Nem tudtam, mi fog történni az életemben, de azt tudtam, bármi is legyen, az Clarával függ majd össze. Úgy éreztem, már az is, hogy megtudtam a nevét, óriási fegyvertény. Vajon Bennett–lány? De akkor hogyhogy nem tudja a játékaikat; nem tanították volna meg a teniszükre meg a lovaglásukra? Ez meg egyszerre olyan elképesztõen gyönyörû és olyan hûvös, semmit se tud, csámpázik, mereven üt a labdába, olyan hihetetlenül és lélegzetelállítóan ügyetlenül és gyakorlatlanul – nem, õ nem tartozhat a családba. Talán vendég? Ha így van, hol vannak a többiek, hiszen vonattal érkezett, a komornák! a társalkodószemélyzet! – de sehol senki, csak ez a háziköltõ cammog utána, mint egy játékmackó. Talán Penfieldhez van valami köze?

Bármit megtettem volna bármilyen szerepet elvállaltam volna csak megismerhessem csak megtudhassak valamit róla. Sötétzöldbe öltözött kém! Úgy dolgoztam, hogy meglássák, milyen érték vagyok, milyen hasznos, hogy meglássák, mennyire csodálom õket és milyen nagyon szeretnék olyan lenni, mint õk, közülük való. És mennyi idõm van minderre? Ameddig a nagy ember meg nem érkezik, csak ennyi idõm van arra, hogy bebizonyítsam, nem kell kirúgni úgy, hogy a lábam se éri a földet.

Természetesen Libbytõl még csak úgy odavetve sem kérdezhettem semmit a birtokon élõ hercegnõrõl. De abból, amilyen lelkesen mutogatta a vendégkönyvet és ahogy paraszt módra azonosult a Bennett vagyonnal, tudtam, hogy élvezi majd az arcomon az elképedést, amikor titokban körbevezet a fõépületen, ahol ezek élik a világukat és ahol Charlie Chaplin meg a többi egynevû királyok vacsorához ülnek.

Amikor a Bennettek nem voltak odahaza, mindig lazult egy kicsit a fegyelem: szombat éjjel két vasúti kocsi gördült ki Vöcsök–tóról és erõsen csökkentett számú személyzet maradt utánuk.

Vasárnap délután, amikor a nap már lapos szögben sütött át a fák között, és bevilágította a szobákat és szögletes fénymintákat vetett a sötét folyosókra, Libby meg én lábujjhegyen osontunk a hatalmas emeleti részen, szárnyas ablakok alkóvszerû beugrásai, ülõfülkék és könyvespolcok mellett haladtunk el, lakosztályokon lopakodtunk át, amelyek mindegyikéhez finoman elõkelõ árnyas üvegveranda tartozott adirondacksi fából készült székekkel és fotelokkal.

Minden üres szobából gondolatban már a következõbe mentem, a következõ folyosókanyarulatba, mindenütt a tó ezüstös csillámlása a falakon és a szememben, ahogy mentünk elõre a nyitott ajtókon keresztül.

Az egyik szárny le volt zárva. – Ide nem mehetünk be – mondta Libby.

– Miért nem? – kérdeztem olyan természetesen, ahogy csak tudtam.

– Ez a Bennettek lakosztálya, ahol õk laknak.

– Van itt most valaki?

– Nincs. De nem érezném helyesnek, ha bemennénk. Rose és Mary felelõsek a dolgokért – mondta.

Levezetett egy hátsó lépcsõn, át a konyhán, ahol két fekete vastûzhely állt, több kisebb éléskamra és számos jégszekrény, tetejükön zümmögõ kompresszorok.

Át egy szobán, ahol vitrinek álltak, telis–teli porcelánnal és ezüst szervizzel. Át a hatszögletû ebédlõn, három fala üvegbõl van és az asztal is hatszögletû, harminc ember fér köré.

Az óriási nappaliban, ez a legnagyobb szoba, falba süllyesztett vörösesbarna bõr ülõgarnitúra, a falakat trófeák díszítik. Két különbözõ szinten játékasztalok, újságállványok és süppedõ fotelok a hatalmas ablakok mentén, mind a tó irányába fordítva.

Azon vettem észre magam, hogy lábujjhegyen járok, egy kicsit betolakodónak érzem magamat, a mellkasom összeszorul – és még valami – valami egészen halovány késztetés a rombolásra, a behódolás és az áhítat nagyon finom elutasítása.

– Ez persze csak az egyik rezidenciájuk, képzelheted – mondta Libby.

Két vagy három lépcsõt mentünk fölfelé és máris az elõcsarnokban voltunk. A falak sötét és durva fából voltak. Egy agancsokból készült csillár alatt álltunk. Fölnéztem egy széles, ívelt lépcsõfeljáróra, amely félbevágott fagerendákból készült, magas fényûre politúrozták, a lépcsõkorlátot pedig facsemetékbõl hajlították. Úgy bámultam rá, mint az óriások birodalmának göcsörtös, bogos kapujára.

