Kamakurában fölmászott a világ legnagyobb Buddhájának belsõ csigalépcsõjén. A legnagyobb Buddha fejében, az álla hegyén egy egészen kicsi Buddha csücsült és az ellenkezõ irányba nézett. Az egyszerû bálványimádás nem keltette föl az érdeklõdését, de egy olyan vallást, amely humorizál, igazán figyelemre méltónak talált. Azonnal megérezte a hatalmas erõt a kommunikációnak abban a formájában, amely nem használ szavakat. Igazolva látom Warren egész életét végigkísérõ elkötelezettségét – egész életét végigkísérõ elkötelezettség törölve – végzetes vonzalmát mindenféle kommunikáció iránt, legyen az akár szavak által, jelzõzászlókkal, galambokkal vagy akár egy érintéssel, abban a reményben, hogy található egy közös nyelv, de tudnunk kell, mennyire ki vagyunk téve annak, hogy meglátásaink ismétlõdését általában nem mint valamilyen ismerõs dolog megerõsítését éljük meg, hanem újból és újból mint eredeti felfedezéseket. Ezért aztán leereszkedett a lépcsõkön, és néhány nap alatt lassan délre jutott az öreg Tokaidóba vezetõ úton. Ezrével látott Buddhákat a turistabazárok kirakodópultjain vagy a szent helyeken fölsorakoztatva, némelyik ólomból, némelyik fából, mások kõbe faragva, kis kötött sapkában vagy körgallérral. Megértette ebben a mindenütt tapasztalható jelenségben Buddha isteni hajlamát az osztódásra, hogy magát végtelen számú töredékében szétsugározza minden fölfogható dologba, ez a japán nép példázata a sejtosztódás folyamatában kialakuló életrõl. Ily módon megvilágosodott elmével a tekintetét az egyszerû emberekre fordította és a szûk bevásárló árkádsorokra, a feketébe öltözött öregasszonyokra, akik szandálban csoszogtak mindenfelé, a hihetetlenül szép, fekete hajú pufók kisgyerekekre, akik az ujjukat szopva bámulták õt, az élénk színû kimonókban parádézó fiatalasszonyokra, akik párosával közlekedtek és minduntalan összekuncogtak, a gyér kecskeszakállú öreg árusokra, akik hajlongva köszöntötték, amint elhaladt elõttük, az elõzékeny házalókra és a fiatalemberekre, akik megálltak, hogy alaposan szemügyre vegyék és pimasz sértõdöttséggel odébbálljanak – õk mind-mind Buddha végtelen megnyilvánulásai voltak. Ahogy a gondolatnak ezen a sugárútján kóborolt, s az utat csak lámpások világították, melyeket lángocskák helyett kövek töltöttek meg, meglátta a bolygó elhagyatottságát és újból rádöbbent hogy a barátságba és a szeretetbe vetett meggyõzõdés, kultúrák föltételezése, a naptár bizonyossága pusztán csak a képzelet törékeny konstrukciója, és nincs olyan hely a világon, ahol az ember igazán otthon volna, sem a számára, sem a japán szigetlakók sokasága számára.

