MÁSODIK RÉSZ

 

Róma

 

TIZEDIK FEJEZET

 

 

Héliosz, a Nap Istene gyűrötten terült szét a rodoszi kikötő csillámló vizén. A kolosszális bronzszobrot, a görög világ egyik nagy csodáját és Rodosz városának védelmezőjét nemrég döntötték le az istenek, a szigettel szembeni neheztelésük jeleként, addig rázva a földet, amíg minden emberkéz által alkotott büszkeség darabjaira esett szét. A sziget talpra állt, kikötőjét újjáépítették, üzleti élete feléledt, de az isten még mindig romokban hevert a parton, gyengéd hullámok nyaldosták fej nélküli torzóját, nagy, bronz−, napsugaras koronája moszatzöldre fakult.

− Miért nem állítják talpra az istent? − kérdezte Kleopátra. Nem viselte el a kegyeletsértés látványát. Tekintete a földön heverő görög idol felett a hosszú, homokos part mentén sorakozó üzletekre és palotákra siklott, és a fehérre meszelt házakra, melyek a rózsaszínű sziklákat és mohás lejtőket tarkították a város fölött.

− Mert az emberek attól félnek, ha megmozdítják a város védelmezőjét, akkor újból remegni kezd a föld. A papok nem javasolják a megbolygatását − felelte a király, miközben alkalmas helyet keresett a fogadáshoz.

− De ezt olyan szomorú látni, hogy fej nélkül és ilyen csúfan fekszik itt. Nem tudnál tenni valamit, apám? Téged szeretnek itt, ezeknél a partoknál.

Aulétész, akárcsak a dinasztia többi tagja, Rodosz népének különleges hűségét élvezhette. Sok évszázaddal korábban, amikor Demetriosz Poliorketész, a tirannus ostromolta a várost, I. Ptolemaiosz közbeavatkozott, és lerohanta a támadót. A betolakodó olyan sebbel-lobbal hagyta el a várost, hogy maga mögött hagyta tüzérségi fegyverzetét, melyet a rodosziak eladtak, hogy felépíthessék az isten hatalmas szobrát. I. Ptolemaioszt Rodosz népe hálából elkeresztelte Szótérnek, Megmentőnek, s a nevet a király olyannyira megkedvelte, hogy egész életén át hivatalosan is viselte.

− Mi most azért vagyunk itt, Kleopátra, hogy támogatásért és tanácsért folyamodjunk, nem pedig azért, hogy a klérusnak diktáljunk − mondta a király. − Rodosz kormánya jó kapcsolatokat ápol Rómával. Azért vagyunk itt, hogy megtanuljuk, hogyan követhetnénk a példájukat. Elégedj meg azzal, hogy a dolgok olyanok, amilyenek. Élvezzük a sziget szépségét, de ne akarjunk változtatni rajta.

Kleopátra óvatosan tapogatózva próbált olyan témát találni, mellyel újra apja kegyeibe férkőzhet. Semmiképp nem akarta, hogy hazaküldjék, azt sem, hogy Rodoszon hagyják az udvarias, ám unalmas görög asszonyok gondjaira bízva, miközben apja továbbhajózik Róma felé. − Apám, igaz, hogy Rodoszon több pillangó van, mint bárhol máshol a földön? − kérdezte élénken.

− Igaz, és még ennél is több szobruk van − mondta a király. − De ez ne tévesszen meg. A sziget tele van kígyókkal. Nehogy azt gondold, hogy ugyanúgy játszhatsz és szaladgálhatsz, mint otthon. − A király igazából nem Kleopátrához intézte ezeket a szavakat, hanem a mellette álló magasabb lányhoz.

− Ne aggódjon, uram. Nem lesz több bolondozás.

− Mohama könnyed nemtörődömséggel beszélt, kíváncsivá téve Kleopátrát, vajon volt-e a lánynak magánbeszélgetése azóta a királlyal, hogy Aulétész hidegen és keményen pofon vágta a lázadás napján.

