Azután hirtelen maga Bennett is teljes lendülettel ott volt az életemben, mint egy régóta várt vihar.

Ugyanazon a reggelen három vagy négy tereprendezõvel együtt, csákány vagy lapát a vállunkon, sietve szedtük a lábunkat, az erdõbe mentünk, eltávolodva a lovaglóúttól. Bennett várt ott ránk. Valami dombféleségen álldogált. A lova egy fához volt kikötve az ösvény mentén. – Jöjjenek föl ide – szólt.

Irgalmatlanul nagy, gömbölyûre kopott sziklatömb volt beágyazódva a földbe, ezen másztunk fölfelé. – Mindig is nagyon érdekelt ez a kõ – mondta. – Azt akarom, hogy a felszínre kerüljön.

A munkavezetõ, egy idõsebb férfi, már régóta Bennett szolgálatában állt, levette a sapkáját és megvakarta a fejét. – Azt akarja, hogy kiássuk ezt a sziklatömböt? – kérdezte.

– Ássák körbe – mondta Bennett. – Látják? Ez a csúcsa, mi a csúcsán állunk. Ettõl van az emelkedõ. Azt akarom, hogy tárják föl az egészet, nem értem, miért van itt.

A munkásoknak egy kis idõbe telt, amíg fölfogták, mit is akar. Bennett nem gurult be. Ehelyett fogta az egyik csákányt és maga állt neki az ásásnak. – Értik már? – kiabálta és lihegett a csákányütések között. – Így folytassák, körbe. Látják, merre terpeszkedik? Egész körbemegy itt végig.

– Hagyja csak, Mr. Bennett – mondta a munkavezetõ. – Ne maga csinálja. Hé, te meg te – szólt oda nekünk. Gyerünk, dolgozzatok.

Így aztán elkezdtük kiásni a gömbölyûre kopott sziklát, ami meglehet, hogy akkora is volt, mint egy léghajó. Bennett mindannyiunkat jól megnézett, tényleg megértettük–e, mi a feladat.

– Ez az – mondta. – Pontosan így gondoltam.

Erõteljes, határozott férfi volt. Sokat járkált föl–alá. Alacsony, széles vállú ember, nagy a feje. A haja hófehér, de nagyon sûrû, ugyanolyan kefehaj, mint az enyém. Egészségesen napbarnított. Kék szem. Jóképû, nyersen õszinte arcú lovaglóruhás öreg szivar.

Öregebbet, visszafogottabbat vártam.

Lemászott az emelkedõrõl és hosszú perceken át csörtetett az erdõben, hátha talál még ilyen követ. – Látják – kiáltotta –, ez az egyetlen. Micsoda egy szikla – kiabálta oda nekünk, mintha mindannyian kollégák volnánk egy régészeti kutatásban.

Aztán lóra kapott és ellovagolt az istállók irányába. Amikor eltûnt a látóhatáron, a munkavezetõ a lapátjára támaszkodott, levette a sapkáját és a keze fejével megtörölte a homlokát.

– Jézus Mária, Szent József – mondta.

Mindannyian leroskadtunk a sziklára.

De egy idõ múlva két újabb munkás érkezett ásókkal, akiket szintén ideugrasztottak és hamarosan vagy fél tucat félmeztelen ember állt az erdõben, ritmikusan vágtuk bele a csákányainkat és vájtuk a lapátjainkat a földbe.

Érdekes volt a számomra, hogyan változott ennek az embernek a lendülete a mi kemény munkánkká. Úgy ástunk, mintha azt akarnánk mi is megmutatni, hogy itt valami igazán fontos történik, ha valaki lát bennünket, hát azt hihette volna, hogy komoly dolog folyik – mi magunk voltunk a komolyság biztosítékai.

Azt hittem, nem fogom szeretni F. W. Bennettet. De teljesen õrült volt. Hogyan tudtam volna ennek ellenállni? Ennek a megszállottságnak, energiának, a szemében villódzó õrült lobogásnak. Szabad ember volt! A szabad emberek mind ilyenek, mindenkit beragyognak a szabadságukkal.

