Általában véve bármely a történelem során kipróbált

gazdasági rendszerrõl kialakult felfogásnak

el kell ismernie a kapitalizmus lenyûgözõ erejét mellyel

az életszínvonalat az élelmezést a lakásviszonyokat

az oktatást a jólétet az emberi civilizáció történetében

mindeddig

példátlanul magas szintre emeli. Az ilyen rendszer

áldásait bár ezek idõnként

esetlegesek és kiszámíthatatlanok tagadhatatlanul

válságos idõszakok kísérik

nyomor és kiábrándultság éhínség romlás

kétségtelenül a népesség egyre nagyobb és nagyobb

százaléka

élvezi. A gazdasági stabilitás idõszakai

nagyobb mértékben biztosítják az általános politikai

szabadságot is

és a mai nyugati ipari demokráciákban annak ellenére

hogy

alkalmanként korlátozzák a szólásszabadságot

elnyomják a politikai ellenzéket

a köztisztviselõk megvesztegethetõk annak ellenére

hogy a törvényhozás jobbára az uralkodó üzleti

oligarchia érdekeit szolgálja a víz a levegõ mérgezése

az élelmiszerek

vegyszeres szennyezettsége a gyilkos fegyverek

gátlástalan fejlesztése a

puszta túlélés megnövekedett költségei az emberi

erõforrások eltékozlása

a városok pusztulása az elmaradott idegen népesség

szolgasorba kényszerítése ellenére

az életszínvonal a kapitalizmusban minden

szempontból jóval magasabb

mint az állam-szocializmus bármely formájában

legyen az brit svéd kubai szovjet vagy kínai. Így

a jó amely a magánvagyon kíméletlen

gyarapításából fakad

történelmi távlatban felülmúlja a rosszat. És bár

nem mindig nézünk fel az üzleti élet vezetõ alakjainak

személyes

indítékaira mégis értékelendõ ahogyan mindenki

számára érzékelhetõen

eljõ a jó élet szülõföldünkön Amerikában.

Nem szemlélhetjük országunk bõkezû szépségét s nem

élvezhetjük

leghétköznapibb intézményeit békében és

biztonságban

anélkül hogy tisztelettel adóznánk az amerikai

civilizáció

nagyszerû eredményeinek. Végül is nem állnak lesben

japán banditák a Tokaido-utcákon. Hajts végig a

gyorsforgalmi úton az olajfinomítók színes vezetékei

mellett

és nem esik bántódásod.

Nem állítjuk hogy F. W. Bennett tökéletes ember volt,

csak mint

mindenki saját generációját képviselte és kora

tulajdonságait tükrözte

személyében. Tudomásunk van róla hogy az ötvenes

években immáron

öregségére a szakszervezeteket már üzlettársnak

tekintette

és a fõ szakszervezeti vezetõket golfozás közben

már keresztnevükön szólította persze az õ korában

lehetetlen a labdát húsz harminc yardnál messzebb

elütni de õk mégis

Mr. Franknek szólították és tréfálkozva dicsérték

sportos öltözetét a

drapp-sárga bõ szárú nadrágot a barna-fehér félcipõt

a hawaii inget amely felfedte mellét. Itt meg kell

jegyeznünk

hogy neki is volt gyerekkora, végül is, õ is riadt már

föl arra hogy tócsában fekszik szenvedett a

pattanásoktól

voltak ijesztõ érzelmei amelyeket el akart fojtani

érzéketlen felnõttek kíméletlenné tették talán egy tanár

aki letorkolta vagy megalázta ezek a tapasztalatok

nem egyedül

a szegények kiváltságai a nyomor nem erkölcsi

adottság és az az ember akiben megvan az erõ hogy

segítsen magán

másokon is segíthet. Ehelyütt utalok még a hétköznapi

halál-

félelemre egy gyorsan növõ szemölcs vizsgálgatása

az orrtövön véres széklet egy fájdalmas sérülés vagy a

gyász a szülõ

hosszú haláltusájának láttán mindez

megadatik minden embernek csakúgy mint a riadt

ébredés

az éj közepén a nyúlós rémálmokból

amikor a név a család a hovatartozás az életben

elfoglalt hely

minden meghatározó adat kitörlõdik amnéziásan

ázsiásan még az

emberi lét is megkérdõjelezõdik olyan sötét órája ez az

éjnek és mint minden embernek neki is osztályrésze

mindez. Ennélfogva ezennel

megállapítom hogy F. W. Bennett megtestesíti

a létezés bonyolult

teljességét, ahogy mondani szokás.

Utalnom kell a hangjára azok akik csak utolsó

éveiben ismerték azt hitték az öregség recseg-ropog

benne

pedig valójában a hangja mindig is magas és rekedtes

volt

sóderszerûen érdes és voltak akik

ezt fenyegetõnek találták mások öregurasnak érezték

különösen szürkehályog-mûtétje után amikor

távcsõszemüveget kellett

hordania. De azok közé a hangok közé tartozott olyan

egyéni hang volt hogy nevének puszta említésére

azok is el tudták képzelni akik sohasem hallották

és akik ott álltak az elõkelõségek tömegében

a temetésén

úgy érezték még sok évig hallani fogják a hangját

ezután is mintha

egy ilyen életbe gyökerezett ember nem tudna

elszakadni

a léttõl vagy csak nagyon nagyon lassan, és temetve

vagy temetetlen, még

vagy huszonötezer éven át félig

az élõk közt marad.