Egész éjszaka hajtottam, hogy kiérjünk a hegyekbõl, aztán rátaláltam a New York-i Uticába vezetõ útra, hajnali háromkor esõben értünk be a városba, ahol teherpályaudvarok és áruházak mellett vitt az út. A lány aludt, nem akartam, hogy fölébredjen, óvatosan döccentettem keresztül a kocsit a vasúti síneken és délnek majd nyugatnak tartottam, Pittsburgh felé.

Annyi mérföldet akartam megtenni, amennyit csak lehet, mielõtt Bennett reggel fölébred.

Hajnalra teljesen éber és hulla fáradt voltam, úgy éreztem, minden idegszálam pattanásig feszül, állkapocsízületemben éreztem a kimerültséget, nincs ennél felajzottabb állapot. Vörös fények a hajnalban a keresztezõdéseknél, a földek között láttam, hogy a hajnal fényei élesen vetõdnek a távíródrótokra, mintha az áram feszültsége hullámozna át rajtuk, tejeskocsik mellett hajtottam el vonatfüttyöt hallottam följött a nap elvakította a bal szememet hirtelen nappal lett kocsikkal telt meg az út túléltük Vöcsök–tót és az Amerikai Egyesült Államokon hajtottunk át.

Fölébresztettem, hogy reggelizzünk, bementünk egy út menti vendéglõbe – valami pennsylvaniai városkában. Clara rövid bundában és nagyestélyiben, a Fiatalúr bricseszben és pulóverben. Valaki elejtett egy tányért. Clara még félig alszik – nagyon konok alvó, mindent nagyon konokul csinál – ott ül és a kezét melengeti a kávésbögrén, nézegeti a térítõt.

– Ez így nem lesz túl jó – mondtam, miközben a karjánál fogva a kocsihoz vezettem.

– Micsoda?

– Így csak magunkra hozzuk a bajt.

Egy Katonai és Tengerészeti Egyenruhaboltra bukkantam. Magamnak egy egyszerû nadrágot vettem, inget, zoknit, gyapjú tengerészsapkát meg egy khakikabátot. Clarának egy fekete pulóvert a kereskedelmi tengerészet jelzésével meg egy vastag sötétkék gyapjúkabátot, kétsoros aranygombolással. Mondtam, hogy öltözzön át a bolt hátsó részében. Aztán én is ruhát cseréltem.

Penfield mintegy nyolcvan dollárt erõltetett rám, tiszta, puha egy- és ötdollárosokban, úgy néztek ki a bankjegyek, mintha éveket töltöttek volna egy cipõsdobozban. Hozzácsaptam saját vagyonomat, úgy negyven dollár lehetett. A ruhák huszonnyolc dollárba kerültek, a reggeli plusz egy dollár meg valami apró.

– Nálad mennyi pénz van?

– Pénz?

– Szeretném felmérni készpénztõkénk nagyságrendjét.

– Nálam nincs pénz.

– Hát ez igazán remek.

– Nézd meg a táskámat, ha nem hiszed.

– Mégis mit gondoltál, milyen messze juthatsz egy fillér nélkül?

– Nem is tudom. Rád bízom.

Mondhatom, jó kis beszélgetés, mindig ilyenre vágytam. Dühösen összevontam a szemöldökömet. Beletapostam a gázba.

Együtt rázkódott a testünk a döccenõkön, azonos szögben hajoltunk elõre a kanyarokban. Én nem tudtam, hova megyünk, õ pedig nem kérdezte. Maximális sebességgel hajtottam. Nem tûnõdtem többet azon, vajon mit érez vagy mit gondol. Boldog volt, hogy megyünk, éber és nyugodt, temperamentumos lénye felszabadult. Különbözõ pózokban helyezkedett el az ülésen, fölhúzta a lábait vagy átvetette õket egymáson, vagy lehajtott fejjel és keresztbe font karral ült, de annyi biztos, hogy minden helyzetben határozott és gyönyörû volt.

Élj velem.