Ebben a meggyõzõdése szerint a “létezést–találóan–megfogalmazó” lelkiállapotban ért Warren útja végére, Kyotóba, a különös városba, melynek legfõbb iparága a meditáció volt. Egyik kolostorból a másikba zarándokolt, egész kerületek csak ebbõl álltak, de hol, igen hol volt a jel, hogy valamelyikben magára találhat? Az alázat szorongása kínozta, még csak kérdezõsködni sem mert, egy kapu elõtt ácsorgott, vagy egy kertben õdöngött, vagy pillanatnyi határozatlanságában megállt egy kis ablak elõtt, melynek a rácsai közé dugott fehér kartonlapra kalligrafikus fekete betûkkel kiírták a belépõjegyek árát yenben, és úgy kukucskált be, mintha csak egy mozira várna. Késõ délután elcsigázottan és tele önváddal belebotlott egy faveranda lépcsõjébe, amely gondosan gereblyézett, kaviccsal fölszórt, mohával borított, kövekkel kirakott pompázatos kolostorkertre nézett. Ahogy így meglódult ez a jól megtermett fehér ember, hirtelen beleütközött egy rizspapír ajtóba, amely óriási robajjal darabokra szakadt, léckerete ripityára törött, és mint amikor egy gyermek születik, a háta, a fél teste még a verandán volt, ám arccal s testének másik felével egy helyiségben találta magát, és tágra nyílt szemmel, majdhogynem riadt tekintettel nézte a szelíd, fényesre politúrozott fa Buddhát, amint ott ült és rámeredt a mindkét oldalán virággal telis-teli oltáron, s mintha a fölfelé kanyargó tömjénfüst csípte volna a szemét. A falrengetõ zajra senki sem jött elõ rohanva vagy kiabálva, s miután bevánszorgott a helyiségbe, komótosan nekilátott, hogy összeszedje a darabokat, közben azt a vádbeszédet fogalmazgatta magában, amit maga ellen fog mondani, alázatosan kérve, hogy teljes kártérítést fizethessen és a lehetõ legnagyobb mértékben helyrehozathassa az okozott kárt. De hát a kolostor történetesen teljesen üres volt; megtudta, hogy az intézmény azon ritka évenkénti ünnepét tartotta, amikor mindenki kapott huszonnégy óra kimenõt. Csak miután átkutatta az épületet, talált egy öreg gondnokot, aki hajlandó volt odajönni és szemügyre venni a szörnyûséget, amit Warren csinált. Az öreg gondnok cigarettázott, a cigarettát a fogai között tartogatta. Minden belégzéskor szívott egyet rajta, és füst áradt ki az orrlyukain minden kilégzéskor. A rombolásra meredt és az orrlyukából kiáramló füstfelhõk mutatták, milyen mélyre és erõsen szívja le a füstöt minden lélegzetvételkor. Úgy tûnt, kimondottan elbûvöli, hogy egy ilyen tökéletes és egyszerû szerkezet, mint amilyen egy papír tolóajtó, ilyen romhalmazzá válhat. Nagyon alacsony és rettenetesen kopasz öregember volt, szakadt, bordás atlétatrikót viselt és koszos fehér selyembugyogót, a derekánál megkötve, de a legfurcsább az egészben az volt, hogy egyáltalában nem volt kellemetlen látvány, nem keltette a szánalom vagy a félelem érzését, sem atyaian pártfogó indulatokat nem ébresztett. Fölemelt egy törött lécet, vizsgálgatta, aztán érthetetlen japán nyelven kérdezett valamit. “Megfizetem”, mondta Warren és kihalászott a zsebébõl egy köteg yent. Kisimította a bankjegyeket és az öregemberre nézett, aki a füstfelhõn keresztül sandított a pénzre. Warren kihúzott egy bankjegyet a kötegbõl és az öregember kezébe nyomta. Aztán még egyet. Várt valami jelre, hogy végre eltalálta az összeget. Tétovázott. Az öregember fölnézett rá és ellentmondást nem tûrõen megütögette Warren karját a törött léccel. Warren úgy megdöbbent, hogy az egész köteg pénzt az öregember markába nyomta. A gondnok irdatlan selyembugyogója zsebébe süllyesztette a pénzt, fölnézett a hatalmas fehérbõrûre, megint megütögette a fadarab lapjával, ezúttal az arcát. Aztán elnevette magát és eközben eleresztette a cigarettát, ami kiesett a fogai közül és izzón parázslott a fapadlón. Warren arra gondolt, hogy az egész épület mindjárt lángokba borul, és azon nyomban a parázsló csikkre taposott, de ugyanabban a pillanatban arra is rádöbbent, micsoda szentségtörést követett el, amikor utcai cipõben a kolostor padlójára lépett.

