Minthogy semmi nyomát nem találtam a fõépületben, tudtam, hogy a kisebb házban van, talán úgy százyardnyira nyugat felé, az erdõ szélén, körülbelül félúton a hegy és a tó között.

Azt hiszem, nem kevés idõt töltöttem azzal, hogy morfondíroztam, hogyan is jutok oda, és kigondoltam az ürügyet, amiért megyek, aztán pedig a beszélgetés egész menetét. De egy este, a közös személyzeti étkezés alatt az egyik nagyanyás külsejû, szabadban dolgozó asszony azt mondta nekem: – Az a Penfield kereste. Azt üzeni, menjen át hozzá.

– Hogy én? Miért?

– Honnan tudjam? – felelte. – Örülök, ha elmegy és azok is magával együtt.

Olyan lassan fejeztem be a vacsorát, amilyen lassan csak tudtam. Igyekeztem úgy viselkedni, ahogy bárki a sötétzöld ruhások közül viselkedett volna. Elmosogattam a tálcámat, rágyújtottam egy cigarettára, aztán a szobámba ballagtam.

Bezártam az ajtót és átöltöztem, a munkaruha helyett a golfnadrágot, az inget, a pulóvert, a bordás kötött zoknit meg a pántos cipõt vettem föl. Szegény kis Libby, kiszállt belõle minden boldogság, mint az arcából a vér, amikor közöltem vele, hogy megtartom ezeket a darabokat. Hogyan nem tudta, hogy az olyan fickók, akik képesek arra, hogy beleirkáljanak a vendégkönyvbe, akár ilyenre is vetemednek? Mindegy, végül is megértette, hogy kapcsolatunk szilárd alapja az õ feltétlen bizalma és az én mindenkori árulásom.

Ami pedig Mr. Penfieldet illeti, azt valahogy a csontjaimban éreztem, hogy nincs semmi félnivalóm tõle. Elõbb–utóbb úgyis kiadja magát valamivel, ha az ember hagyja elég hosszan szónokolni.

Arcot mostam, megfésülködtem és úgy hagytam el a személyzeti szállást, hogy senki nem látott meg.

A hegyi út már sötét, az elsõ csillagok épp elõbújtak. Joe mély lélegzetet vett és igyekezett megnyugtatni magát. Remegett. Követte a lányt, az õ csillaga irányította, ezért aludt most ágyban, párnák között, evett rendesen és engedett az önbecsülésébõl jó pár héten át. Kissé tendenciózus beállítása ez a dolgoknak, de szenvedélyesen fenntartott álláspont.

Az volt a véleménye, hogy egyedül az érzelmek a fontosak. Nincs szükség szándékokra, tervekre vagy a remény bizonyosságára. Elég, ha feltárja a szívét.

– Itt van, nézd meg, õ az! – mondta Penfield az ajtóban. Egy üveg vörös bort tartott az egyik kezében, egy poharat a másikban. – Jöjjön csak, jöjjön.

Alacsony mennyezetû kis ház volt, a nagy lakószoba, a konyha és a kandalló mind egy térségben. Igyekeztem nem ránézni a lányra, ott ült törökülésben a kanapén, fehér szatén köpenyt viselt, ami szétnyílott a combján. Igyekeztem nem ránézni õ sem nézett rám csak nagyot kortyolt a borospoharából hátrahajtotta a fejét és a nyaka az a gyönyörûséges lüktetõ nyaka.

– Ez õ, Clara – Joe von Paterson, õ az az ember, akit be akartam mutatni neked. – Egy poharat nyomott a kezembe.

– Miss Clara Lukacs – mutatta be a férfi.

Egy szék felé irányított, õ meg törökülésben lezöttyent a földre, a lány lábaihoz.

Mindketten szemben ültek velem, és tõlem jobbra, tõlük meg balra a kandallóban tûz lobogott. A lángok élesen megvilágították majd homályba vonták az arcukat, olyan volt, mint a hullámzó figyelem, ezt gondoltam, különösen a lányról nem õ akart találkozni velem milyen õrültség is volt ezt hinni. Éreztem valami nem túlságosan hízelgõ célzatosságot abban, ahogy odarendelt magához Penfield. Ennek ellenére persze barátságosan mosolygott és mutogatta, hogy igyam, amit meg is tettem, azzal a furcsa érzéssel, hogy még soha életemben nem ízleltem bort. Három állam csavargóival kocsikáztam, dolgoztam törpékkel, bûnös voltam és gátlástalan, s most mégis szinte sütött rólam a tapasztalatlanság.

