10

A Gonosz egyházának otthont adó, egykor megszentelt épület kívülről olyan volt, mint bármelyik templom; feltűnés nélkül belesimult a manhattani mellékutca házsorába; mindössze egyetlen lényeges különbség mutatkozott. A hatalmas tölgyfakapu sohasem volt nyitva a látogatók előtt.

A környékbeli katolikusok nem nagyon firtatták, miért zárt be a templomuk. A legtöbben közülük átszoktak más gyülekezetekbe. Időnként egy-egy új lakó, aki nemrég költözött ide, fölment a lépcsőkön, megpróbált bejutni, és amikor az ajtó nem engedett, meglepett arccal elsomfordált.

Theresa Flynn idegen volt a környéken. Idős asszony, aki itt lakó beteg barátnőjét látogatta meg; a templom elé érve ezen a cudar hideg délutánon, eszébe jutott, hogy bemegy. Gyertyát gyújthatna Elsie-ért, és cserében egy kicsit fölmelegedhetne.

Theresa mérges lett, amikor a templom ajtaját zárva találta. Az ajtó mellett csengettyű függött; először be is akart csöngetni, de aztán meggondolta magát. Bizonyára oka van annak, hogy bezárták a kaput. Mint már annyian őelőtte, vállat vont, és lement a lépcsőn. Különben is, ott a sarkon egy kis kocsma. Egy pinduri whisky éppúgy fölmelegíti.

Ha Theresa Flynn bejutott volna a templomba, félhomályban találta volna magát, ahol semmi sem árulkodott a nemrég lezajlott, iszonyatos éjféli szertartásról. Az oltárt még mindig a fekete lepel borította, és ott függött a fordított feszület is, de az áldozati kő nem volt a helyén, és a vért feltakarították. Ha az öregasszony továbbment volna a padsorok között, és az oltár előtt jobbra fordul, eljutott volna a gonosz templom papja, Thomas Parkman dolgozószobájáig.

De biztosan nem jutott volna el odáig: Tim vagy valaki más az útját állta volna, és Theresa Flynnről többé nem hallott volna senki.

Thomas Parkman dolgozószobája alig változott az előző pap óta, amikor a templom még Krisztus tanításait hirdette. A falakon most is könyvek sorakoztak, de ezek másfajta könyvek voltak. Nem a szentek életrajzai és a keresztény teológusok munkái voltak, hanem a sátánizmus testamentumai. A szobában természetesen nyomuk sem volt már a katolikus hit jelképeinek. A feszület egykori helyén most a groteszk talizmán ábrázolata függött egy sötét istenség dicsőségére. Előtte két fekete gyertya égett, a viasz bársonyos könnycseppként csorgott róluk.

Thomas Parkman az íróasztala mögött ült, és szivarozott. Világi öltözéket viselt: könnyű pulóvert és kordnadrágot. Szemben vele az apja, George ült; nyugodt volt és kiegyensúlyozott.

– Már nincs sok időnk – mondta Thomas. – Nemsokára itt a téli napforduló. Akkor rajtad lesz a sor. Biztos, hogy elő tudsz keríteni egy vérrokont?

– Tizenhárom évvel ezelőtt is kerítettem egyet, nem emlékszel?

Thomas torz mosolyra húzta a száját.

– Hogyne emlékeznék, apa. A bátyám volt.

– Sajnálatos – ismerte be George. – Eredetileg másra gondoltam: egy másod-unokatestvéremre. De azok után, amit Frank elkövetett, megérdemelte a halált. Frank megpróbálta megerőszakolni Sarah-t, és ezt nem lehetett megtorlás nélkül hagyni. Tudta, hogy Sarah-t mire tartogatjuk. A gyereknek tisztának kellett maradnia.

Thomas kifújta a füstöt.

– Sarah most huszonhét éves. Gondolod, hogy még mindig érintetlen?

– Igen. Hála a bátyádnak, Sarah tiszta. Azóta is retteg a férfiaktól. Csoda, hogy nem zavarodott meg. Fura utakon jár az Isten, nem igaz?

– Kissé frivol megjegyzés valakitől, akinek hamarosan föl kell áldoznia egy vérrokonát – már ha egyáltalán halhatatlan akarsz maradni a következő tizenhárom évben is.

George bosszúsan nézett a fiára.

