Délután a lakókocsijából a sátorba vezettem, aztán mikor véget ért az éjszaka, vissza a lakókocsiba. Kezét a vállamra tette, és így, egy karnyújtásnyira mögöttem lépkedve, minden lépésnél egész testében megrázkódva, fenségesen és bizalommal telten tette meg az utat a mutatványosbódé–sorig .

Egyszer magához ölelt. Meglepõen gyöngéd volt, én nem osztoztam az iránta érzett osztatlan vágyódásban zavarban voltam és talán ijedt is a hústorony ellágyulásától elhúzódtam tõle. Azonnal tudtam, hogy hibáztam. Fannynak farkastorka volt és a tetejében spanyolul beszélt, de abban még így is biztos voltam, hogy megsértettem. Közelebb húzódtam hozzá és engedtem, hogy átöleljen. Meleg kezét a fenekemre tette. Átvillant az agyamon, hogy ez egy ösztönösen érzéki nõ érintése.

Valóban nagyon érzéki volt a férfiakkal, igazán szerette õket. Nem tudta, hogy ezzel pénzt keres, soha nem látott belõle egy fillért se. Õ csak széttárta a karját és szerette õket, és nem számított, hogy mi történik, amikor a combok hasadékába tértek, vagy a törzse formáján túlfolyó hájtömeg redõibe, melyek körbevattázták a testét, mindig egyformán visított, mintha a legérzékenyebb pontját találták volna el.

És úgy döntöttem, hogy az együgyû torzszülött szajha és a baszásra éhes sorban álló söpredék között valami igazán fontos és megszentelt dolog megy végbe, valami, amitõl visszanyeri az ember a hitét, az élet mellett tett rituális eskü, ami nem kopik el, hanem él az emlékezetekben, a hegyi kocsmákban és tavernákban, az õ képe száll a nap felé a fûrészporban a malmok udvarán és nyugszik, mint a reggeli pára a tiszta vizek fölött.

Másrészt persze köztudott volt a cirkuszban, hogy a legfõbb vonzerõt mindig is ezek a kövér hölgyek jelentik.

Jól kijöttem a törpékkel, törekedtem is rá. Mintha csak hozzá kellett volna szoktatnom magamat a lehetõ legrosszabbhoz is. Soha nem mutattam ki, hogy különösebben érdekelnének. Tudtam, a legfontosabb, hogy ne viselkedjem holmi bugris módra. Egy idõ után már nem bámultak rám olyan cirkuszos szemekkel, szinte meg is feledkeztek rólam. Néhányuknak, például az Élõ Osztrigának, a családtagjaik viselték gondjukat, velük éltek és valószínûleg mindenekelõtt õk szerezték nekik ezt a munkát. Mindenütt ott nyüzsögtek, torzszülöttek és családtagok, olyan életrevalóan, hogy az ember szinte azon csodálkozott, a normális emberek hogyan is boldogulhatnak. Olyan harmónia volt az abnormális test és az élet között, hogy az ember majd összeszarta magát, ha csak rágondolt. Ezek a nyomorékok újságot olvastak és Rooseveltrõl beszélgettek, ugyanúgy, mint bárki más az országban.

De mindezzel együtt akkor is csak a nyomorékok életét élték, örökös fájdalomban, mint azok, akik állandóan, reménytelenül betegeskednek, s ezért a hangulatuk csak ritkán volt fényes.

A Törpe–család tagjai undok kis szörnyetegek voltak, nem is voltak igazándiból család, de hát ki tudta volna ezt megmondani? Mindegyiknek ugyanolyan kis mopszliképe volt. Állandóan összeverekedtek valamin és csak az izmos törpe tudta szétválasztani õket. Állandóan a Farkasasszonyt szekírozták. Hogy mivel váltotta ki a haragjukat, soha nem tudtam meg. Abban lelték örömüket, hogy alattomosan bekerítették és pamacsokat tépdestek ki a hajzatából.

“Forró vizet a kopaszra!” “Úgy kellett, úgy kellett!” – kiabálták, és iszkoltak elõle, mint annak a rendje.

