Ez õ, tûnõdik Warren, igen, határozottan így van, most rongyokba van öltözve és harcol osztálya fájdalmai ellen, de õ az, ugyanaz a lány, visszatért az életembe, igaz, az idõ változtatott rajta, a hely is más, legyünk õszinték, más lett õ maga is, de hogyan is kételkedhetnék az érzéseimben hiszen csak érzéseim vannak az egész életemet azzal töltöttem hogy az érzéseimet fürkésszem és minden érzésem között ez az egyetlen vitathatatlanul állandó, az, amelyikkel fölismerem õt, ha bárhol megjelenik, az a könnyedség, amellyel felém fordul, tekintet nélkül a körülményekre, hisz nincs különösebb vonzerõm a nõkre, csak erre az egyre és ez a felismerés kölcsönös, és egymás felé hajt bennünket minden különbözõségünk ellenére, és hogy nem értjük egymás nyelvét, és itt most minden újból megismétlõdött, bár tagadhatatlanul öregebb és kövérebb vagyok és szerelmesnek is sokkal nevetségesebb, mint régebben. Mindig öregebb vagyok. Mindig megmarad köztünk a meg nem értés. Mindig elveszíteni õt. Ó Istenem Te aki teremtetted ezt a lányt add nekem õt most az egyszer örökre hogy belesüppedhessek a beteljesült szerelem kielégültségébe, hogy együtt veszíthessük el az emlékeinket, ó add hogy annak átlagos és lényegtelen következményeibe haljak bele hogy éltem.