Aznap késõ délután egy meredek hegyen kapaszkodtunk fölfelé, a Monongahela folyó mentén, alattunk Pittsburgh terpeszkedett, óriási kémények, fekete ég, olvasztókemencék tüzei. Mire az est leszállt, teljesen elzsibbadtam, és képtelen lettem volna megtenni akár csak egy mérföldet is. Egy kelet-ohiói kisvárosba értünk, lehet, hogy épp Steubenville lehetett, nem tudom biztosan. Egy szûk utcácskában rábukkantam a Rutherford Hayesre, négyemeletes kis szálloda volt, tûzlépcsõvel, a bejáratnál borbélycégér állt. Mély lélegzetet vettem és leálltam a padka mellett.

Az üres hallban enyhén rozoga kárpitozott székek és kornyadozó szobafikuszok díszelegtek, s ezt rém elegánsnak tartottam volna, ha nem Vöcsök–tón formálódott volna az ízlésem. Még soha nem szálltam meg hotelban, de a filmekbõl pontosan tudtam, mit kell tennem.

Minden baj nélkül fölkeveredtünk az emeletre, a hordárnak még ötven centet is nyomtam a markába.

– Rendben, uram – mondta. Rátettem a láncot az ajtóra, mikor kiment.

Sarokszobát kaptunk, melynek hatalmas ablakain sötétzöld vászonroletta volt, és könnyû, fehér függöny lógott elõttük. A szobában minden kicsit lerobbant benyomást keltett, a szõnyeg közepe egy nagy kör alakú folton kikopott. Ez tetszett nekem. Tetszett az ötlet, az elszállásolásnak ez a mindenki számára nyilvános módja, hogy az emberek csak úgy átutaznak itt. Bennett csak tartsa meg magának a Vöcsök-tavát. Kinéztem az ablakon. A legfölsõ emeleten voltunk, egész Nagy-Steubenville a lábunk elõtt hevert. A fürdõszobában külön csap volt a jeges víznek.

Clara, aki már többször volt szállodában, nem tartotta kivételesnek az élményt. Kinyitotta útitáskáját és kiment a fürdõszobába. Én rágyújtottam és a fürdõbõl kiszüremkedõ zajokat figyeltem. Állandóan kutakodva néztem körül a szobában, mintha azt várnám, hogy meglátok valakit. De kit? Egyedül voltunk, egyedül volt velem ez a lány és senki se tudta, hol vagyunk. Elmosolyodtam. Magamra gondoltam, amint ott kucorgók a gazban, a hideg éjszakában, miközben egy vonat robog el a szemem elõtt, s benne egy meztelen lány a tükör elõtt egy fehér ruhát tart maga elé.

Franciaágyas szobát kértem és a lánynak szeme sem rebbent ettõl. Úgy tûnhet, ez elég ok a reményre. De Clara Lukacs számára nem volt feltétlenül jelentõsége annak, hogy egy ágyban alszik valakivel. Anyaszült meztelenül jött ki a fürdõszobából. Én is levetkõztem, leoltottam a villanyt, és igyekeztem nem várni semmit. Türelmetlen nyüszítéssel, gyerekes nyöszörgéssel válaszolt és a könyökével belém bökött, mikor a sötétben hozzáértem. Csak úgy próbaképpen.

Összegömbölyödött és hátat fordított nekem, és a csigolyák, melyeket már korábban fölfedeztem és úgy szerettem, egyszerre úgy húzódtak ott, mint a Maginot-vonal.

Reggel rosszkedvûen, elnyûtten ébredt.

– Mi a nyavalyát keresek én itt? – motyogta maga elé. – Jesszusom – mondta, mikor rám nézett. – Nekem elment az eszem.

Teljesen meg voltam döbbenve. Az elsõ gondolatom az volt, hogy tiltakozzam.

– Odanézzenek, íme az országutak bunkókirálya. Hát ez nagyszerû, igazán remek. – Fölhúzta a vászonrolettát, és kinézett az ablakon. – Az isten verje meg – mondta. – Meg a feleségeit is, meg a csónakjait is, meg a szupervonatjait is.

