Közrefogjuk Sandy Jamest, aki a karjában tartja a gyereket. Összehúzom magam khaki nagykabátomban. A gipszkötést elrejti a begombolt nagykabát, az ujját feltûztem. A sírt a hó és jégréteget áttörve földbe vájták, még látszottak az ásónyomok. Tanulmányozom a kristályképzõdményeket a sírgödör falán. Elképzelem, hogy ott kell feküdnöm mindörökre, mint Rozsdásnak.

A sírkövek körös-körül dülöngélnek, mintha a rájuk nehezedõ hó súlyának engednének. A temetõ a város egyik elhagyatott külsõ részén van. Kis dombon fekszik, amelyrõl lelátni a környezõ utcákra, az egyiket raktárépületek tûzfalai szegélyezik, a másik egy fatelephez vezet. Az útkeresztezõdésnél forgalmi lámpa. A telep farakásái és fedetlen raktárai fölött rálátni Indiana vasútállomás vágányaira szemaforjaira sorompóira.

A baptista prédikátor szószátyár, déli, mint a koporsóban fekvõ fickó. A mustármagpéldázatot emlegeti. Egy kép villan az agyamba, mustárpalántákkal teli mezõ képe és elcsodálkozom, milyen különös, hogy Isten termékeny birodalmának csodái közül pont a mustármagra esett a választása.

Szemem sarkából Sandy Jamest figyelem. A sírgödörbe bámul. Látom a könnycseppek nyomait az arcán. Oldalról látom zöld szemein a szaruhártyát. Aztán a gyerek úszik be a képbe, ahogy kíváncsian elõrehajol, karjával kapálódzik a sír fölött és párafelhõcskéket lehel a hideg levegõbe.

Nem látom Clarát, az anya és gyermeke eltakarják elõlem Clarát.

Egyik lábamról a másikra állok. Egy tucat vagy még több szakszervezeti ember áll hátunk mögött. Kezükben tartják a sapkájukat. De mások is vannak itt. A riporter, aki kikérdezett a kórházban, menyétarcát félig eltakarja a széles karimájú kalap, bekecset visel.

Két zöld-fehér rendõrautó és egy rendõrségi oldalkocsis motorkerékpár áll a raktárépület elõtt a temetõ kapujával szemben. A zsaruk az ütközõkön ülnek és cigarettáznak.

Egy krémszínû La Salle fehér betétes gumijain befordul a sarkon, lassan elhalad a zsaruk elõtt és kiúszik a látókörömbõl. Hallom, ahogy leállítják a motort és behúzzák a kéziféket.

– Ne kételkedjetek a mustármagban – mondja a prédikátor.

Gondolkodni próbálok. Mit keres itt ez a sok ember? Egész éjjel ébren ültem az ajtó mellett egy súlyos pisztollyal az ölemben és gondolkodni próbáltam. Megpróbáltam fölemelni a fejemet, nyitva tartani a szememet, lerázni magamról az ólmos fáradtságot és gondolkodni.

De most eszembe jutott valami. Az egész õrültség. Arról van szó, hogy ezek az emberek, a szakszervezetiek, a zsaruk és a riporter – mind itt maradnak. Úgy értem, itt élnek Jacksontownban, Indianában, itt van az otthonuk, itt folyik az életük. A prédikátor is azért nem fogja rövidebbre mert õ is itt él. Van ideje, minek siessen.

Mindannyiuk számára nagy dolog ez a temetés, esemény. Nézem a tájat, minden mozdulatlan, mintha az eget is ide kötötték volna, még az ég is helyi lakos.

Összeborzadok. Nyomásként érzékelem, ahogy minden érdeklõdésükkel és figyelmükkel a temetés felé fordulnak. Mintha ezeknek az embereknek a jelenléte, az, hogy minden az õ tulajdonuk, kitaszítana innen.

Jogfosztott vagyok.

Kihúzom magam és egyenesen elõrenézek. Nagyon fontos, hogy az arckifejezésem és a testtartásom ne árulja el, hogy mindent megértettem. Tudom, hogy mit érzek. Számkivetett lelkem tér vissza suttogva a testembe. Ó, a nagy depresszió ûzte magányos lelkem! Mi történik velem – bûnösnek érzem magam! De mi a bûnöm? Nem tudom, még csak el sem tudom képzelni!

