amint visszahanyatlott a férfi behajlított karjára. Megfeszítette a nyakizmát, hogy lecsendesítse a szeme mögött kavargó örvényt, de belül a fejében önálló életre kelt a szédítő mozgás.

A dagály visszahúzódott, és a tengerpartot iszap borította. A beavatottak a parton hevertek, meztelen testükre tengeri moszat tapadt, mintha egy sellő járt volna erre az éjszaka, és felöltöztette volna őket. A társa eltűnt. Soha nem fogja megtudni, ki volt az.

Kharmion szótlanul levetkőztette, gyengéden megfürdette, lemosta róla a homokot és a testi eksztázis összepréselt, kérges törmelékeit. Agyához vezette a hercegnőt, ráhúzta a takarót, és így szólt: – Nővé lett a hercegnő.

Többé egy szót se szóltak erről.

Hammoniustól, Róma városából

XII. Ptolemaiosz Aulétésznek

Remélem, levelem erőben és egészségben találja Epheszoszban, és hála az Isteneknek, hogy nem kell Rómában lennie. Az elmúlt hónapok minden mértéket meghaladó erőszakot hoztak. Pompeius megelégelte, hogy Clodius csőcselékharcmodorának áldozata legyen, és megszervezte a saját csőcselékét, Milo vezetésével. Ezen a héten összecsaptak a Fórumon, és Cicero fivére, Quintus majdnem elpusztult az összetűzésben. Két rabszolga holtteste alatt bújt el, amíg a légkör lecsillapult. A takarítóbrigádok még mindig a vért súrolják.

Királyi Felség, különös dolgok történnek. Egyéves letargia után Róma leghatalmasabb férfiai hasznot látnak az Ön visszahelyezésében, és versengenek ezért a megtiszteltetésért. Pompeius (képzelje el a helyzetét!) azt kérvényezte a szenátustól, hogy ő maga rehabilitálhassa Önt. Feltételezem, hogy Milo gladiátoraival a háta mögött megint bátornak érzi magát. Azt mondják, belefáradt Rómába, és újabb keleti hadjáratra vágyik. Arról is spekulálnak, hogy egy egyiptomi győzelem szépen ellensúlyozná Caesar hatásos galliai és britanniai hódításait.

Mindeközben Caesar küldött egy levelet a szenátusnak, melyben azt írja, hogy boldog lenne, ha levennék a válláról Egyiptom terhét. Mindenki tudja, hogy Rabirius nyomása alatt cselekszik. Kettejüket semmi más nem érdekli, csak a pénz. Nem akarva semmiből kimaradni, Crassus szintén kérvényezte a szenátusnál, hogy hadsereg élén Egyiptomba mehessen visszahelyezni önt a hatalmába. Crassus nagyon féltékeny Caesar és Pompeius katonai dicsőségeire. Habár rendkívül gazdag, és benne van a korban, elszántan verseng szövetségeseivel a katonai hírnévért. Annyi pénze van, hogy alighanem el is éri, amit akar.

Végül, Királyom, az istenek egyike közbenjárt az érdekünkben. Tegnap reggel Jupiter szobrát villámcsapás érte, melyet a római jósok nagy előjelnek tekintettek. Amint tudja, minden villámcsapást jelentenek a kormányzó testületeknek, melyek azon a napon az előjel függvényében cselekednek, vagy éppenséggel elállnak a cselekvéstől. A szobrot ért csapás nagy aggodalmat okozott. A Tizenötök Tanácsa, melyet Cato vezet − aki visszatért Ciprusról − ünnepélyesen a jóshoz vonult, ahol a Szibilla Könyveit tanulmányozták. Ebben rábukkantak a legkülönösebb tanácsra: Helyezzétek vissza Egyiptom királyát, de ne használjatok megsokszorozott erőt. A jóstól hosszú menetben a Fórumra vonultak, Cato hangosan felolvasta e szavakat. Estig lefordították a szöveget latinra, és mindenfelé kifüggesztették a városban. Megnyugtató magyarázattal azonban még mindig nem szolgált senki.

