Egy idõ után a rendõrség megkérdezte, tudom–e, hogy ki volt az. Ráztam a fejem. – Sose láttam õket – mondtam. Ez formálisan igaz is volt. De azt hiszem, tudtam, kicsodák. Felismertem az érzést. A dühödt érvelésbõl kihallottam a saját fajtám átkait. Együtt dülöngélve és bukdácsolva egyek voltunk a hóban, egy önvádló önmagát bûntetõ lény.

A rendõrökön pulóver volt a kék zubbony alatt. A csípõjük terebélyes volt az övükön lógó pisztolytáskáktól, bilincsektõl és gumibotoktól. Kemények voltak és ostobák, négyen voltak ott a baleseti szobában a kórházban, négy zsaru jelentéseket körmölt gumiszalaggal leszorított író tömbökön. Aztán megérkezett a helyi lap riportere, sovány, alacsony ember szõrmebekecsben puhakalappal a fején, és megkérdezte, találtak–e valamit a telken. Láttam rajtuk, hogy eszükbe se jutott, hogy körülnézzenek.

Amikor Clara és Sandy odaértek, egy asztalon feküdtem az egyik orvosi szobában és a mellettem levõ asztalon feküdt a tetem. Azt hiszem, beadhattak valamit, mielõtt helyretették a karomat, mert láttam ugyan Sandy döbbent holtsápadt arcát, de nem hallottam a hangját. A segédorvos fölhajtotta a lepedõt a felhúzott ajkak alól kilátszottak a fogak mintha vigyorogna és Sandy elájult. Clara, aki tartotta a gyereket, Sandy karja után kapott és fogta, hogy ne essen el, amíg az orvos elszalad a repülõsóért. Az jutott eszembe, hogy Rozsdás még mindig azt csinálja vele, amit akar.

Valamivel késõbb kettesben maradtam Clarával egy pillanatra.

A társaság beépített embere volt – mondtam.

A fejét csóválta. – Szerencsétlen balek.

– Nekünk semmi közünk az egészhez – mondtam –, én rángattam bele magunkat. – Nem akartam így beszélni. Kerestem a szemében az ítéletet és amikor nem találtam, így próbáltam kierõszakolni.

Ujját az ajkaimra tette.

– Nem érdemelt mást – mondtam. – A sztrájk terve titkos volt, senki nem tudott róla, csak a vezetõség. És aztán a társaság elszállíttatta a gépek felét.

– Néhány ember járt náluk délután – mondta.

– Micsoda?

– Sötétedéskor. Épp minálunk voltunk. Sandy elõször azt hitte, hogy a rádió, hogy bekapcsolva hagyta.

– Megnézted õket?

– Nem is akartam. Hallottam, mit csinálnak. Teljesen fölforgatták a lakást.

– Úristen.

– Szörnyû, hogy mindez most a nyakába szakadt.

– Aha, most már értem, hogy miért nem hittek neki.

– Mi? Azt hiszem, nem volna szabad beszélned.

– Nem, minden rendben, adtak valami nyugtatót. Azt akarom mondani, hogy rám akarta kenni az egészet. Azt hiszem, nem jutott jobb az eszébe.

– Micsoda?

– De nem vették be, mert megtalálták a feljegyzéseit.

Azon vettem észre magam, lihegve erõlködöm, hogy beszélni tudjak. Nehezen vettem a levegõt.

Ekkor megláttam Clara nyugodt tekintetében az önzetlen megértést összevert arcom láttán, szavaim nem fejezhettek volna ki annyit, mint az állapotom.

– Besúgót akart belõlem csinálni. – mondtam. Rádöbbentem, hogy sírok. – A rohadt mocsok. Átkozott utolsó szar mocsok!

Clara elfordult.

Az éjszakát a kórházban töltöttem, egyszer–kétszer arra ébredtem, hogy a nyögések a kórteremben tõlem származnak.

Reggel megpillantottam magam a fürdõszoba fémtükrében – felkötött kar, a fél arc bedagadva, gyönyörû naplemente a szemem alatt. Véreset vizeltem.

Elengedtek, azt hiszem, abból a meggondolásból, hogy még lélegzem.

