Hórukk, mondta az apja és egy lendülettel fölrakták a nagy faládát a kocsi platójára. Na, most rögzítsük. Fölhúzódzkodott, könnyedén fél térdre ereszkedett, majd fölállt, és a ládát szorosan a sublót és a kocsi lecsapható oldalfala közé tolta. Végignézett a keskeny kövesúton. Lassan, de egyenletesen közeledtek, öszvérvonta szekerekkel, mint az övé vagy olyan kétkerekû taligákkal, amelynek a rúdjára az asszonyoknak teljes testsúlyukkal rá kellett nehezedni kifeszített karral, hogy ne emelkedjen föl, a férfiak pedig a kocsi elejénél csizmájuk sarkát a földbe vágva fékeztek.

A lányt sehol se lehetett látni.

Az ég sötéten, majdnem feketén nehezedett rájuk, úgy érezhették, mintha már esteledne, pedig még a delet sem ütötte el. Finom esõpermet hullt a bõrükre és mindent csúszóssá tett. Mintha minden esõcsepp egy szénporszemcsével lett volna terhes. Ha eldörzsölték a vízcseppeket a kezük fején, mocskosan feketéllett. Hé, kiabálta az apja, észnél légy, te fiú! Csaknem hanyatt esett, amikor egy papírdoboz a mellére zuhant. Elkapta a dobozt. Az anyja keze tele volt lábasokkal és serpenyõkkel, amikor kilépett a házból. A szülei ki–bejárkáltak az ajtón, újabb és újabb holmikat hordtak ki, amiket õ aztán elhelyezett a kocsi platóján. Fokozatosan ráébredt, hogy egy város modelljét építgeti. Bizonyos távolságból nézve a dobozok, az ágyak fejtámlái, a székek és a szekrények valami pompázatos keleti nagyváros égre kirajzolódó körvonalait adták, olyanféleképp, ahogyan azokon a fényképnyomatokon látta New Yorkról vagy St. Louis–ról.

Itt megjegyeznék valamit: megfigyeltem a gyermek Warren Penfield elszánt törekvését a szerkesztésre. Ahelyett, hogy igazán felfogná a valóságot, inkább a maga képére formálja, például a jelen esetben a Colorado Tüzelõanyag Rt. házaiból kilakoltatott sztrájkoló bányászok, családjának szánalmas cókmókja kupacokban egy kocsi platóján a magas civilizáció látomásaként jelenik meg a számára. Nem csoda, hogy az apja állandóan zsörtölõdik álmodozó természete miatt. Jack Penfield ezt valamiféle értelmi fogyatékosságnak könyveli el. Hogyan fog boldogulni a fia, tûnõdik, ebben a kegyetlen világban, ha õ, az apja, és a másik, az anyja, már nem lesznek, hogy megvédhetnék. Ami a könyvekbõl meríthetõ tudást illeti, hát abban egész szépen halad Warren, de józan paraszti esze, az bizony nincs neki.

Neda Penfieldnek más az álláspontja, de kissé bosszantja, hogy a fia nemigen erõsíti meg ebben. Az a véleménye, hogy Warren kivételes szellem, sokkal kifinomultabb lény, mint akár õ, akár az ura. Az ég jótékony tévedése folytán hozzájuk született, az õ életfogytiglan tartó salak–világukba, õ, a fiú, akinek sokkal inkább valami gazdag család sarjának kellene lennie, a legjobb iskolákba kellene járnia, ennek minden anyagi és intellektuális elõnyével. Ez persze sok lelkifurdalást okoz neki, de dédelgeti magában azt a titkos és alig–alig megfogalmazott meggyõzõdést, hogy a fiú nem visszamaradott, csupán még szunnyad benne a tehetség, hogy az erõ megbúvik benne, elrejti saját burka, amibõl majd kibontakozik a maga teljességében, ha elérkezett az ideje. De mikor fog elérkezni az az idõ? Keze–lába hosszú és esetlen, úgy magasodik fölé, mint egy óriás, abban a korban van, mikor úgy tûnik, saját elbizakodott kénye–kedve szerint változtatja méreteit. Észreveszi rajta, ahogyan az anyák általában, a férfiasság elsõ kezdõdõ jeleit és ezzel megvigasztalódik. De a fiú bölcsessége még mindig várat magára. Néha meg–megvillan borostyánszemében a fénye, de akkor az anya kínosan érzi magát, olyan érzés fogja el, mintha két felnõtt férfival élne, nem pedig egy férfival és egy fiúval. Talán Jack Penfield is érzi ezt és elõre érzi a fia lázadását, ahogy elveszíti a hatalmát fölötte, ahogy megszabadítja a fiát magától, egészen addig, amíg nem marad már semmi, csak önmaga és aztán óhatatlanul õ kerül majd a fia hatalmába. Tulajdonképp titkon õ is büszke a fiára, szereti, hogy olyan jó a megjelenése. Warren szelíd és szórakozott, mintha csak a fülei, a könyöke, a csuklója meg a bokája mutatná jövendõ erejét.