Cicero visszatért a száműzetésből, és új háza tele van szőke hajú rabszolgákkal, akiket Julius Caesar ajándékozott neki. Ő volt az, aki megoldotta a Szibilla rejtélyét. Cicero azt tanácsolta, hogy Lentulus, egy becsületes katonaember, kísérje vissza Felségedet Alexandriába, de hagyja Felségedet a városon kívül, és úgy vonuljon be csapataival. Majd pedig, amikor megbizonyosodott róla, hogy minden biztonságos, hazaviszi Önt. Katonai erőt csak a város visszafoglalására fognak bevetni, de az ön visszahelyezése békés úton történik. A szenátus elégedett volt a tervvel, ezért, ha hazatér, javaslom, mondjon köszönetet a szónoknak.

Lentulus hamarosan jelentkezik Felségednél, és fogadja el gyorsan, bármit javasol, tekintet nélkül az árára. (Tekintse magát szerencsésnek − Caesar, Pompeius vagy Crassus sokkal többet követelnének a szolgálataikért). Felséged gyakran mondta, hogy az istenek Rómával vannak. Most úgy tűnik, hogy az istenek Ön mellett is ott állnak.

Kérem, adja át szeretetteljes üdvözletemet a hercegnőnek. Mondja meg neki, készüljön a hosszú hazaútra.

Kleopátra szétszórt volt. Előző este böjtölt, hogy megtisztuljon. Ez volt az első eset, hogy saját zsebből fizetett az áldozati szertartásért, és az első eset, hogy ő maga hajtja végre az ölést. Bizonyos akart lenni afelől, hogy Artemisz istennő megtudja a pontos szándékait, és el akarta kerülni, hogy a saját imái összemosódjanak apja áldozataival.

A templom üres volt, csak ketten voltak: a hercegnő és a fiatal papnő. A papnő szentelt vízzel lemosta a bárányt, miközben a hercegnő csendes meditációra húzódott vissza, megpróbálva a könyörgés szavaival álcázni dühét. Miután heteken át aggódva és hiába várta Lentulus jelentkezését, apja végül felvette a kapcsolatot Gabiniusszal, Szíria római kormányzójával, aki uzsoraösszeget, nem kevesebb, mint tízezer talentumot követelt azért, hogy bevonuljon csapataival Szíriából Egyiptomba és megdöntse Bereniké kormányát. Aulétész, aki alig várta, hogy hazatérhessen, megállapodott vele. A király most a gyomorfekélye miatt panaszkodott, mivel nem tudta, hogyan csillapítsa le Julius Caesart a korábbi adósságok miatt, és még kevésbé tudta, honnan teremtse elő a pénzt Gabiniusnak.

Kleopátra az istennő hatalmas szobra előtt térdepelt, és új szenvedéllyel imádkozott. Artemis úrnő, fiatal nők, hajadonok, erdei teremtmények istennője, fogadd el e kicsiny áldozatot. Könyörgök hozzád, növeld meg Egyiptom gazdagságát. Ha megáldod a királyságomat, ígérem, ha eljön az én időm, nem úgy fogok a trónon ülni, mint elődeim, nem fogom kifosztani az országot csak azért, hogy hatalmon maradhassak. Nem fogok éjszakánként a folyosón járkálni, mint apám, azon tépelődve, hogyan teljesítsem a zsarolók váltságdíj-követeléseit országommal szemben. Rendbe hozom, amit elődeim elrontottak.

Miért hagyják az istenek, hogy az, aki oly jól szolgálta őket, mint Aulétész, ilyen végtelen megaláztatásokat szenvedjen el? Kleopátra és apja egyre csak várta Lentulust, és Aulétész a napok múltával egyre lehangoltabbá vált. Mi történt Lentulusszal, ezzel a becsületes emberrel, kérdezte az istennőt, kinek neve oly sok reményt keltett. Miért váltották fel ezzel a mohó disznóval, Gabiniusszal?

Isteni Úrnő, nem adtak az istenek túl sok hatalmat és erőt Rómának?

Halld az eskümet! Úrnőm, soha nem adom fel álláspontomat: inkább boldogan nézek szembe a halállal, semhogy méltóságtól megfosztva éljek. Ezennel megesküszöm előtted, aki mindent hallasz és tudsz. Inkább a halál, mint a megalázkodás. Inkább a halál, mint a könyörgés Róma hatalmának.