Néhány háztömbnyit gyalogoltam a megállóig. Tiszta, hideg reggel. Ültem a villamoson, lassan haladt a munkába tartó emberek áradatában. Azt gondoltam, törött karral is megpróbálok dolgozni. Munkanélküli voltam.

Az emberek félrehúzódtak, hogy elengedjék a villamost. Arcok néztek rám. Úgy tettem, mintha közéjük tartoznék. Ez a detektív bûne volt.

Amikor hazaértem, Clara, Sandy James és a bébi az én ágyamban aludtak. Az egész házban hideg volt, valami állott szag, a halál vagy a hányás szaga, a gyász és kétségbeesés szaga. Begyújtottam a szénkályhába – minden pillanatban valami újat tanultam a félkarúak életérõl

Átmentem a szomszédba. A lakás romokban állt. Rozsdás íróasztalát feltörték, a matracok és a székbetétek egy kupacban, a rongyszõnyegek félredobva, ponyvaregények, újságok hevertek a lakásban szerteszét. Titkári jegyzõkönyvei a padlón, az egyikben a tagok neve és címe, a másikban a napirendi pontok. Találtam formanyomtatványokkal teli dobozokat, egy dossziét a Nemzeti Munkaügyi Bizottság utasításaival és egy halom kitöltetlen tagsági könyvet.

A feltört bejárati ajtó egyik hasadékába egy hónapokkal ezelõtti kézírásos feljegyzés indigómásolatát tûzték. Valaki rá is taposott. Egy C.I.S. monogramú személynek volt címezve. Aláírás helyett mindössze egy szám szerepelt. De a bõbeszédû kémjelentés szerzõjében felismertem Rozsdást. A bizottságot bizoccság–nak írta.

A hálószobát legalább ennyire megdolgozták. Kisimítottam a matracot, lefeküdtem és magamra húztam egy takarót. Tudtam, hogy gondolkoznom kellene, de valahogy nem tudtam rávenni magam. Végül álomba zuhantam. Szél támadt, csapdosta a betört bejárati ajtót, föltépte és bevágta, s én állandóan fölriadtam vagy inkább magamhoz tértem, fel akartam kelni, hogy megnézzem, ki az, ki jön ide, ki akar behatolni a fájdalom és vér otthonába.

A nappaliban egy férfi papírokat szedegetett össze és sorba rakta õket. A zajra riadtam föl.

– Hé, haver – mondta.

Kigombolta a felöltõjét, ami uszályként lebegett mögötte, ahogy hajladozva ment egyik kupactól a másikig. A kalapját hátratolta a homlokán.

Nehézkesen felegyenesedett. – Ajaj – mondta –Jó öreg csontjaim, már nem olyanok, mint régen.

Keskeny arc, himlõhelyes és forradásos, tömött fekete szemöldök, a szénfekete szempár alatt sötét karikák. Erõs éjszakai borosta. De a bõre sápadt, beteges színû volt. Összeszedte Rozsdás szakszervezeti feljegyzéseit és épp egy aktatáskába igyekezett begyömöszölni õket. Fölállította a karosszékeket és benézett a betétek alá. Végigtapogatta az íróasztalfiókok alját. Sorba rakta Rozsdás ponyváit és mindegyiket átlapozta, hátha talál bennük valamit. Nagyon alaposan dolgozott. És közben egyfolytában beszélt.

– Mi a csuda történt itt, hamarabb jött haza a férj? És most mondja meg: megérte? Én megmondom magának: nem. Én aztán ismerem a nõket. Nagyon ritkán éri meg. Ritkán éri meg a fáradságot, amibe került. Én már kétszer voltam nõs. A boldog szerelem kábé öt percig tartott mind a két esetben.

Azért beszélt, hogy elterelje a figyelmemet, atyáskodó volt, de közben fürgén járt a szeme és a keze.

– Tegye csak vissza azokat – mondtam. – Az nem a magáé.

Mosolygott és csóválta a fejét. Elindult felém. – Hol van az özvegy? – kérdezte.

– Aki?

– A gyászoló özvegy.

– Nem tudom.

Odajött hozzám. – Ide figyelj, nézd már meg magad. Nézd meg, mit csináltak veled. Mennyit akarsz még? Mi a fene bajod van neked?

Azonnal felismertem a fenyegetésben rejlõ profizmust.