Végül abbamarad a kántálás és szent elhivatottsága tudatában nagy megelégedéssel becsukja a Bibliát, rám néz, én bólintok és kezet fogok vele. A tízdolláros a tenyerembõl az övébe vándorol. Mormol valamit az özvegynek és minden külön díjazás nélkül megpaskolja a gyerek arcát felszentelt ujjaival. Aztán elmegy. Clara odamegy Sandyhez, átkarolja és elfordítja, hogy ne lássa a sírásót, aki lapátját csípõjéhez támasztva éppen a tenyerébe köp, hogy munkához fogjon.

Lassan lépkedünk a kapu felé, egy kéz megérinti a vállamat. – Paterson.

Megfordulok. A kék kötött sapkás zömök ember a pokol szakértõje. Mögötte még vagy hárman-négyen.

– Nem akarjuk háborgatni Mrs. Jamest ilyenkor. Összegyûjtöttünk egy kis pénzt. – Összehajtott bankjegyköteget tesz a kezembe. – A helyi szakszervezetisek.

Valószínûleg látszott rajtam a megdöbbenés. Közelebb jön.

– Komolyan azt gondolod, Paterson – mondta a fülembe –, hogy olyan hülyék vagyunk, hogy direkt kihallgattatjuk magunkat, ahogy nyilvánosan megfenyegetünk egy embert tíz perccel azelõtt, mikor meg akarjuk támadni a sötét utcán?

– Micsoda?

– Használd az eszedet, öregem. Sajnállak, hogy így helybenhagytak, de ha mi lettünk volna, ott feküdnél Rozsdás mellett a sírban.

Továbbáll, megtalálom Sandyt és Clarát, belekarolok Sandybe, érzem rémületét és fájdalmát. Arcok tûnnek föl, részvétnyilvánítások röppennek a hideg levegõbe egy pillanatig nyugtalanul verdesnek majd aláhullanak.

Tudták a nevemet.

Azt hitték, érdekel, ki ölte meg.

Clara megpillantja a krémszínû La Salle-t. Homlokát ráncolja, elfordul és önkéntelenül a sír felé pillant. Arca színe, a fagyos hidegnek kitett vékony bõr, a kékesen áttetszõ szemhéj, a könnycseppek a szeme sarkában.

Kiérünk a kapun, s már kikövezett úton megyünk. A két asszony között lépkedek. Beléjük karolok. Egyre nehezebben tudunk haladni. Sok nagydarab rendõr, téblábolnak, úgy tûnik, nemigen tudnak mit kezdeni magukkal.

– Bocsássanak meg. – Egy férfi megemeli a kalapját Sandy felé. – Mr. Paterson, ha ráérne egy pillanatra. – Nem hallom a hangját.

– Hogyan? – Úgy látszik, valami baj van. Valami félreértés lehet, egyre nehezebben lehet haladni, tömegbe kerültünk, egyre félelmetesebb gátként tornyosul az utunkba.

– Hogyan? – hallom a saját hangomat. – Miféle kérdésekre? Már válaszoltam a kérdéseikre.

– Csak néhány percre, ha volna olyan szíves, tisztáznunk kellene néhány apróságot.

Hátranézek... mostanra már teljesen körül vagyunk véve, elõttünk a zsaruk, mögöttünk a melósok, a riporter a tolongás szélén, fürkészve a levegõbe szagol. Mindenki nagyon kíváncsi.

– Sajnálom – mondtam õszintén –, nincs rá idõ.

Nevetést hallok.

– Felelõs vagyok a hölgyekért, nem hagyhatom õket itt egyedül.

Elmagyarázzák, hogy õk is velem jönnek az õrszobára. Hogy valami meleg helyen várjanak rám. Vitatkozunk. Mindössze néhány perc. Sajnálják a kellemetlenséget. Clarát és Sandyt odavezetik az egyik rendõrautóhoz, engem a másikhoz. Abban a pillanatban, hogy kinyitják elõttem az ajtót, megtorpanok. – Clara! – Megpróbálok megfordulni, hogy kiálthassak neki. Meggondoltam magam. Taxiba akarom ültetni Clarát és Sandyt. Azt akarom, hogy inkább a panzióban várjanak meg.

– Ne nehezítse meg a dolgunkat – mondja a zsaru. Ép
karomat hátracsavarják derékból elõregörnyedek a kék tömeg rám nehezedik a két lábam közé ügyesen becsempésznek egy gumibotot belöknek a kocsiba. Rosszul vagyok. Látom az embereket, ahogy szétrebbennek, amikor a rendõrautó U alakban csikorogva megfordul és elszáguld. Sziréna. A hátsó ülésre löknek az ajtóhoz éles kanyart veszünk a saroknál a mellettem ülõ zsaru az ujjai hegyével eltol magától. – csak nyugi, fiacskám – mondja. – Élvezd az utazást.