És aztán fölgyorsult az élet, a zöld ruhás emberek már nem céltalanul szorgoskodtak, olyannyira, hogy mintha meg is szaporodtak volna, és én tudtam, anélkül, hogy bárki is megmondta volna, hogy Vöcsök–tó ura, Mr. F. W. Bennett hazaérkezett.

Egy reggelen épp az istállókból hordtam ki a ganéjt. Két lovat szerszámoztak föl kilovagláshoz. A széles kapuk kivágódtak, a nyíláson át fény áradt be, kiengedték a lovakat és én megpillantottam a lányt lovaglóruhában, bársony lovaglózekében, éppen a lovaglósisakot szíjazta be magán. A kapuk becsukódtak. Átmásztam a bokszokon és az ablakhoz rohantam. Egy pej véknya és egy pár fényes barna csizma haladt át a látóteremen. Férfihangot hallottam, nyugodt, biztató szavakat mondott, aztán a lány jelent meg kecsesebb hátaslovon, a csizmája nem ült elég biztonságosan a kengyelben.

A kapuhoz rohantam és egy hasadékon kilestem: mindössze egy hát és egy õsz fej volt, amit Bennettbõl láthattam, mielõtt Clara föltûnt széles farú lován, a lány teste nem ringott az állat lépéseinek ritmusára, hanem döccent minden lépésnél, fekete lovaglósapkája kicsit félrecsúszott.

Aztán a lovak és lovasaik a fák mögött haladtak és eltûntek.

Én meg gereblyéztem a lószart.

Este átmentem Penfieldhez, és hallgattuk a táncdalok hangfoszlányait, amelyeket a villából hozott a szél.

– Azt hiszem, holnap kirúgnak – mondtam.

– Micsoda? – Egész idáig a poharába bámult.

– Amikor a tudomására jut, hogy itt vagyok.

– Az ember soha nem tudhatja, Joe von Paterson. Én aztán igazán sokat tanulmányoztam a dúsgazdagokat. Az egyetlen, ami biztos bennük, az a szeszély. – Hörpölt egy kis bort. – Hát igen. Még nem meséltem magának, de hat vagy hét éve, amikor éjszaka azon az ösvényen följöttem ide, ugyanúgy, mint maga, akkor én nagyon is tudtam, hova megyek. Követtem Frank Bennettet Vöcsök–tóig és meg akartam ölni.

– Erre én is gondoltam már – mondtam. Nem úgy tûnt, mint aki hallotta a megjegyzést.

– Mr. Bennett szórakoztatónak találta az ötletet. Meghívott magához, hogy maradjak a birtokon és csináljakverseket. Igen. És most itt vagyok.

– Hát igen – mondtam. – Most itt van.

– Tudom, mit gondol. Azt gondolja, hogy így élni évrõl évre, ki sem mozdulni sehova, nem csinálni semmit, ez maga a kilátástalanság. És ez így van. Nagyon is így van. Ezért aztán minden, ami történik, minden, ó, édes Istenem – a szemét az égre emeli és bort hörpöl – még a legapróbb dolog is hihetetlenül jelentõségteljes lesz. Tudom! Lesben állok, mint egy kecskebéka, lesben, hogy bármire, ami arra téved, lecsapjak a nyelvemmel. Az egyetlen mozgó részem a nyelvem.

A mellére ejtette az állát és rám emelte zavaros vörös szemét. – Akarja, hogy brekegjek magának?

– Hogy mit?

Kecskebéka–hangot bocsátott ki magából, még soha az életben nem hallottam az önutálat ilyen bõdületes megnyilvánulását, soha nem akartam meghallani. Sok ilyen estére emlékszem, ahogy ülünk az istállók fölött a nappaliban, könyvek tornyosulnak a padlón, az íróasztalt papírhalom borítja, jegyzetek, vázlatfüzetek, olyanformák, mint amilyeneket én is használtam az iskolában, porcicák a padlón, csikkekkel teli hamutartók, hamu a szõnyegen, az ablakmélyedésben, õ meg oda–vissza, fel s alá járkál az ablak és a borosflaskó között, s eközben Miss Clara Lukacs táncol lovagol úszik eszik–iszik itt az egész birtokon és rejtelmesen Vöcsök–tó úrnõjévé lép elõ.

– Nem hiszem, hogy ez semmiség – mondtam. – Azt hiszem, inkább borzasztóan jelentõs dolog.

