23

Sarah Parkman hálószobája olyan volt, mint ő maga. A George Parkman házának legfelső emeletén berendezett szoba egyszerű volt, elegánsan tágas és kislányosan kaotikus. Több eredeti antik műtárgy pompázott benne (nagyapja ajándékai), igazolva Sarah kifinomult ízlését és hagyományőrző hajlamát, de a játékdinoszauruszok és békák jelenléte elárulta a Sarahban élő kislányt, aki igazán sohasem tudott felnőni.

Mrs. Quinto mosolyogva törölgette a port a szobában, vigyázva, nehogy elmozdítsa Sarah kincseit. A zűrzavar ellenére Sarah rendszerető volt; öröm volt nála takarítani. A házvezetőnő nem sokat tudott Sarah-ról, de amit tudott, azt máris nagyon szerette.

Mrs. Quinto végzett a törölgetéssel, és bekapcsolta a porszívót. A gép zúgása megnyugtatóan elfojtotta a város zaját. Mrs. Quinto egy Costa Rica-i népdalt dudorászott magában; a dal szülőföldjére emlékeztette. Egyszer csak észrevette, hogy valami megcsillan a sarokban a szőnyegen. Mrs. Quinto kikapcsolta a porszívót, felvette a szőnyegbe süppedt apró tárgyat, és a szeméhez emelte. Akaratlanul összerázkódott. A tárgy ismerős volt. Ugyanilyen áll George Parkman öltözőasztalának kellős közepén, a díszhelyen.

Mrs. Quinto sietve keresztet vetett, maga sem tudta, miért. Az a talizmán oda is eshetett a sarokba, de ez valahogy valőszínűtlennek tűnt. Inkább úgy látszott, mintha valaki szándékosan helyezte volna oda, valamiféle jelképes őrszemnek.

Ekkor zaj ütötte meg a fülét odalentről. Valaki bejött a házba, és a nappaliból beszéd hangjai szűrődtek át. A házvezetőnő a köténye zsebébe ejtette a talizmánt, és kisietett a szobából.

Mrs. Quinto a nappaliban elképedt attól a nőszemélytől, aki George Parkman gyönyörű, antik kanapéján terpeszkedett. Akkora volt, mint egy óriás, a szoknyája illetlen szabású, és ahogy szétterpesztett combokkal ült a kanapén, kilátszott a rózsaszín alsóneműje. A házvezetőnő viszolyogva pislogott rá.

– Mrs. Quinto – mondta Sarah –, ő Judy. Pár napig nálunk fog lakni.

– Tudom, Mr. Parkman már említette.

– Igen – bólintott Sarah –, nagyapa annyira megértő volt. Igazán csodálatos ember.

Mrs. Quinto a kurva felé bólintott, udvariasságot erőltetve magára.

– Örvendek, kedves Judy. Hozhatok valamit?

Judy elpukkasztotta a rágógumiját.

– Aha. Vodka van?

Sarah összezárta Judy lábait.

– Szerintem megleszel anélkül is.

– Hé, mi ez a szarakodás? Nincs vodka? Hát sör?

– Szerintem maradjunk a sörnél. Mrs. Quinto, akkor már én is kérek egyet.

Mrs. Quinto bólintott, és kiment a konyhába. Egyáltalán nem tetszett neki ez a lány, de ha egyszer Mr. Parkman hozzájárult, pár napig ő is kibírhatja.

Judy csak bámulta Sarah-t.

– Mi vagy te tulajdonképpen? Börtönőr? Ha akarom, ebben a pillanatban kimegyek azon az ajtón, és iszom valahol egy vodkát.

– És miből veszed meg?

– Nem kell, hogy megvegyem. Általában más fizeti a piámat.

– Szerencséd van, hogy itt lehetsz. Az a zsaru börtönbe is vitethetett volna. Próbálj csak meg a börtönben sört szerezni.

– Á, szóval legyek hálás? Tulajdonképpen miért csinálod ezt? Miért van az, hogy valaki mindig beleártja magát az ember életébe?

Sarah sóhajtott.

– Néha magam is szeretném tudni.

