Amikor rosszak voltak az éjszakák és az erdõ hátborzongató hangjai nem hagyták aludni, amikor a fenyõerdõben a gally reccsenése megmagyarázhatatlan volt vagy valami távoli nyöszörgõ állatka azt a képzetet keltette benne, mintha egy gyereket erõszakolnának meg, akkor is biztos volt benne, hogy ez még mindig jobb, mint elrobogni a nagy vörös fényfoltokkal. Huhuuu. Jobb egyedül szembenézni azzal, ami jön. Az éj puha szálainak hálója az arcon. Pár lépéssel arrébb valami lapul és lélegzik a sötétben. Már olyanról is hallott, hogy valakinek levágták a fél lábát azért a dollárért, amit a cipõjében õrzött. De így még mindig jobb volt. Még mindig jobb volt egyedül szembenézni azzal, ami jön. Jobb a szabadban meghalni. Huhuuu. Rosszabb fetrengeni egy városi menhelyen, egy priccsen, az emberiség átható bûzében. Rosszabb számûzötten az önámítók között, emeletes ágyakban.

A legszokványosabb beszédû csavargók bosszantották a leginkább, a balszerencse ideológusai, akik hencegtek a szakadt, mocskos kabátjaikba varrt gyártási címkével, és váltig esküdöztek, hogy nem tudnának olyan mélyre süllyedni, hogy ezt vagy azt az italt a torkukon leeresszék. Vagy azok, akik erõsködtek, hogy sanyarú sorsuk csupán átmenetinek mondható, úton vannak a dicsõséges rév felé, ahol persze nem munka és család várja õket, hanem ahol hírük, nevük van, és nem kell minduntalan bizonyítani, hogy voltaképpen kicsodák is õk.

Nem akartam, hogy ez a szemfényvesztés leigázza királyi öntudatomat, hisz életem összes hódítása még hátravolt. Hogy is remélhettem vagy tervezhettem volna bármit is, még ha csak merõ álmodozásról is van szó, egy tömegszálláson, másik száz, másik ezer, másik százezer között, ahol álmok támadnak a lélegzetekbõl, és feloldódnak valami üledékes elemben, amely idegen az embertõl és foglyul ejt – a sötét víz alatti birodalmat alkoholos vizelet és izzadság forrásai táplálják, melyekben Isten legmegátalkodottabb fantomjai élnek és lubickolnak.

S meglepõ módon mégis minden reggel arra ébredtem, hogy még élek. A tóparti falvakból és a kisvároskából, ahol malom állt a város szélén, a helyi rendõr kergetett ki, de egy árnyalattal szelídebben. Nem éreztem magam senkiházinak, amikor munkát kerestem. Mondhatni, még némi megkülönböztetett figyelem is kísért. Olyanok voltunk, mint a madarak vagy a rovarok, veszedelmesek, amikor nagy csapatokban zümmögtünk és rajzoltunk, de ha csak egyetlen árva példányt kellett megtûrni, akkor ezt bizonyos természettudományos érdeklõdéssel tették. Volt, hogy mosogattam egy tál ételért. Olyan is volt, hogy loptam az ételt. Volt, hogy találtam egynapi munkát valami farmon. Aztán egyszer, mikor egy városka fõutcáján mentem végig, úgy, mintha határozott célom volna, négy törpét láttam kijönni egy vegyeskereskedésbõl. Az egyikõjük nagyon keménykötésû, kis fickó volt, atyáskodva terelgette a többieket. Izmos felsõteste minden lépésnél egyik oldaláról a másikra zöttyent, míg társai apró lépésekkel szaporán rótták az utcát és egymás szavába vágva fecsegtek. Követtem õket. Még akkor is követtem õket, amikor már õk is észrevették, hogy követem õket. A város széléig vezettek. Egy nagy füves térségen, két fasor között ütötte föl rongyos barna sátrait a Hearn Testvérek vándorcirkusza, rozoga teherautókkal utaztak meg pónilovakkal és a lakókocsikról lepattogzott a festék. Hatalmas macska morgását hallottam.

Istenem, mit jelentett nekem ott állni a szabad ég alatt! Lerobbant vándorcirkusz, néhány szám, néhány állat és egy rakomány torzszülött. De a látvány ismét gyermekké tett. Visszafelé pörgött az emlékezetem. Azok a nevetséges, acsarkodó törpék fölidézték vonzalmamat a miniatûr dolgok iránt, mohó és csillapíthatatlan gyermeki szomjúságomat az apró játékok iránt, mintha sose lett volna elég játékom, olyan, ami méltón apró aprócska kezemhez. A fenébe is! Egy cirkusz! Olyan biztosan tudtam, hogy ez nekem van kitalálva, mint amilyen biztosan felismerem a saját arcomat egy tükörben. Ott lebzseltem körülöttük. Hasznossá tettem magam. Még mindig a nagy sátrat állították föl. Segítettem lefektetni a pallókat a miniautók számára, lelkesen és lihegve erõlködtem, hogy szorosra húzzam a sátor tartóköteleit, bevertem a karám–cölöpöket a pónilovagláshoz. Két vagy három fáradt teddide–teddoda végezte a munkát. Azonnal rájöttem, kik ezek, mindegyiknek volt egy lapos üveg a zsebében, és nem sok vizet zavartak. Úgy véltem, a Hearn Testvérek jól jártak velem.