– Úgy beszélsz velem, mint egy kezdővel. Ne felejtsd el, hogy én vezettelek be ide. Amellett megvan az áldozatom. Szállítani fogom.

– Szegény Sarah – jegyezte meg Thomas némi gúnnyal.

Mindketten fölnevettek. Aztán George Parkman a zsebébe nyúlt, egy újságkivágást vett elő, és átnyújtotta Thomasnak. A cikk arról az esetről számolt be, hogy Maria nővér megszentségtelenítette a templomot.

– Olvastad már? – kérdezte George.

– Tudok róla.

– És?

– Fölvettem vele a kapcsolatot.

Andrews atya az órájára nézett. És attól, hogy tudta, milyen későre jár, valahogy még jobban fázott. A testes pap összébb húzta magán a kabátot. Hideg volt a pad, amelyen ült; még a több réteg ruhán keresztül is érezte a deszkák jeges felületét. Még a hatalmas termetére rakódott tizenöt kiló túlsúly sem tudta elszigetelni a zimankótól. Már besötétedett; a közeli templomban pár perccel ezelőtt kongatták meg a harangot, de a pap megnézte az óráját másodszor is. A nő, akire várt, késett.

A Szent Máté-templom mögött elterülő kert a zöld lombok és a gyönyörű virágok nélkül sivár és elhagyatott volt. A fák kopár ágai úgy hajladoztak, mintha beteg, aszott karok nyúlkálnának a jeges szélben. Andrews atya a kert végében álló Jézus-szobrot nézte. A márványfaragvány szomorúan bámult vissza rá, mintha tudná, milyen küldetésben jár a pap. Küldetés – Andrews atya így nevezte küzdelmét a Gonosz ellen.

Miért kellett visszatérniük, és épp ide, New Yorkba? De hát kit akar bolonddá tenni? Igazából mindig is itt voltak. Csak éppen jobban elkendőzték titkos üzelmeiket. Mintha legyőzhetetlennek tartották volna magukat; mintha tudnák, hogy semmi sem állíthatja meg őket. Félelmetes, milyen arcátlanná váltak, még félelmetesebb volt arra gondolni, hogy talán tényleg nem lehet őket megállítani. Még ha itt a New York-i szervezetnek véget vetnek is, mi lesz a világszerte működő többi csoporttal? Nem, erre nem szabad gondolni. Pozitív gondolkodásra van szükség. Meg fogják állítani őket. Nem történhet másként.

Andrews atya kísértést érzett, hogy ismét az órájára pillantson, de nem esett volna jól előhúzni a kezét a mély, meleg zsebből. Nem is volt rá szükség. A nő, akivel találkája volt, előbukkant az árnyékból a kertkapunál. Ahogy közeledett Andrews atyához, még hátranézett. Ha követték volna Maria nővért, mindketten nagyon hamar meghalnának.

Maria nővér becsukta maga mögött a Szent Máté kertkapuját. Kissé borzongott, de inkább a hidegtől, mint a leselkedő veszély lehetőségétől, öltözéke illett ehhez a dermesztően hideg éjszakához. Hosszú, fekete köpeny volt rajta, a nyakában gyapjúsál; első pillantásra apácának nézte volna az ember. Csak közelebbről derült ki, hogy világi ruhában van. Összerezzent, mert egy száraz gally a vállához ért; mintha figyelmeztetni akarná: ne menjen tovább.

Amikor Mary Spencer a padhoz ért, Andrews atya tett egy mozdulatot, hogy felálljon. Maria nővér intett, hogy csak maradjon. Alig hallható suttogással beszélgettek. A kegyetlen decemberi szélben közel hajoltak hozzájuk a faágak, mintha hallgatózni akarnának.

Cathy Simpson fuldokló zokogásra ébredt; valaki a közvetlen közelében sírt. Cathynek fájt az egész teste, és a feje még mindig kába volt a kuráre-injekciótól. Kislánykorában, ha valamiért nem tudott elaludni, gyakran játszotta ugyanazt a játékot. A játék egy mumusról szól, aki a szekrényben vagy az ágy alatt lapul, vagy odakint leselkedik az ablak alatt. Cathy a fejére húzta a takarót, és teljes mozdulatlanságban feküdt, még lélegzetet is csak ritkán vett. Ezzel tudta félrevezetni a mumust. A rém azt hitte, hogy ebben a szobában nincs is semmiféle kislány; öt perc múlva elment, és Cathy elaludt a fejére borított takaró alatt.