Nem akartam arra gondolni, ami közte és Clara között történt. Nem is álmodhattam, hogy a lány igazán fontos lehet neki valami olyan módon, amit én méltányolni tudnék. Meglódítottam a csákányomat. Minden elõzetes tudásom a házáról, a birtokairól, a vonatáról, a házi poétáiról, egészen másra készített elõ, mint személytelen erõteljessége, ijesztõ szabadsága.

Késõ délután hagytuk abba a munkát, a szikla déli lejtõjét szabadítottuk ki a föld alól. Hatalmas árokban ült most, amelynek az alja tele volt számos kisebb kõvel. Több tonnányinak nézett ki. A hazaúton megálltunk a fõépület elõtt, hogy jelentést tegyünk ezekrõl az újabb leletekrõl. Bennett a veranda elõtt állt. Nagyon meg volt elégedve. – Fiúk, olyan mélyre fogunk leásni, amilyen mélyen ül – mondta. – És holnap majd keresünk rajta jeleket. Kíváncsi vagyok, vannak–e rajta.

Úgy látszik, ahogy ezeket a piszkos, izzadt munkásembereket nézte, az egyik arcon megláthatott valamit, ami talán hitetlenkedés volt.

– Maga Joe – szólt hozzám –, maga azt gondolja, hogy az csak egy közönséges kõ, ugye?

Megdöbbenésemben, hogy tudja a nevemet, azt se tudtam, mit mondjak.

– Jöjjön be. Meg akarok mutatni valamit. – Megfordult és bement a házba.

Egy kéz átnyúlt és levette a csákányt a vállamról. Valaki fölröhögött. Követtem F. W. Bennettet az elõcsarnokba, elhaladtunk a felezett gerendákból ácsolt lépcsõ mellett, és a süllyesztett nappaliba értünk.

Fény csillámlott a mennyezeten, a tó tükrözõdése. De a padló árnyékban volt. Az egyik sarokban álló kis asztalon egy könyv hevert, õsi síremlékek vonalrajzai voltak benne: minden esetben egy nagy szikla ült három–négy kisebb kövön.

– Látja már? – mondta. – Nem vagyok olyan õrült, ahogy maga gondolja. Az elesett törzsfõnököknek állították ezeket a megalitokat vagy dolmeneket.

Rótta a szobát és elõadást rögtönzött nekem az új–angliai õsi indián törzsek temetkezési szokásairól. Összehasonlításokat tett köztük és a nyugati, sivatagi törzsek õsi temetkezési szokásai között. Idebenn a házban öregebbnek tûnt. Határozott és erõteljes volt, állandóan mozgott, de a hangja rekedtségén hallatszott a kor.

Ott álltam a koszos zöld ruhában és azon tûnõdtem, hogy az ördögbe fogok én innen kikerülni.

Egy szobalány lépett be, a telefont hozta hosszú dróton. Odavitte Bennettnek és a tenyerén tartotta, amíg az föl nem vette a kagylót.

– Tessék. – Folytatta a sétát föl–alá, és a világoszöld ruhás szobalány kötelességtudóan követte, amerre ment, és ügyelt rá, hogy a drót ne akadjon bele semmilyen bútorba. Bennett információkat kapott. Rövid kérdéseket tett föl: – Hány? Mikor? – és figyelte a hosszú válaszokat. Kinéztem az öbölre nyíló ablakokon. A késõ délután árnyai ragyogó sötétkékké varázsolták a tó vizét.

A teraszon egy asszony virágokat rendezgetett egy vázában. Rájöttem, hogy Lucinda Bailey Bennettet, a pilótanõt figyelem. A borzongás, amit a híres emberek látványa okoz.

– Nem ért véletlenül a fényképezõgép kezeléséhez?

A telefonbeszélgetésnek vége szakadt, Bennett már hozzám beszélt. – Minden felszerelésem megvan hozzá, de én magam nem tudom kezelni – mondta. – Szeretnék jó felvételeket készíteni az ásatásokról és megvizsgáltatni õket, vajon igazam van–e.

– Egyáltalában nem értek a fényképezõgépekhez – feleltem.

– Csak mert maga olyan eszesnek néz ki, azért gondoltam... – Nos, hát – mondta –, csak szemügyre akartam venni és meggyõzõdni róla, hogy hosszú távon itt marad–e. Mi a véleménye?

– Úgy érti, hogy állást ajánl? – kérdeztem.

– Igen, így értettem. Gondolja, hogy fel kéne fogadnom?