– Nézd – mondta –, ne okoskodj. Pénzt hoztam neki, az elhalálozási segélyt. – Meglengetett egy borítékot az arcom elõtt. Éreztem, ahogy megcsapta a szele forró arcomat.

– Az én lakásomban van. Elõkerítem.

– Nagyon hálás lennék magának – mondta.

Az asszonyok már fölkeltek, a konyhában ültek, Clara kávét ivott, az a ruha volt rajta, amiben aludt, az arca nyúzott és komor volt.

Sandy James szeme nagyra tágult, az elárultak csillapíthatatlan fájdalma csillogott benne. Szája lefelé görbült. Szoptatni próbálta a gyereket, de a gyerek õrjöngött, rúgkapálózott a karjában és szárazon cuppogó hangokat hallatott. A mellére tapadt és kapálódzott kicsiny karjaival.

Magyarázni kezdtem, de a férfi közben már megjelent a hátam mögött az ajtóban. Sandy fölállt és a kezembe nyomta a gyereket, összehúzta a mellén a ruhát és begombolta a gombokat, én meg fogtam az üvöltõ gyereket, ott kalimpált és rugdalta a gipszkötést a karomon.

Dermedten álltunk, mint egy szertartáson. Még a gyerek is elcsöndesedett.

– Sajnálom a kellemetlenséget, Mrs. James – mondta a férfi. Egyik kezében egy hivatalosnak látszó papírt tartott, a másikban egy lecsavart tetejû töltõtollat. – Az ön férje, Mrs. James, nagyon bátor ember volt. A társaság tudja, mivel tartozik a családnak. Nem volna kötelességünk, tudja, de ilyen esetekben így szeretünk eljárni. Ha aláírja ezt az elismervényt, két példányban, és lemond a jogigényérõl, akkor átnyújthatok önnek elhalálozási segély címén kétszázötven dollárt készpénzben.

Sandy James Clarára nézett. Clara leszegett fejjel ült, hajának zuhataga eltakarta az arcát.

Sandy James rám nézett. Tudtam, mit jelent a lemondó nyilatkozat. Úgy tûnt, kétszázötven dollár a napi árfolyam. Sandy James, a maga tizenöt évével, nincs abban a helyzetben, hogy bárkit is pereljen. Bólintottam, és õ aláírta a nyilatkozatot.

A fickó az egyik példányt zsebre tette, a másikat az asztalon hagyta. Clarára nézett. Elõvette a tárcáját és leszámolta a pénzt Sandy kezébe. Odajött hozzám és megpaskolta a bébi arcát. – Szia, szépség – mondta. Rám nézett és elnevette magát. – A szépség és a szörny – mondta.

Amikor elment, Clara talált egy cigarettát és rágyújtott.

– Két darab százdolláros – mondta Sandy James. – És egy ötvenes.

Fölültem a konyhaasztalra és elolvastam a lemondó nyilatkozatot. Az egyik fél Mrs. Lyle James, valamint minden örököse és jogutódja volt.

A másik fél a Bennett Karosszériagyár és megbízottja a C.I.S. Rt.

Megkérdeztem Sandytõl: – Tudod, mit jelent az, hogy C.I.S.?

Rázta a fejét.

Clara megköszörülte a torkát. – Crapo Ipari Szolgáltatások – mondta. Elvette tõlem a gyereket. Föl–alá járkált a szobában, ringatta a gyereket és lágy hangon becézgette.

– Elapadt a tejem – mondta Sandy. – Tápszert kell adni neki?

– Rozsdás a Crapo Ipari Szolgáltatások Rt.–nek dolgozott – mondtam Sandynek. – Tudtad ezt?

– Nem én.

– Én se. De miért vagyok ennyire meglepve? – mondtam. – Clara? És téged meglep?

Clara nem válaszolt.

– Nem? Hát akkor miért lepjen meg engem? – mondtam. – Végül is, egy ilyen részvénytársaságnak, mint a Bennett Karosszériagyár, szüksége van ipari szolgáltatásokra. A kémkedés ipari szolgáltatás, vagy nem? Gondolom, a sztrájktörés is ipari szolgáltatásnak számít. Zsaruk lefizetése, sztrájktörõk beállítása. Lássuk csak, nem hagytam ki valamit?