Hogy mirõl beszélgettünk? Leginkább persze õ beszélt, a sikertelen fûzfapoéta ragyogó magánszáma, de hogyan is tudtam volna az ilyen csudaszép szavaknak kijáró figyelemmel adózni neki, mikor abban a világban, ahonnan én jöttem, az emberek nem voltak ilyen ékesszólóak, nem fogalmaztak ilyen tirádásan szépelgõ nyakatekertséggel. Soha nem találkoztam még emberrel, aki költõnek vallotta magát, de ezt hétköznapi beszédében akarta kifejezésre juttatni. Az õ arcára függesztettem a tekintetemet, de valójában a lányt néztem, ezt a nyughatatlan macskát ahogy egyáltalán nem figyel oda csak csöndesen ül és a borospoharába bámul nem törõdik vele hogy fedetlen a lába a combja belsõ fele gömbölyû térdkalácsa a térdhajlat szûk krémszínû vájata egészen csöndesen ült de a gondolatai egyik faltól a másikig csapongtak, és szép kis arcán bánat vagy türelmetlenség tükrözõdött, nem tudtam volna megmondani, melyik. De mégis elképzelhetetlenül fontos volt nekem, hogy mit érez, mennyire érez! – akkor és azután is mindig – csak ez érdekelt igazán, eszerint éltem. Megvolt az a tulajdonsága, és azt hiszem, nem tudott róla, hogy a jelenléte, óriási lelke teret foglalt el, bár õ maga meglepõen kicsi volt, vékony csontú, keskeny vállú, törékeny teremtés. Semmi tiszteletet parancsoló nem volt benne, kivéve hangulatainak ijesztõ méreteit. A felismerés lázas szenvedélyességével tanulmányoztam az arcát, a szép arcbõrön szélfútta pír fürge zöld szemek elõreugró fölsõ ajak a látványt hullámos napszítta szõke haj keretezi gyerekkoromban voltak ilyen játszótársaim akiknek ilyen volt az arca Patersonban és hallottam az igazságtalanság vonítását e mögött az arc mögött.

Mr. Penfield az igazságtalanság természetét taglalva megjegyezte, mennyivel szegényesebbek azok a szobák, amelyeket a gazdasági épület fölött a rendelkezésére bocsátottak, mint ez a tökéletesen berendezett házikó a maga rusztikus hegyi faház stílusában. Másrészt persze kiválóan tud ott dolgozni, mondta, a tõle megszokott módon, megtagadva minden eddigi nézetét, csak mert arra akarja kényszeríteni magát, hogy az ellenkezõ álláspontot is megfogalmazza.

Aztán fölolvas néhány sort a helységrõl, Vöcsök–tóról. A pohár az egyik kezében, az üveg a másikban, szétvetett lábakkal ül koszos tornacipõben zokni nélkül a tweed–zakóban aminek a könyökén folt van a teniszingben melynek puha gallérja a zakó alá gyûrõdik mély dallamos hangon olvassa a saját sorait nem a normális hangján nagyon zavarban voltam a hirtelen érzelemkitöréstõl amellyel elõadta a mûveit de a lány természetesnek vette. Úgy figyelt a férfi költészetére ahogy az élõbeszédére soha. De semmiféle közönségre nem tettek akkora hatást Penfield szavai, mint saját magára. A vörös szemek megnagyobbodtak a könnyek fátyolán át.

Emlékezetemhez segítségül hívom a sorokat, amelyeket ténylegesen ki is nyomtattak magánkiadásban, ez az utolsó a három magánkiadású kötet közül, mindegyik élete különbözõ korszakainak krónikája, mindegyik a különbözõ helyszíneken szemléli ugyanazt az embert.

“A vöcsök hangja ma is ugyanaz mint akkor – mondta mély kántáló hangon – a haldoklókat háborgatja kiáltásuk alábuknak a hideg fekete tóba majd felbuknak örvényt húzva maguk után a víz tapad rájuk mint esdeklõ lélek ujjak ezer darabra törik a vizet végigcsorog a szárnyakon a domború testen a minden izmát megfeszítõ vöcsök testén mikor csõrébe kapja a halat s áramvonalasán a hold felé tör vöcsökszemei kerekek és vörösek.”

