18

Mélykék volt az ég, és a kora reggeli órán is ereje volt a napnak. Fehér vattacukorfelhők úsztak a kékségben, mint elszabadult léggömbök. Csodálatos reggel volt; a természet kegyetlen játékot űzött Sarah Parkmannel. Ilyen szép napon nem volna szabad szomorú dolgokkal foglalkozni, temetéssel aztán végképp nem. Mint maga Frances Parkman, az időjárás is játékos humorról tett tanúságot. Frances maga sem rendezhette volna jobban a maga kedvére. Csak semmi szomorúság, gondolta Sarah, miközben figyelte a gyászolók gyülekezetét.

Sarah három napon át szinte szakadatlanul sírt. Nem csak anyja elvesztése miatt borult ki – hozzájárult ehhez a halál módja is: annyi megválaszolatlan kérdés, annyi elvarratlan szál, az elviselhetetlen bűntudat. Alig pár méterrel odébb ült a lakásban, amikor az iszonyatos baleset történt. Hogyhogy nem hallotta anyja kiáltását? És vajon kiáltott-e Frances egyáltalán? Sohasem fogja már megtudni a választ, és a bűntudat a sírig kíséri majd.

Sarah ezen a reggelen egy kicsivel jobban érezte magát. Az éjjel az anyjáról álmodott. Frances Parkman a kezében égő cigarettával megállt az ágya mellett. Sarah felült, és kinyújtotta kezét az anyja felé. Frances megfogta a kezét, és ebből az érintésből valahogyan megtudta, hogy Frances Parkman megtalálta a nyugalmat. Visszafeküdt, és szeme elé emelte kezét, amelyet az anyja megérintett. Ekkor látta meg az apró talizmánt a tenyerében. Sarah először megrémült, de anyja megcsóválta a fejét. Frances tett néhány különös mozdulatot, és megértette: anyja azt akarja közölni vele, hogy ő nem vétkes a halálában. Valami módon a tenyerében tartott apró tárgy tehet róla. Sírni kezdett, de Frances megrázta a fejét. Könnyekre nincs szükség. Éld tovább az életedet. Halálom nem marad megbosszulatlan. Verítékben úszva ébredt, de különösképpen jobban érezte magát. Érezte, hogy ez nem csak egy ostoba álom volt. Frances Parkman küldött neki üzenetet. Sarah-nak az a dolga, hogy folytassa az életét. A válaszokat akkor találja meg, ha abbahagyja a gyászolást, és normálisan kezd gondolkodni.

Bill a gyászszertartás alatt belékarolt. A lány nem sírt ugyan, de nagyon gyengén állt a lábán, mintha a könnyek visszafojtása elvette volna minden erejét. Bill a temetőből is karonfogva vezette ki. Thomas és George Parkman szorosan mögöttük lépkedett. Néhány régi barát még ott maradt, és mulatságos anekdotákat meséltek egymásnak Frances Parkmanről. Úgy érezték, az asszony még a saját temetésén is könnyedséget kíván.

Sarah annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, amikor Thomas melléjük ért. Csak akkor figyelt fel rá, amikor könyöke már majdnem hozzáért a nagybátyjáéhoz. Ránézett.

– Szép szertartás volt – mondta Sarah. – Bár jobban esett volna, ha te vezeted.

Thomas gyengéden megszorította a könyökét.

– Tudod, hogy van ez... Politika, más egyházkerület... – Nem fejezte be a mondatot.

Sarah hirtelen megtorpant, mert remegni kezdett a térde. Bill megragadta az egyik könyökét, nagybátyja a másikat.

– Jól vagy, kislány? – kérdezte Thomas aggódva. Sarah mély lélegzetet vett, aztán továbbindult.

– Napok óta csak sírok. Istenem, mennyire fog hiányozni! Hogyan történhet ilyesmi egyáltalán?

Senki sem vette észre a gúnyos vigyort, mely egy pillanatra feltűnt Thomas arcán, mikor válaszolt.

– Ez Isten akarata. Bele kell törődnünk.

Sarah a fejét csóválta.

– Tudom. Próbálok is.

– Ha átköltözöl a nagyapádhoz, az majd segít. Szerintem nagyon jól döntöttél.

Bill felkapta a fejét. Mikor döntötte ezt el Sarah? És hogyhogy neki nem mondta el? Még a véleményét sem kérdezte meg. De most nem alkalmas a pillanat, hogy ezt megbeszéljék. Majd ha visszaértek Sarah lakásába. De addig is, nagyon nem tetszik neki, ami történik. Nem éppen erről folyt a vita Sarah és Frances Parkman között az utolsó éjszakán? Miért akarna Sarah összeköltözni a nagyapjával, ha jól tudja, hogy anyja mennyire ellene volt? Bill megpróbálta visszanyerni a nyugalmát. Biztos volt benne, hogy Thomas észrevette a megdöbbenését, és a másodperc töredékére meg is nézte őt magának.

– Ott nem leszel egyedül – folytatta Thomas. – Olyanok között leszel, akik szeretnek. Mrs. Quinto csodálatosan főz. Így lesz a legjobb, különösen most, hogy jön a karácsony.

– Azt hiszem, igazad van – mondta Sarah rezignáltan.

– Persze, hogy igaza van – szólt közbe George Parkman, aki közben szintén felzárkózott hozzájuk. – A Parkmaneknek mindig igazuk van.

Bill elengedte Sarah karját. Nem szerette a Parkmaneket, és ami még rosszabb, nem bízott bennük. Különösen visszatetszőnek találta az idősebbik hanghordozását. Egyszerűen túl sok tekintély, túl sok öntudat szólalt meg benne. Bill egy pillanatra meglátta, amint a Parkman klán közrefogja a lányt, és az a félreérthetetlen érzése támadt, hogy ha ez bekövetkezik, neki nem lesz helye Sarah Parkman életében.

Amikor a gyászszertartást vezető pap odalépett, hogy néhány szóval elbúcsúzzék Sarah-tól, George és Thomas Parkman hátrább húzódott, mintha a pap jelenléte kellemetlen vagy fenyegető volna számukra. Vagy talán csak Bill képzelte így?