Úgy éltek bennem, mint az eleven gyûlölet. Mint öregapó meg öreganyó az erdõben, egy test, egy lélek, és a fiuk merõ véletlenség. Az õ tetû kis házuk volt az otthonom, és nem hagyták, hogy errõl megfeledkezzem. Egy linóleumpadlós szobában éltek, és a rádió mellett üldögéltek esténként. De vajon mit akartak hallani? Ha korán értem haza, zavartam õket, ha késõn, akkor meg bosszankodtak; nehezteltek rám, amiért élek, nem bírták elviselni a létezés vérbõ teljességét. Kiszáradtak. Fáradtan füstölgõ fadarabok. Lassan hamuvá porladtak. De mi volt végül is életüknek az a tragédiája, amely minden mélységesen szemrehányó pillantásukból felém áradt? Hogy a dolgok valahogy nem a kedvük szerint alakultak? És miért különböztek mindenki mástól a Mechanic utcában, ahol még a házak is egyformák voltak, ugyanazok a kátránypapírból tákolt paloták mindenütt, és villamos csengetett az egész rohadt környéken. Csak a megszállottak éltek igazán, a csavargók, volt egy, akit Szent Szemétnek hívtunk, mert kukáról kukára járt, és összeguberálta, amit már a szegények se használtak semmire – el tudják ezt képzelni? –, és amit csak talált, rátette a talicskájára, vagy a hátára vette, jó néhány kalapot hordott, több réteg zakót, felöltõt és nadrágot, zoknit a cipõre, cipõt a papucsra, az arca visszataszító látványt nyújtott, szõrös volt, vörhenyes és forradásos, az egyik szeme sárgán kidülledt, ó, Szent Szemét. És három háztömbbel arrébb volt a malom, ahol a patersoniak a kenyerüket keresték, ami ennek a fényûzõ életnek a fenntartásához kellett, az apám is meg az anyám is ezt tették, együtt mentek munkába és együtt jöttek haza és együtt ettek és együtt feküdtek le, ugyanabba az ágyba. Hogy én is vagyok mindeközben, az valójában csak akkor tûnt fel nekik, amikor megbetegedtem. Ezért aztán egy idõben állandóan beteg voltam, köhögtem és lázam volt, zihálva kapkodtam a levegõt, skarláttal, szamárköhögéssel, torokgyíkkal ijesztgettem õket, s minden erõm abban állt, hogy emlékeztettem õket kéjük egy önfeledt pillanatának szörnyû következményeire. Ragaszkodtak nyomorúságos életükhöz, sivár szertartásaikhoz, ahogyan vasárnaponként misére jártak a többi balekkal együtt, mintha minden valami nagyszabású terv szerint mûködne, ami lehet, hogy fájdalmas az egyén számára, de van Értelme, mert az Isten csak Értelmes dolgokat csinál, ez bizonyos, még akkor is, ha ezt a szerencsétlen bárgyú szemû bambák nem is látják. Én ezt megvetettem. Egészség és betegség révült körforgásában nõttem föl, és mire tizenöt éves lettem, már minden szép simán ment, tisztába jöttem az életemmel és be is indítottam, sikátorokban menekültem rohanva és pár másodperccel elõbb ugrottam át a kerítésen, mint a zsaruk, elloptam, amire szükségem volt, koslattam a lányok után, mintha prédára lesnék, kerestem a zavaros ügyeket, szenvedélyesen szerettem a balhékat, szenvedélyesen szerettem az életet, futva követtem végig az utcákon egy elúszó léghajót, tûzlépcsõkön másztam fel és kifigyeltem, hogyan préselik magukat fûzõbe élemedett asszonyságok, hozzácsapódtam valami bandához és bicskát hordtam magammal, amit úgy fentem, akár egy böllér, mint egy Hasfelmetszõ Jack, aztán beledöftem a házaló zöldséges lovába, belevágtam egy görögdinnyefejû madárijesztõbe, ponyvatetõket hasítottam be vele, késdobálóst játszottam, kis srácokat raboltam ki vele, fölcipeltem egy lányt a tetõre és rákényszerítettem, hogy vetkõzzön le. Pedig csak híres akartam lenni.