És én a lányhoz hangolódtam, minden érzékemmel a tûztõl megvilágított pillanatot fogtam föl, valahová eljutottam, nem kis véráldozat árán, a forradások az élõ bizonyítékai ennek, s mindezt olyan mindent mozgósító erõfeszítéssel értem el, azzal a soha nem szûnõ ragaszkodással az élet adta jogaimhoz, amely csak most tûnt végtelenül kimerítõnek, amikor bekövetkezett az enyhület. Ahogy ez a képtelen puffadt boroshordó itt kántálta a szavakat, úgy éreztem, soha nem hallottam még szebbet. De valószínûleg bármilyen más szavak éppúgy megtették volna. Hallgattam a szavakat és nem hallottam õket, fogalmam se volt róla, hogy most írta, azt hittem, valami kész mûbõl idéz, és hallgattam az érzéseket, amelyek a szavak nyomán keltek bennem, azt, hogy végre élek! Hogy ez megadatott nekem, azt Penfield mérhetetlen és könnyelmû nagylelkûségének tulajdonítottam, önimádatának, amely anélkül, hogy bármit is bizonyítanom kellett volna, megelõlegezett nekem mindent, amiért valaha is küzdöttem. S hitt benne, hogy ez lehetséges úgy is, ha egyszerûen csak él a szó adományával, s így hatja meg ezt az elvadult fiút.

Ez volt az a pillanat, amelyben veszélyesen pontos részletezést kaptam mindarról, amirõl azt gondoltam, érték, s ezért el akartam érni. Mikor a vöcsök elröpült, aminek vörös szeme egyébként nagyon is hasonlított az övére, megköszörülte a torkát és bort töltött mindhármunknak, bár én még alig ittam az enyémbõl. Az utolsó cseppeket magának töltötte ki, majd nagy nehezen föltápászkodott, újabb palackért ment, amit kibontott, de közben tovább beszélt, aztán visszaült az új üveggel, ami már ugyanúgy simult a kezébe, mint a régi.

Azon igyekeztem, hogy ne a lányt nézzem. Láttam a pillantását a szemöldöke alól, ahogy türelmetlenül nézi a plafont, és akkor kezdtem el érezni az alkalomban rejlõ kényszerûséget, azt, hogy kisegítõnek kellek én ide Clara Lukacs szórakoztatására, megbékítésére, figyelme elterelésére. Ezért csinált hát tragikus bohócot magából ez a férfi, mert túlfeszített pillanat részesei vagyunk, nekivetjük a hátunkat, megvetjük a lábunkat, beássuk magunkat.

Aztán a háborúról kezdett mesélni, mindenfélérõl, atyaisten, hisz ez egy veterán, vajon elõhozza az ópiumot is? De hamarosan mi is a képzelete hatalmába kerültünk, úgy hallgattuk a történeteit, mint a gyerekek, a sárba süppedt ökrök vonta lõszerkocsiról, meg az ökörháton zötyögõ télikabátos, páncélsisakos csapatokról, a katonákról, akik az állatok véknyába vágták sarkantyúikat, a hat láb átmérõjû kerekeknek feszülõ vállakról, a küllõk mint a baseballütõk, a kerékabroncs acélból, minden katona nyomorúságosan és egyedül a kabátjában, az út mentén elszenesedett fák, az ég elõtûnik a városháza falain keresztül, fanyar szagú szél fú a front felõl és íme, elõttünk áll Penfield káplár, a híradóskocsit vezeti, jelzõzászlók a hátára szíjazva mint a tegez, a sisak a szemébe csúszik, mert túl laza a szíja, az ölében a ketrecrõl minduntalan lecsúszik a kincstári pokróc, a galambok csapkodnak a szárnyukkal minden egyes ágyúdörejnél, amely megvilágítja az eget, mint egy távoli villámlás.

Egy kitüntetést lóbált a kezében. A zsebébõl vette elõ. A kezembe adta. A szalag színe megfakult már és foszlásnak indult, de mégiscsak az Ezüst Csillag volt, és az övé.