Az incidens után Kleopátra hetekig kerülte a társaságát, nap mint nap finnyásán elűzte az emlékét a gondolataiból, míg végül megfeledkezett a hiányáról. De az útra kelés reggelén, amikor felszállt a kocsira, agarak szaladgáltak előtte, a szolgák hatalmas deszkákon szállították a király poggyászait a hajókra, Kleopátrán átsuhant a sajnálkozás érzése, hogy Mohamát otthagyja. Majd felnézett, és meglátta a magányos, sötét bőrű alakot, amint ott áll a kikötőben a tenger vizét bámulva − piros utazókabátja, mint vérfolt a szürkésbarna reggeli ködben. A hercegnő dühösen nézett Kharmionra, aki semmilyen érzelmet nem mutatott, és nem adott magyarázatot. Egy nappal korábban Kharmion javasolta, hogy Mohamát is vegyék fel az utazók közé, mert ha a városban marad, vélhetően bántalmazni fogják. Kleopátra emlékezett arra az ellenségeskedésre, amelyet Mohama és Bereniké baktriai barátnői között tapasztalt, de elhessegette magából a gondolatot. Még mindig fájt neki Mohama árulása, és nem hajlott a könyörületre.

− Nem akarom látni többé ezt a lányt − felelte Kleopátra. − Ha örömet akarsz nekem szerezni, akkor arról hozol hírt, hogy ismét rabszolgává tették, megverték és megkínozták büntetésül, hogy egy királyi gyermeket veszélybe sodort.

− Úgy gondolom, apád éppen azzal bízta meg, hogy a királyi gyereket távol tartsa a veszélytől − ellenkezett Kharmion.

− Ne mondd nekem, hogy védeni akarod őt – mondta Kleopátra ingerülten. − Ha nem kellene sietnünk az utazás miatt, követelném apámtól, hogy vágassa le a kezét. Aztán pedig visszazavarnám a sivatagba a törzséhez, ahol még csak tolvaj se lehetne belőle.

Kharmion nem válaszolt a tirádára, csak szánakozó pillantást vetett Kleopátrára. A lány belerúgott a fazsámolyába, és jól beütötte a nagylábujját. Vinnyogott a fájdalomtól, mint egy kölyökkutya, odaszaladt Kharmionhoz, fejét a szigorú hölgy ölébe hajtotta, és kövér könnyeket hullatott, míg el nem aludt.

Másnap a királyi küldöttség − az utazási gondnok, hét testőr, négy királyi rokon, papok és papnők, szakácsok és szolgák, áldozati állatok − elözönlötték a hidat és hajóra szálltak. Inkább festettek kalandos utazóknak, semmint lázadás elől menekülő királyi kíséretnek. Kleopátra kutyái előrerohantak, hogy üdvözöljék a piros kabátos Mohamát, orrukat a lányhoz dörzsölgetve. Kleopátra elkeseredetten követte őket, azzal az elhatározással, hogy nem engedi Mohamát hajóra szállni. A magas lány megpaskolta a kutyákat, tekintetét továbbra is a tenger vizére függesztette, szép, kakaóbarna bőre zöld volt az ijedtségtől.

− Félek. − Mohama arca olyan volt, mintha valami borzalmas fantom telepedett volna rá. − Soha nem voltam még vízen.

− Eddig azt hittem, hogy semmitől sem félsz. − Kleopátra igyekezett leplezni az újbóli találkozás keltette titkos belső izgalmat. − Sokkal félelmetesebb ellenségekkel néztél már szembe, mint a tenger, Mohama.

− Hallottam Poszeidón isten haragjáról. Tudni fogja, hogy a sivatag gyermeke vagyok, és nem hódolok neki. Bosszút fog állni rajtam. − A lány arca eltorzult az aggodalomtól, szemöldöke öregasszonyosan összehúzódott, görbe ráncokat rajzolva sima, csokoládébarna homlokára.

Kleopátra kiegyenesedett, és tekintélyt parancsolóan szólalt meg. − Ne bolondozz, Mohama. Líbia, Zeusz leánya − az istennő, akiről országod a nevét kapta − egykoron a tengeristen felesége volt. Iker-fiakat szült tőle.

− Honnan tudod ezt?

