20

A Wildwood klub egy sohói zsákutca végében állt. Eredetileg raktárnak épült, nem messze a kikötőtől, és mindhárom emeletén szórakoztató kombinát működött.

A zene annyira hangos volt, hogy a szomszéd utcában is hallani lehetett. A basszus egyenletes szívverésként dübörgött; az embernek az volt a benyomása, hogy ha egyszer véget vetnek a zenének, a környék összes lakója meghal egy szempillantás alatt. Ami azt illeti, a környék lakói szívesen égették volna porig a létesítményt, és talán meg is tette volna valaki közülük, ha a rendőrség egy héttel később be nem záratja. Kiderült, hogy a tulajdonosok a szórakoztatást túl szabadosan értelmezték. Kábítószerforgalmazás volt a letartóztatások egyik oka. A lakókat talán az sem érdekelte volna, ha anyaszomorítás vádjával zárják be a klubot. A tisztességes adófizető állampolgárok mostantól talán rendesen kialhatják magukat éjszakánként.

A rendőrségi rajtaütés azonban még a jövő zenéje volt, amikor Sarah és Bill, Brett és Norman kiszállt a taxiból, és átfurakodott a Wiidwood előtti járdán összegyűlt tömegen. Sarah már sokkal jobban érezte magát. Rettenetesen hiányzott ugyan Frances, de azt is tudta: anyja nem kívánná tőle, hogy otthon ülve, bezárkózva gyászoljon, még a temetése napján sem. Sarah tudta: ha Frances még élne, szívesebben lakna a Wildwoodban, mint George Parkman fedele alatt.

A klubban túl nagy volt a zsúfoltság. Sarah belekapaszkodott Brett karjába.

– Szerinted beférünk? – kérdezte.

Norman elmosolyodott, és elindult az ajtónálló felé, aki elküldött minden érdeklődőt.

– Majd én elintézem – jelentette ki magabiztosan.

A lüktető zenétől Tim úgy érezte, beszakad a halántéka. A helyiség szaga, a verítékkel keveredő drága parfümök keveréke viszont kedvére volt. Izgalmas, erotikus. Szinte hipnotizálva figyelte a stroboszkópos világítást, amelynek villogásában minden mozgás lassított felvételnek hatott. Húzott egyet a sörösüvegből, amelyet azóta dajkált, hogy fél órával ezelőtt belépett a Wildwoodba. Boldog lett volna, ha képes leinni magát, elkapni egyet a lányok közül, akik a szomszéd asztal mellől nézegették, beszállni a táncba és átadni magát a zenének meg az éjszaka hangulatának. Bűntudatosan nézett körül. Már a puszta gondolattól is feltámadt benne az üldözési mánia. Parkmanék egy bizonyos célból küldték ide. Ha elszúrja, magyarázkodni sem lesz ideje, olyan hamar utoléri a büntetés.

Megkockáztatta. Hosszú pillantással nézte végig a kis szőkét az asztalnál. Nem tévedett. A kis szőke őt bámulta. Ráadásul mosolygott is, egész barátságosan. Tim nem állhatta meg; visszamosolygott, és megpróbálta ugyanakkor szemmel tartani Billt és Sarah-t is a táncolók között. A francba! Egyszerre nem tudott mind a két helyre nézni. Abba kell hagynia a szemezést a lánnyal. Az állásával játszik. Fészkes fenét! Minek szépítgetni; az életével játszik.

Elfordult a lánytól, Billre és Sarah-ra koncentrált. Hogy némiképp kárpótolja magát, válogatott halálnemeket kezdett kiagyalni Bill számára, minél több szenvedést képzelve hozzá. Ez segített. Egy perc múlva már el is felejtette a kis kurvát az asztalnál, agyát betöltötték a képek Billről, amint széttépett teste vérben úszik. Tim nevetett magában. Ha választania kellett volna, úgyis inkább Billlel foglalkozott volna, mint a csajjal.

Parkmanék tulajdonképpen szívességet tettek neki. Hátborzongató egy népség volt ez a Parkman-klán, még Tim mércéjével mérve is. Néha egészen megrémítették azokkal a nevetséges rituálékkal. Ha egyszer meg akarsz ölni valakit, akkor nyomás, nyírd ki. Aztán az a hülyeség, hogy ha feláldozod egy vérrokonodat, örökké fogsz élni. Úristen, ezek tényleg beveszik ezt a maszlagot? Mindegy, nem az ő dolga ítéletet mondani fölöttük. Jól megfizették, és alkalmat adtak rá, hogy néha kieressze valakinek a vérét.

Nem vitás, azért mégis jobb itt, mint a vágóhídon. Klassz volt az is nézni, ahogy a tagló alá hajtják az állatokat, pláne hogy ő üthette le őket, de a legjobban mégis a feldarabolást szerette. Viszont azok mégiscsak állatok voltak. Tim néha meg is sajnálta őket. De az embereknek enni kell, így igazából szolgálatot tett nekik. Ha embert ölhetett, az más volt. Az az igazi izgalom: hallgatni a könyörgésüket, nézni, amint a tekintetük üvegessé válik, mikor megértik, hogy ebben a pillanatban ér véget az életük. Tim szerette volna Thomas Parkman nyakát is kitekerni, de persze arról szó sem lehetett. Képzelgésnek, fantáziaképnek akkor is nagyszerű volt.