Neda Penfield azt szeretné, ha Warren valamilyen ösztöndíjjal a városba menne tanulni. Mindenáron ezt akarja, bár tudja, hogy akkor az ura pokollá tenné az életét. Jack Penfield azt akarja, hogy Warrenbõl bányász legyen. Azt akarja, hogy olyan szenvedély támadjon benne, amitõl végül kapcsolatba kerül a való élettel, ráébred az igazságra. És aztán majd meglátjuk, mi történik, az erõ és a zsenialitás milyen hatalmas lángjai lobognak a fiúban talán még szervezõ is lehet belõle valamelyik szakszervezet szószólója a munkások lánglelkû vezére aki kihozza õket az eleven eltemetettségbõl. Csak dolgozzon az a gyerek napi tíz órát csúszva–mászva a föld hideglelõs feketeségében, csákányozza a szenet, csússzon–másszon a bányavízben, és közben ne tudja, melyik csákányütéstõl szakad rá a bánya. Csak dolgozzon azért a napi három tonnáért, termelje ki és csak hagyja magát kizsákmányolni. És akkor majd igazol engem az én fiam és szentesíti az én nevemet és kiteljesíti családunk kivételes tehetségét.

A kocsi megrakva, Warren fölnyújtja a kezét az apjának, egy pillanatra mindketten ott egyensúlyoznak, majd Warren fürgén felugrik a kocsira és várja, hogy az apja ítéljen a munkája felõl. Az apa idetesz–odarak ezt–azt, de nem szól egy szót sem, erõs kötélbõl hálót fonnak, Warren a kocsi egyik oldalától a másikhoz szalad szorosra húz hurkol csomót köt és egy csodálatos hídra gondol gránittornyokkal acél tartókábelekkel micsoda pompás híd is ez.

Aztán az anyja jön ki a házból, csak egy szalmakalapot tart a kezében, széles karimájú, kerek szalmakalapot, és mivel nem talál neki más helyet, a fejére teszi. Olyan elegáns ez a mozdulat, annyira nem illik az esõhöz és pillanatnyi helyzetükhöz, hogy a két férfi megütközve bámulja, mire õ kihúzza magát és legyõzi õket a pillantásával, az arcát különös árnyékba vonja a karima, mintha ilyen különös módon mutatná meg magát a nap, de nem nevettek, mert a kalapfeltevés aktusa elõtt egyetlen villanó pillanatra mindketten felismerték a még mindig benne élõ kislányt és a család legyõzhetetlen méltóságát.

Leült a bakra és egyenesen elõrenézett az öszvér fara mögött. Jack Penfield bement a házba és kihozta az utolsó tárgyat, új Savage ismétlõpuskáját, amelynek az agya gondosan meg volt olajozva és a csöve kék acélból volt, ezt az ölébe fektette, fölült az öszvérek mögé és a kezébe vette a gyeplõt.

Aztán egyetlen kerékzökkenéssel beálltak a kanyonban lefelé kígyózó kocsik sorába. A Coloradói Ellátmányi Hivatal elõtt két seriffhelyettes állt a tornácon és nézte a menetet. Winchestereket dajkáltak a karjukban. Némelyik elhaladó családból hangos megjegyzéseket tettek rájuk. Volt, aki a szakszervezeti indulót énekelte. A legtöbben maguk elé bámultak, és csak meneteltek az úton a préri felé, és túl hidegek vagy túl éleslátók voltak ahhoz, hogy sokat törõdjenek a lélek fényûzéseivel.

Az esõ közben máshogy kezdett esni, súlyosan és keményen, és Warren egy íróasztal tetején keresztbe tett lábakkal ülve érezte a szúró ütést, amit a jégdarabok, mint megannyi apró acélgolyó okoztak. Kitárta a markát és elkapott néhány szem jeget. Fölhajtotta durva gallérját. Elõrenézett, de aztán valamiért hátrafordult és épp akkor nézett vissza az útra, mikor a mögöttük levõ kocsi fölzárkózott, hogy szorosabbra fogja a díszmenetet, és õ volt rajta, a fakó tulipánokkal ékesített ruhában ült a kocsin egy támla nélküli kis széken, mint valami hercegnõ, akit gyaloghintón hordanak, a teste elõre–hátra mozgott, a feje kicsit késõbb mozdult, mint a teste, és a fiú mosolygott és intett, és a lány is mosolygott és intett és csak nézték egymást a testük meghajolt és kiegyenesedett az öszvérek lépte ritmusára, a kerekek csikorogtak a sárban, a hámok csattogtak mint valami õsi harci zene és azok ketten csak nézték egymást mint egy királyi szerelmespár az esküvõi menetben az egyre erõsödõ esõben a salakhegyek között a szurdok mentén és lassan vonultak a síkság felé.