− Ez megfelelően dokumentált tény, amelyet minden művelt ember tud szerte a világon. − Kleopátra élvezte a leereszkedés pillanatait. Türelmesen folytatta, mintha egy gyerek képzelgésből fakadó félelmeit csitítgatná. − Mielőtt kihajózunk, apám, a föld királya, egy fehér tehenet fog feláldozni a tenger királyának. Poszeidón meg fogja tiltani a tengeri kígyónak, Tritonnak, hogy kitörjön rejtekhelyéről és felkorbácsolja a tenger vizét, amíg hajózunk. Apám Tritont is ki fogja engesztelni két kecskével, melyeknek zsengék a lábszárai − ritka ínyencség egy tengeri lény számára. A király az utazóküldöttsége nevében fog áldozni. Meg fogod látni. Nyugodt lesz a tenger.

− Biztos vagy benne, Kleopátra?

− Biztosítalak róla − mondta a hercegnő, meleg kezét belecsúsztatva Mohama hűvös, érdes tenyerébe, összekulcsolva ujjaikat, és így, kéz a kézben elindultak a hajó felé.

A görög államférfi, akit az a megtiszteltetés ért, hogy elszállásolhatta a királyt és kíséretét, azzal a hírrel fogadta az utazóküldöttséget, hogy Cato, a római szenátor ugyancsak kikötött Rodoszon. − Ciprus felé hajózva azért szakította meg útját, hogy a tengeribetegségtől felbolydult beleit gyógyítgassa − mondta a görög, orrával fintorogva. − Biztos vagyok benne, hogy ez semmi kényelmetlenséget nem okozhat Felségednek.

Aulétész fel volt háborodva, hogy éppen azzal a gazemberrel kell megosztania a szigetet, aki testvére, a ciprusi király haláláért felelős. − E miatt az ember miatt kell most Rómába utaznom − mondta. − Miatta nem aludhattam a saját ágyamban az elmúlt éjszaka, és miatta kellett elviselnem azt a kemény fekhelyet, amely napfelkeltéig kínozta testemet.

− Az orvosok vegzálják, de visszautasít minden kezelést, csak a saját dédapja gyógymódjait hajlandó alkalmazni − mondta a tekintélyes görög. − Rendkívüli mennyiségű alkoholt vesz magához, de az állapota ettől csak rosszabbodik.

− Jó − felelte Aulétész. − Én semmi esetre sem óhajtok találkozni a szörnyeteggel.

De a nap vége felé a király elkezdett azon gondolkodni, hogy a római mégiscsak szolgálhatna bizonyos információkkal arról, hogy miféle fogadtatásra számíthat Rómában. Aulétész minden úton-módon igyekezett a rodoszi nép és az előkelőségek tudomására hozni jelenlétének tényét. Két és fél napig várt rá, hogy Cato jelentkezzen, de a római semmi jelét nem adta annak, hogy találkozni óhajtana az elűzött királlyal.

Kleopátra visszautasította a kirándulásokra szóló összes meghívást, ehelyett a szálláshelyükként szolgáló palota fogadótermében üldögélt, apját figyelve, aki ketrecbe zárt fenevadként járt föl s alá, Cato hívására várva. Végül Aulétész félretette királyi méltóságérzetét, és elküldött egy hírvivőt Catóhoz azzal az üzenettel, hogy a szigeten tartózkodik és fogadja a vendégeit.

Cato azonban nem válaszolt.

Aulétésznek nem volt más választása, kért egy találkozót.

Cato pimaszul visszautasította.

− Ki ez a római, hogy így mer viselkedni apámmal? − kérdezte Kleopátra. Apja ölében ült egy késő estig tartó bankett után, és Aulétész aranyserlegéből szürcsölgetett. Rossz volt látnia, hogy királyi apja úgy rágódik emiatt a római disznó miatt, mint valami ideges szolgálólány.

− Ki ez a római, hogy sértegesse a királyunkat? – visszhangozták a részeg udvaroncok. A férfiak szerteszét terpeszkedtek az ebédlőben, egyikük-másikuk otthagyta a heverőjét, és közvetlenül az asztalhoz telepedett a gyümölcsöstálak és a boroskancsók közelébe: csizmáik kioldozva, hosszú lábaik kinyújtva az asztal teljes szélességében. A vacsorára meghívott gazdag rodoszi üzletemberek ernyedten dőltek hátra, karjaikat a pamlagok támláin pihentetve. Egyetlen felnőtt nő volt jelen, Kharmion, aki komoran és kellően merev tartásban ülte végig az estét.