Öltözködni kezdett. Blúzokat, szoknyákat vett elõ, megnézegette, aztán eldobta õket. Hirtelen az ágy szélére zöttyent, az ölében egy ruhahalmot tartogatott és a padlót bámulta.

– Na – mondtam. – Megígértem, hogy kihozlak onnan és ki is hoztalak. Nem igaz?

Nem válaszolt.

– Na, kislány – mondtam. – Nem így volt? Valami nem tetszik? Azt hiszed, hogy én jó vásárt csináltam veled?

– Az már egyszer biztos, bunkókám, ezt lefogadhatod.

– Hát akkor mozgás – mondtam. – Eredj vissza a csodás barátaidhoz, aztán majd meglátod, mit tesznek érted. Nézd meg, hogy eddig is mit csináltak.

Kiszálltam az ágyból, fölráncigáltam a nadrágomat meg a zoknimat és belebújtam a cipõmbe.

– Hová mész? – kérdezte.

– Nesze – mondtam és elõvettem a levéltárcámat. Összegyûrtem néhány papírpénzt és a földre dobtam õket. – Ezekkel és megfelelõ farmunkával visszadolgozhatod magad a vöcskök közé!

– Nem mész el – mondta. – Nem hagyhatsz itt egyedül!

– Menj vissza a pályára, öreg faszikkal kefélni – mondtam. Fölvettem az ingemet és megfésülködtem az öltözõasztal fölötti tükörben. – Különben is, ennél több úgysem telik tõled.

A tükör ezer darabra törött. Nem tudtam, mit vágott oda. Amikor felé indultam, épp a Gideon Bibliáért nyúlt, hogy odavágja. Megragadtam a karját és levertük az olvasólámpát az éjjeliszekrényrõl. Lefogtam az ágyon. Meg akart harapni. A csuklójánál fogva szorítottam le és rátérdeltem a medencéjére.

– Fáj! – Elengedtem. Fekve maradt. Furcsa kesernyés szag áradt belõle. A düh csigázta föl. Harcolni kell vele, ez a titka.

De mikor hozzáértem, szerelmes és lágy volt, és sokkal félénkebben, lágyabban és ártatlanabbul húzódott el, mint arról valaha is álmodtam.

A karomban tartottam, szerettem a keskeny vállakat, vékony csontú törékenységét, a testemhez simuló mellek lágyságát. Csókolgattam a szemét, az orcáit és õ sírt az érzékelés zûrzavarában, lábaival összevissza kalimpált, tempózott, mint egy úszó vagy mintha egy rúdra mászna.

Azt akartam, tudja, milyen bizonyosság fogott el hirtelen, mint egy isteni kinyilatkoztatás. Megtaláltam a helyem! Ismertem ezt az érzést.

De nemigen vett tudomást az én érzéseimrõl, elmerült a saját háborgó lelkében, jobbra-balra dobálta a fejét, hüppögö hangok törtek fel belõle, mintha gyászolna.

Szeretkezésünk olyan volt, mint egy dal, mint a beszéd. – Hát nem látod – kérdeztem újra meg újra –, hát nem érted? – De õ csak elragadtatottan dobálta a fejét egyik oldalról a másikra. Nem tudtam áttörni ezen. Hirtelen erõszakos lettem, úgy éreztem, kifutok az idõbõl, azt akartam, hogy felismerjen. Te vagy az, ezt akartam hallani tõle, de nem és nem mondta ki ezeket a szavakat.

Aztán elszállt a gyöngédség és csak préseltem ki belõle a levegõt, undorító nyöszörgéseket gyömöszöltem ki belõle, a szavakat akartam hallani, és csak az ostoba, vad, hangtalan zihálás hallatszott.

A kába bénult fájdalom pillanatában felnyögök rángva elélvezek mintha a nevetését hallanám.