De a gondnok már sarkon fordult és a kerti kalyibája felé tartott, ahol szalmasöprûk és agyagedények hevertek szerteszéjjel kis kavicspiramisok között. Warren a kemény leckék hátborzongató érzését élte át. Azt az éjszakát egy nyugati stílusú szállodában töltötte Kyoto belvárosában, és az éjjeliszekrény fiókjában egy angol nyelvû könyvet talált, ami valami buddhista bibliának tûnt. Gautama indiai herceget az apja nem engedte ki otthonából, hogy az életet csak a legfényûzõbb oldaláról lássa. De az egy napon mégis kimerészkedett és találkozott egy koldussal, egy nyomorék öregemberrel, egy szerzetessel és látott egy tetemet is. Így azután a fejedelmi élete ellenére levonhatta a végkövetkeztetést, miszerint az élet szenvedés. Miért is nem tudott rájönni erre anélkül, hogy elhagyta volna a palotát? Warren ezen komolyan elgondolkodott. Ha létezik halál, akkor az élet csak szenvedés lehet. Vajon a halál tényét is eltitkolta Gautama elõl az apja? És ha igen, hogyan? A könyv azt írta, minden szenvedés forrása a vágy, a vágy, hogy birtokoljuk a vágyat, hogy létezzünk. Jó, az meglehet, hogy egy herceg soha nem érzett birtoklási vágyat, de hogyan lehet, hogy soha nem tapasztalta az élet utáni vágyódását? A vágy, természeténél fogva, ha nem elégül ki, mielõtt egyáltalán feltámadna, nem létezik-e szükségszerûen a palotákban is? És nem a palotákban létezik-e igazán? Akárhogy is, tetszett neki a történet. Megbízott Gautama Siddharthá-ban és érvelésének egyszerûségében. Nem sok embernek sikerült volna érvényesülni ilyesfajta érvekkel. Hitt a vágy legyõzésének nyolcszoros útvesztõjében, a nirvána elérésének lehetõségében és a szenvedésen való fölülkerekedésben.

Warren másnap kora reggel visszament a kolostorba. A helyiség romokban hevert. Az ajtók és a rizspapír válaszfalak fölhasítva és összetörve mindenütt. Szétterült testek a verandán, és a kertben egy szerzetes feküdt saját hányástócsájában. A falak darabokra szaggatva lógtak, a testek olyan élettelenül hevertek körös-körbe, mintha halottak lennének. Még a zsindelytetõ gerincén is feküdt valaki. A kolostor úgy festett, mintha lebombázták volna. De miközben ezt a lehangoló csendéletet bámulta, csengettyûk csilingelõ hangja ütötte meg a fülét, a hangok valahonnan a kolostor fõépületébõl jöttek lágyan és nagyon finoman, mégis megdöbbentõ volt, ahogy fölrázták a részeg kábulatból a zen buddhistákat. Nyögdécselve föltápászkodtak egytõl egyig, majd elbotorkáltak.

Azután megjelent egy fehérbe öltözött férfi, templomi csengõvel a kezében. A feje kopaszra borotválva fénylett, zömök volt, és nyakának redõi olyanok voltak, mint egy gallér fodrai. Egyenesen Warren felé tartott, majd erõsen tört angolsággal megkérdezte, miben lehet a segítségére. Szeretném megtudni valakitõl, van-e lehetõség arra, hogy a Zen-hivõk közé álljak, mondta Warren. Természetesen, felelte a szerzetes. Ha tud várni két percnél hosszabb, de hat percnél rövidebb ideig, akkor beszélek a Mesterrel az Ön érdekében.

