“Nem tudtam, hogy a halottak ilyen különösek. Állandóan láttam õket. Ott járkáltam, egy üveget tartottam a kezemben és láttam a magyar vendégmunkások hulláit, ahogy az asztalokon feküdtek. Szorosabban tekertem magam köré a pokrócot. Nem voltam rémült. Az apám mosolygott rám.

Ahogy nõttem, kicsit jobban kezdtem érteni a dolgokat. Azt gondoltam például, hogy minden halottban kell lennie egy lyuknak. Nem tudtam, hogy emberek meghalhatnak anélkül is, hogy lyuk lenne bennük. Aztán erre is rájöttem egy nap. Valamilyen öreg fickót öltöztettek, aki természetes halállal halt meg. Végigcsinálta az egészet, így azután már tudtam a természetes halálról is.

Az egész csak üzlet volt, tudod, semmi különös, ott laktunk az üzlet fölött egy kis lakásban iskola után kinn játszottam a tornác elõtt és akkor érkezett oda az apám a halottaskocsijával, befaroltak a garázsba és õ meg a bátyám hátravitték a hullát. Hát így ment ez a Nyugati Huszonkilencedik utcában.

És aztán meghalt az anyám, de nem az apám foglalkozott vele, valaki jött egy másik temetkezési vállalattól és elvitte. Ugyanúgy, ahogy az orvosok se kezelik a családtagjaikat. De lehet, hogy azért, mert az anyám vallásos volt. Mi nem temettünk a saját felekezetünkhöz tartozókat Mi görögkeletiek voltunk, de az üzlet nem volt felekezeti. Az apámat nem sokra tartották az egyházban. Sokkal több római katolikust meg zsidó rabbit láttam Lukacséknál, mint amennyi görögkeleti pópát. Na mindegy, tény, hogy az apám sokat szomorkodott. Nem tudta, mit kezdjen velem. Fölfogadott egy néger asszonyt, hogy viselje gondomat. Rendes nõ volt, csak ivott. Mindig az ablaknál ácsorgóit, ha odalenn temetés volt. Számolta a kocsikat és ebbõl megállapította, mennyire volt fontos ember a megboldogult. A virágoskocsikat is számolta. Néha odahívott, hogy én is nézzem, így aztán én is elkezdtem nézegetni. Az ember látta ezt a töméntelen virágot a virágoskocsikban, néha három-négy autó tele virággal, túl sok volt, mintha pattogatott kukoricából óriási hegyet raknának, ez túl sok volt nekem. Utálom a vágott virágot. Egész életemben ott bûzölögtek, a szag följött a padlón keresztül, mindig volt valaki odalenn, az étellift is virágszagú volt.

De amikor tényleg valami nagy felhajtás volt, akkor érdemes volt nézni. Az apám meg a bátyám szép fényes fekete öltönyüket vették föl. Segítséget is fogadtak arra a napra. Jöttek az emberek, hogy részvétüket nyilvánítsák, megtöltötték a ravatalozót, még az utcán is állt a tömeg. És odakinn álltak az autók, kettõs sort alkottak, a reflektoraik égtek, körös-körbe fekete gyászkocsik, kétszeres gyûrût vonva az épület köré. És a zsaruk is ott szimatoltak, nézték, kik jelentek meg, az utca túloldalán álltak és figyeltek. És a fényképészek nagy vakus fényképezõmasinákkal fotóztak, aztán a másnap reggeli újságokban, a News-ban vagy a Mirror-ban megjelent egy kép valakirõl és a háttérben a házon a felirat “Lukacs Temetkezési Vállalat”.

De nem volt szüksége a reklámra, nemigen törõdött vele. Õ is csak egy süket magyar bevándorló volt, fütyült az egészre, nem sokat beszélt, tette a dolgát. Meglehetõs vevõkörre tett szert az évek során, õ maga nem volt benne a bulikban, de tartotta a száját és nem ítélkezett, ezért aztán lassan õ lett az egyetlen, akivel dolgoztattak. Nem érdekelte, kit temet, miért is érdekelte volna, miért is kéne izgatnia magát valakinek az õ munkakörében. Egy idõ után terjeszkednie kellett. Megvette a szomszédos barna homokkõ házat és új modern homlokzattal látta el mindkét épületet. Ettõl fogva volt egy díszterem is, meg fogadópult.

