Mindennap kifakult virágmintás ruhában ment az iskolába, a kifakult tulipánok egymás fölött nõttek, vízszintes sávokban. A ruha a térdét takarta, kitaposott cipõben járt, valójában kis csizma volt, fûzõs, magas szárú cipõféle, mindenütt szakadt és likas, a csizmácska a szoknya szegélyénél kezdõdött, így aztán semmi se volt fedetlen belõle, kivéve a nyaka az agyonkopott magas csipkegallér fölött, meg a csuklói és a kézfejek és az a hihetetlen arc, amely úgy szíven ütött, valahányszor ráemeltem a tekintetem.

Uramisten. Amikor még így tudtam érezni.

Hát igen. Általában még hajnal elõtt ébredtem és türelmetlenül vártam, hogy az elsõ fények beszüremkedjenek az ablakon, akkor aztán kiugorhattam az ágyból és készülõdni kezdtem az iskolába. Az elülsõ falépcsõkön üldögéltem és vártam, hogy föltûnjék a lány a keskeny köves úton. Mindig rám mosolygott, amikor meglátott.

Te voltál a legjobb barátja?

Nem volt egymáson kívül más barátunk. Nagyon törte az angolt. A tanítónõ azt az elvet vallotta ezeknek a bevándorolt gyerekeknek az esetében, hogy ha elég hangosan beszél velük az ember angolul, akkor elõbb–utóbb meg fogják érteni. Mindannyian ott ültek és hatalmas szemekkel figyelték a nõ minden mozdulatát. Soha el nem mosolyodtak volna, még akkor se, ha megvakarta a fejét a ceruzájával és a homlokán föl–le mozgott a paróka. Az állampolgári eskü kiejtését tanította nekik.

Szerettelek volna ismerni azokban az idõkben.

Nem fogod elhinni, Lucinda, de nagyon érzéki voltam.

Elhiszem.

Nem, hiszen mosolyogsz. Pedig tényleg, igazán az voltam. Olyan felfokozott lelkiállapotban éltem, hogy még a felhõkön átszûrõdõ napsugártól is egész testemben megborzongtam. Iskola után a lánnyal a város fölötti hegyekben szoktunk játszani. A nap már lebukott a Fekete Hegyek mögött, de mi még mindig láttuk keleten a síkságon, ahogyan távolodik a lapályon, visszavonul széles arcvonalban, mint egy sereg, mikor területeket veszít a térképen. Egy–egy árnyas vízmosásban vagy a sziklák mögött a karomban feküdt, rám nézett nagy, sötét szemével, ijedt volt és szótlan ettõl a különös közelségtõl, ijedt, de nem riadt. Ki tudta ejteni a nevemet, de ennél többet nemigen tudott. Raccsolt. Úgy mondta: Wadden.

Meggyújtanál nekem egy cigarettát?

Nem untatlak?

Nem, csak elszomorít. Tudom a történet végét.

Egész életemben mindössze háromszor láttam ilyen arcot, sötétben, szürkületkor vagy hajnalban, egy párna fehérségében, amelyen az élettõl való rettegés ennyire elképesztõen hiteles lett volna, mint egy tökéletes állati ösztön, amely egyszerre rettegés, és ennek az ellenkezõje is, s ettõl aztán olyan lovagias érzelmei támadtak az embernek, hogy majd beleszakadt a szíve.

Folytasd.

Emlékszem, egy nyár végi napon, még mielõtt mindannyiunknak el kellett mennünk Ludlow–ból a lakások miatt, odafönt játszottunk egy vízmosás mellett. A vízmosásban feketén csurgott a víz a sziklákra, és olyan piszkos volt a szénportól, hogy elég volt egy pillanatra bedugni a kezünket, hogy feketére színezze. Õ nem akarta, hogy egyetlen ruhája vizes legyen, kikapott volna miatta, ezért megkötötte a derekánál és úgy guggolt le a vízmosás mellé játszani. Nem volt még annyi idõs, mint én. Fiatalabb volt nálam. Semmit nem viselt alul. Nagyon bájos volt. Én elhallgattam, így aztán õ is elhallgatott. Engedte, hogy megérintsem. Engedte, hogy megsimogassam a popsiját. Éreztem, milyen csontos. Éreztem a forróságot vékonyka combjai között.

Ekkor lettetek igazán egymáséi?

Talán igen. Úgy értem, azt tudom, hogy valamikor azok voltunk, emlékszem, hogy így volt, de nem emlékszem, milyen volt, mit éreztem.

Mi az ott fönt, Lucinda? Egyszerre olyan sötét lett.

Semmi. Vihar lesz.