Kettõnél hosszabb, de hat percnél rövidebb ideig, mormolta Warren elgondolkozva, amint a fõkapu melletti elõcsarnokban várakozott. Az annyi, mint néhány. Nem sokkal ezután egy szerzetes bevezette egy kis szobába, ahol egy gyönyörû Bodhisattva pratima volt, egy virággal teli váza, gyékényszõnyegek és párnák a földön, és anélkül, hogy bárkinek is mondania kellett volna, ösztönösen térdre borult és meghajolt a trónoló Mester elõtt, akin látszott, hogy közben õszintén mulat Warrenen. Az öreg gondnok ült ott. Az egynapos évi ünnepen, mikor minden követõje és a szerzetesek kimenõn voltak, õ, teljes valóságában, a helyén maradt. A Mester cigarettázott. Egy másik szerzetes jött és figyelte õket. A Mester nevetgélt, amint elmesélte a szerzetesnek, japánul, milyen körülmények között találkozott elõször Warrennel. Füstfelhõk távoztak belõle. Ahogy cirkalmazta a történetet, egyszer csak fölállt és eljátszotta az esetet, és Warren legnagyobb megdöbbenésére tökéletesen utánozta õt a Mester, ahogyan ment, a járását, a hangszínét, a megütközést az arcán, amikor megpaskolta a léccel. A japán nevetett, míg könnyek nem szöktek a szemébe. Warren is elmosolyodott, aztán õ is kacagásban tört ki. Az elkövetkezõ hónapok során megértette, hogy a Mester mindig olyan tökéletesen valósította meg, amit épp véghez akart vinni, mintha valamiféle mágneses erõteret hozna létre, amelybõl minden jelenlevõ merített. Ez volt a Mesterrel folytatott személyes beszélgetések legfõbb értéke is. Tökéletessége személytelen erõ volt, amit az ember érzett és remélte, hogy egykor majd magától is képes lesz minden esetben ilyenfajta tökéletességet tanúsítani. Ha nevetett, az tökéletes és mindent átható nevetés volt, és az embernek önkéntelenül nevetnie kellett. Ha meg épp sírt, körülötte mindenki sírva fakadt. De honnan jött mindez, hogyan csinálta? Warren csak annyit tudott megfejteni, hogy a Mester a létezés minden egyes pillanatában lényének teljes egészével vett részt. Minden érzékével teljesen jelen volt a pillanatban, mindig akkor és ott élt, ahol épp volt. Semmit nem tompítottak el benne a múlt szenvedései és nem élt benne vágy vagy félelem a jövõt illetõen.

Vajon soha nem érzett késztetést a Mester a versírásra?

Nem, mert a költészet a vágyakozás és a kétségbeesés kifejezõje. Igen, mert ha a Mester minden pillanatban egy azzal, amit lát, hall és érez, akkor a költemény nem a mester papírra vetett szükséglete, hanem a Mesterben daloló világ.

Nem, mert a költemény a születetlen szív sikolya. Igen, mert a költemény tökéletesen magába foglalja a világot, s nincsen világ költészet nélkül.

