Amíg Clara telefonált, megkérdeztem Sandy Jamest, mit gondol, mi legyen a bútorokkal.

–Ki van fizetve – mondta.

– Annál jobb. Fölbecsültetem és eladhatod.

Magához szorította a gyerekét és körülnézett a nappaliban. Ijedtség tükrözõdött a szemében. – Akárhová is megyek, mindenhol kell majd egy szék meg egy asztal. Meg kell egy ágy is, amiben alhatok.

– Persze, persze, csak megkérdeztem, ennyi az egész. Majd kitalálunk valamit.

Megmondtam, másfél óra alatt mindenki csomagoljon össze. Hívtam egy Sárga Taxit és mire megérkezett, már odaállítottam a két nõt a gyerekkel meg a csomagokkal a járdára.

Senki sem figyelt bennünket. Kocsival sem követtek. Abba a hónapos szobába vittem õket, ahol Clarával elõször laktunk, amikor a városba érkeztünk. Két szomszédos szobát is kivettem. Mindent elrendeztem.

– Megmondanád, most mit szándékozol tenni? – kérdezte Clara.

– Készséggel. Elmegyek a zálogoshoz. Aztán fölveszem a pénzt, amivel még tartoznak nekem. Aztán körülnézek, hol tudnék szerezni valami teherautót a gönceiknek.

– Nem kéne ennyit nyüzsögnöd. Nem nézel ki valami jól.

– Azt gondolom.

– A temetés elõtt nem mehetünk el innen.

– Tudom. De legalább van egy hely, ahol nyugodtan álomra hajthatjuk a fejünket. Van valami kifogásod egy jó alvás ellen?

– Ez a gyerek még nem is tudja, micsoda csapás érte. Nem hagyod, hogy fölfogja.

– Ezt meghagyom neked.