SÁTÁN

Scacchi atya naplójából:

1665. október 1.

Amszterdam

Hozzátok ki a halottakat!

Elátkozott korunkban e könyörtelen kiáltás úgy visszhangzik végig Európán, mint civilizációnk lélekharangja. A döghalál korában élni – egyszerűen csak emberi lénynek lenni – annyit jelent, mint kételkedni hitünk alapjaiban; kétségbe vonni Isten végtelen kegyelmét. Az Egyház embere, mint aki én is vagyok immár több mint ötven esztendő óta, meg kell hogy rendüljön hitében.

A döghalál napról napra terjed, előbb a kontinensen, majd átjutott Angliába is, hol még féktelenebbül tombol. Nap mint nap új bizonyságát látjuk annak, hogy világméretű sorscsapás tanúi vagyunk; talán ez már az Armageddon, melyet a Szentírás jövendöl. És az Egyház tehetetlen, nem képes feloldozást kínálni a fájdalomra és szenvedésre, mely elménket s lelkünket marcangolja oly irgalmatlanul, miként a döghalál sújtotta szerencsétlenek testét a fekélyek.

A ragály bűzét érezhetni mindenütt; a szegények sikátoraiban szintúgy, miként a paloták szalonjaiban. Cellám ablakából nap mint nap látom a ló vontatta kordékat imbolyogni az utcákon, rajtuk magasra tornyozva a holtak; tagjaik szikárrá aszottak, akár a tűzre szánt rőzse. Valamit immár tenni kell. Folyamodványt intéztem a püspökhöz, még bíboros urunkhoz is, de hasztalan. Bizakodjatok, ezt tanácsolák. Imádkozzatok Istenhez, mondák. De meghallgat-e vajon az Isten? Csak a halottaskordé nyikorgása a válasz.

Valamit tenni kell. Valakinek hősi, súlyos cselekedetet kell végrehajtania. Hitem ma válaszút előtt áll. Nem tudom többé, merre forduljak. Ma éjfélkor titkos találkozóm lesz az Atyával és a Monsignorral. Elménkben, szívünkben új gondolat körvonalazódik. Isten legyen irgalmas lelkünknek!