33

Sarah a díványon hevert összegömbölyödve, és a rádiót hallgatta..

– Tíz perc múlva tizenegy – búgta a komolyzenei adó bemondója. – A hőmérséklet mínusz tíz fok. Az előrejelzés szerint ma éjjel havazni fog; a város belterületén tizenöt, a külterületeken huszonöt centiméter csapadék várható.

Odakintről zaj hallatszott, mintha valaki megállt volna Dan ajtaja előtt. Sarah azonnal kikapcsolta a rádiót, fülelt. Halk kopogás hallatszott az ajtón, aztán még egyszer, hangosabban.

Sarah nem tudta, mit tegyen, Dan szigorúan meghagyta, hogy senkit se engedjen be. Megszólalt a csengő. Abban biztosan nincs semmi rossz, ha megnézi, ki az. Az ajtót nem fogja kinyitni. Lehet, hogy Dant keresik.

Kinézett a kukucskálón, de először nem jött rá, ki áll odakint. Sötét volt a folyosón, és a nő fekete ruhát viselt, Sarah csak nehezen ismerte fel az arcát.

Hogy kerül ide Maria nővér? Honnan jött rá, hogy Sarah a nyomozónál rejtőzik? Sarah egy pillanatig sem tétovázott, amikor felismerte látogatóját. Kinyitotta az ajtót, és Mary Spencer belépett. Sarah meglepődött, de meg is örült az ismerős arcnak.

– Mary!

Sarah a nő szemébe nézett, és egy rémtörténetet olvasott ki belőle. Hát mégis igaza volt. Ma éjjel minden lezárul. De arra egyáltalán nem számított, hogy Mary Spencernek köze lehet hozzá.

Sarah hellyel kínálta a fekete ruhás nőt, aztán becsukta az ajtót. Semmibe vette Dan figyelmeztetését, hogy mindig zárja be, és akassza be a láncot.

Maria nővér viselkedésében volt. valami szokatlan távolságtartás, már az első pillanatban is. Ahogy Sarah az arcát fürkészte, különös megértés bontakozott ki kettejük között. Mary Spencer zaklatottnak, kimerültnek látszott. Megviselték az utóbbi órák eseményei. Mély lélegzetet vett, és beszélni kezdett.

– A gyanúd beigazolódott, Sarah. A rokonaid egy gonosz szekta tagjai.

Sarah elfehéredett.

– Ők ölték meg anyámat?

Maria nővér bólintott.

– Az az erő szállta meg, amelyet ők hívtak elő. Anyád már a kezdet kezdetén az útjukban állt, és nem tudott lakatot tenni a szájára. Nem hagyhatták, hogy tovább hangoztassa véleményét a gonoszságukról, akármennyire valószínűtlenül hangzott is. Előbb vagy utóbb valaki elkezdett volna hallgatni rá.

– Bill hallgatott rá. Már ő is halott.

– Igen. És Mrs. Quinto is. Ő is közel járt a titokhoz.

– És mi van az eltűnt nőkkel?      

Mary sóhajtva leült.

– Ó, istenem! – suttogta Sarah. – Ezt meg kell akadályozni.

– Ezért vagyok itt – magyarázta Mary. – Hogy megakadályozzuk. Ebben is igazad volt, Sarah. Te vagy az, akit kiválasztottak.

– Kezdettől fogva tudtad, ugye?

Mary Spencer bólintott.

– Sejtettem.

– De miért? Mi közöm mindahhoz, ami itt folyik?

– Egyszerű. Parkman vagy, ezért választottak ki, mint annyi mindenki mást a családodból az évek során. Az évszázadok során. Minden tizenharmadik esztendőben.

Sarah rövid fejszámolást végzett.

– Szent isten! Az apám!

Maria nővér megfogta Sarah kezét.

– Nem ő volt a kiszemelt áldozat, de azután, amit veled próbált csinálni, kézenfekvő volt, hogy ő kerül sorra. Logikus. Őt áldozták fel.

– De kicsoda?

– George Parkman, a nagyapád.

Sarah nem talált szavakat.

– Megölte a saját fiát?

– Igen. Te tizennégy éves voltál, és szűz. Az apád ennek véget akart vetni. Téged későbbre tartogattak. Nem kockáztathatták, hogy Frank Parkman egy későbbi alkalommal sikerrel jár.

– Apám beteg volt – mondta Sarah. – Már különben is megbocsátottam neki.

Maria nővér átölelte.

– Tudom. Te rendkívüli ember vagy. Nem olyan, mint a többi Parkman.

Sarah átfogta Mary nyakát.

– És te hogy kerülsz bele ebbe az egészbe? Ki vagy te egyáltalán?

– Jól figyelj! – kezdte Maria nővér. – Az igazságot nehéz lesz megemészteni, és még nehezebb elhinni.

