– Hogy mi vagy te? – kérdezte Jack Penfield, és áthajolt az asztalon, hogy jobban halljon. Összehúzta a szemöldökét, a szája egy kicsit kinyílott, az arca kisimult, ahogyan kételkedve várta a hírt, amelyet hallani fog. Vagy már hallotta? Amióta öregedni kezdett, már nem is igen akart jó híreket hallani. És ha egy–egy mégis a fülébe jutott, gyorsan hatástalanította, mintha majdhogynem fontosabb volna, hogy a világ ádázul következetes legyen ebben, mint az, hogy meglepetéssel szolgáljon. Hogy mi vagy te?

Évfolyamelsõ, mondta a fia.

Hát az meg mi?

Ó, Warren, mondta az anyja, hát nem csodálatos! Leült a fia mellé, egy hokedlit húzott a székéhez, s így õ is szembekerült az urával. Most majd kettejükkel kell harcolnia.

Nem tudom, mondta Warren. Az ember kap egy bizonyítványt meg öt dollárt az évzárón.

Jack Penfield hátradõlt a székében. Értem. Fölállt, odament a kandallópárkányhoz, levette a pipáját meg a dohányosdóznit, visszajött az asztalhoz, elnézett egy darabig, õk meg figyelték. A nagy, lapos ujjak tömködték a dohányt a pipába. Olyan ember keze, aki egy életen át bányász volt, a kõszén kitörölhetetlen nyomaival bõrráncaiban és a körmei alatt. Meggyújtotta a pipáját. Hát tudjátok, mondta, amikor gyüvök haza ma este, ott áll egy ember puskával a Watertank Hillnél.

Jack kérlek, mondta a felesége.

Oszt mit akarsz majd csinálni a pénzzel, fiú?

Nem tudom.

Ez több mint egynapi bér. Legalább büszke vagy?

Nem tudom.

Nem fogsz ám négy dollárt kapni ha majd odalenn dógozol, tudod–e.

Tudom.

Ha még lesz akkor bánya. Aztán van–e még olyan köztetek akinek angol az anyanyelve? Nincs mi?

Azt hiszem nincs.

Hát akkor persze hogy neked köllött az évfolyamelsõnek lenni mi?

Jack kérlek.

Mi?

Igen, azt hiszem.

Te vagy az egyetlen akit ki lehet szólítani az emelvényre oszt nem köll félni hogy nem tudja rendesen megköszönni. Egyetlen poják vagy koszos görög se tudja hogyan köll tisztességesen megköszönni ha õ lett az évfolyamelsõ mi?

Nem tudom.

Az anyád majd keres neked egy tiszta inget arra a napra mi? És szépen hátrasimíjja a haját és beleteszi a fésût és a hálátúl majd könny szökik a szemibe mert hálás lesz ám hogy a vállalat iskoláztat hogy a vállalat támogat hogy a vállalat házat ad hogy te lettél a vállalat évfolyamelsõje.

Mindent megkeserítesz, mondta Neda Penfield. Mindent elrontasz úgy viselkedsz hogy a gyerek azt is megbánja hogy megszületett. Nincs ennél rosszabb. Nincs ennél gonoszabb dolog.

De Warrent a dolog jóval kevésbé bántotta, mint ahogy azt az anyja gondolta. Õ szerette, ha az apja így beszél. Nagy segítségére volt. Mindössze a hadállások állandóságára vágyott; hogy az apja mindig hajlíthatatlan és indulatos legyen, és hogy az anyját felingerelje, vagy ami még rosszabb, megrémítse az ura teljes lelki érzéketlensége. Warren tudta, hogy szegények, salakszínû az életük. Tudta, hogy Ludlowban nincsen semmi szép, mégis mindennap kíváncsian kelt és mohón várta, hogy mit hoz a nap. Tudta, hogy az ördög benne van, a szem és a fül, amely mindent érzékel, de semmi sem fog rajta. Értelmetlen adatokat raktározott el magában, amelyek mégis valahogy megigézték. Például, hogy mennyire különbözött a vastag, csomós ér az apja kezén anyja kezének vékony, zöldes erezetétõl. Észlelte és elraktározta a ház meg a vécé jellegzetes szagát. Voltak bizonyos tárgyak, amiket nagyon szeretett. Az anyja néhány helyen foghíjas teknõcpáncél fésûjét. A kályhát, amelynek olyan alakja volt, mint egy meztelen nõnek, és hosszú nyaka eltûnt a tetõn keresztül. Szerette a kötélen száradó fehérnemû látványát, amint a szél vad táncra perdíti õket. Néha azt képzelte, a csapkodó jégeralsó bebörtönzött és meghurcolt emberek elkeseredett jelzése. Teljesen magával ragadta a napkelte és a napnyugta, meg az esõ, amint a köveken lepereg. Felvillanyozta az erõszak minden fajtája, amikor egy szülõ verte a gyerekét vagy egy férfi egy nõt. Ha ilyesmit látott, mindig valami különös forróság öntötte el. A szíve vadul kalapált, aztán érezte, hogy rosszul van és mindjárt elhányja magát. Aztán kiverte a hideg verejték. Utána megint jól volt. Most lesütött szemmel figyelte a szóváltást, valamiféle kielégülést érzett, élvezte a szavakat, az érveket és ellenérveket, a maga helyén mindegyikkel egyetértett, olyan jól csattantak egymáson és olyan hûen kifejezték mindazokat a gondolatokat, amelyek a szavak nyomán átvillantak az agyán.