34

Mire a két nő a Gonosz templomának közelébe ért, a hóvihar egészen nekivadult. A hópelyhek őrült táncot jártak az utcalámpák fénykörében. A szél felkapta a járdáról a havat, úgyhogy egyes helyeken teljesen tiszta volt az aszfalt, másutt meg egész kis hegyekbe gyülemlettek a fehér kristályok. A hold teljesen feladta a küzdelmet – az eget ólomsúlyú fellegek borították.

Mary és Sarah sebesen lépkedett, dacolva az elemekkel. Szorosan összekapaszkodva haladtak, egymásból merítve meleget és erőt. Sarah érezte, hogy Mary valamit rejteget a köpenye alatt. Abból vette észre, hogy Mary a karját az oldalához szorította. Amint a karja hozzáért, valami kemény fémtárgyat érzett meg a kabátja alatt. Sarah pisztolyt gyanított a ruha alatt. Nem kérdezett rá; félt megtudni, mit tervez Mary Spencer.

Maria nővér egy dolgot nem mondott meg neki; hogy mi lesz a vége ennek az egésznek. Sarah-nak az volt a dolga, hogy a forgatókönyv szerint csináljon végig mindent a templomban, de a végkifejlet tervét egyedül Mary ismerte. Megmagyarázta: jobb, ha Sarah nem tud róla. Nyugodtabban, természetesebben és őszintébben fog viselkedni, ha nem várja a pillanatot, amikor Mary akcióba lép.

Egyszer csak felmagasodtak előttük a templom tornyai. Sarah ereiben düh és félelem lüktetett; érezte, hogy szíve belülről dörömböl a bordáin. Mary megérezte ezt; egy pillanatra megfogta Sarah kezét. Ez némiképp megnyugtatta a lányt, de a félelem megmaradt.

A két nő fölment a Gonosz templomának lépcsőin. Sarah nézte lábnyomait a szűziesen tiszta hóban. Ez az egyszerű jelenség, hogy léptei nyomot hagynak a hóban, hirtelen helyre tette benne a dolgokat. Ott bent az épületben gonosz emberek csoportja gyűlt össze – de idekint minden békés volt és nyugodt. Ha sikerül megfékezniük az ördögöt, ha meg tudják akadályozni abban, hogy továbbterjedjen, Sarah semmilyen áldozatot nem tartott volna túl nagynak – még azt sem, ha föl kell áldoznia érte az életét.

Lábnyomaikat gyorsan betakarta a sűrűn hulló hó. Mary kulcsot vett elő zsebéből, és kinyitotta a templom magas fakapuját. Beléptek, és Mary csöndesen becsukta maguk mögött a kaput. A hangot odakint elfojtotta a szél süvítése, de Sarah odabent úgy hallotta a zár nyelvének kattanását, mintha az agyában ágyút sütöttek volna el. Be volt zárva a Sátán templomába. Mary Spencer előtte ment, mutatta az utat.

– Az isten verje meg!

Dan Carr lecsapta a telefonkagylót. Tíz perce csöngette a lakása telefonját, de nem kapott választ. Vagy nincs ott Sarah, vagy a telefon romlott el. Ellenőriztette a központtal, arra gyanakodva, hogy a vihar kárt tehetett a vonalakban, de a diszpécsernő hűvös hangon tudatta vele, hogy nincs üzemzavar, egyszerűen csak nem felel a hívott fél.

Hová mehetett Sarah? Dan a lelkére kötötte, hogy maradjon a lakásban, és ne engedjen be senkit. Kettőre zárta az ajtót, ellenőrizte az ablakokat, és meggyőződött róla, hogy Sarah beakasztja a láncot is, miután ő elment. Sarah biztonsága valósággal a mániájává vált, nem tudott másra gondolni, mint arra, hogy valaki betört a lakásba, és elrabolta a lányt. Saját jószántából biztosan nem mozdult volna ki. Tudta, milyen veszélyben van, különösen ma, december huszonegyedikén, a téli napforduló éjszakáján. Dannek még több órát kellett eltöltenie a kapitányságon, de érezte, hogy semmi haszna az ottlétének. Végül nem bírta tovább. Felkapta kabátját, odavetett pár szót a többieknek, hogy hol találják, ha szükség volna rá, és kirohant az irodából.

Autót vezetni nem volt gyerekjáték ebben az időben. Későre járt, mégis sok kocsi járt az utcán – csúszkáltak, vánszorogtak a jeges úttesten. Dan bekapcsolta a szirénát, és föltette a kocsi tetejére a vörös villogót. Többször is kis híján lefutott az útról. Minden perc óráknak tűnt, míg lakása felé hajtott, s közben azzal áltatta magát, hátha Sarah egyszerűen csak elaludt, és nem hallotta meg a telefont. Ez az egyetlen gondolat tudta megóvni attól, hogy megbolonduljon az aggodalomtól. Meg kellett őriznie a nyugalmát – végtére is már sok-sok éve rendőr. Csakhogy most szerelmes, és ez kihat a szolgálatra is.

