Milyen rövid volt ez az idõ, néhány hét, pár nap, perc, és ez a pár bennünk volt, teljesen, nem is emlékszem arra az idõre, mikor még nem ismertük egymást, nem voltunk szomszédok.

A második háborúban sokat zavartuk egymás rádióadásait, ráálltunk a frekvenciára, megsüketítettük a csatornát.

Clara nem tartotta sokra Rozsdás Jamest, de soha nem utasította vissza egyetlen meghívásukat sem, teljesen ráhangolta magát a kis Sandyre, így tapadt azokhoz, akiket érdekesnek talált, minden érzékszervével. Néha elfogott a féltékenység, valódi féltékenység, szégyelltem magam, ostobának éreztem a dolgot, pedig épp ezt reméltem, hogy majd elfoglalja magát, erre számítottam, mégis teljesen megzavarodtam attól, ahogyan Clara Sandyt nézte, figyelte minden mozdulatát. Az életért való küzdelem új volt a számára, teljesen megbabonázta, éppúgy, mint a csecsemõ, a tejszag, a böfögtetés, a fürdetés, a galvanizált ón fürdõteknõ, benne a széntûzhelyen melegített víz, egyáltalán, a családdal és a háztartással kapcsolatos minden apró tevékenység megannyi kaland volt a számára – hogyan is érezhettem egyebet, mint hálát! Úgy éreztem, minden perc, amit Clara Sandy Jamesszel tölt, egyre távolibbá teszi a múltját, úgy éreztem, mindennap nekem dolgozik, bankár voltam, aki besöpri a kamatokat.

Jamesék konyhájában Clara figyeli, ahogy Sandy James törölgeti a babát fürdetés után, a fürdõlepedõbe bugyolált csöppség a konyhaasztalon, két bájos arc, összehajolnak és kacagnak a kis nyújtózkodó karocskákon, a gügyögõ gyerek, a két asszony boldogan nevet. Észrevesznek az ajtóban, összedugják a fejüket, a kipirult arcok, alig érthetõ megjegyzés kettejük között, ahogy megfordulnak és rám néznek, mosolyognak és kuncognak, valamit tudnak, amit én nem.

Én is szerettem Sandyt, a szövetségesemnek tartottam, szerelmem gardedámja e gyermek! Vonzónak találtam, különösen amikor néha meglepetten rám nézett, mintha Clara egyik megjelenési formája lett volna és ettõl csak erõsebb lett a vonzalmam.

– Arra teremtették, hogy szüljön – mondta Clara. –Nem is látszik, hogy milyen erõs, mert fogalma sincs az öltözködésrõl, minden ruhája nagy neki, nem is tudom, honnan szedte õket, de amikor levetkõzik, lehet látni, milyen izmos a combja meg a csípõje.

Nem kerülte el Rozsdás James figyelmét, hogy Clara mennyit foglalkozik az õ feleségével, és mikor mindannyian együtt voltunk, mindent megtett, hogy visszaállítsa a dolgok természetes rendjét. Egyik este kihozta a kislányt a hálószobájukból. Sandy-babán nem volt se pelenka, se rékli. Magasra emelte a kicsit és azt mondta. “Ide süss, Joe, látod ezt a kis édest a lábai között? Láttál már képet a gourami halakról a National Geographic–ben? Tudod, a csókolódzó halak. Hát nem így van? Oszt itt van nekem kettõ is belõlük, két szeretõ asszony pont olyan punátával!

Erre Sandy James csak lesütötte a szemét és a haja tövéig elpirult. – Oda süss – mondta Rozsdás nevetve. – Lángol, mint a naplemente!

Clara sóhajtott, elnyomta a cigarettáját és átvitte Sandyt és a gyereket a másik szobába.

Egy este kitölt két pohár Old Turkeyt nem tudom mire iszunk vajon látja hogy Clara keze Sandy hajához ér?

Azt mondja, “Figyelj, itt ez a kislány, azt csinálja, amit csak akarok, nevet, sír, bármit, meglátod.” Nevetni kezd, idétlen, magas hangon. Sandy nem figyel rá, de õ fölugrik, hogy szembekerüljön, kezét a szájára szorítja, hogy elfojtsa a nevetést, idétlenkedik, aztán a lány sem bírja tovább, nevetni kezd, persze tiltakozva, “Pszt, pszt, fölébreszted, Loll, pszt, föl fog ébredni!”, de a férfi tényleg mulatságos és a lány nevet, egy gyerek nevet, és megvallom, én is nevetek a dolog értelmetlenségén, aztán Rozsdás hirtelen abbahagyja, megnyúlik az arca, döbbenten néz a lányra, sírósra görbül a szája, fölzokog, karjával eltakarja a szemét, szívszaggatóan sír, mi tudjuk, miben mesterkedik, Sandy is, õ mégis hirtelen nagyon csöndes lesz és halkan kérleli, hogy hagyja abba, de a férfi nem figyel rá, folytatja a játékot, sír, hogy megszakadjon a szíved. ”Jaj, Loll szívem” mondja Sandy, “tudod, hogy ezt nem tudom elviselni”, és aztán kifordulnak a szemei, alsó ajka lebiggyed, megfosztva saját akaratától, zokogni kezd, karját fölemeli, az öklével a szemét dörzsöli, ruhája hónaljban lukas, vörös a szõre.

– Megmondtam – nevet Rozsdás James –, szegény kicsi lány nézd, e majd kisírja a lelkit! – és tényleg, a lány nem bírja abbahagyni, a férfi vigasztalni próbálja, talán kicsit bánja is, amit tett, de a lány dühöng. Rozsdás megpróbálja átkarolni, Sandy hirtelen felrántja a térdét, ágyékon rúgja és kimegy. Rozsdás James lerogy, sípolva veszi a levegõt.

És Clara ekkor kezdett nevetni.