És a szeneskordék, amint az aknákon a sötét pincékbe okádják a félelmetes feketeszenet, és Ricco, az édeskrumpli–árus, ahogyan az ember kezébe nyom egy darab forró édeskrumplit, félbevágott Daily News–ba csomagolva, három centért, az utcákon kupacokban a lucskos fekete hó, a szél korom és olaj szagát hozza a Mechanic utca felõl, és az ember arra az édes forróságra szorítja a kezét és tölcsért formálva odatartja vörösre csípett arcához. Úgy fogadtam el a jóságot, alázattal, majdhogynem önfeledten, mint a kisgyerekek, akik mindent elfogadnak, a szülõk haragját, az öregasszonyok dührohamait a nyirkos lépcsõházakban, gyilkosságot, rablást, az éggel való fenyegetést, az iskolatermek elviselhetetlen börtönét. A filléres áruházakban megjelentek a kis felhúzható japán bádogautók tömegei meg japán motorbiciklis gumirendõrök és japán gumirendõrfõnökök oldalkocsikban, meg voltak bádog helikoptereink és bádog DC 3–asaink. Meg voltunk veszve az apró tárgyakért, a kicsi öntöttvas autókért, amik elfértek a tenyérben, figyeltük az eladónõt zöld munkaruhájában, a nyakából fekete zsinóron lógott a szemüvege, és amikor elfordult, kinyúlt a fehér kéz, mint a béka vagy a kobra nyelve, végigmentünk az áruállványok között és máris ott lapult a zsebünkben az újabb szívmelengetõ szerzemény, az öröm tarka játéka.

De egyedül voltam ezzel, teljesen egyedül, egyedül éjszaka, a terjedõ melegségben, ébredezésemkor, a meleg tócsában, amit gyerekfütyimmel lepedõm lapos világába pisiltem és tagadhatatlan megelégedéssel töltött el, és csak amikor kihûlt és csípni kezdte a combomat, csak akkor ismertem be, hogy felébredtem, mama, jaj, mama, katasztrófa történt, már megint bepisilt – egyedül ezzel, éveken keresztül egyedül – ezzel az egésszel. Nem emlékszem senkinek a nevére, nem emlékszem, kik tartoztak a bandába, nem emlékszem a tanáraim nevére, teljesen egyedül voltam, volt valami velem született képességem az egyedüllétre, az élet hangzavarában, a bérkaszárnya–háborúskodások csatazajában az agyam mindig egyedül volt a megfigyelés, az érzékelés, a megértés csöndjében, abban a teljes csöndben, amellyel a végeredményekre vár az ember, meg minden részletre, ami végül is kialakítja az ítéletet, meghozza a döntést, s ez az a fajta csönd, ami rosszabb a süketnémák csöndjénél.

És aztán egy nap elkapnak, amint fölfeszítem a szegények perselyét, a szoknyás kövér tisztelendõ úr egyik kezével, mint egy harapófogóval nyakon csíp, lapát kezével üti a fejemet, nem elõször történik, és fenékbe rúg, hogy röpülök a sekrestyéig, a kõ Krisztusok és Máriák mögé, és a fogadalmi gyertyák pislákolnak, mint valami távoli táborhely a dzsungelban, és megértem, micsoda hatalmas kõboltozatos bûnbánat ez, szándékosan sötét fényével és rideg kõpadlójával, katedrális beosztású terével, megsejteti a keresztre feszítés kínjának értelmét, Isten dicsõségét, a létezés bûnét, létezésem bûnét, amivel születtem, amivel meg vagyok verve, amivel bosszantom mindnyájukat, az Atyát, a Fiút és azt a Harmadikat, jól fölbosszantom mindnyájukat a létezésemmel, pördülök, rúgok az Atyának is van töke õk se vágják le a saját töküket, annyira nem ragadtatják el magukat a kurvák – egy lófaszt! pontosan célzok, és most egyáltalán nem úgy fest mint egy tisztelendõ, amint összecsuklik és majd kiugrik a szeme a helyébõl vörös gutaütéses arc ismerem ezt az érzést Atyám de te nem vagy az én atyám négykézláb a kövön levegõ után kapkod. Te a pénzedet akarod kiáltom, hát itt van a mocskos pénzed és fölegyenesedve az égbe hajítom aláfutok és ahogy a mennybõl záporoznak a pennyk a kõpadlón csengenek mint az elszabadult káosz a jóságos könyörtelen Atyán. Keresztülgázolok a pénzen, ami a menny fekete boltozatából hull alá, mint a záporesõ.