A templom kapuja és az oltár között ötven méter sem volt a távolság, de Sarah Parkman számára maga volt a végtelenség. Kétoldalt a padokban fekete köntösbe bújt, csuklyás alakok ültek. A hívők arcát elfedte a csuklya és az árnyék. Sarah azt sem tudta megállapítani, férfiak-e vagy nők, de sejtette, hogy tekintetük beléfúródik. A bőrén érezte a mohó sóvárgást, melynek mélyén a hatalom, a halhatatlanság iránti démoni vágy húzódott meg – s ennek ára az ő lelke volt.

A templomot csak gyertyák világították be, lángjuk lobogott, és szeszélyesen táncoló árnyakat vetett a falra. Sarah egy pillanatra összenézett Maria nővérrel. Megdöbbentően nyugodtnak és szenvtelennek látta. Sarah bámulta ezt a hidegvért, de kissé félt is tőle.

Ahogy az oltár közelébe értek, Sarah észrevette, hogy a térség közepén egy márványtömb állt, és körülötte több vízszintes kőlap. Sarah már tudta, hogy ezek az áldozati kövek. A lapok oldalát bíbor és fekete selyem burkolta, és vastag fekete gyertyák égtek mellettük. Az oltár mögött, mintha a levegőben lebegne, egy felfordított feszület függött. A termet annyira áthatotta a Gonosz jelenléte, hogy Sarah szinte érezte, amint végigkúszik a bőrén, és a fojtogató tömjénfüsttől majdnem öklendezni kezdett. Már az is nagy erőfeszítésébe került, hogy sikítozva el ne rohanjon a templomból, amelyet teljesen megtöltött a borzalom. De persze ha ezt megtenné, az neki is, Mary Spencernek is a véget jelentené.

Sarah-nak nyugodtnak kellett maradnia, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy feláldozza magát a Sátánnak. Maria nővér dolga lett volna beadni neki a szert, amely megtöri az akaratát, és rábírja, hogy önként adja át magát. Sarah arcán a félelem nyoma sem tűnhetett fel, váratlan mozdulatot meg pláne nem tehetett, mert attól a Parkmanek és a többi hívő gyanakodni kezdtek volna, hogy nem áll kábítószer hatása alatt.

Az orgona váratlan, baljós futama akkora hangerővel robajlott fel, hogy Sarah alól majdnem kibicsaklott a lába. Verítékezett; ahogy megnyalta ajkát, sós ízt érzett rajta. Szája kiszáradt a félelemtől.

Közeledett az éjfél. Hamarosan kezdetét veszi a fiatalító szertartás, amely négy évszázad óta tartja életben a szektát.

Mire Dan leparkolt a ház előtt, ahol lakott, a dermesztő hideg ellenére alaposan kiizzadt a saját gondolataitól. Az út hazáig valóságos lidércnyomással ért fel; csúszkált a kocsi, alig tudott haladni, pedig legszívesebben a padlóig nyomta volna a gázpedált.

Már az utcán elővette zsebéből a kulcsot. Ajtaja elé érve a kulcsot a zárba tolta, elfordította. Az ajtót nem tartotta lánc: Sarah nem volt a lakásban. Dan hiába tudta ezt, mégis a lány nevét kiáltozva futott szobáról szobára, hogy ellenőrizze. Közben nyugalmat erőltetett magára. Utána még egyszer körülnézett, nem hagyott-e Sarah valami üzenetet. Nem mehetett el anélkül, hogy közölné, hol keresse. De nem volt levél, és erőszakos behatolás nyoma sem az ajtón vagy az ablakokon. Minden olyan volt, mint amikor Dan visszament a kapitányságra dolgozni.

Dan felhívta George Parkman házának telefonját. Egyfelől szerette volna, ha a lány felveszi – akkor legalább annyit tudott volna, hogy egyelőre biztonságban van. Másfelől viszont azt is tudta: ha a nagyapjánál van, nem sokáig marad biztonságban. A nyomozó dilemmája úgy oldódott meg, hogy a szám egyáltalán nem felelt.

Az út George Parkman házához egy örökkévalóságig tartott. Amint leparkolt a ház előtt a kocsival, már látta, hogy senki sincs otthon. Nem csak azért, mert egyetlen ablakban sem látott világosságot – valahogy az egész ház elhagyatott benyomást keltett. Dan a csomagtartóból elővett néhány különleges eszközt, és csakhamar bent állt Parkmanék nappalijában. Minden szobát alaposan át akart kutatni. Itt, ebben a házban meg kell találnia a nyomot, amely elárulja, hol van Sarah. Mindig a legjobbak közé tartozott a szakmájában. Most minden tapasztalatát és ösztönét fel fogja használni. Csak azt remélte, hogy még nem késett el.