– Nyugodj már meg – mondta Clara.

– Azt próbálom – mondtam. – Én csak egy szegény hobó vagyok. Mi mást tehetnék? – Kimentem a klozettra. Az ég tiszta volt, de a szélrohamok száraz havat hordtak az udvaron. Még mindig véreset vizeltem. Amikor köptem, vért köptem. Ha valaki üzleti kapcsolatban állt F.W. Bennett–tel, annak nagykutyának kellett lennie. Tommy Crapo nagykutya volt. Biztos, hogy még csak nem is hallotta a Rozsdás Lyle James nevét. Merõ véletlen, hogy ez a hülye bunkó a szomszédban a Crapo Ipari Szolgáltatások ügynöke volt. Ennyi az egész. Nem ellenem szõtt összeesküvés. Nem az egész világ fogott össze egy szegény hobó ellen.

De lelki szemeim elõtt láttam, hogy a halálozási segélyes ember belép egy telefonfülkébe és fölemeli a kagylót. Visszamentem a házba.

– Tudnál enni valamit? – kérdezte Clara. Lehalkított hangon beszélt s ez idegesített. – Kérsz kávét?

– Ülj le – mondtam. A konyhaasztal fölött néztem rá. – Ismered azt a fickót.

Összekulcsolta a kezét az ölében. Sóhajtott.

– Ki vele, ki õ?

– Csak egy pasas. Láttam néhányszor.

– A barátod?

– Úristen, dehogy. Nem hinném, hogy valaha is öt szónál többet beszéltem volna vele.

– Hogy hívják?

Megvonta a vállát.

– Mi a neve, Clara?

– Nem emlékszem. Buster. Igen, azt hiszem, így hívták.

– Buster. Jó. És mondott Buster valamit? Fölismert?

Hallgatott.

– Clara, az istenért, gondolod, hogy felismert?

Lehajtotta a fejét. – Lehet.

– Na jó – mondtam. Felálltam. – Rendben van. Csak ezt akartam tudni. Nézd, ha tudjuk hányadán állunk, tudjuk, mit kell tennünk. Igazam van? Tudnunk kell, mi a helyzet, hogy tudjuk, mit tegyünk. Tehát. Itt van Tommy Crapo Jacksontownban? Mondd meg szépen.

– Honnan tudjam. De nem hiszem.

– Hát hol lehet egyáltalán?

Vállat vont. – Akárhol lehet, Chicagóban. Ott lakik.

– Jó, rendben van. Szóval amikor Buster fölhívja Mr. Tommy Crapót Chicagóban, hogy elmondja neki, megtalálta Miss Clara Lukacsot, akkor mit gondolsz, mit fog tenni ez a Mr. Tommy Crapo?

– Nem tetszik nekem ez az egész. Nem akarok többet beszélni errõl.

Áthajoltam az asztal fölött. – Ide figyelj, Clara. Rólunk akarsz beszélni? Talán el akarod mondani, mennyire szeretsz? Mit gondolsz, mit tesz tehát Mr. Tommy Crapo?

– Nem tudom.

– Leteszi a kagylót, nevet egyet és hívja a manikûröst? Vagy érted jön?

Nem válaszolt.

– Mi történt a Vöcsök-tónál? Miért hagyott ott? Magadra haragítottad valamivel? Vagy csak valami üzleti ügy?

Lassan hátradõlt a széken. A szája kinyílt. De nem mondott semmit.

–Na?

– Te rohadt strici – mondta.

– Hát ez remek – mondtam. – Halljuk, halljuk! Hölgyeim és uraim, lépjenek közelebb! Sandy! – üvöltöttem. – Gyere csak ide, ezt figyeld. A finom Clara szólásra nyitja ajkait.

Hallottuk, hogy a bejárati ajtó becsapódik.

– Hát te aztán nagyszerû ember vagy, tudod? – mondta Clara és kicsordult a könny a szemébõl. – Ez a gyerek most vesztette el a férjét.

– Mintha nem tudnám. És a férje micsoda nagyszerûember volt. Bottal kell leverni rólam ezeket a nagyszerû embereket. Tele van a világ a te nagyszerû barátaiddal és kollégáiddal.

Átrohantam a szomszédba.

