11

Este hétre járt; Sarah Parkman éppen végzett aznapra a Pegazus menhelyen. Nyújtózott, sóhajtva vetett még egy pillantást a még elintézésre váró papírmunkára, és már éppen a kabátját vette, amikor megszólalt a telefon.

– Sarah, itt Carr nyomozó. Cathy nem volt ott a megbeszélésen.

Sarah mély lélegzetet vett. Egész nap Cathy járt a fejében.

– Ó, istenem; mi történhetett vele?

Dan Carr tovább beszélt.

– Hivatalosan is eltűntnek nyilvánítottuk, és elrendeltük a keresését. Ha kint van valahol a városban, megtaláljuk.

Sarah hirtelen nagyon fáradt lett; lerogyott az íróasztal sarkára.

– Cathy nagyon rendes lány, Dan.

– Ebben biztos vagyok.

– Ezt nagyon komolyan mondom. Maga nem ismeri. Cathy egy kis tolvaj volt, de abbahagyta a lopást. Prosti volt, de egy életre szakított a stricijével...

– Tudom.

– Kétszáz dollárokat szippantott fel kokainban, és leszokott róla. Az isten szerelmére, megváltoztatta az életét!

Dan nem tudta, mit feleljen. Ő csak annyit tudott, hogy Cathy nincs sehol. Felvázolt Sarah-nak bizonyos rendőrségi procedúrákat, amelyeket ilyen esetekben lefolytatnak Cathy megtalálása érdekében.

Sarah most, hogy tudta, hogy Dan mire készül, kissé megnyugodott.

– Hívjon fel, ha megtud valamit.

– Megígérem – felelte Dan.

– Köszönöm.

A templom úgy állt a házak között, mint egy mindentudó őrszem; mint félelmetes védelmezője a Gonosznak, amelyet képviselt. A körülötte kisarjadt gyér növényzet mintha dacolt volna a széllel, elhajolt az épület falaitól. Ezen a kegyetlenül hideg éjszakán a templom valami természetellenes meleget bocsátott ki, mintha az épület belsejében a rothadás hőt keltene. És valóban sokan voltak az épületben: azok, akik szolgálnak, és azok, akiket felszolgálnak majd az istenek legsötétebbikének.

Késő volt már; a téli éjszaka igyekezett mindenkit eltántorítani, aki arra gondolt volna, hogy elmegy hazulról. Az a néhány ember, aki mégis kint járt, kivétel nélkül mind átment a túloldalra, hogy ne kelljen a templom előtt elhaladnia. Tudattalanul cselekedtek; valami hatodik érzék súgta meg nekik, hogy kerüljék ezt a helyet. Még a torony fölött lebegő hold is vastag felhők mögé rejtőzött, mintha röstellné ezt az épületet megvilágítani.

Odabenn Tim tevékenykedett. Egyik feladata volt tisztán tartani a helyet, ami nem volt egyszerű, tekintve az ott lezajló véres szertartásokat. Épp a szokásos esti takarítással foglalatoskodott. Már felsöpörte és felmosta a padlót, leporolta a fapadokat, és fényesre törölgette az üres szenteltvíztartókat. Most az oltár rézkorlátját fényesítette.

Az oltár lépcsőjén, a felfordított feszület alatt egy hatalmas rádiókészülék harsogott, a híreket mondta. Tim felkapta a fejét, amikor a következőket hallotta.

– Brutális gyilkosság történt az éjjel Manhattan Chelsea negyedében – mondta a bemondó komoran. – A rendőrség megállapította, hogy Sam Waters 26 éves villanyszerelőt több késszúrással ölték meg. A gyilkossággal egyelőre nem gyanúsítanak senkit, de a rendőrség keresi az áldozat barátnőjét, a 25 éves Cathy Simpsont, aki a feltevések szerint jelen volt a gyilkosság elkövetésekor...

A mindenes abbahagyta a takarítást. Ajka széles mosolyra húzódott, fölfedve sárgás, sorvadó fogait. Boldognak, sőt, büszkének látszott.

Kinyílt egy oldalajtó, Thomas Parkman lépett be papi ruhában, és ráförmedt Timre.

– Ne légy úgy eltelve magaddal! Egy szép napon az önteltséged fog bajba keverni.

Tim gyűrögette markában a fémtisztítóval átitatott rongyot.

– Szeretem a bajt – motyogta.

Thomas megragadta a mindenes ingét, és nekilökte a rézkorlátnak.

– Te átkozott hülye – sziszegte a fülébe. – Nehogy megfeledkezz róla: te itt egy senki vagy! Itt én parancsolok!

Thomas gyors léptekkel a kijárathoz ment. Tim közben leporolta magát, és gyűlölet égett a szemében.

– Rohadék! – motyogta az orra alatt.

Tim igazán dühös volt. Utálta, hogy így bánnak vele. Mi a francot képzelnek magukról Parkmanék? Szemetek. Lement a templom pincéjébe vezető szűk, sötét lépcsőkön.

A lányok vinnyogtak; Tim majdnem hangosan fölnevetett. Mint a hasfájós kiskutyák. Na, majd ha itt végez, sokkal jobban fognak sivalkodni. Ahogy közelebb ért, hallotta a motoszkálásukat. Éhesek. Helyes. Elszórakozik velük.

Egy biztos. Itt a templomban nem kapja meg azt a megbecsülést, amit elvárna. Nem bánnak vele olyan jól, mint amikor még a vágóhídon dolgozott. De az ilyen pillanatok miatt, mint ez is, meg pláne azok miatt, amikor ölhetett, mégis megérte.

Tim odament a rácshoz. Mind a két fogoly a legbelső sarokba húzódott, a lehető legtávolabb tőle.

– Nézzétek, lányok, mit hoztam nektek! Ennivaló! Éhesek vagytok már, igaz?

Valerie és Cathy ott maradt a sarokban; egymásból merítettek erőt.

Tim gyanakodva figyelte őket. Tudta, mire megy ki a játék: megpróbálnak úgy tenni, mintha nem lennének éhesek, de abban a pillanatban, hogy hátat fordít nekik, rá fogják vetni magukat a moslékra, amit hozott.

–      Talán csak egyszerűen hagyjam itt nektek? De vigyázzatok: ha nem kapjátok be hamar, a bogarak meg a patkányok felzabálják előletek, és holnapig nem hozok másikat!

Tim a rács elé tette az edényt, épp karnyújtásnyira, aztán megfordult, és elindult a lépcső felé. A lépcső alján megállt az árnyékban, és hallgatózott. Egy perc sem telt bele, és a lányok kinyúltak az ételért. Ez mulatságos is lehetett volna, de Timet bosszantotta, hogy képesek voltak megvárni, amíg elmegy. Nem hunyászkodtak meg az ételért – de eljön majd az is, ha már közel járnak az éhhalálhoz. Akkor fogja majd Tim újra jól érezni magát. Ez a mai éjszaka még egyelőre kurva rossz, úgy, ahogy van.