− Úgy hallottuk, Cato folyamatosan részeg − okoskodott a rodoszi üzletember, aki a királyt elszállásolta. Pillanatnyilag úgy tűnt, hogy e tekintetben ő maga sem különbözik a rómaitól. − Azt mondják, ordítozik a szolgáival, ha étellel kínálják, és veri őket, ha nem hoznak neki elegendő italt.

− Ez egy senki − mondta a királyi család egyik tagja. − A családtagjai koszos parasztok voltak, amikor Őfelsége családja már nemzedékek óta Egyiptomot kormányozta.

− Nincs joga ahhoz, hogy a királyt megalázza. Kleopátra láthatta, hogy a társalgás, melynek az lett volna a célja, hogy bátorítsa és felvidítsa a királyt, éppen az ellenkező hatást érte el. Jobban ismerem apámat, mint ezek az emberek együttvéve − gondolta. Elhelyezkedett a király ölében, közben öntudatlanul befogadta kicsi testébe mindazt az aggodalmat, melyet Cato viselkedése keltett a királyban. Idegesen babrált a poharán, majd egy másik serlegért nyúlt, mely tele volt töltve keserű borral. Elég sokat ivott már ahhoz, hogy kellően álmos legyen, habár a félelmeit valamelyest eloszlatta a mámor. Aulétész mintha nem vette volna észre, vagy nem törődött volna vele, hogy lánya kezd berúgni. Magához ölelte a kislányt, megbillentve Kleopátra serlegét, s a vörös folyadék ráömlött a tógájára.

Kleopátra bűnbánóan szájához kapta kezét, de Aulétész egyszerűen csak nevetett, és még jobban magához ölelte a kislányt, aki érezte a nagy has emelkedését és süllyedését, miközben apja a kis baleseten mulatott. Aulétész kikapta a serleget az apró kezek közül, kiitta a maradék bort, és a földre hajította a kupát.

− Még! − kiáltotta.

Egy szolga rohant felé friss, fehér tógával, de a király mellbe rúgta a serény férfiút, úgyhogy az hanyatt esett. A királyi rokonok és a vendégek röhögtek a szerencsétlenségen és a király szokatlan durvaságától megrökönyödött szolgán, akiben azonban volt annyi bölcsesség, hogy nyomban csatlakozott a nevetőkórushoz. Feltápászkodott, leporolta a friss öltözéket, és újra felkínálta a királynak, habár ezúttal tisztes távolból.

− Több bort kértem, te tökkelütött − mondta a király röhögve. − Több bort, nem több ruhát!

A vendégek újból nevettek a szolgán, aki úgy próbálta visszanyerni méltóságát, hogy ujjaival csettintett a sarokban kuporgó két szolgálólánynak: töltsék tele Aulétész poharát. A két lány egymást letaposva rohant a királyhoz. A nagy igyekezetben a korsók egymásnak verődtek, amitől a király ellenállhatatlan nevetőgörcsöt kapott, kis híján leejtve lányát az öléből. Kleopátra, attól tartva, hogy az összecsapódó hatalmas korsók a fejére zuhannak, apja zsigereibe bújva keresett menedéket, még nagyobb hahotára ingerelve a királyt.

− Holnap mindennek a végére járok − mondta a király, engedve a szorításon, mellyel magához ölelte lányát. − Holnap találkozni fogok a rómaival.

Kleopátra fölegyenesedett, mintha álomból riadt volna fel. Megrázta fejét, megpróbálva elűzni a kábultságot.

− Holnap idejön a római?

− Nem, gyermekem, a római nincs abban a helyzetben, hogy elhagyhassa a szobáját.

− Ellenőrzik a felettesei?

− Sokkal nyomósabb oka van rá. Az orvosai rendszeres hashajtószedést javasoltak szélszorulására, és nem óhajtja elhagyni a szobáját gyenge egészségi állapota miatt. Meghívást kaptam a rómaitól, hogy látogassam meg a szálláshelyén − mondta a király száraz hangon.

Egy vörös képű királyi rokon feltornázta magát a karosszékében, és felháborodott pozitúrába helyezkedett. − A mi királyunkat nem alázhatja meg egy közönséges római polgár azzal, hogy csak úgy magához hívatja. – A rodoszi emberek, akik régóta nyögték a római igát, egyetértően bólogattak, és durva kommentárokat fűztek Cato egészségi állapotához.