Nyeltem egyet. – Nem – mondtam. – Nem? – Úgy tûnt, mulat a dolgon. – Nem tudnék itt élni – mondtam. – Ezt nem nekem találták ki.

Hangosan fölnevetett. – Pedig úgy látszott, egész jól beleszokott. Úgy vettem ki, hogy szinte magáénak érzi a helyet!

Valamin megakadt a szeme. Kilépett a teraszra, becsukta maga mögött az üvegajtót és valakihez beszélt, aki lenn állt a csónakháznál.

Az izmaim feszültek voltak, az öklöm összeszorítva. Megpróbáltam ellazítani. Mrs. Bennett benézett az ablakon, oda, ahol álltam és mondott valamit az urának. Az mosolyogva fordult felé, válaszolt is valamit, mire az asszony ismét gyors pillantást vetett rám az ablakon át, félmosoly ült az arcán. Nagyon elegáns, becsületes kinézésû, nagyon higgadt asszony volt, barna haját rövidre vágatta, egyáltalán nem festette az arcát, bõ pulóvert viselt, térdet takaró szoknyát és lapos sarkú cipõt. Arra gondoltam, az ember meg nem mondaná, ha nem tudná, hogy ez a karcsú, csinos asszony a virágaival milyen pokolian jól ért a repüléshez.

Aztán rájöttem, hogy Bennett azt magyarázza neki, ki az a fiú odabenn. Maga Joe von Paterson, személyesen. Olyan finom volt ez az asszony, hogy ráébredtem, amit dühömben és büszkeségbõl írtam, az egy másik szemszögbõl ugyancsak szánalmas. Úgy éreztem, elárultak, mint a kisgyerek, aki kiadja legféltettebb titkát és azt kell hallania, hogy kinevetik.

Ki akartam fordulni a szobából. Arra gondoltam, micsoda ereje is van ennek a Bennettnek, ha el tudta érni egy–két pillanatnyi figyelmével, hogy ilyen rosszul érezzem magam.

– Még egy percre, Joe – szólt utánam. – Még nem fejeztem be. – Elment mellettem, ki, az elülsõ haliba, aztán egy folyosón az épület másik szárnyába. Kinyitotta az ajtót és intett.

Óriási szoba volt, tele könyvekkel, vitrinek ezüst serlegekkel, fényképfelvételek Mrs. Bennettrõl, amint repülõgépek elõtt áll, Mr. Bennettrõl, vasutassapkában integet egy gõzmozdony vezetõfülkéjébõl, fotók kocsikról és lovakról, elnökökrõl és kormányzókról meg filmcsillagokról. Földgömbök pihentek állványaikon és hatalmas szótárak könyvtartókon, egy távírógép üveg alatt – egy egész dicsõséges élet zsúfolódott ebbe a szobába.

Bennett leült az íróasztalához, barna irattartót vett elõ a fiókból és néhány percen keresztül a benne található papírokat tanulmányozta, mialatt én ott álldogáltam elõtte.

Anélkül, hogy fölnézett volna, megkérdezte: – Meggyógyultak a sebei?

– Azt hiszem, igen.

– Értesítette a szüleit?

– A szüleimet?

– Aláírtak egy papírt, amelyben lemondanak a jogaikról – mondta és kivett egy iratot a mappából. – Úgy értsem, hogy nem beszélt velük? Nem én vagyok a felelõs a sérüléseiért, amelyeket az én birtokomon szenvedett el. Kétszázötven dollárt kaptak kézhez.

– Honnan tudja, kik a szüleim?

– Átnéztük a levéltárcáját. Akár meg is halhatott volna.

A megdöbbenés megakasztotta bennem a szót.

– Nem telefonáltak vagy írtak, hogy érdeklõdjenek maga után? – odatolt elém egy papírt és a lap alján fölismertem az apám reszketõs aláírását. – Nem hazudok magának – mondta Bennett. – Jog szerint magát illeti ez a pénz.

Megráztam a fejemet.

– Nem akar nálam dolgozni. Hát jó. Akkor hazamehet és ha ügyes, arra használja ezt a pénzt, hogy megfialtatja. Vegyen valamit, aztán adja el fölárral. Bármit, akármit. Ebben az országban a nagy vagyonok közül nem egynek volt kisebb az alaptõkéje.