Elõrehajoltam és a lány kezébe adtam, áthajoltam a köztünk elterülõ medvebõrön, egymáshoz ért a kezünk, éreztem a keze forróságát.

És ahogy néztük a kézzelfogható bizonyítékot, megjelent elõttünk Penfield híradóstiszt a somme–i ütközetben, sürgõs parancsot kap, fényjelzéseket kell leadni a tüzérségnek, hogy gyorsan dobjanak le valami kemény anyagot a körülzáró németekre.

– A tábori telefon elromlott és egyetlen nyavalyás galamb se maradt. – Rövid szünetet tartott, hogy megnedvesítse a torkát. – Így aztán elõ a jó öreg jelzõzászlókat és föl a hegy tetejére, ahonnan láthattak, mert bár éjszaka volt, olyan díszkivilágítást rendeztek, mint július 4–én és világosabb volt, mint fényes nappal. Végighordoztam a tekintetemet a senki földjén. Leadtam az üzenetemet – itt fölemelte a karját, kezében tartotta a poharat meg az üveget és néma, bátortalan mozdulatokat tett –, és erre egy kis idõ múlva a tüzérség belõtte a célt és engem meg kitüntettek.

– Hõs vagy – mondta a lány és mosolygott. Aztán a férfi ölébe dobta a kitüntetést és ajkához emelte a poharat.

– Nem, de még nem hallottad a poént, drágám. – Az állát a mellére ejtette. – Annyira féltem, hogy nem azt az üzenetet adtam le, amit kellett volna. Egy vers elsõ szakaszát továbbítottam a szemaforral.

– Mit? – kérdeztem.

–'Valaha forrásokon, berkeken... A földön, s mit csak láthatok... Úgy tûnt nekem... Hogy mennyei fényár ragyog... Álom, mely tündöklõ és eleven', és így tovább – mondta.

– És aztán egy idõ múlva a gránátok becsapódtak a célpontba. Egészen különös volt.

A lány nevetett. – És ez a háborúban történt, az ütközetben?

– Biztosan ismerik – mondta. – Az Óda a halhatatlanságról. Nem tanulták az iskolában?

– De miért tette?

– Nem tudom, hogy miért. Talán mert attól féltem, hogy meg fogok halni. Talán úgy tûnt, ez az egyetlen alkalomhoz illõ mondanivaló, amit el kell mondani. Na mindegy, tény, hogy mikor megkaptam, írtam egy levelet a hadügyminisztériumnak és visszaküldtem a kitüntetést, mondván, hogy az inkább William Wordsworthöt illeti meg.

– De hát ez nem irodalmi díj volt – mondtam és azonnal nevetségesnek éreztem magam.

– Természetesen nem, kedves Joe von Paterson. Természetesen nem. Pszichiátriai kivizsgálásra kellett mennem. A kitüntetést a fürdõköpenyemre is rátûzték. Kilencven napig tartottak megfigyelés alatt Nutleyban, New Jerseyben.

– Hol? – kérdezte a lány és vidáman nevetett. Diadalmasan mulatott, amint fölnézett rá a férfi. – Ó Warren, te öreg kujon, hol az ördögbe? – Hátravetette a fejét és csak nevetett és nevetett, bámultam a torkát, a nyakát ez volt az a pillanat, amikor teljes egészében megnézhettem, ahogy ül a fehér szatén köntösben, most elõregörnyed a nevetéstõl, a köpeny szétnyílik mint a szétterülõ szárnyak, úgy, hogy a melleit is megláttam.

Aztán észrevettem, hogy Penfield meg engem néz, leszegett fejjel és fölhúzott szemöldökkel, nagyon jellegzetes arckifejezés volt ez, azonnal felismertem, szomorúsággal volt teli, fogyatékosságainak beismerésével, és ahogy a lány elõrehajolt és megérintette a fejét, õ is elkezdett kuncogni, szerelmes volt a lányba, és hamarosan mind a ketten nevettek és én is nevettem, de megpróbáltam elfojtani valamilyen oknál fogva, rosszul éreztem magamat, mert nevettem, egyszerûen szégyenkeztem.