− Két napon belül továbbutazunk Rómába. A méltóság kicsiny ár Róma megtorlásához képest − mondta Aulétész. − Mondtam már korábban, hogy az istenek Rómával vannak, én pedig az istenekkel vagyok.

A királyi rokonok és a rodosziak azonban nem értették a király bölcsességét.

− Képtelenek vagytok felfogni a helyzetet? − kiabált a király. − Úgy viselkedtek, mint a gyerekek. A kislányom bölcsebb nálatok!

Kleopátra kiegyenesedett apja ölében, meglepődve, hogy apja érvként bevonta őt a vitába, és aggódva nézett a sértett rokonokra.

− Kleopátra, mondd el a bátyáidnak, miért nincs Egyiptomnak római kormányzója, miközben valamennyi szomszédos ország Róma uralma alatt áll!

A teremben minden homályos tekintet a gyerek felé fordult. − Gyerünk, lányom! − mondta a király. − Ki vele!

Kleopátra mély levegőt vett. − Azért, mert XII. Ptolemaiosz Aulétész király, Két Ország Fáraója, Dionüszosz fia és született Ozirisz isten és az apám − Róma barátja.

− Pontosan így van, gyermekem. − Tudomást sem véve a többiekről, mélyen kislánya szemébe nézett. – Emlékezz rá: minket örökké fenyeget Róma hatalma. Nekünk mindig csillapítanunk kell a fenevadat. Érted ezt, Kleopátra?

− Értem, apám.

− Mert amire Rómának − a Köztársaság valódi istenének, bálványának és szellemének − mindig szüksége van, azzal mi, Ptolemaioszok mindig rendelkezünk. És ez nem más, mint…

Egyszerre mondták ki a szót: − A pénz.

A rokon férfiak nevettek, de Kleopátrát aggasztotta az apja szeméből tükröződő gyengeség. − Mindig emlékezni fogok erre − mondta. − Holnap veled megyek a rómaihoz.

− Még csak tizenegy éves vagy.

− Hercegnő vagyok, és hatást tudok gyakorolni a rómaira a latin nyelvtudásommal és a latin irodalom ismeretével. Én leszek a legcáfolhatatlanabb bizonyítéka apám Rómához való hűségének. A római azt fogja gondolni, hogy Róma iránti tiszteletedet akartad kifejezésre juttatni azzal, hogy a lányodat megtaníttattad a rómaiak nyelvére és művészetére. Én leszek a legfényesebb küldötted. − Szemét apjára függesztette, hogy elkerülje a férfiak kétkedő pillantásait. A többiek elcsendesedtek.

− Az leszel − mondta a király, a jelenlevők legnagyobb meglepetésére. − Te leszel a legkisebb diplomatám.

Kleopátra életében nem látott még olyan zord ábrázatot, mint Catóé. Szája állandó grimaszba torzulva, mély, lefelé görbülő ráncokkal a szájszegletben. Nem állt föl a királyi küldöttség érkezésekor, ülve maradt a karosszékében, deréktól lefelé takaró borította, olyan módon, hogy a hercegnő számára úgy festett, mintha az árnyékszéken ülne. Pimasz mozdulattal intett Aulétésznek, hogy lépjen közelebb. A királyi rokonokat vérig sértette ez a magatartás, baljósan zörgették kardjaikat, de Aulétész leintette őket.

− Ki ez a gyerek? − kérdezte a római, görögül beszélve a királyhoz, de közben a fiatal lányra bámulva, aki állta a nézését.

A római nem fogta föl, hogy ő nem szólíthatja meg elsőként a királyt. Az egyik királyi rokon válaszolt: – Kleopátra hercegnő, a király második lánya. Jól beszél nyelveket.

− Igazán? − mondta Cato nyújtottan, mintha a szavak önmagukban, jelentésüktől függetlenül beszennyezhetnék. A király a római felé lépett. A hercegnő követte őt, majd helyet foglaltak a rómaival szemben. A királyi rokonok a terem hátsó traktusában várakoztak Aulétészre.