Tina Roberts jó félórája öntudatánál volt már, mire rájött, hogy nem álmodik. A kábítószer-elvonás okozta fájdalmak úgy elborították, mint a tenger, és szemébe vágták a valóságot, viszont a környezet, amelyet a gyenge világításban alig tudott kivenni, különösebb volt, mint minden addigi narkós látomása. Ki ez a másik két nő? Az egyik mintha még nála is fiatalabb lenne. Őt bámulták, várták, hogy magához térjen.

Tina lábában a görcs rettenetesen szaggatott. Mi az isten haragja volt abban az injekcióban?

Amikor megpróbált nyújtózkodni, úgy érezte, minden tagja lánggal ég. A hányinger fölfelé kúszott a torkában. Azok ketten aggodalmas arccal bámulták. Bármilyen kínokat állt is ki Tina a heroin nélkül, hajlandó lett volna lemondani róla, ha cserében azonnal kijuthat erről a helyről. Rohant volna a legelső templomba, az Istenhez, hogy soha többé ne féljen úgy, mint most. Minden elvonási tünetnél sokkal rosszabb, ha nem tudja, mi a franc történik vele. Ami ebben a mocskos cellában történt, az szörnyűbb volt, mint minden fájdalom, amit el bírt képzelni. Ez a hely olyan, mint a halál – még a szaga is. Tina csak abban reménykedhetett, hogy ez a halál nem az ő halála. Valami azt súgta: ha itt kell meghalnia, az nem lesz gyors és fájdalommentes.

Hirtelen úgy elborította a félelem, hogy egész testében reszketni kezdett. Annyira félt, hogy ahhoz képest a görcsöt a lábában már szinte kellemesnek érezte. A görcsöt már ismerte – az legalább valóságos volt. Ebben a kínban már szerzett gyakorlatot. A másik két nő arcába nézett. Ott sem látott semmi megnyugtatót. Kinyújtotta vézna karját; a kislány odakúszott, megfogta, és lágyan megszorította. A mozdulatban reménykedés volt: hátha sikerül kijutni ebből a rettenetből. Talán ha összetartanak, megúszhatják élve, gondolta Tina. Sírni kezdett; a kislány gyengéden karjába vette. A szeme sarkából látta a másik nőt. Ő is zokogott.

– Biztos, hogy nem akarsz bejönni?

Sarah és Bill George Parkman háza előtt állt a lépcsőn. Kellemesen telt el az este. Sarah-nak pontosan arra a pezsgésre volt szüksége, amelyet a Wildwood tudott nyújtani.

Bill didergett a hidegben.

– Nem. Oda nem.

– Bill, tudom, hogy nem szereted a nagyapámat, de én most itt lakom. Jobb, ha hozzászoksz.

Bill könnyedén megcsókolta a száját.

– Lehet, hogy meg kell próbálnom.

– Ígérd meg!

– Jó éjszakát!

Bill elindult, de pár lépés után megfordult. Átölelte, és halkan még annyit mondott:

– Aludj jól! Holnap jelentkezem.

Sarah utánanézett, ahogy a lépcsőn haladt lefelé. Nem akarta, hogy az este ilyen komor akkorddal érjen véget. Utánaszólt, és játékosan integetett. Bill visszanézett.

– Mit szólsz, hogy táncol Norman? – kérdezte a lány.

Sarah csípőmozdulatokat tett, utánozva Brett fiújának mozgását a Wildwood táncparkettjén.

Bill a rosszkedve ellenére fölnevetett. Igazán nem rossz valakitől, aki betonban utazik.

Jimmie Nelson több mint tizenöt éve volt taxisofőr, azóta hogy szülőföldjéről, Jamaikából New Yorkba érkezett, de még soha nem látott ilyen komplett bolondokházát, mint ez a mai éjszaka. A december általában végig ünnepi hónapnak számított. Az utcák a díszkivilágítás miatt fényesebbek voltak, és az emberek bőkezűbben osztogatták a borravalót. De ez az éjszaka kivétel volt – ezt mintha elátkozták volna. Jimmie sok órája, négy óta kint volt az utcán, és már úgy érezte, hogy az összes őrült előmászott a kövek alól. Az egyik például beült mögéje, és azt kérte, hogy vigye Utópiába. Jimmie megfordult, hogy még egyszer megkérdezze a címet, mert nem volt benne biztos, hogy jól értette-e, és ekkor észrevette, hogy az ürge lábán nincs se cipő, se zokni. Viszont a lába piros és zöld festékkel volt bemázolva, nyilván a karacsony alkalmából. Később valami menedzserfazon szállt be, a repülőtérre igyekezett, és a tarifa háromszorosát ígérte, ha Jimmie húsz perc alatt megteszi az utat. Huszonöt perc alatt sikerült. A pasi kifizette a rendes tarifát, és 75 cent borravalót adott. Nem, ez a mai éjszaka tiszta diliház. Ráadásul a kocsi fűtéséből csak langyos levegő jött, pedig odakint baromi hideg tombolt.