Az Önök krónikása sajnálkozásának ad hangot, amiért a nem lineáris gondolatot részt részre építõ, lineáris nyelvi formákba kényszeríti, az egységet dualisztikus terminológiával fogalmazza meg. Másrészrõl szinte semmi erõfeszítést nem jelent annak a végtelen fizikai kínnak az ecsetelése, melynek Warren Penfieldet a Zen-meditációkhoz való elkötelezettsége alávetette. Testalkata lehetetlenné tette számára, hogy akár a féllótuszülést kivitelezze, a gerince összeroppanással fenyegetett, a lábai, mintha satuban lettek volna; még a mudra is – az öblös kéztartás, épp hogy érintkezõ hüvelykujjakkal, ami az ellazított kezekben megjeleníti a jobbról balra és balról jobbra való örökös hömpölygést, az ide-oda áramló, egyre növekvõ folytonosságot a világegyetemben, a csillagokban rejlõ jeleket és az ókori Kelet felismeréseit – elcsigázott, könnyezõ gondolatai kínzásában görcsös markolássá torzult, a fagyos félelem és fájdalom megkeményedett megnyilvánulásává, ami gyökeres ellentéte a helyes gyakorlatnak, maga a fogságba esett test és a tökéletesen személyessé vált, önzõen magába fordult szellem, és ekkor már csak a Jóisten irgalmazhat ha olykor-olykor elbóbiskol az ember és ki tudná ezt elkerülni, ha napi tizenkét, tizenhat órán keresztül gubbaszt, mint egy idétlen sósperec, aztán jön és megüt a rohadék botjával a rohadt sárga gazember ha még egyszer meg mer ütni azzal a bottal hát én fölállok és a rohadt sárga nyaka köré tekerem és széttörök egy rohadt Buddha-babát a rohadt kopasz fején persze egyáltalán nem helyes így gondolkodni de mondd meg nekem Gautama világosítsd meg elmémet hogy ha igaz amit mondasz miért olyan nehéz megvalósítani vajon nem volna több értelme ha mindenki el tudná érni ha mindenki azzá tudna lenni minden különösebb gondolkodás nélkül anélkül hogy elõbb kevesebbé válnék, hogy a szerelmesemnek meg kellene halnia, és a beomlott bányák hideg fekete tócsáiban emberek fulladjanak meg amikor több mérföldnyi kõszén lassan a mellükre csuszamlik, vagy golyók lyukasztják át õket mint a kivágott kuponokat, na jó, tegyük föl, hogy mindezt elérem tegyük föl, hogy rátalálok a dolgok helyes megértésére akkor mi van mi történik rajtam kívül hogyan segítek akkor A Bányászok, Öntõmunkások, Birkamosók és Zen-buzik Nyugati Föderációjának 10110-es Helyi Szervezetén, és aztán ott van az élelem, csak meg kell nézni, mit is kapunk, mikor végre megszólalnak a helyes kis csengettyûk és kibogozhatjuk magunkat, zsibbadt tagjainkba visszatér a vérkeringés, kis pácolt bürkéket vagy a tenger legalacsonyabb rendû élõlényeinek kóros kinövéseit enyhén sózott állapotban esetleg teljesen összedermedt rizst valami erjedt lébe áztatva aminek a szaga engem arra a tetûirtó folyadékra emlékeztet amelyben a galambokat fürdettük.

Nem, semmi nehézségbe nem ütközik beszámolni Warren Penfield útkeresésének belsõ folyamatáról a megvilágosodáshoz: a szûkölõ kétségbeesésrõl, korábban nem jellemzõ gyalázkodásokról, a dührõl, hogy újra és újra föladta, és utána undorodott magától, a konok mégis továbbokról, a csöndrõl, ami mindezt körülvette, a templomcsarnoknyi kifürkészhetetlen elmélkedõkrõl, akik egytõl egyig a Ludlow-i Elemi Iskola bevándorló gyerekeire emlékeztették teljes komorságukkal, ahogyan elszigetelõdtek, mert nem beszélték a nyelvet az érzés hogy mi az amit õk tudnak és én nem tudok miért nem zaklatják fel az agyukat az önmegízlelés tüzei és viharai, miért nincs olyan csömörük maguktól, miért nem olyan bizonytalanok a saját kis veszedelmes énjükben, mint én, ami azután hamis Zen hõsködéshez vezet, mintha csak például, rá kellene nyomtatnunk magunkat a világra, ráragadni, mint egy matrica, mintha egyek lennénk a sziklákkal a fákkal a csillagokkal de akkor miért nem tudok emlékezni és miért nem láthatom Clarát salakágyunkon a hûvös hegyi alkonyaiban a Colorado-hegységben, egy vagyok az emlékezetemmel és a múltamból vett képekkel is egy vagyok, és ha egy vagyok a sziklákkal és a kövekkel és a fákkal, Wordsworth, együtt forgok a föld napi pályáján a sziklákkal és kövekkel és fákkal, miért kevésbé valóságosak az én fantomjaim, az anyám és az apám szellemhangjai miért kevésbé valóságosak miért kevésbé valóságos a Marne-folyó iszapja miért ne zárjam ki hogy kivárom, ha minden most van és a gondolat valóság hisz nem érvényes-e minden, nem egyszerre állapota és gyakorlata-é elménknek a meditáció?