Ekkor már majdnem felnõtt voltam. Nem volt maradásom az iskolában. Dolgoztam is egy ideig a filléres áruházban, csak hogy ne unatkozzam. Neki meg közben fölvitte az isten a dolgát, szüksége volt valakire, aki fogadja az ügyfeleket, bonyolítja a telefonokat és még beszélni is tud. Engem kért meg. Azt gondoltam, miért is ne? Úgy értem, gyerekkoromban épp eleget kaptam az iskolában. Ezért is nem voltak barátaim St. Clare-ben. Mindenszentek elõestéjén megjelentek, lepedõket borítottak magukra és becsöngettek hozzánk. Hulla Clara, Hulla Clara. Mindegy, a fene essen bele, nekem úgyis csak fiúbarátaim voltak. Úgy értem, kiskoromban a barátaim mind fiúk voltak. Aszfalthokit játszottam velük.

De egyáltalán nem bántam. Fekete ruhát hordtam. Harisnyát és magas sarkú cipõt. Kaptam pénzt, hogy elmenjek a szépségszalonba. Ez volt a munkám. Találkoztam a krémmel. Ez volt a kezdet, ahogy mondani szokás. Mi ez a zaj? Mintha valami lenne a motorral.”

– Semmi – mondtam –, minden rendben van. Talán egy kis olaj kéne bele.

– Sötétedik. Mit gondolsz, hol vagyunk?

– Éhes vagy?

– Egy kicsit.

Szörnyû érzésem támadt, valami hátborzongató érzés a rokonsága miatt, bûnözõ felmenõi miatt, úgy gondoltam, ez valami kaszt, valami fertõzöttség, amibe beleszületett saját hibáján kívül, és úgy éreztem, most már én is meg vagyok fertõzve; ha akarom õt, akkor az enyém az is, amit magában hordoz, most már mindkettõnkben ott van.

De azért örültem, hogy elmondta, hogy az országút álomvilágában az órák, amelyeket egymás mellett ülve és ugyanabba az irányba nézve töltöttünk, olyan dolgokat hoztak elõ, amiket másképp nem mondtunk volna el. Meséltünk egymásnak az életünkrõl, egymásnak adtuk az életünket, miközben az utat néztük, az utat, amely múltbeli énünkbe vezet. Még akkor is, ha késõbb nem emlékeztünk arra, amit mondtunk, vagy túl gõgösek voltunk beismerni, hogy emlékezünk.

– Egymással szemben laktunk a folyó partján, tisztában vagy ezzel? Kiabálhattunk volna egymásnak a Hudsonon keresztül, két maszatos arcú takonypóc. Csak sejtettük volna, hogy meg van írva a találkozásunk! Ugyanazokat a Tom Mix-filmeket láttuk a moziban. Az út mentén szaladva ugyanarra a repülõre mutattunk az égen!

– Mi?

– Na, de tényleg, mikor hokiztunk – azt akartam, hogy mosolyogjon –, nem emlékszel? Lehet, hogy a csapataink egymással játszottak. A korongot a krémsajt fadobozának a végébõl csináltuk, igaz? Fekete ragasztószalaggal tekertük be, jól mondom?

Ebben a pillanatban nagyon fontosnak éreztem, hogy megnevettessem.

– Nem emlékszel? Nem emlékszel a “készpénzért-ruhát-veszek” – emberre? A Huszonkilencedik utcában? A locsolókocsira, ahogy ott futottunk mellette, hogy lespricceljen? Nem emlékszel, hogyan mentünk fagyiért a cukorkaboltba?

– Mirõl beszélsz?

– Na de igazán, Clara. Egy forró délutánon Dixie-fagylaltot vettünk, ott álltunk az utcán a napon a kis falapátkával a kezünkben. Hiszen emlékszel. És Joan Crawford arcáról nyaltuk le a fagylaltot.