Hasra vágódott a szobor előtt, testével rátapadt a kemény kőpadlóra, újra és újra elmormolva fogadalmát. Könnyek özönlöttek az istennő lábaihoz, mígnem Kleopátra arca meg nem pihent egy hideg tócsában Artemis sarkai között. Végül a hercegnő kimerülten fölegyenesedett.

− Készen áll, Királyi Fenség? − kérdezte a papnő. Rövid vadásztunikájában nem látszott sokkal idősebbnek Kleopátránál. Hajadon görög nő volt, ami rendellenességnek számított egy olyan országban, ahol a nőknek egyéb rendeltetésük sem volt, mint a házasság. Ellentétben a rómaiakkal, akik szűziességet követeltek papnőiktől, a görögök csak a szűz istennő papnőitől követelték meg ezt.

Kleopátra megsimogatta az állat fehér gyapját, és gyanútlan, vizenyős szemébe nézett. Hogy lehet valami ennyire lágy? Araboktól hallotta, hogy a leglágyabb szövetet a földön egy különleges hegyi kecske szakállából készítik, s ezt a fajtát kizárólag azért tenyésztik, hogy a gyapjából takarót ajándékozhassanak a királyuknak. Egy napon neki is hozzá kell jutnia egy ilyen portékához, hiszen imádja az efféle luxust.

Abbahagyta az állat simogatását. Émelygett a gyomra, vagy a táplálék hiányától, vagy az imént tett esküje miatti nyomástól, vagy attól, amit most majd meg kell tennie a kicsiny báránnyal.

− Fenséged, úgy látom, kissé rosszul van − mondta a papnő.

A megaláztatás pírja öntötte el arcát. Nem volt képes elrejteni érzelmeit az asszony elől. Ezt nem lehet. Ezt nem lehet megengedni, hogy egy közönséges halandó, még ha papnő is, olvashasson a gondolataiban. A misztikusoknál is misztikusabbnak kell lennie. Elfordult a papnőtől, és tétovázás nélkül hátrahúzta a bárány fejét. Nem törődve az ujjai közé simuló lágy gyapjúval és a bárány utolsó kétségbeesett bégetésével, végighúzta a kést az állat torkán. Az ölés nem ment könnyen. Sokkal több erőre volt szüksége, mint gondolta volna, miután felhasította a kis teremtés hajlékony nyakát, befogta fülét, hogy ne hallja a kiáltást, és lehunyta szemét, hogy ne lássa a döbbent tekintetet. A vér olyan erővel lövellt ki a nyaki verőérből, hogy a papnőnek előre kellett tolnia az edényt, hogy felfogja az áramlatot. Kleopátra figyelte, amint a vér kiömlik az edénybe, mint egy hosszú, vörös nyelv. Elejtette az állatot, és egyenesen előrenézett, nem akarta látni a nyitott, élettelen szemeket.

Átok Gabiniusra. Átok Pompeiusra. Rabiriusra. Ciceróra. Julius Caesarra. A világ összes urára, akik oly sok fájdalmat okoztak apjának és népének. Azokra a barbárokra, akik Sándor leszármazottait térdre kényszerítették és megríkatták. Istennő, szent szűz, ki hatalmas országok fölött uralkodsz, figyelj reám. Ereimben Sándornak, a legnagyobb és legnemesebb görögnek vére folyik. Alattvalóid vagyunk, kiválasztottjaid, a te néped. Hagyd el ezeket a rómaiakat, akik mindent ellopnak tőlünk, a pénzünket, a verseinket, a művészetünket, még az isteneinket is. Dianának hívnak most téged? Ki más lenne Diana, mint római képzelgés, római meghamisítása annak, ami tiszta és görög? Úrnőm, kérlek téged, társulj a többi istenekkel, és védj meg minket, eredeti és igaz népedet, mely szolgál téged.

A papnő felemelte fejét az esdeklő testhelyzetből, és a hercegnő szemébe nézett. − Királyi Fenség, az istennő elfogadta imádat és áldozatodat. Bármit kérsz tőle, valóra válik.