“Akad még ott több is, ahol ennyi van.”

És a bugrisok nap mint nap legombolták a pénzt, hogy láthassák õket, aztán a szerencsekeréken játszottak.

Nagy tiszteletet éreztem Sim Hearn iránt. Õ volt a vállalkozás tulajdonosa. Õ maga is igen különös figura volt, magas, vékony, görnyedt testtartású férfi. A legnagyobb kánikulában is lehajtott karimájú szürke puhakalapot hordott, fehér inget fekete nyakkendõvel és gumipántot az ingujján a könyöke fölött. Karószerû karja volt. Állandóan szívogatta a fogát, a nyelvével megállapodott egy bizonyos lyukmeredély szélén, majd átpréselte rajta a levegõt. Csipp! Csipp! Ha az ember tudni akarta, hol található Hearn ezen a hatalmas térségen, nem kellett mást tennie, mint fülelni. Néha meg, amikor az ember gyanútlanul tesz–vesz, egyszer csak észreveszi, hogy Hearn õt figyeli, ez a csippp–csippp az ember fülénél, mintha a vállára szállt volna. Aztán megfordul az ember, és tényleg ott áll. Az állával arrafelé bökött, amit akart. “Azt”, mondta ilyenkor. Sóher egy alak volt még a szavaiban is.

Engem lenyûgözött. Ahogy szívogatta a fogát és egy szóval sem ejtett ki többet a kelleténél, olyan gondterheltség ült ki az arcára, mintha jóval súlyosabb ügyek foglalkoztatták volna, mint egy ötödrangú cirkusz. De nagyon értette a dolgát, profi volt. Tudta, milyen városokat kell elkerülni, tudta, mi megy el egyik helyen, ami a másikon talán nem, és tudta, mikor kell fölszedni a sátorfájukat. Igazán olajozottan mûködõ bagázs jött létre Sim Hearn keze alatt. Mindig elõreutazott, kinézte a helyet és kifizette a helypénzt. És amikor mi is a városba értünk, olyan helyen várt bennünket, ahol rögtön észrevehetjük. Az A–Modelje volánjánál ült, az egyik karját kilógatta az ablakon, ingujján az elmaradhatatlan gumipánt.

De igazi zsenialitása abban állt, ahogyan a törpékkel üzletelt. Hol hajtotta föl õket? Vagy talán rendelésre kapta õket? Volt valahol egy központi törpeelosztó? Valóban, létezett egy ilyen színházi ügynökség New Yorkban, az Alsó–Broadwayn. De Sim Hearn szerette maga elõkeríteni õket, ha csak egy mód volt rá. Az emberek gyakran somfordáltak oda hozzá és õ meg elment velük és megnézte a pincébe vagy az istállóba rejtett árut. Ha megtetszett neki, amit meglátott, elmondta a feltételeket és nem kellett fizetnie a közvetítésért. Talán arról álmodozott, hogy talál majd valami szenzációsat, amivel megcsinálja a szerencséjét, mint Barnum. De a vidék nyomorultjai számára õ is csak egy kósza reménysugár volt. Munkába menet néha megpillantottam egy–egy groteszk tüneményt, akit addig még nem láttam, nem feltétlenül jelmezben, de láthatóan már a társulathoz tartozott. Elõfordult, hogy nem voltak hajlandók produkálni magukat a szomszédok elõtt. Az is elõfordult, hogy hiányzott Hearn kifejezett meggyõzõdése képességeik nagyszerûségérõl, vagy talán nem tudta mindig kiötölni, mi lenne a legjobb szerepkör a számukra. Szoktatni, érlelni kellett õket, mint az újonc baseballjátékosokat, hogy a profizmus a vérükké váljon. Egy darabig ott tébláboltak, aztán eltûntek, miközben újabbak bukkantak föl, azt hiszem, csereberélték õket ezen a misztikus szövetségen belül.

De amikor új törpe mutatkozott be a porondon, mindenki csillogott, a versengés szelleme fellángolt bennük, ez alól Fanny volt csak kivétel, aki hatalmassága tudatában méltóságosan és higgadtan trónolt.