Vessük össze a magánvonattal, amely a Santa Fe–i mellékvágányon vesztegel a Ludlow Colorado–i bánya elõtt, egy éjszaka, 1910–ben, miközben a mentõosztagok próbálják kiásni a beomlott bejáratot. Késõ éjszaka, fáklyák fényénél vonszolják ki a magyar bányászok hulláit, némelyik úgy átitatódott szénporral, hogy jelentõs õskori régészeti leletnek is beillett volna. Másokat darabokra szaggatott a sújtólég és a gondos bajtársak rakosgatták össze õket a hideg földön, egymáshoz illesztették a széttépett nadrág– és lábszárdarabokat, és megállapították, melyik fej melyik törzshöz tartozik. A fiú figyelte ezt a precíz ügyködést, és magában megjegyzéseket tett arra a temetési lázra, ahogyan begyûjtötték a testrészeket, az egymáshoz illõket egymáshoz illesztették, a többit kiselejtezték, ezt a kart ide próbálták, azt a lábat oda, a vaksötétben, a csípõs októberi éjszakában a salakhegyek, a fekete ásványhegyek fenyegetõbben sötétek, mint az éjszakai ég, a fiú észreveszi a sötétedõ foltokat a testek körül, a szenes víznél feketébb a vér. Voltak olyan bányászok is, akiket látszólag sértetlenül hoztak ki, nem volt rajtuk sérülés nyoma, csak valami enyhe megütközés merevedett az arcukra, hogy minden rendelkezésre álló levegõ elfogyott, és nincs tovább. Némely arcon ingerültség tükrözõdött, mint mikor valami apróság rosszul sül el. Másoknak kifordult a szeme az elkeseredéstõl, az arcokon a halál szomorúsága ült, és a könnyek, mint apró hullócsillagok, különös balzsamként csorogtak alá a panaszos arcok árkaiban. A mentési munkálatokat a magánvonatból irányították, ez éppúgy a Colorado Tüzelõanyag és Vas Rt. tulajdona volt, mint maga a bánya és a bányászok is. A szerelvény tökéletesen berendezett lakosztály volt hálófülkék konyha kis könyvtár és egy sor tárgyalóasztal ahol a cég három vagy négy tisztviselõje némelyik gumis ingujjszorítóban buzgón ügyködtek a feleségekkel tárgyaltak velük egyezkedtek fogadták a felmondásokat egymás kezébe adva a megfelelõ átírótollakat amelyekkel kitöltötték az indigós személyi adatlapokat és egyáltalán buzgón szorgoskodtak a szerencsétlenség körül hogy a bányában a termelés egy héten belül újra meginduljon. Az egyetlen zavaró körülmény ebben a munkalázban az volt, hogy idõnként berontott egy–egy asszony, keserûen zokogva, haját tépve, saját anyanyelvén átkozódva. A tisztviselõk ilyenkor csak intettek az egyik rendésznek, és máris eltávolították a ricsajozó asszonyt. Addig–addig lábatlankodott a fiú a szerencsétlenség körül, míg egyszer csak a kocsiban találta magát, és még mielõtt kidobhatták volna, felfigyelt az egyik tisztviselõre, egy flegma pofára, aki szenvtelenül törölgette az arcáról a ráköpött nyálat. A réz névtábla arról tájékoztatta a fiút, hogy a pasas F. W. Bennett, a bányaigazgatóság elnökhelyettese. Warren érezte a vállán a fegyveres õr durva kezét, azután a téli éjszaka hûvös levegõjét, miközben a szalonkocsi lépcsõjének tetejérõl a kavicsos földre repült. Térdét betemették a kavicsok, ahogy a bányászokat is beborította a szén, így aztán nagyon át tudta érezni a helyzetüket. Hogy egészen megértse, milyen is lehet, amikor az ember élve el van temetve egy hegy mélyén, késõbb csukott szemmel ült az éjszakában, befogta a fülét és visszatartotta a lélegzetét, ameddig csak bírta.