Eddig nem is vettem észre, milyen részegek. Pár perccel késõbb, már teljes csöndben, a lány letette a poharát, kinyújtotta a kezét és az ölébe vonta a férfi fejét. Az fölnézett rá és a hajsátor mögött megcsókolta, önkéntelenül is fölemelte a kezét, benne tartogatta a borosüveget, egy újabb szemafor, és hallottam a lány hüppögését és aztán mind a ketten sírtak.

Megpróbáltam elmenni, de nem engedték. Hirtelen egész erõszakosak lettek, két oldalról közrefogtak és visszatuszkoltak a szoba közepére. Penfield odament a kandallóhoz, hogy fölpiszkálja a tüzet. A lány odavezetett a székemhez és kicsi kezével erõsen lenyomta a vállamat, aztán õ is leült velem szembe és ünnepélyesen tanulmányozott. Eddig a pillanatig Penfield volt figyelme középpontjában, nem is egészen vett észre engem, mintha egyszerre csak egy, egyetlenegy ember tudná lekötni a gondolatait. Mindenben ilyen volt, elmélyült és határozott, bármi is volt, amit figyelt, és bármennyire is bántó volt ez azok számára, akik kiszorultak figyelme körébõl. Ezt egyáltalán nem sznobizmusból tette vagy valami hasonló indítékból – valójában teljesen gátlástalanul csak a saját érdeklõdése irányába fordult minden helyzetben, és azt hiszem, ebben rejlett minden ereje és hatása is. Fogalma sem volt az udvariasságról, abban az értelemben, hogy semmit sem tett kényszer alatt. Átragyogott az érzésein, és aztán viselte a következményeit.

Beszélgetés közben kezdtem rájönni, hogy nem idõsebb nálam. Meg voltam döbbenve – még húszéves sem voltam –, mert valamiképpen egyenlõségjelet tettem a hatalom, a társadalmi helyzet és az életkor közé.

– Te itt élsz? – kérdezte. – Hogy bírod elviselni? – A nadrágomba töröltem a tenyeremet. Riadtan néztem Warren Penfieldre, aki azt válaszolta: – Clara, õ az én meglepetésem a számodra –, és visszaült a helyére a földre.

A lánynak kicsit reszelõs torokhangja volt. Közönségesen beszélt. – Hogyhogy? – Rám nézett, tágra meredt szemmel, és már biztos voltam benne, mintha a föld nyílott volna meg körülöttem, hogy õ is pontosan ugyanolyan fondorlatosan került ide, ahogyan én. Kiittam a boromat.

– Emlékszel arra az éjszakára, mikor a kutyákat hallottad? – kérdezte tõle a költõ és elõrehajolt, hogy töltsön nekem. – Joe ugyanúgy egyik napról a másikra él itt, mint te, Clara.

A megértés fényét láttam csillanni a szemében. Odament a tûzhöz és lekuporodott elé, háttal nekünk. Nem nagyon emlékszem, mi is történt azután. Többet ittam a kelleténél. A tûz világa felnagyította az árnyékát az alacsony mennyezetû szobában. Késõbb hallottam, hogy esik, erõsen, nyomában szél támadt. A szél szárnyán égõ fa füstje áradt a szobába. Ekkor már mindannyian álltunk, levetettem az ingemet és a lány a mutatóujjával követte a forradásokat a mellemen, a hasamon, a nyakamon.

Éreztem az illatát, hogy milyen szappant használ, a sampon szagát. A tûz fénye az arcunkon villódzott, mintha ott álldogálnánk ezzel a költõvel az õ háborújában.

– Õ azt mondta nekem, hogy egy szarvas volt, hogy szarvast fogtak – mondta a lány. – Hazugság volt.

– Igen, az volt – felelte Penfield és a lány ujját figyelte.

– Az nem kifejezés – mondta Clara. Hirtelen könnyek borították el az arcát.

– Én tudnék segíteni, hogy elmeneküljetek innen – mondta Penfield. Csukott szemmel egyik oldalról a másikra mozgatta a fejét, mintha gyászolna. – Ki tudlak szabadítani innen. Együtt mehetnénk. – A mondatai monoton zsongássá változtak, lágy siratóénekké, mintha valamilyen belsõ gyászdal hangjait hallgatná és semmi reménye nem volna arra, hogy a lánytól valaha is választ kaphat. – Ez a rohadt strici – mondta a lány és ömlött a könnye. – Nem teszem meg neki ezt a szívességet.