A kép tökéletes, sehol egy hézag. Jimmie-t többször is kivitték a Bronx déli csücskéig, és kétszer a Greenwich Village-be, de a csúcs mégis az az eset volt, amit a manhattani East Side északi részén, egy flancos nagy palota előtt látott. Attól egyszerűen a hideg futkosott a hátán. Épp a Madison sugárúton cirkált, és fölfigyelt egy jól öltözött fiatalemberre, aki tétován tekingetett körbe, láthatóan taxit keresve. A taxisnak leesett az álla.

Jimmie szeme láttára a fiatalember mögé lopakodott egy óriási majomember. Valami megvillant a kezében, és Jimmie azonnal tudta, mi az.

Már nyomta a féket, amikor a fiatalember leintette – mit sem sejtve arról, mi van a háta mögött.

Jimmie csikorogva állt meg, a késes támadó pedig elinalt a sötétben.

Az utas behuppant a hátsó ülésre, és pislogott Jimmie spanglijának füstjétől. Jimmie még mindig a sokk hatása alatt hátrakínálta a cigarettát. Az utas nemet intett.

– Megálltam volna magának, ha leint, ha nem. – Jimmie képtelen volt kiverni a fejéből annak a szörnyetegnek a képét. Irgalmatlanul rusnya pofa volt, és a düh még el is torzította.

A taxis valami válaszra várt a fiatalembertől, de Bill néma maradt. A pasinak tényleg fogalma sincs, minek volt kitéve az előbb. Jimmie kíváncsian nézte utasát a tükörben.

– Nem is látta azt a gorillát? Pont maga felé ment egy buzi nagy késsel.

Bill megdöbbent.

– Komolyan beszél?

– Láttam a dikicset, és azt is láttam, hogy nézett magára az ürge. Még egy másodperc, és kifekteti magát.

– Mi az isten! – kiáltott fel Bill. – Tudja, mit? Meggondoltam magam. Adjon egy slukkot!

Jimmie Nelson fölnevetett, és hátranyújtotta a spanglit Billnek, aki hálásan szippantott egy mélyet.

Elég az hozzá: totál flúgos egy éjszaka volt.

Scacchi atya naplójából:

1678. október 31.

Berlin

Ma éjjel, a város keleti részén, egy nyirkos pincében megújítottam hűségeskümet az egyetlen istennek, aki elfogadott engem, de ez most nem olyan egyszerű vérszerződés volt, mint amit azon az éjféli órán kötöttem Londonban. Ma is tőrt fogtam kezembe, de most nem sajat testemet sebeztem meg vele, hanem valaki mást. Szívem némán felsikoltott, midőn a tőrt beledöftem egy ember eleven, dobogó szívébe. Áldozatom az öcsém volt, Vittorio. Még most, sivár szobámban is, ahogy lefekvéshez készülődöm, lázas agyamban itt visszhangzik döbbent kiáltása.

Micsoda iszonyat, saját testvéred keze által veszni el! Az a pillantás, amikor felismerte gyilkosát. Az utolsó sikolyaiban megnyilvánuló vád és szemrehányás. Igen, Vittorio, én voltam az, a bátyád, aki egykor teljes szívével-lelkével vigyázott rád, gondodat viselte. Fiúkként együtt jártuk a milánói szőlőskerteket, és szedtük a szőlőt apánk borához. Évekkel ezelőtt együtt kóboroltunk a külvárosi mellékutcákban, és közös csínytevéseinkben mindig a szeretet fűzött össze. Vittorio volt az első, akinek egy éjszaka, a fiúszoba sötétjében, suttogva először megvallottam elhivatottságomat. Mikor tőrömmel kihasítottam a szívét, hallottam még könyörgését Istenhez. De Isten nem menthette meg, éppúgy, ahogy engem sem válthat meg semmiféle isten.

Az ő halála adott nekem életet. Istenünknek ez volt az ígérete. Újabb tizenhárom év rakódott amúgy is koros testemre. A tükörbe nézek, és nem látok változást. És nem is lesz változás. Ha tizenhárom év múlva újból a tükörbe nézek, ugyanezt az arcot látom majd. Lehetséges ez? Ennyi időre halhatatlan leszek? És akkor mi lesz? A válasz egyszerű. Újból ölni fogok. Meggyilkolom egy újabb rokonomat, hogy meghosszabbítsam itt- tartózkodásomat ezen a földön. És tizenhárom évvel azután megteszem újból. Úgy látom magam előtt a jövőt, mint egy széles utat, mely nyílegyenesen tart a horizont felé, és csak ezek a véres események képeznek rajta mérföldköveket; amelyek a bennem megmaradt emberség morzsáinak árán meghosszabbítják. Nincs vita, nincs alku. Vérrel pecsételtem meg a szerződést, folytatnom kell.

Bocsáss meg, Vittorio! Te ma éjjel már a mennyben vagy. Többé nem találkozunk, az öröklétben sem.