Sarah döbbent csendben ült, míg Mary Spencer elmondta neki a szekta és a Parkman család történetét. Először hitetlenkedett, később iszonyodott. De az igazi iszonyat akkor következett be, amikor Mary elmagyarázta neki, mi a teendő. Mit kell Sarah-nak megtennie ma éjjel, hogy megakadályozza a Gonosz további terjedését.

Sarah-nak már öt perc múlva kóválygott a feje a sok információtól. Minden balsejtelme beigazolódott. Ő maga volt a kulcs az utóbbi hetek szörnyűséges eseménysorozatához. Miatta haltak meg és tűntek el olyan emberek, akiket szeretett. Semmi ésszerű oka nem volt rá, hogy bízzék Mary Spencerben, de volt-e más választása?

Ha nem megy vele, még több ember fog meghalni – és ő lesz az egyik. A Parkmanek előbb-utóbb utolérik. Mary tervével legalább esélyük van arra, hogy győzzenek. Vagy megragadja a lehetőséget ma éjjel – vagy egész életében menekülhet, és azt figyelheti, hogy ki kerül a háta mögé.

Sarah szinte észrevehetetlen bólintással jelezte, hogy beleegyezik. Maria nővér gyengéden átfogta Sarah vállát, és magához ölelte. Együttérzés volt a mozdulatában, és megpecsételte szövetségüket. Sarah őszinteséget érzett áradni ebből a nőből. Végül is Mary szaván kívül semmi sem bizonyította, hogy igaz, amit hallott. Sarah mégis érezte, hogy Mary Spencer mellette fog állni. Bátran fog viselkedni.

Sarah nagyon remélte, hogy képes lesz végigjátszani a színjátékot. Nehéz lesz megállni, hogy nekitámadjon a nagyapjának abban a pillanatban, amint meglátja, nehéz lesz megállnia, hogy megpróbálja kikaparni a szemét, ne vágja a szemébe, hogy alávaló gyilkosnak tartja. Több önuralomra és akaraterőre lesz szüksége, mint bármikor egész életében.

Sarah halkan imádkozott. Egy pillanatra eszébe jutott nagybátyja, Thomas, aki papnak adja ki magát, de elhessentette a gondolatot, és még buzgóbban imádkozott.

Ideje volt indulniuk. Maria nővér felsegítette Sarah kabátját. A két nő karonfogva kilépett a hólepte éjszakába.

Scacchi atya naplójából:

1939. szeptember 1.

New York

Hitler megtámadta Lengyelországot, és a világ a pusztulás útján halad. Olyan háború előtt állunk, mely minden eddigit elhomályosít. Közeleg Armageddon, melyet a Biblia ígér – a végső küzdelem jó és gonosz között. De hogyan reménykedhet győzelemben a jó? Hiszen minden oldalról bekerítette a túlerő, ma még inkább, mint eddig bármikor.

Csaknem négy évszázad óta járok ezen a földön. Császárok, királyok buktak el szemem láttára. Kormányok dőltek meg, háborúk dúltak. És az emberek mégis fejlődésről beszélnek. Új szabadságjogokról. Egyenlőségről. Általános testvériségről. Ez mind őrültség, hazugság, hiú ábránd. Az emberiség nem előre halad, hanem hátrafelé tántorog, önnön teremtésének feneketlen mélysége felé.

Tanunk virágzik, mint eddig még soha. Ha visszatekintek azokra az időkre, amikor még barlangokban kellett rejtőznünk, erdei csapásokon botorkálnunk, az egész oly valószínűtlennek tetszik. Akkor kicsiny banda voltunk, egy dacosan ellenálló kisebbség. Ha ma végignézzük az újságok szalagcímeit, világossá válik, hogy a helyes úton indultunk el akkor. Számunkra nincs álszent szemforgatás. Nem fordulunk el a gonosztól, nem teszünk úgy, mintha a szeretet le tudná küzdeni. Semmi illúziót nem táplálunk az emberi szívben lakozó feneketlen sötétséget illetően.

Ma, amint a nyárvégi napsütésben Manhattan utcáit róttam, az európai háború katasztrófája oly távolinak látszott. Amerika nagyon félre tudja vezetni az ember érzékeit. És mégis bizonyos vagyok benne, hogy ez a háború eléri ezeket a partokat is.

Szektánk hívei számára ez valóban az ígéret földje. Mint annyi más európai, akit vallási meggyőződése miatt ért üldöztetés, mi is otthonra leltünk itt. Hitünk növekedni, virágozni kezdett. Évszázadokkal ezelőtti küldetésünket most igazolja az élet. Ma elkezdődött egy világháború. Holnap jön a végromlás. És egy napon, a pusztulás füstfelhőjében egyedül mi fogunk örvendezni. Egykor törvényen kívül helyezett csoportunk diadalmaskodni fog, túlszárnyalva legvadabb reményeinket.