− Gondolkoztam Felséged helyzetén − szólalt meg a római, nyilvánvaló szándékossággal fittyet hányva a királyt megillető formalitásokra. – Azt kell javasolnom önnek, hogy törölje a római utazását. Menjen vissza Egyiptomba, és béküljön meg a népével.

− Marcus Cato − kezdte a király olyan nyájas hangon, mintha a kedvenc háziállatához szólt volna. – Semmit sem óhajtok jobban, mint hogy megbékéljek népemmel, ahogy ön nevezte őket, de Róma támogatása nélkül tehetetlen vagyok. Egyiptom polgárai − görögök, egyiptomiak és zsidók egyaránt − ellenségesek velem szemben Caesar és Pompeius kéréseinek teljesítése miatt. Alattvalóim megsínylik a magas adókat, melyeket Róma kölcsöne miatt kell kiróni rájuk. Ez az oka a lázadásnak. Ha Caesar és Pompeius követelései nem nehezednének rám, népem tökéletesen elégedett lenne.

− Mindazonáltal ez semmit sem változtat a véleményemen. – A római gyomrához kapva összegörnyedt, és akkorát ordított a fájdalomtól, hogy a király ösztönösen odaugrott segíteni neki. Cato egyik kezét a gyomrához szorította, másikkal elhárította a királyt. Aulétész visszaült a helyére.

A római felült, szemét az égre meresztette, mintha azt kérdezné az istenektől, miért büntetik őt ezzel a betegséggel. − Látja, milyen állapotban vagyok?

− Nem akarom feltartani, római barátom − mondta a király. − Csupán a megfontolt véleményét szeretném hallani arról, hogy milyen fogadtatásra számíthatok Rómában. Megtenné, hogy jellemzi a szenátus hangulatát?

− Jó királyom, a szenátus annyit se ér már, mint egy vénember nyöszörgése.

Aulétész a helyzet komolysága ellenére hangos nevetésben tört ki. − Ha a szenátus semmit sem ér, akkor könyörgök, ki kormányozza Rómát?

− Tudja, ez ugyanolyan monarchia, mint ami önöknél van Egyiptomban. Csak nálunk Pompeius a király és Caesar a királynő.

Kleopátra pontosan ezeket a szavakat hallotta a piactéren. Kíváncsi lett volna, de nem érezte alkalmasnak a pillanatot a kérdés felvetésére: vajon ha Caesar elcsábította Pompeius feleségét, akkor ezek után hogyan válhatott ő maga a nagy ember ágyasává. Majd diszkréten utánajár az ügynek Rómában, gondolta.

Aulétész megpróbált további információkat kipréselni Catóból: kikkel kellene találkoznia Rómában ügye előmozdításáért? Cato azonban szemlátomást egyre nehezebben viselte a király társaságát, talán a rosszulléte miatt, talán mert inni akart. − Uram, a római jog tiltja a római polgároknak, hogy adósságuk fejében eladják magukat rabszolgának, idegenek viszont, azt hiszem, minden további nélkül megtehetik ezt.

A királyi rokonok kardjukhoz kaptak. Aulétész felállt e gyalázatos sértés hallatán, s ugyanezt tette a hercegnő is. Remélte, hogy apja emberei elégtételt vesznek a pimasz rómain, aki úgy beszélt apjával, mint valami közönséges szolgával. Szívesen szemtanúja lett volna egy csetepaténak, még ha apja magas árat fizetett volna is érte.

Cato könyörtelen arca azonban hirtelen megenyhült. − Úgy gondoltam, Felség, beszélgetésünknek hasznára válik némi humor − mondta Cato békítő hangon. − Higgye el, csak a megaláztatástól akarom megóvni, ami Rómában várna önre.

A király leintette az embereit, akik vonakodva visszacsúsztatták kardjaikat a hüvelyükbe, de nem ültek vissza.

− Hallgasson rám, uram − folytatta Cato. − Engem szókimondó embernek ismernek. Soha nem fog ennél megbízhatóbb tanácsot kapni: menjen haza, és gyűjtse a pénzt az adóssága megfizetésére. Ne menjen Rómába újabb szívességekért könyörögni, mert olyan játszmába kezd, amit soha nem tud befejezni. Egész Egyiptomot folyékony ezüstté változtathatja, és beleömlesztheti a zsebükbe, akkor se elégítheti ki sem a szenátus, sem Pompeius, sem pedig a keselyű Caesar mohóságát. A piócák, akik Rómát uralják, az utolsó csepp vérét is le fogják csapolni.