Napokon át délig aludtunk, aztán kocsiba ültünk és megint hajtottunk, míg le nem ment a nap és találtunk magunknak egy ágyat. Bedeszkázott városokon hajtottunk át, a legolcsóbb menüket ettük és linóleumpadlós kiadó szobákban aludtunk, hátsó melléképületekben vagy kis faházban valami motelban, ahol egész éjszaka a teherautók dübörgését hallgattuk. Éjszaka és reggel szeretkeztünk, ez volt minden tevékenységünk, elfoglaltságunk, napi gyakorlatunk. De mindig ott volt bennem a bizonytalanság, a kétségekkel teli várakozás. Soha nem tudtam, vajon megtörténik-e még egyszer. Az volt az érzésem, semminek sincs állandó helye a lány lelkében. Magányos öngerjesztés volt, ahogy kefélt. Úgy aludt, hogy nem ért hozzám, nem volt rá szüksége, hogy megérintsen vagy átkaroljon, elaludt, és ezzel meg is szûntem a számára.

Ilyenkor gondolkoztam, mikor ott feküdtem mellette a sötétben és õ aludt. Õérte voltam ott, olyan voltam, amilyennek õ akart, és én hajlandó voltam arra, hogy azonos legyek az elképzeléseivel, melyeket tudtán kívül kényszerített rám. És talán egy nap majd azzal ébred, hogy szeret.

Néha-néha, a hajnal zsibbadt kimerültségében rápillantottam az arcára, és megláttam a nedvesen aranyozott, zöld szemekben, amit akartam, a beismerés villanását. Humor volt a tekintetében. Kissé duzzadt, szétnyíló ajkak, apró meleg szuszogás. Kacagott, mikor látta, hogy egyikünk sem halott, és megcsókolt, alig nyitotta szét az ajkait, puha, száraz csókot adott, forró, lágy ajkát az enyémre szorította.

Szerette kielégíteni az étvágyát, az érzelmeit. Bármilyenek is voltak azok. Egy nap felhõszakadásba jutottunk és lecsúsztam az útról. Kétségbeesetten tekertem a kormányt, nem láttam az esõtõl, egészen fehér lett minden, alig áttetszõ, de Clara csak nevetett és ujjongott, mint egy kisgyerek a cirkuszi körhintán. Belezöttyentünk az útszéli árokba. Csuromvizes lett a vászontetõ és lassan csöpögni kezdett, mi meg úgy ültünk a ponyvatetõ alatt, mint egy zuhanó repülõgépen, a felhõk között. Átfutott az agyamon, hogy akár meg is fulladhatunk. Aztán éreztük, hogy a kocsi lassan megemelkedik, a víz valahogy kiszabadított bennünket, és mikor elvonult a vihar, vagy fél mérföldet sodródtunk az árral, mint valami fenséges uszály a folyamon. Nagyon élvezte a dolgot, minden pillanatát, ujjaival a karomat markolta, a körmeit a húsomba vájta.

Néha meg esténként elsétáltunk a fõutcán a helyi moziba. Szeretett benézni egy-egy kocsmába és meginni egy olcsó sört, szerette, ahogy megbámulják, az izgalmat, ami végighullámzott a kocsmán vagy a vendéglõn, ha besétált. Egyszer odajött valaki az asztalunkhoz és beszélgetni kezdett vele, mintha én ott se lennék. Elkerülhetetlennek tûnt számomra, hogy cselekedjem. Barátságos fickó volt, idétlen vigyorral, és megvolt benne az az erõ, amit az odatartozás adott neki, hogy mindenki ismeri a kocsmában, a városban, lefelé pillantott és meglátta a késemet, ahogy a hegye belenyomódott kék ingébe, mikor kiugrott a penge. Õszintén megdöbbent, ezek nem szoktak kést használni a Közép-Nyugat dzsungelében, föltartott kézzel kihátrált.

Clara elsápadt. – Mégis mit képzelsz, egyáltalán tudod mit csinálsz? – Lágyan és sürgetõen suttogott és közben áthajolt felém az asztalon.