Nem különösebben nehéz érzékeltetni a kolostori élet szinte véletlenszerûen kialakuló külsõ körülményeit, az öreg Mester idõnkénti démonikus kitöréseit tanainak hirdetése közben, ahogy össze akarta morzsolni a személyiséget, az egyszerû és szokványos gondolkodásmódot a helyes gyakorlat és helyes megértés egész kis tárával felfegyverkezve, amely elsöpörte Warren nyugatias észjárásának törékeny állásait. Egy napon, mikor a templomban voltak, a Mester sikoltozva rontott be, meztelen volt és fölmászott a Buddhára, mint egy méhecske, ahogy rászáll egy virágra és meghajlítja méztõl terhes súlyával, és mindannyian megütközve bámulták hogy a gyönyörû fényezett fa Buddha a padlóra bukott a Mester alatt, a cselekedet tökéletesen kimerítette a szentséggyalázás fogalmát és nem nélkülözött bizonyos szexuális utalásokat, és a Buddha ott hevert, széthasítva, mint egy rönk, egy darab fa mint egy tátongó hasadék ha megnyílik a föld, és soha többé nem esett szó róla. Erõszakos öregember volt, egy nap fogadta Warrent tanácsadásán és a jó Mester egy csésze hideg zöld teát loccsantott Warren arcába – ezt szánta az aznapi leckének. Egy más alkalommal mindnyájukat üvöltözve lehordta, egy ünnepnapon történt, mondván, ti mindannyian Mesterek voltatok, mikor elõször átléptétek ezt a kaput és most nézzétek meg magatokat, több tiszteletet tudok érezni egy szaroskordét vontató ló iránt, mint irántatok – és sikoltozva, hörögve, japánul kántálva Warren is a földre borult a többiekkel együtt. De ezt mindenki úgy vette, mint valami igazán lényegbevágó dolgot, amit meg kell oldani, pedig csak pedagógiai fogás volt és Buddha valósággá vált szellemének ez a groteszk megjelenése egy ilyen tekintélyes Mesterben csak olyasvalakit dühített volna föl, ijesztett volna meg, aki elég ostoba ahhoz, hogy komolyan vegye az érzelmeket. Warren végül elérte azt az elõkészítõ óvodás-állapotot, amelyben megkapta a saját koanját, azt a paradox kérdést, melynek nyomán kiürül az agy, helyet adva a meditációnak. Minden fanatikus hivõ megkapta a maga koanját, hogy mint egy amulettet dédelgesse és óvja, a koant, azt a megválaszolhatatlan kérdést, amely nem hagyja nyugodni hónapokon át, talán éveken át, mígnem eljön a megvilágosodás és meg tudja válaszolni a kérdést, amikor a Mester a százmilliomodik alkalommal is nyájasan fölteszi. Warren besétált, meghajolt és letérdelt a gyékényszõnyegre. A Mester cigarettázott és minden lélegzetvételével látható volt egy-egy füstfelhõ formájában, és Warren ismerte a szokásos koanokat, a híresebbeket, valójában egész gyûjtemények terjedtek, mint az egyetemi vizsgatételek, de azt, amit õ kapott, még soha nem hallotta vagy olvasta, és a Mester nagy fejcsóválások közepette intézte hozzá a kérdést, sóhajtott és tanácstalan segélykérõ pillantást vetett a mennyezetre: Penfieldsan, mondta a Mester, ha ez a vallás a harcosok vallása, te mit keresel itt? Warren megköszönte, meghajolt és kihátrált a szobából, bár úgy látszott, mintha a Mester még mondani akarna valamit. Késõbb mikor elõször eltûnõdött a vég nélkül visszhangzó kérdésen, ott kuporgott legkedvesebb helyén, a kertkapu mellett, túl a kavicsos kerten, és a lécek résein át mintha akkor látta volna meg elõször a gyönyörû kislányt, aki az utcát söpörte.