A hercegnő meglepődött a római őszinteségén. Félelem nélkül beszélt, noha tudta, hogy Aulétész visszamondhatja szavait Pompeiusnak, a többi szenátornak, sőt magának Caesarnak is, ha lehetőséget kap rá. Ilyen aggodalomnak azonban nyoma se látszott a zsémbes öregemberen.

− Túl szenvedélyesen ítéli meg a helyzetét, kedves Ptolemaiosz királyom − mondta a római gyengéden szinte már jóságosan. − Én nem aggódnék ennyire Egyiptom elfoglalása miatt. Ha mégis megtörténne, attól csak fellélegezhetne. Nem kellene többé aggódnia ezek miatt az ügyek miatt.

− Igen, fellélegezhetnék − pont úgy, ahogy a bátyám.

− El fogom magyarázni önnek azokat a szerencsétlen körülményeket, melyek Ciprusban merültek fel. Úgy veszem észre, Róma cselekedetei és az ön bátyjának halála alapot adtak a dolgok bizonyos fokú misztifikálásához. Ahogy látja, az ellenségeimnek Rómában szükségük volt arra, hogy megszabaduljanak tőlem. Nem képesek elviselni a hatékony és meggyőző kritikát. Természetesen a nagy ember, Marcus Tullius Cicero lesz a következő. Őt is korlátozni akarják valamilyen módon.

− Mi a szándéka? − kérdezte a király.

− Nagyon egyszerű. Caesar még az idén keresztül akarja vinni a törvénytervezeteit. Én mindenben ellenkezem vele. Ezért kellett megszabadulnia tőlem, és ezért eszelte ki azzal a gazember Clodiusszal együtt a kalózkodás vádját az ön bátyja ellen, hogy ezzel az ürüggyel Ciprusra küldhessenek engem az ottani kincstár kifosztására. Ez a küldetésem célja – kétségtelenül gusztustalan. De én legalább úgy teszek eleget a szolgálatomnak, hogy közben nem tömöm meg a saját zsebemet.

− Figyelemre méltó történet − mondta a király.

− Látom, hogy nem hisz nekem, pedig rosszul teszi. Én nem vagyok különösebben fantáziadús ember. Nem találok ki vad történeteket. Hallgasson rám: nagy hibát követ el, ha akár Pompeius, akár Caesar szavára ad. Nekem viszont, római kollégáimmal ellentétben, nincsenek averzióim az igazság kimondását illetően.

− Mit kéne tennem? − kérdezte a király. Kleopátra észrevette, hogy a római őszinte viselkedése kíváncsivá tette apját.

− Menjen vissza Egyiptomba, és békéljen meg az alattvalóival. Felajánlom önnek a szolgálataimat. Én és az embereim elkísérjük önt Alexandriába. Találkozunk a különböző érdekcsoportokkal, és tárgyalunk velük, amíg megállapodásra nem jutnak önnel. Láthatja, hajlandó vagyok még ilyen messzire is elmenni, hogy megóvjam önt az árulástól és a vesztegetéstől, amivel Rómában szembe kellene néznie.

− És milyen árat kíván mindezért? − kérdezte a király.

− Felség, elég gazdag vagyok ahhoz, hogy ne szoruljak rá ilyesmire.

− Ez kivételes ajánlat, kedves barátom, és alaposan fontolóra veszem. S mit gondol, mi lenne a másik választásom?

− El kellene fogadnia azt az ajánlatot, melyet a bátyja oly önfejűén visszautasított. Készüljön fel az elkerülhetetlenre: számítson a hírre, hogy az ön országa lesz a következő, melyet Róma bekebelez. Ebben az esetben öltse magára a papi ruhát, helyezze a családját biztonságba és éljen békében. Vagy esetleg tárgyalhat Caesarral, illetve Pompeiusszal, attól függően, hogy melyikük vonul be a királyságába és bitorolja el a kincstárát. Lehet, hogy megengedik magának, hogy a trónon maradjon. Azt azonban tudomásul kell vennie, hogy csakis névlegesen maradhat király.