– Tudom – mondtam –, és ha nem állsz föl és nem szeded a lábad, veled is ugyanezt fogom csinálni.

Odakint aztán megfogtam a karját. Visszafojtottan dühöngött, de éreztem közben, hogy jól csináltam, azt tettem, amit várt.

– Tudod mi vagy te? – mondta, miközben sürgetve terelgettem a szobánk felé. – Õrült vagy, tisztában vagy ezzel?

Azt gondoltam, ezek az elsõ szerelmes szavak, amiket tõle hallok.

Daytonban, Ohio, a visszapillantó tükörben észrevettem, hogy egy fakabát félreismerhetetlen szakmai érdeklõdéssel figyel bennünket, amint áthajtunk az õ útkeresztezõdésén.

–Nem voltam túl okos – mondtam. – Azt hiszem, máshol jár az eszem.

Éles kanyarral befordultam egy mellékutcába és elkezdtem keresni a város szegénynegyedét.

– Mi baj?

– Egy felnyitható tetejû német sportkocsi New York-i rendszámmal. Nem túl gyakran látni ilyet errefelé!

Elgondolkodott egy kicsit. – Ez lopott kocsinak számít?

– Úgy is mondhatjuk.

Hamarosan már a legsivárabb részeken hajoltunk át, ahol a csavargók az út szélén álldogáltak és a szemét az utcára volt kiöntve. Az Ohio Állami Használtautó Kereskedés gyászos és megnyugtatóan lerobbant képet mutatott, behajtottam és tárgyalásokat kezdeményeztem. A férfi kövér koszos körmû ujjával mutatta, hogy ilyen kocsi még a könyvekben sem létezik. Azt válaszoltam, ez azért van, mert álmodni sem merték, hogy ilyen drága autót bárki is megengedhet magának. Õ meg azt mondja, hogy az lehet, de hogyan adjon el olyan kocsit, amihez nem lehet alkatrészeket kapni, ha tönkremennek? Erre azt mondom, hogy ilyen autón még soha semmi sem romlott el. Azt mondja, hogyan vásároljon meg egy olyan autót, aminek még papírjai sincsenek? Azt mondom, ez a családom autója, és mióta kocsikázik az ember a családja autójában papírokkal? Azt mondja, na de miért akarom én eladni a családom kocsiját? Azt mondom, épp szökésben vagyok mert meg akarok nõsülni és készpénzre van szükségem. – Hogyan akar továbbszökni, ha eladja a kocsiját? – kérdezte. – Veszek magától egy szerényebb, jó állapotban levõ kis járgányt – feleltem és csillogó ártatlan komolysággal néztem a szemébe.

Többször körbejárta a kocsit. Clarára nézett, aki elöl ült, megmondtam neki, hogy vegye föl a kisbundáját. – Õ a menyasszonyom – mondtam neki szelíden –, akit ellenez a család. – Láttam rajta, azt gondolja: Ezek nem akarják majd elkapni a saját gyereküket.

Élj velem.

Égj élvelem

– Eljön talán a nap – mondta Clara túlharsogva a zajt – mikor vissza tudod majd vásárolni, vagy veszel egy hasonlót.

– Mi?

– Azt mondtam, talán egyszer még visszaszerezheted.

–Van saját kocsim – mondtam és megveregettem a mûszerfalat. – Megvannak hozzá a papírjaim is. Százötven dollár van a zsebemben. Mi kell még? Ha okosan csináljuk, eljuthatunk Kaliforniába.

– Kaliforniába?

– Hát oda megyünk. Nem tudtad?

– Errõl nem értesültem – mondta, és az ajtó fölötti bõr szíjat szorongatta. Elõrenézett és a homlokát ráncolta. Alkalmi vétel volt, 1930–as Chevrolet–kombi, az oldalán fabetétek, amik recsegtek-ropogtak és a padlódeszkák a levegõbe repültek, ha göröngyös volt az út. Magasfényû sárga–barna karosszériája volt és ötvenezer mérföldet vallott be magáról.