Mrs. Quinto fél órával később kilépett George Parkman házának ajtaján. Este volt már; az utcán enyhén havazott. A házak kapuján és az ablakokban karácsonyi fények világítottak. A házvezetőnő fürge léptekkel ment a Lexington sugárútra, a metró megállójához. Ahogy a sarokra ért, a mellékutcában megmozdult valami; a sötétből egy éber szempár figyelte az asszonyt.

Mrs. Quinto a Spanyol Harlem felé tartó vonatra szállt fel. A vonat zsúfolt volt, állnia kellett. Benyúlt a kabátzsebébe a talizmánért; már a tapintását is utálta: hideg volt, mint a halál. Mielőtt kiment volna a házból, belopózott George Parkman hálószobájába, és összehasonlította a két talizmánt. Egyformák voltak. Ez volt az oka annak, hogy most a Spanyol Harlembe utazott.

Mrs. Quinto a 116. utcánál szállt ki a metróból.

A forgókorlátnál valaki utolérte, aztán figyelte, ahogy fölmegy a lépcsőkön az utcaszintre.

Ez a hely csak öt megállónyira volt attól a luxuskörnyéktől, ahonnan Mrs. Quinto jött, mégis egy világ választotta el őket egymástól. A Felső East Side-ot csöndes, elegáns utcák szelték át, a Spanyol Harlem utcáin vibrált és pezsgett az élet, hangok, fények, szagok orgiája tombolt – egy forróvérű etnikai közösség élte életét. Rádiókból, hangszórókból latin zene ömlött, és mindenki erre az összeolvadó ritmusra mozgott ösztönösen. Az egzotikus gyümölcsök, a mangó, a papaya, a túlérett banán illatát a mindenhonnan áradó sáfrányillat tetőzte be, a levegő szinte mámorító volt. Villogó fények, harsány színek követeltek figyelmet mindenfelé. Az idetelepült kultúra rányomta bélyegét az emberek megnyilvánulásaira is. Benne volt a járásukban, a köszönésükben, a nevetésükben – az egészet az élet szeretete jellemezte, amelyet valami mélyen meghúzódó fáradtság színezett. Benne volt abban is, ahogy a hírek szálltak házról házra; az ablakokból harsogták a híreket, a ruhaszárító kötelek között, vagy félreeső, homályos zugokban suttogták őket egymás fülébe. Maria Quinto ide, ebbe a világba tartozott, hiába rendelte munkája a belvárosba.

Mrs. Quinto végigsietett a forgalmas utcán. Csak akkor lassított, amikor legkedvesebb barátnőjének, Mrs. Santanának kegytárgyboltja, az Arany Ajtó elé ért. A kirakatban szobrok és gyertyák álltak; Mrs. Quinto valamiféle bátorítást merített belőlük, amikor becsöngetett, és a berregő hangjára benyomta az ajtót.

Belépett az Arany Ajtó nevű kegytárgyboltba; az, aki követte, megállt a közelben, és várakozott.

A boltot gyertyák világították meg, fényük táncot járt a falon. Bár december volt, a mennyezeten egy négylapátos ventilátor forgott lustán. A házvezetőnő körbejártatta tekintetét a különféle vallási tárgyakon, misztikus füveken, amuletteken. Hívő katolikus ugyanúgy betérhetett ide vásárolni, mint az, aki természetfeletti praktikákat akart folytami. Mrs. Teresa Santana, a tulajdonosnő a pult mögött ült egy magas székben. Ötvenes éveit taposó, mutatós, jellegzetesen latin típusú asszony volt. Mosolyogva köszöntötte barátnőjét.

– Maria!

Teresa felállt, a két nő összeölelkezett. Mrs. Quinto szó nélkül elővette zsebéből a talizmánt, és letette a pultra. Teresa Santana hátrahőkölt, és keresztet vetett.

– Maria, honnan szerezted ezt?! Te tisztességes, katolikus nő vagy.

– Találtam. Egy asszony meghalt.

– Nem csoda, hogy meghalt. Ez egy gonosz amulett. Nem szabad magaddal hordanod, Maria. Hagyd itt nálam. Idehívok egy papot, majd az megveszi. Ez az egyetlen lehetőség.

Mrs. Quinto arcán kétkedés látszott.

– Nem hagyhatom itt. Nem az enyém. Kölcsönvettem. Azoké az embereké, akiknél dolgozom.

Teresa lehajtotta a fejét.

– Isten segítse meg őket...