Elképzeltem az apámat a konyhában, amint megpróbál zöld ágra vergõdni ezzel a hivatalos irattal, amit alá is kell írni. Megtalálja az iskolás töltõtollamat valamelyik fiókban, meg egy üveg Waterman–tintát is hozzá. Kipróbálja a toll hegyét a viaszosvászon terítõn és a hüvelykujjával ledörzsöli a tintát, mielõtt rászáradna. Az anyám a mosogató elõtt áll, mosogatja a piszkos edényt és palástolni igyekszik, hogy az irat elkészítése valami rendkívüli esemény az életükben.

– Nem – mondtam. – Ez az övék.

– Rendben – mondta Bennett –, mindig tiszteletben tartom a másik ember döntését. Soha nem kísérlem meg, hogy lebeszéljem róla. Maga nem marad itt, és nem megy haza. Akkor nem marad más, mint megint az országút, így van? A csavargás. Hát, jó, azt mondom, miért is ne, ha ezt akarja. Csak biztosnak kell lennie benne, hogy bírni fogja. Csak biztosnak kell lennie benne, hogy van hozzá mersze. Hogy ha lopni kell, vagy le kell valakit ütni az ételért, akkor meg tudja tenni. Mindenfajta életnek megvannak a maga követelményei, próbái. Meg tudom tenni ezt? Együtt tudok élni mindannak a következményeivel, amit csináltam? Ha az ember nem tud igennel válaszolni, akkor olyan életet él, ami túl sûrû neki. Ilyenkor az ember eggyel alább adja. Ha nem tud lopni vagy nem tud fejbe kólintani valakit, amikor feltétlenül muszáj, akkor beállhat a sorba, ami egészen a szegényházig kígyózik. Beáll az ingyenkosztért sorakozók közé. Ha nem tudja beverekedni magát az ingyenkosztosok közé, akkor leül az utcapadkára és tartja a markát. Koldus lesz. Ha nem tud nyöszörögni és kérincsélni, ha nem tudja összekunyerálni a bögre kávét magának, ha nem tudja elviselni a gumibotot a talpán... hát, akkor nincs más hátra, csapjon fel költõnek. Igen – kacagott a gondolaton –, mint a jó öreg Penfield, találja meg, mi való magának. Jusson el, jusson be arra a helyre, amit a természete diktál, legyen vezérigazgató vagy szedjen százszorszépet egy virágos mezõn, mindegy, csak jusson el oda és éljen aszerint, élje meg teljes egészében, váljék azzá, ami maga valójában, és akkor, bizony mondom, többet tett, mint a legtöbb ember. Mint a legtöbb ember – és higgye el, ismerek néhányat –, a legtöbben soha nem érik ezt el. Dolgoznak valahol, de nem is tudják, miért. Megnõsülnek, de nem is tudják, miért. Sírba szállnak, de nem is tudják, miért.

Az ablaknál állt, kifelé nézett, a háta mögé tette mindkét kezét, és az egyik kézfejével gyöngéden ütögette a másik tenyerét. – Soha nem tudtam ezt megérteni, de így van. Soha nem tudtam megérteni, hogyan adhatja föl valaki az életét, mindent, percrõl percre, még amikor éppen éli, akkor is, a születése pillanatától kezdve folyamatosan. De így van. Fõlehajtva. Egyetértve. Nem kilógni a sorból. Tenni, amit a többiek. Kilúgozni. Leírni. Elinni. Átaludni.

Az ablaknál állt, hangosan gondolkodott, elfogta az ablakon át beszûrõdõ fényt teste hatalmas sötét tömegével. Zömök volt és kurta lábú, a feje meg nagy, mint egy hegyi óriásnak. – Na jó – mondta –, elég kemény legény vagy te. Hová mész?

– Nem tudom. Ameddig eljutok.

Visszajött az íróasztalához és valamit írt egy cédulára. – Megeshet, hogy szükséged van valamire, ez a közvetlen számom, nem nyilvános, érted ugye.

Összehajtogatta a cédulát és a kezembe adta. Gyors pillantást vetett rám, az egyik szemöldöke magas ívbe szökött a hamiskás szemvillanás fölött. – De maradj még, amíg meg nem kapom a dolmenemet – mondta, megfordult és fölvette a telefonkagylót.