– Hát nem csodálatos ez az egyszerûség? – kérdeztem Libbytõl és már húztam is föl magam után a lépcsõn. – Micsoda? – kiáltotta, de õ is nevetett, teljesen kiszolgáltatva a hangulatomnak. A hosszú emeleti folyosón a kezét a karomra helyeztem és úgy sétáltam vele föl–alá, mint egy várúr az úrnõjével. Az egyik lakosztályba vezettem és szélesre tárva a veranda üvegajtajait, kinyújtottam a karomat és így szóltam: “Drágám, csodáljuk emelkedett lélekkel a látványt, melyet az Úr az õ végtelen bölcsességében elrendezett a számunkra.” Az oldalamon
lejtett, vihogott a játékon, és aztán ott álltunk egymás mellett a napsütésben és néztük ezt a királyságot.

– Nincs kifogásod ellene, ha rágyújtanék, öreglány? – mondtam és megpróbáltam a leghívebben utánozni a gazdagok beszédmodorát. – Ó, nincs? Nos, akkor rágyújtok egy ilyen monogramos cigire, tudod, amin rajta vannak a nevem kezdõbetûi.

A jókedvtõl teljesen felélénkült; milyen könnyen életre lehetett kelteni! Megcsókoltam, mondván, megmutatom, hogy csókolóznak a gazdagok, olyan magasan hordják az orrukat, hogy a szájuk soha nem találkozik, csak az álluk. Aztán persze rendesen is megcsókoltam. Zavarba jött, pirulva húzódott vissza, azt gondolta, csak az ö titka, hogy szerelmes belém.

Bármit is akartam szegény Libbytõl, nem tudtam megmagyarázni, mit teszek, de mindent azért tettem, hogy célt érjek. Miénk volt a ház és azt játszottuk, hogy mi vagyunk az urak. Arra a pár percre az emeleti szobalány és a csavargó fiú lettek Vöcsök–tó Bennettjei.

Libby kézen fogott és egy gardróbszobába vezetett, ahol F. W. Bennett azokat a ruhákat tartotta, amelyekkel a vendégeit ajándékozta meg: nõi lovaglóruhák és csizmák, teniszöltönyök, fürdõruhák, egy egész francos divatáru–kereskedés.

Egy hosszú tükör elõtt álltam, levettem a zöld egyenruhát és belebújtam egy vörösesbarna, húzott tweed golfnadrágba, bordás kötött zoknit vettem, barna–fehér pántos cipõt, pont az én méretem volt, puha fehér inget és fehér pulóvert, amelynek az elejét skót minta díszítette, jókora arany és barna gyémántokból kirakva.

Hátrahõköltem attól a nemes ifjútól, aki visszanézett rám a tükörbõl. A forradásokat és a kemény élet minden jegyét elfedte a kifinomult öltözet. Az arc kissé sovány, de ránctalan, a hajat meg gyorsan hátrafésültem az ujjaimmal. Épp elmentem volna arisztokratának. Lám, lám, gondoltam, milyen sok függ a külsõségektõl! Akár egy Bennett fiú is lehetnék.

És ismét éreztem gyermekkorom visszatérõ önáltatását, hogy az a két szürke fadarab Patersonban nem is igazán az anyám meg az apám, hanem csak gyermekrablók. Ki tudja, kinek a gyereke vagyok valójában?

Arról álmodtam, hogy õ, Clara majd felismer. Az õ közelsége miatt voltam olyan õrült és Libbyvel olyan vakmerõ. Olyan lázas olyan mámoros.

És ami meg Bennettet illeti, õ körülbelül annyit tud rólam, mint a többi szerencsétlen csavargóról, akiket szétmarcangolnak a kóbor prérikutyák. És mégis itt vagyok, az õ ruhái vannak rajtam és szabadon járkálok keresztül–kasul a házában. Itt vagyok, Szarházi úr, és maga nem is sejti!

Aztán Libby visszajött a nõi gardróbból, lovaglónadrágot viselt, selyemblúzt meg lovaglósisakot, ami nem ült túl biztonságosan dús hajkoronáján, és egy pár fényes csizmában csetlett–botlott, ami viszont túl bõ volt vékonyka lábszárára.

– Csuda jól nézel ki, Libby – mondtam. Bizonytalan léptekkel körbetipegett, hogy minden oldalról megmutogassa magát. Szürke szeme fénylett, szája furcsa, remegõ mosolyra húzódott. Kitáncoltattam a szobából, végig a folyosón, gyors foxtrottot vezettem, sok forgással, és közben azt a dallamot dúdoltam, amit idejövetelem éjszakáján hallottam: “Éppen olyan, mint te”, Libby meg nevetett és aggódott egyszerre, hallgassak már, mondta, hátranézegetett a válla fölött, vihorászott, minden második lépésnél nekem esett és az arcomat súrolta az ajka. És a fény úgy vetõdött a szõnyegre, mint egy vasútvonal, és a nyitott ajtók aranyos állomásokként világítottak.