– Így van – mondja és közelebb húzza a székét –, ez nem az elsõ találkozás. És nem számít, hogy kivel vagyok, vagy épp hogy nézek ki, mindig ugyanúgy történik, azonnal fölismerem, ha bárhol megjelenik, és õ a legnagyobb könnyedséggel közeledik felém, tekintet nélkül a körülményekre, vagy hogy ki vagyok éppen. Hisz nincs különösebb vonzerõm a nõkre, soha, kivéve ezt az egyet, és ezért aztán a fölismerés egész biztosan kölcsönös és ez taszít bennünket egymás karjaiba, bár egyáltalán nem ugyanazt a nyelvet beszéljük. És így van ez, láthatja, most is, még akkor is, ha vitathatatlanul kövérebb vagyok és szerelmesnek is sokkal nevetségesebb, mint valaha is. És még akkor is – s a szeme megtelt könnyel –, ha semmi máshoz nem hûséges ez a lány, csak a saját életéhez.

Nem értettem, mirõl beszélt.

Föltápászkodott a székbõl, odarohant a könyvespolchoz, és mikor nem találta, amit keresett, eltûnt egy kis szobácskában, ahonnan ezután robaj hallatszott, tárgyak puffantak a földre.

Kibotorkált és a kezében egy könyvet tartott. Lefújta róla a port. – Legyen ez a magáé – mondta –, ez az elsõ kinyomtatott munkám, az elsõ vékonyka verseskötetem – mosolygott, aztán elkomolyodott. – A Sangre de Cristo virágai.– De nem adta a kezembe a könyvet, hanem elmélyülten vizsgálgatta. – Magam nyomtattam ki egy kézinyomdában és én is kötöttem be, Nutleyban. Ez az én talpraállásom tervezete. A lapszámozás ebben nem mindenütt pontos. De ez nem számít, nem számít.

A kezembe nyomta a kötetet és mélyen a szemembe nézett, mintha azt remélné, látja majd, ahogyan a bölcsesség a könyvbõl egyenesen belém áramol.

– Várjon egy pillanatig – mondta. Visszarohant a fülkébe óriási robaj fölugrottam de már jött is ki köhögött meszes porfelhõ kavargott körülötte és õ ott lobogtatta második kinyomtatott kötetét. – És ez is – mondta, és becsapta a fülke ajtaját. Nagyot húzott a borból és visszazuhant a székébe, zihálva a megerõltetéstõl.

A kezemben tartottam a két vékony kötetet, a második címoldalán japán fametszet volt. – Ne most olvassa el õket, ne akarja tõlem, hogy végignézzem, amint olvassa – mondta.

Tartogattam a könyveket, és nem tudtam megtagadni tõle a tiszteletet, amirõl úgy érezte, kijár neki mint saját élete mélyenszántó ismertetõjének – író volt. Nem számít, hogy maga adta ki a könyveit, akkor is komoly hatással volt rám, akiket én ismertem, azok közül senki nem írt könyveket. Ott szorongattam õket a kezemben.

Minden mástól eltekintve, még az agyamban fészkelõ vágyak árnyai és megvalósításuk még halványabb árnyai ellenére is meg vagyok hatódva, hogy indításként ilyen kiváló baráttal áldott meg a sors. Tisztában vagyok vele, hogy egy részeges pozõr, hogyne ismertem volna föl a fajtáját, de felajánlotta a barátságát, ez a költõ, és ettõl indokoltabb lett a létezésem a világban.

Beszél nekem egyetlen megmaradt hitérõl.

– Ki vagy te, vonatok követõje az éjszakában – kérdezi mérgesen –, hogy kételkedj benne?

Nem kételkedem benne, egyáltalában nem. Hallgattam az életét, amint tárgyilagosan beszámol róla elmerülten tovább költi elkántálja és mindent elhiszek. Olyanfajta élete van, mint a híres gengsztereknek vagy felfedezõknek, baj és bánat kíséri abba a birodalomba, ahol a hirtelen halál az átlagos vég. És nekem valahogyan nem arra kell fordítanom az ösztöneimet, hogy megosszam ezt a szenvedést, hanem arra, hogy csodálattal adózzam neki, olyanfajta élet, ami már–már bohózatba illõ módon a történelmi és természeti katasztrófák útjába kerül, és számomra pusztán szórakozás –