A római visszaült, és fájó gyomrát dörzsölgette. Baljóslatúan felemelte a mutatóujját. − A saját védelmében mondom mindezt. Ne menjen Rómába kinyújtott tenyérrel és kitárt zsebekkel. Nem lesz felső határa az árnak, amit fizetnie kell.

− Kegyvesztett lettem vagy sem?

Aulétész nem bízott a rómaiban: azt azonban elhitte, hogy az alexandriai utazásra tett ajánlata mögött nemes szándék húzódott. A hercegnő sem bízott a római érveiben, viszont úgy gondolta, hogy a királynak talán honorálnia kellene a javaslatokat. A királyi rokon férfiak ellenben azt látták, hogy a királyból egyszerűen gúnyt űztek.

− Üzenj Demetriosznak − Utasította mogorván a király a titkárát. − Mondd el neki Marcus Cato ajánlatát, és kérdezd meg tőle, hogy meg lehet-e kötni egy ilyen kényes megállapodást erőszakos következmények nélkül.

De ahogy Aulétész visszatért a rodoszi palota nagy fogadótermébe, ott olyan levél várta, amely teljesen egyértelműen kijelölte a további irányt.

 

XII. Aulétész Ptolemaiosznak, Egyiptom volt uralkodójának

Küldi: Meleagrosz, VI. Kleopátra Tryphaena Királynő Kormányzója és Tanácsadója

 

Mellékelem az egyiptomi és a görög többségi törzsi vezetők által aláírt dokumentumot. Alexandria, Alsó− és Felső− Egyiptom népe önt törvénytelen trónbitorlónak nyilvánította és trónjától hivatalosan megfosztotta. Mostantól felesége, VI. Kleopátra Tryphaena neveztetik Egyiptom elismert uralkodójának. Ön és a leánya, Kleopátra hercegnő örökre száműzetésre ítéltetett Egyiptom királyságából és minden területéről, beleértve a jelenleg fennhatósága alatt álló területeket is. Amennyiben Egyiptom Két Országának területére lépne, halállal bűnhődik.

 

Aulétész kiejtette kezéből a levelet. Teste remegett: arcát, orrcimpáit, nyakát és homlokát vörös foltok lepték el. − Felségáruló szajha! − köpött egyet, nyála úgy permetezett szét a teremben, mint a záporeső. – Hazug kurva, saját anyja emlékének meggyalázója!

A király két kézzel megragadta és megrázta széke támláját, majd felkapta és úgy vágta a kőpadlóhoz, hogy kitörte az egyik széklábat. Emberei némán figyeltek. Kleopátra meglapult, várva, míg apja lecsillapodik, s közben azon töprengett, vajon nővére, Bereniké mekkora szerepet játszott az összeesküvésben.

− Irány Róma! − parancsolta a király. − Rómába! – Megforgatta a kitörött széklábat. − Ha az utolsó fillérem is rámegy, megölöm a szajhát. − A király nagyokat lépdelt, a kitörött székláb olyan volt a kezében, mint valami jókora ürücomb. − Egy római centurio fogja felébreszteni a gúnyos képű katonáival együtt, és utasítani fogom őket, hogy úgy kezeljék, mint egy utolsó szajhát.

Hirtelen hűvös nyugalom terült szét Aulétész arcán, vonásai ellazultak. − És amikor már könyörögni fog a halálért, személyesen vágom el a torkát.

− Apám, mi lesz Demetriosszal? − kérdezte Kleopátra, arra gondolva, hogy a vézna filozófus élete a zord Thea könyörületétől függ.

− Nyilvánvalóan meg fogják ölni. Nem szabadott volna otthagynunk. Ragaszkodnunk kellett volna hozzá, hogy velünk jöjjön.

− És mi lehet Berenikével, apám? Utalt rá az eunuch, hogy valami része lenne mindebben?

A király nem válaszolt, arca szokatlanul jeges volt. Kleopátra inkább őrjöngeni látta volna apját, mert úgy még mindig nem tűnt volna annyira veszélyesnek, mint ezzel a vérfagyasztó hidegséggel. − Thea ül a trónon, miközben az eunuch kormányoz. Demetrioszt nem említik. Berenikét sem. De ha bármelyikük összeszűrte a levet Theával, az is halállal lakol.