Amikor a bűzös, sötét cellában magához tért, először ez a gyerekkori emlék jutott eszébe. De hát a mumus nem szokott zokogni – hiszen mumus nem is létezik –, és bizony ő is jó messze került már Fallsborough-tól. Cathy erőt vett fájdalmán, és fejét a zokogás irányába fordította. A rácson kívül világító lámpás fénye éppen elég volt hozzá, hogy kivehető legyen a sarokban kuporgó kislány alakja. A leányka azonnal abbahagyta a sírást, amikor tekintetük összetalálkozott. Cathy azonnal tudta: a kislány régóta ült ott, és nézte őt, várva, hogy felébredjen. Testén borzongás futott végig – a halálos rémület a kislány arcán elárulta, hogy mindketten komoly veszélyben vannak.

Aztán egy fájdalomhullámjal együtt elborította az emlékezés. Sam... Úristen, az az ember megölte Samet! A kislány odakúszott Cathyhez, és átölelte a nyakát. Ott ültek egymásba kapaszkodva, és könnyeik összevegyültek. Szavakra nem volt szükség. A kislány átölelte Cathyt, ő pedig Samet siratta. Mielőtt még kérdezett volna bármit is, magában megesküdött, hogy túl foga élni, bármi várna rá. Megfogadta azt is, hogy bosszút áll. Ha meg kell halnia, előbb akkor is elkapja azt, aki felelős Sam haláláért.

Most, hogy kitisztult a feje, Cathy két kinyújtott karjával fogta a kislány vállát, és hallgatta Valerie Valdez sírósan, szipogva előadott történetét. Mire Valerie a végére ért, Cathy már tudta, hogy ezek az emberek valami retteneteset terveznek velük. Ösztönösen azt is megsejtette, hogy mások is kerülnek még melléjük a szűk cellába. Talán ha elegen lesznek, együttes erővel kezdhetnek valamit. Legalább a szökéssel megpróbálkozhatnának. Mi a legrosszabb, ami történhet velük? Egyszerű. Legföljebb meghalnak.

Scacchi atya naplójából:

1666. március 4.

Valahol a Fekete-erdőben

Csekélyke bandánk megnövekedett, s ugyanígy hírnevünk is. Ma már nem biztonságos a városban élnünk, még belátogatnunk sem nagyon. Vándoréletre rendezkedtünk be, dűlőutakon járunk, erdőkben tanyázunk, és lelkünkben mindegyre szítjuk sötét hitünk lángját.

Hírét vettük, hogy az Egyház tudomást szerzett rólunk. Püspökök futottak a Vatikánba. Pápai kinyilatkoztatások szólítottak fel, hogy szakítsunk vallásunkkal, és térden csúszva térjünk vissza az Egyház kebelébe bűnbocsánatért. Nem válaszoltunk. Hát az egyházi hatóságok nem tudják, hogy mi hátat fordítottunk, hogy amit tettünk, visszavonhatatlan? Nem értik, hogy mi egy másik isten szolgálatára szegődtünk?

Ma megérkezett a végső döntés; egy hittársam suttogta fülembe az erdő sötétjében. Exkommunikáció – kiátkozás! Egyetlen szó, amely eltörölt ötvenévnyi hűséges hitet és odaadást. Semmissé vált, hogy egy élethosszig szolgáltam az Istent, aki még mindig szívemben verdes, mint egy megsebzett madár. Nem, e mondatot visszavonom. Szívemben meghalt az a madár, megölte az Egyház közönye és kapzsisága. Nem: társaim és én magam is Isten elleni lázadók vagyunk.

Későre jár. Fáradt vagyok. Csontjaim fájnak; jobban, mint ahogy koruk indokolná. Egy falusi vacsora vár még ebben a komor, erdei faluban – báránysült és némi házi bor, egy helybeli család jóvoltából. Utána az istállóban alszunk a szalmán, állatok között. Holnap pedig továbbmegyünk Európa mellékútjain, s lelkünkben új álmunk lángja lobog.

Exkommunikáció. Most legalább tudjuk, kik vagyunk. Elátkozottak.