Azt mondtam Rozsdás Jamesnek – Megmondanád, mi folyik itt? – a hangom gyenge és panaszos. Tudtam, hogy ebben a harmincezres városban a legfontosabb esemény a szemem elõtt játszódott le, ott voltam a középpontjában, hát az nem lehet, hogy mégis kevésbé értsem, mintha az újságban olvasnék róla. Az erõkar tengelyének közelében voltam, ahol a legkisebb elmozdulás is azt jelzi, hogy a távolban nagyon fontos dolgok történnek.

Könnyedén válaszolt, úgy, mintha nem csapott volna be idáig, hanem végig tisztán láttam és csodáltam volna, amit tesz.

– Tudod, Joe, csinálhattam volna épp tovább is. A fenébe is, olyan furmányosan ki volt ez találva, hogy valamikor tán még az országosba is indulhattam volna valamiért. De az alkalmazóm nem szereti az ilyet. Megkapja az információt, oszt riadoz mint a ló a hurrikánba. Röhögnék, ha nem kéne sírnom.

Hazafelé mentünk mindenütt emberek csoportokban ELBOCSÁTÁSOK! hirdetik a fõcímek tömeggyûlésre hívó röpcédulák a hóba taposva. Rozsdás azt mondta, igyunk meg valamit. Megálltunk egy kocsma elõtt még sose jártam ott, aranysárga fény az ablakban, barátságosnak nézett ki, úgy éreztem, jobb, ha iszom valamit.

Egy hátsó boxban ültünk le, a mintás mennyezet csöpögött. Mögöttünk volt a W.C. – ajtó. Ültünk a farostlemezbõl készült boxban, ittuk a féldeciket kísérõvel whiskytõl bûzlött a fejem húgyszag cigarettafüst izzadságszag a helyiségben,

– Azért van még egy dobásom, van egy kis meló a Köztársasági Acélnál Chicagóba. Nincs olyan karosszériás Jacksontownba, aki utánnam jön hogy veszkõdjék az acéllal Chicagóba. Oszt ha mégis, akkor ide süss.

Elõvett egy papírzacskót az uzsonnásdobozából, fölrázott egy kis üveget lecsavarta a tetejét jobb mutatóujjára csöppentett belõle beledörzsölte a folyadékot bal ökle vörös szõreibe. Az asztalra tette a kezét: a vörös szõrök feketék voltak.

– Hogy tetszik? – vigyorgott, döbbenten hallgatok, int a pincérnek egy újabb rundért. – De a francba is, asszem otthagyom a gyári melót. Voltál ma Los Angelesbe?

Megráztam a fejem.

– Nagy szükség van szemfüles fickókra arrafelé! Akkora ott a nyüzsgés, tudod a filmsztárok meg minden, ugye, minden jó feleség elõbb–utóbb félrelép, érted mire gondolok. Meg minden jó férj is. Azám, Los Angelesbe van fantázia.

Ideges volt, hebehurgya bizalmassággal beszélt, tekintetével a helyiséget fürkészte a vállam fölött, közben idõnként rám pillantott. A zsúfolt kocsmában néha elvesztek a mély hangok a helyiség zsivajában, úgyhogy a felét nem is hallottam annak, amit mondott, csak azt láttam, hogy bajban van, kiült az arcára, feldúlta egész külsejét, szúrós vörös borosta borította az ádámcsutkáját, elõreálló fogai mintha azzal fenyegetnének, hogy bekapják az állat, halvány fehér szempillák rózsaszín szemhéjú szemek bámulnak ki a maszkból.

Joe eltûnt, szertefoszlott. Eltûnt a nagyokos utcagyerek, eltûnt a szerelemben, el a törekvéseiben, eltûnt az egész ember, a pallérozott lény csillogásában.

– Nézd, ha a szakszervezetieknek csak egy kis eszük is van soha nem árulják el magukat, hogy tudnak az ügyrõl. Nyeljék le, hogy most vesztettek és játsszanak rá a következõre, próbáljanak meg átverni, játsszanak ki a társaság ellen, mondjanak valamit, és csinálják az ellenkezõjét, jól táncoltassák meg Bennettéket. A rohadt életbe mindenki jól járt volna, a szakszervezet, mert tudna rólam, a társaság, mert még mindig azt hinné, hogy fülest kap, én meg becsülettel keresném a pénzt és csinálnám a dolgom.

Fáradtan hátradõlt a boxban. – A fenébe is, úgyis mindegy. A fiúk meg fogják kapni a pénzüket, fölállítják a munkásvédelmi bizottságokat, meg minden, és az egész szart se ér mer a vállalat maj csak fölpumpálja az árakat, aztán minden marad a régibe. De mert ezek tudatták velem, hogy tudják, a társaság meg tudja, hogy tudják, most már nem kellek senkinek, még magamnak se, és most foghatom azt a szegény kicsi lányt és el kell vinnem az otthonából.