De semmi se történt. Rám se bagóztak. Szürkületkor fölkurblizták az áramfejlesztõt és az fülsiketítõ kattogások közepette mûködött. Kigyulladt a lámpafüzér, a Victrola zenekar hangjai áradtak a hangszórókból, a szerencsekerék körbe forgott, és láttam, hogyan lopják ki a pénzt a szegények zsebébõl. Özönlöttek befelé, látszott rajtuk, hogy éheznek és szomjaznak, de ott szorongatták a markukban az öt– meg tízcenteseket, amiért megláthatják a Farkasasszonyt, a Gyíkembert, az Élõ Osztrigát, a Törpe Családot, voltaképpen a Hearn Testvérek Vándorcirkusz állatbõrbe bújtatott példázatait az emberi erényekrõl és kiválóságról.

Minden kétséget kizáróan a sztár Fanny, a Kövér Bestia volt. Egy kerti hintához hasonlatos mérlegen ült. A feje fölött a mérleg óriási piros nyelve háromszázötven kilót mutatott. Valaki hitetlenkedett. Erre a Kövér Bestia mélyrõl fakadó sóhajjal válaszolt, mire a mutató vadul kilengett, egészen a négyszázötven kilóig. Ezen aztán mindenki nevetett. A lady lenge pendelyt viselt, széles gallérral és a hajába irdatlan nagy maslit kötött, mint Shirley Temple. Vörösre festett haját lágy hullámokban rendezték el kicsinyke koponyáján. A törpék mutatványokkal szórakoztatták a nézõsereget, emléktárgyakat árultak és élettörténetüket tartalmazó ponyvákat. Nem így a Kövér Bestia! Õ csak ült, rengõ húsú lábát bokájánál összekulcsolta és sanyargatta magát, hogy nézzék. Egyszerûen nem tudtam levenni a szemem róla. Végül õ is fölfigyelt rám, és kicsi, festett ajkai szétnyílottak, mint egy földöntúli virág puha szirmain sütkérezõ pille szárnyai. Tokája redõi úgy emelkedtek, remegtek, mint finom árnyú virágkelyhek, orcái fölött a kék szempár mint holdkaréjok, rám mosolygott, majd elkomorult, megint mosolygott és megint elkomorult, így ült ott, vaskos karjait térdén nyugtatta, amely bizarr, fehér óriásgomba kalapjához volt hasonlatos.

Megállapítottam, hogy gyengeelméjû. A háta mögött, félreállva, egy asszony – talán egy rokon, az anyja vagy a nénikéje – állandóan rajta tartotta a szemét. Ez az asszony fürkészõn figyelt engem, a cirkuszosok feszült tekintetével.

És amikor továbbálltam, akkor is ezeket a szemeket láttam mindenütt az arénán kívül, figyelõ szemek követték a fehér inges, nyakkendõs, mandzsettatartós keszeg férfit, a jegyárusító kislányt, magukat a törpéket is, kifelé bámultak a bezártságból. Mit kerestek? Az életet. A rettegést! A szerencsét! Nekem is volt egy ilyen nézésem. Felismertem, és rögtön tudtam, hogy kik ezek az emberek.

De nem jutottam semmire velük. Éjfélre elszállingózott a tömeg. A lámpákat figyelmeztetõen villogtatták, az áramfejlesztõt lekapcsolták. Az utolsó csavargók is visszasomfordáltak a hegyekbe. Pufók kaucsukbabákat, játékpörgettyûket szorongattak.

Láttam, hogy az akrobaták bemennek a lakókocsikba, hogy kerítsenek maguknak valami harapnivalót, vagy fölhajtsanak egy pohár bort. Leültem az út szélén, a hátamat egy fának támasztottam. A cirkusszal akartam menni. Akkor ez földi paradicsomnak tûnt számomra.

Valamivel késõbb egy teherautó érkezett lekapcsolt fényszórókkal, és befordult a sötét táborhelyre. Feszülten figyeltem. Hallottam, amint csapódnak a teherautó ajtói. Néhány perccel késõbb egy rozoga régi autó és három férfi bukkant elõ, akik besétáltak a táborhelyre. Más férfiak is érkeztek, gyalogosan vagy rozzant tragacsokon. Néhány fényszórót újra fölkapcsoltak. Átvágtam az úton. Mintha ismét beindult volna a bolt, és ezt nem értettem. A hastáncosnõt láttam lakókocsija ajtajában. Karba tett kézzel állt, a lépcsõ alján egy férfi megemelte a sapkáját. Láttam a lányt, aki a jegyeket árulta, kibújt a bódéjából, egy kézitükörben nézegette magát és bodorította a fürtjeit. A füves térség határán, a fák árnyékában férfiak és fiúk álltak sorba egy lakókocsi elõtt. Én is odamentem és beálltam a sor végére. Kijött egy férfi és halkan magyarázott valamit a többieknek. Valami nyöszörgést hallottam. Azután egy másik férfi ment be. A lakókocsiból jöttek a halálfélelemnek ezek a hangjai, hideglelõs sikolyok és nyüszítés, visítás, és csattogó robaj és rekedt hörgések, a legfélelmetesebb bagzózene, amit valaha hallottam. Közelebb mentem. Eddig nem vettem észre, hogy a lakókocsi elõtt egy szegen ugyanaz a nõ ül, aki délután egy pillanatra sem vette le fürkész szemeit a tömegrõl, amely Fanny, a Kövér Bestia elõtt tolongott.