– Beszélni fogok a lánnyal, akinél találtam. Figyelmeztetem az ártó hatásra.

– Még mindig nem érted, Maria?!

– Mit?

– Ezt nem szabad magadnál tartanod. Csak akkor védelmez, ha te is gonosz vagy. De nem vagy az, te jó vagy. Számodra komoly veszélyt jelent.

– Én nem hiszek a babonákban – jelentette ki Mrs. Quinto határozottan. – Kinőttem belőlük. Amit itt összehordasz, az csupa elavult dolog. Otthagytuk az óhazában.

Mrs. Santana undorral nézegette a talizmánt.

– Akkor meg miért hoztad ide?

Mrs. Quinto tíz perc múlva lépett ki ismét az utcára. A Spanyol Harlem már nem volt barátságos.

Mindenhonnan fenyegetést érzett, súlyos szorongás vett rajta erőt.

Idegesen ment a metró felé a sokadalomban, és a nyomában haladt valaki, akiről nem tudott. Fülsiketítő volt a lárma, bántották a szagok, vakították a fények.

A sarkon megállt a lámpánál, a talizmánt még mindig a markában szorongatta. Fölemelte, megnézte: a talizmán felizzott a közlekedési lámpa piros visszfényében.

Dobok dübörgése és valami vészcsengő lármázott Mrs. Quinto fülében.

Tamtamtamtamtam. Hangosan.

Brrrbrrrbrrrbrrrbrrr. Még hangosabban.

Agyából kiszorultak a valóság hangjai – ez a lárma elnyomta, elfojtotta, elpusztította őket.

Mire rájött, hogy lelépett az úttestre a hömpölygő forgalom elé, már késő volt. És mire észrevétlen követője utolérte, már nem maradt semmi remény.

A házvezetőnő nem hallotta az autódudát, sem a járdán álló emberek kiáltozását. Nem látta az autót. Nem látta a rémületet a vezető arcán. Csak abban lehetett már reménykedni, hogy a testén átgázoló kerekeket sem érezte.

Mrs. Quinto holtan hevert a 116. utca közepén. Maria nővér egy szempillantás alatt ott térdelt mellette. Arcán kétségbeesés tükröződött. Azért követte Mrs. Quintót a belvárostól, hogy megelőzze a tragédiát, de a halál túl gyorsan érkezett.

Maria nővér kihajlította Mrs. Quinto élettelen ujjait. Ahogy sejtette: ott volt az apró talizmán, és mintha gúnyosan nézett volna vissza rá.

A Spanyol Harlemben gyorsan száll a hír. Ma éjjel nem fog latin zene bömbölni a rádiókból. Ma éjjel a Spanyol Harlem gyászol valakit az övéi közül.

Mary Spencer kudarcot vallott.

Akárhogy is nézte a történteket, nem lehetett megkerülni, szépíteni a tényt, hogy nem tudta megmenteni ezt a derék asszonyt, akit úgy tekintett, hogy az ő védelme alatt áll. Mostantól Maria Quinto halálának terhével kell élnie.

Maria nővér a szobájának fekhelyén hevert a sötétben, csak az utcalámpa fénye világított be fölötte a falra. Mary a mennyezetet nézte, és újra meg újra levetítette azt a néhány másodpercet, amely véget vetett Mrs. Quinto földi pályafutásának.

Mary tudta, hogy az esetnek súlyos tanulsága van. Aznap este megérezte, hogy baj lesz, hogy gonosz erők leselkednek a házvezetőnőre, de úgy gondolta, hogy a baj már George Parkman háza előtt utoléri az asszonyt. Hogy ez nem következett be, a zsúfolt metróra gyanakodott. Utána az Arany Ajtóhoz vezető sétára. Még magára az üzletre is. De nem, a Gonosz türelmes volt. Mohón nyalta a szája szélét, de várt. Mary Spencer figyelme előbb-utóbb lankadni fog – és így is történt. Mary egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy kidörzsöljön egy porszemet – és Maria Quinto abban a pillanatban lépett a robogó autó alá.

Mary megtanulta a leckét. Sose fordítsd el a tekinteted a Gonoszról, még annyi időre se, ameddig a szemhéjadat megdörzsölöd. A Gonosz sohasem néz félre. A Gonosz most, ebben a percben is figyeli őt.