– De Rozsdás, ez az egész olyan képtelen! Hát engem is te szerveztél be!

– Hát persze! Rengeteg jó embert vittem nekik.

– És mondd, Sandy tudja?

– Mit, hogy detektív vagyok? Ne hülyéskedj, Joe – mondta vigyorogva –, az a szegény kicsi lány már úgyis annyira belém van habarodva, ha megtudná a teljes igazságot, egybõl meggárgyulna a szerelemtõl!

Meg akartam kérdezni, nekem miért nem mondta el. Épp azon a ponton voltam, hogy leboruljak különleges géniusza elõtt, ahogy az igazságból is képes hazugságot csinálni. Intett valakinek, hogy jöjjön az asztalunkhoz, épp akkor fordultam meg, amikor a két férfi már odaért.

– Üljetek le! – köszöntötte õket Rozsdás.

Az egyik mellém ült be, a másik Rozsdás mellé. Még soha nem láttam õket. Zömök, középkorú emberek voltak, az egyik öltönyt, nyakkendõt és feltûrt gallérú kabátot viselt, a másikon zubbony és kék kötött sapka volt.

– Nézzétek – mondta Rozsdás minden bevezetõ nélkül –, nem mondom, hogy nem követtem el hibát. Nem akarom, hogy ezt higgyétek, akármi is lesz.

– Rendben van, Mr. James – mondta a kabátos. Mellettem ült. Felém bökött a hüvelykujjával. – És ez õ?

– Jó barátom és jó szomszédom Mr. Paterson – mondta Rozsdás Lyle James.

– Aha – mondta a kabátos. Hátradõlt és kissé felém fordult, hogy szemügyre vegyen.

A szemben ülõ férfi levette a sapkáját. Az asztal föléhajolt, kezében szorongatta a sapkáját. Õsz haja volt, kivörösödött arcát szürke borosta borította. Beszélni kezdett, nem nézett föl.

– James – mondta –, van egy hely a pokolban, a legbelsõ bugyrában, ahol magadfajták elkárhozott lelkei lakoznak az örökkévalóságig. Egyszerre égnek és fagyoskodnak, saját összegyûjtött ürülékük kénes levével telt dézsákban maratják csontig a bõrüket, ocsmány nyálkás szörnyek csápjaikkal a mélybe rántják õket, hogy igyanak a szarból. Itt Iskarióti Júdás uralkodik. Gondolom, ismered ezt a nevet.

Rozsdás nevetni kezdett. – Ugyan már – mondta hitetlenkedve –, nem kell ez a szöveg.

Ekkor a férfi, aki a sapkát szorongatta, Rozsdás felé fordult és ránézett. Könnyek voltak a szemében. – Minden munkás nevében, aki földbe zuhant a gumibotok alatt vagy golyót kapott a hátába, e helyre kárhoztatlak. És Isten bocsássa meg vétkeimet, én is a pokolba kerülök, de jó lesz ott, ha hallgathatom hasztalan bûnbánatod sikolyait és nyögéseit mostantól az idõk végezetéig.

– Hagyd abba, testvér – mondta Rozsdás James –, bele se gondoltál hogy igazat mondok–e. Ez nem éppen tisztességes!

Mindkét férfi fölállt. A kék kötött sapkás áthajolt az asztalon és Rozsdás képébe köpött. Átfurakodtak a tömegen és kimentek az ajtón.

Rozsdásnak arcizma se rándult. Vizet locsolt a poharából a zsebkendõjére és megtörölte az arcát. Rám emelte a szemét. – Katolikusok – mondta.

Néhány perc múlva mi is eljöttünk a kocsmából. A két whisky fûtötte a véremet, és agyamban a bûn és halál képeivel még kérdezni akartam volna tõle – kérdezni! –mintha nem tudtam volna a választ, mint valami hülye bunkó, elnézést, nem tudná pontosabban elmagyarázni? Clara, még mindig lett volna idõm, még mindig lett volna idõ arra, hogy hazarohanjak hozzá, beledobáljam a holmijainkat egy táskába és eltûzzünk innen a francba. Ehelyett tovább gyalogoltam Rozsdás James mellett a Railroad Streeten, furcsa módon azonosítottam vele magam, mintha csak õ nyújthatna védelmet számomra saját magával szemben, a Railroad Street élesen elkanyarodott, és átvágtunk egy üres telken, sütött a hold és ahogy átmentünk ezen a tájon Rozsdás figyelte, ahogyan próbálom megformálni a kérdéseimet, õszinte kíváncsisággal nézett rám, mintha minden számítgatása ellenére nem számított volna arra, hogy végül is ennyire hülye vagyok. És csak tapostuk a holdsütötte havat ezen a fagyos éjszakán mentünk összeláncolt otthonunk és sorsunk felé mintha mi sem történt volna és két munkás csak úgy beugrott volna meginni valamit ahogy ez szokás. És orrhangú tenorján a kiközösítettek rituális dalát énekelte