Sandy James visszarakta a gyereket a kocsiba, ott állt a szoba közepén és nagyon gyorsan ide–oda tologatta a babakocsit.

– Sandy – mondtam –, nagyon sajnálom ezt az egészet, és ha akarod, késõbb majd beszélünk róla. Elmondok neked mindent, amit tudok. Mondott neked Rozsdás olyasmit, hogy kit hívjál föl vagy mit csinálj abban az esetben, ha valami történik vele?

– Nem.

– Vannak rokonai Tennessee–ben, akiket értesíteni kéne? Aki eljönne, hogy segítsen neked?

A fejét rázta.

– És a te rokonaid?

Lebiggyesztette az ajkát. – Nem tudnak azok segíteni.

– Volt Rozsdásnak életbiztosítása?

A fejét rázta.

– Tudod, mi az, hogy életbiztosítás?

A fejét rázta.

– Nahát, akkor hol tartotta a családi iratokat? Például a gyerek születési anyakönyvi kivonatát. Valahol csak tartania kellett.

Ez volt az a pillanat, amikor Sandy James sírva fakadt. Megpróbálta visszatartani. Állandóan a szemét dörzsölgette a keze fejével, mintha megpróbálná visszapréselni a könnyeket.

Körülnéztem a szobában. Miután Buster már rendbe rakta a dolgokat, nem volt olyan felfordulás a nappaliban. Én is kutatni kezdtem, kihuzigáltam a fiókokat, föltúrtam mindent. Mit akartam megtalálni? Azt gondoltam, ha Rozsdás semmit sem mondott a feleségének a biztosításról, akkor biztos, hogy volt neki. Tiszta aggyal és teljes meggyõzõdéssel kerestem az életbiztosítást, de hogy miért ezt tartottam a legfontosabbnak, nem tudtam volna megmondani. Azt reméltem, talán elvezet valahova. A Rozsdás Lyle James különféle arcairól már föllebbentették a fátylat – a kémet leleplezték a bosszúálló szakszervezetiek, a szakszervezeti embert az ipari szolgáltatás gengszterei, nem lehet, hogy ne maradt volna számomra is valami, ami érték nekem, valamivel, amivel még tartozik. Talán van valahol egy páncéldoboz, ahol a születési anyakönyvi kivonat és az életbiztosítás mellett van egy kis készpénz is. Tartozott nekem valamivel. Tartozott nekem egy törött karral egy összevert arccal és a büszkeségemmel. Tartozott nekem egy vérig sértett lánnyal, tartozott nekem a saját felesége és gyereke védelmével. Nagyon sokkal tartozott nekem. Berohantam a hálószobába és elkezdtem kutatni az éjjeliszekrényben. Minden mozdulat fájt, de minél tovább kerestem – mit? hol? – annál dühödtebb lettem. A csontjaimban éreztem: ki kell szabadítanom mindannyiunkat a Railroad Streetrõl. Meg kell mentenem Clarát. El kell juttatnom Sandy Jamest és a gyerekeket haza, Tennessee–be. Kellett a pénz mindehhez. Azt hiszem, nyögtem és nyüszítettem keresés közben. Kivert a hideg verejték. Egyszer a szemem sarkából láttam a két asszonyt, ahogy ott állnak az ajtóban és engem néznek. Ledobtam magamról a gézt, amivel föl volt kötve a karom, hogy könnyebben mozoghassak. A kötés nélkül éreztem a gipsz teljes súlyát. Ez a súly figyelmeztetett arra, mi mindent kell még tennem, hogy kikerülhessek Jacksontownból. Meg akartam szabadítani a csontjaimat ettõl a gipszkötéstõl, mint ahogy meg akartam szabadulni az itteni élet és a katasztrófa nyomasztó súlyától. Egyik sem igazán a részem, egyik sem jogosan az osztályrészem. Épp hogy csak megálltam itt. Ennyi az egész. Ismét menni akartam. Azt akartam csinálni, amihez a legjobban értek, kicsúszni az üldözõk karmai közül, menekülni. De rajtam volt ez a súly, és éreztem, nincs idõ a részvétre a szertartásra a bánatra, a döbbenetre a könnyekre, arra is aligha van idõ, hogy megtegyem, amit meg kell tennem, hogy ledobjam magamról ezt a súlyt és kiszabadulhassunk innen.